Címke: Sztalker

Filmajánló Qtya koponyájából: Vyöhyke (Zóna)

Igen, tudom.
Nem kell senkinek emlékeztetnie, készül már a Duplikátor kritikája, ahogyan előre megígértem.
Csak ugye van az az apró kis bibi, hogy amilyen ótvarra sikerült (gondolom senkit sem lepett meg) ez az új gőzölgő trágyakupac, valahogy komolyabb utánajárást igényel a dolog és nem ülhetek csak úgy neki, mint valami kopasz a Kordon a határáról.

Helyette azonban elhoztam nektek (állítólagos) északi testvéreink filmművészeti remekművét, a Vyöhyke-t.

A film megtekintése szigorú angol/finn nyelvtudást igényel, máskülönben úgy járhattok, mint Qtya a Raubtier dalszövegekkel.

Vyöhyke

A Vyöhyke egy fandom által megálmodott finn Stalker film, melyet a Pilman Radiant Pictures készített, mindössze 3000 eurós költségvetésből.

A film közvetlenül a Sztrugackij fivérek kisregényeinek világába kalauzol el minket, ugyanakkor összekötő kapocsként is funkcionál a Tarkovszkij klasszikusával is, hiszen számos utalás és elrejtett apró jel árulkodik róluk.
Például a film elején, amikor Lammi a rádiót hallgatja megemlítik Pilman professzor nevét is, aki a híres piknikes hasonlat kidolgozója volt az eredeti regényben.
Ugyanakkor a karakterek egyik párbeszédükben megemlítik a Harmonti aranygömböt és a Cseljabinszki szobát is, ezzel úgy-ahogy összekötve a klasszikus történeteket.

Iron Maiden

A történet 2006. június 6-án veszi kezdetét – újabb utalás a Stalker játékok Zónáját létrehozó nagy Kisugárzásra -, amikor egy sztalkerpáros visszatérés közben véletlenül a finn Zóna határát őrző hadsereg nagykutyáiba botlik, akik különös érdeklődést tanúsítanak egy relikvia, a “Kulcs” után, mely állítólag képes felfedni az utat a Zóna közepén található Kívánsággép, a Piramis előtt.

A Kulcs egy halott sztalker, Red – utalások amerre a szem ellát! – tulajdonát képezte, aki az említett elemet a fiára, a Helsinkiben élő Lammira bízta. Lammi felbérelte a fenn említett két sztalkert, hogy járjanak utána a Piramisnak és keressék meg az odavezető utat, illetve bizonyosodjanak meg róla, hogy a legendás Kívánságteljesítő egyáltalán létezik e.
A Kulcsot nem vitték magukkal, az Lamminál maradt megőrzésre.

Pripyat bar

Itt lép be a történetbe Rajala, a veterán sztalker (és Member hasonmás 😛 )
Rajala korábban elismert sztalker volt, egyenesen a híres Red volt a mentora annak váratlan halálát megelőzően. Miután egy balul elsült akciót követően lecsukta a hadsereg, három évet ült a hűvösön szabadon bocsátásáig. Kisvártatva újabb bonyodalmakba keveredik, amikor egy helyi maffiózó felbérli őt, hogy keresse meg Lammit és mihamarabb szabaduljon meg a Kulcstól, mielőtt az a hadsereg kezébe kerülne.

Dióhéjban ennyi a történet és meg kell mondanom, hogy bár első olvasatra nem tűnik semmi extrának, azonban a körítés amiben feltálalják, messzire a magasba röpíti, de annyira, hogy utána helikopterrel sem kapkodhat az ember utána.

Szemfülesebb olvasóknak (annak a kettőnek, akiből az egyik a holnap reggeli Qtya a másik meg Silver) feltűnhet, hogy “Héló, Qtya! De hát ez a történet ugyanaz, mint Vasziljev története!”

Igen is, meg nem is.
Vasziljev regénye szar, ez meg jó.

Bővebben kifejtve rögtön kezdem az egyik legnagyobb pozitívummal, ami maga az atmoszféra.
A Vyöhyke nagyon ügyesen egyensúlyozik a Tarkovszkij Sztalker és a játékok hangulata között, közben pedig több elemet is átemel az eredeti regényvilágból, ezzel maximális teljesítményt nyújtva. A helyszínek, a sztalkerek útkeresése a Zónában és a könnyed humor tökéletesen elviszik a hátukon a filmet, nem is beszélve még a jól elhelyezett akciójelenetekről és az itt-ott becsúszó, a film eleje óta éreztetett csavarokról.

Lelépés

Nem tudom mit mondjak, de én hangosan fölröhögtem amikor Lammi szerencsétlenkedett az aknamezőn, vagy amikor Rajala nagy nehezen kiütötte a brunyáló finn őrt a bódénál.

Ami az akciókat illeti, azok hoznak egy szépen kiegyensúlyozott szintet és – legtöbbször – nem mennek el a fegyverpornós “sztalkerek” által orgazmusig maszturbált szintig.

Mint most Az utolsó menedék antológiában, amikor az egyik novella írójának főszereplőpárosa állítólag olyan menő, hogy nekik nem kell a felszínen lopakodniuk, mert azzal hogy rohangálnak meg szórják a golyót, azzal már minden el van intézve… Amatőr buzik…

Persze vannak “menő” dolgok is, mint amikor a Pesonen két kalasnyikovval a kezében osztja az ólmos áldást, ami eléggé röhejes volt. Illetve amikor a főgonosznak szánt finn tiszt minden ok nélkül agyonlőtte az egyébként tökéletesen harcképes társát, amin először csak fogtam a fejemet és sehogyan sem bírtam megérteni… Nem volt jobb ötletük, hogy kiírjanak egy már fölöslegessé vált szereplőt? Várjunk csak…

Kubo

Aha, a jelek szerint Kubo megint belenyúlt a forgatókönyvbe…

No igen, a vizuális effektek egyike-másika (az összes) erősen érezteti, hogy After Effects munka a film teljes utómunkálata, bár ez zavarjon most a legkevésbé. Mivel a jobbik fajtából való és okosan használták ki a STALKER világának eleve sötét atmoszféráját, ezért nem lehet rá egy rossz szavam se… csak… Azok a robbanások néha elég gagyin lettek megoldva, de… Mondom, rossz szavam nem lehet.

Mindezek után nyugodtan elmondhatom, hogy a Vyöhyke kötelező darab minden magát sztalker fannak tartó embernek, illetve akik most ismerkednek a világgal, sokkalta inkább fogják élvezni a rögös belerázódást, mint ha mondjuk a Tarkovszkij filmmel kezdenék.

Nekem tökéletesen bejött és remélem nem fogok csalódást okozni, mint kritikus.

Good hunting, Stalker!

Három az egyben könyvkritika Qtya koponyájából, avagy tartsunk távolságot a Metró fősodrattól:

Qtya: A révedő hüllő:

Születik az születik az.

Avagy egy metró három áráért és ezúttal nem a négyes metróról szóló élménybeszámolómmal tervezem rombolni az oldal sajátos struktúráját. Azt majd valaki más úgyis megteszi helyettem.

Igazából emberek, bajtársaim a bajban – és persze fegyverpornóra a cerkájukat hegyező, a Metro 2033 Hungary csoportban sokszor pózerkedően csillámos hímcsiklójukat villogtató seggfej egyebek -, itt az ideje annak, hogy leverjem a polcról a tiszta vízzel teli poharat és őszintén bevalljam:

NEM!

Nem tudom mit akartam ezzel az egy szem bekezdéssel elérni, de ha arra várt itt bárki, hogy majd epikus és különösképpen megható bevezetőt írok ahhoz, hogy rohadtul lusta voltam előkészületeket tenni három kritika megírása érdekében, az rossz oldalt keresett fel.

Sajnálom, a kijáratot arra találod. Mielőtt elmész, légyszi dobj egy like-ot.

Mert igen, elkezdtem már a napokban fejben felvezetni és persze a homloklebenyem aktuálisan le nem foglalt partícióiba belevésni pár magvas gondolatot az eddig kijött három Metró Univerzum könyvvel kapcsolatban és sajnos rá kellett jönnöm, hogy: NEM!

Újfent elnézést kérek, a kijárat még mindig arra van.

Miután kénytelen realizáltam magamban a tényt, hogy a puszta alapokon túlmenően semmiféle kritikát nem írhatok a már sokszor megemlített művekből – hiszen a legutóbbit is tavaly nyáron sikerült csak elolvasnom -, hát úgy voltam az egésszel, hogy: Ez van, majd a meglévő anyagból írok valami minimális kritikának nevezhető szart, kicsit kicicomázom és kap egy szép írásképet, aztán majd a többit kitöltöm egy egész oldalasra elnyújtott, csak a cikk hosszúságának növelése érdekében, néhol barokkos körmondatba átcsapó bevezetővel és persze pár szándékosan nagyra növesztett és ide nem passzoló képpel.

Heidi

Qtya itt most azt akarta hosszas taglalások között elmondani, hogy nem tartaná tisztességesnek hogy teljes értékű kritikát írjon három olyan könyvből, amiket hónapokkal ezelőtt olvasott el és már csak azok fontosabb momentumaira emlékszik, miközben a részletek mind elvesztek dióhéjégetés közben a szervezetébe jutott tudatmódosító kemikáliák következtében. Aki kíváncsi lenne a hatásaira: NE LEGYEN!

De hát ki vagyok én, hogy megtagadjam az olvasóközönség (három ember) kívánságait (kérték hogy kíméljem meg őket, de ki vagyok én ahhoz, hogy istent játszak?) és ha csak egy minimális MINDFUCK keretein belül is, de legalább eme rövid szösszenetek képében Monolitot állítsak ama két nevezetes sztalker emlékének.

Tullio Avoledo és Andrej Gyjakov, avagy az elfeledett kincs Velence lagúnáinak mélyén és persze egy gyűrött tízrubeles a pityeri metró egyik lezárt mellékvágányán.

Fény feléCím: A fény felé

Író: Andrej Gyjakov (Semmi áthallás a Tarkovszkij filmklasszikussal)

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Schiller Erzsébet

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 296

Könyvet hátlapjáról, avagy anyád ma jól nézett ki a Tesco-ban:

Dmitry Glukhovsky a Metró 2033 világsikere után nagy vállalkozásba fogott: „METRÓ UNIVERZUM 2033” címmel jelentet meg sorozatot, amelyben orosz és külföldi szerzők írják tovább s népesítik be mind újabb hősökkel az általa megfestett posztapokaliptikus világot.

“…népesítik be mind újabb hősökkel…” Halljátok, ez majdnem ugyan olyan nyelvtani botlásból fakadó dugós asszociáció, mint amikor történelem órán a következő mondatot sikerült meghallanom: “IV. Béla királyunk sokat tett az ország benépesítésének érdekében.”

Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett – keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját.

Danger zone

A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni. A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak.

Ebből is látszik, hogy hogyan módosulnak lezüllés hatására az emberi agyban működő felfogóképességek. Míg manapság a megmagyarázhatatlan fényjelenségekkel Pataki Attilát hozzuk összefüggésbe, addig egy apokalipszis után már mindenre az a válasz, hogy talán vannak ott élő emberek.

Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is.

Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését – csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott…

Pedobear

A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is.

***

A METRÓ UNIVERZUM 2033 eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének.

Stannis

Szerintem erről nem is kell hosszasan taglalt és felettébb frappáns kritikát szlöttyintenem, megteszik azt helyettem a mém szótáram képei is. Have a seat on the hype train! CYKA!

Némi írói fantázia a borítót illetően, avagy anyád a Tesco parkolójában is jól nézett ki:

A borítóról sokat nem is igazán tudok elmondani.

Úgy alapjában véve rendben van, a könyv egyik emlékezetesebb momentumát ábrázolja és szerintem ezzel nincsen semmi probléma. Elég jól is néz ki, nem szégyenkezem miatta amikor ismerőseim a könyvespolcom kínálatát nézegetve belebotlanak, átesnek a lépcső korlátján és a nyakukat törik.

Jöjjön az írói véna, azaz hogy-hogy anyád ma nem is volt a Tesco-ban!?

Andrej Gyjakov és az Ő trilógiája.

A Metró Antológia minőségibb darabjai és egyikei azon irodalmi élményeimnek, amikre vegyes érzelmekkel kell visszagondolnom. Ugye ebben a szériában voltak már jobb, kevésbé jó és persze egy egészen fos darab is, így hát a mezőnyben A fény felé jó pozíciót tudhatott magának.

Igaz, megint befigyelt a HYPE és persze el kell mondanom, amit már jó ideje hangoztatok például az Attack on Titan esetében is: Egy élvezhetően előadott, de a végletekig túlhájpolt átlagos valamit nem kötelességem csak amiatt jó színben értékelni, mert egy fokkal jobb a többi átlag alatti hulladéknál.

Ami azt illeti, a most bemutatásra kerülő két Gyjakov könyv egy trilógia része, tehát nem tudom őket teljes hosszukban értékelni, hiszen mint minden más hasonló kiadás, ezek is önnön maguk egészében értékelhetőek csak úgy igazán. Tehát nem fogok teljes értékű véleményt mondani mindaddig, amíg a most novemberben begördülő harmadik zárókötet nem forgattam át minden egyes betűjével együtt.

Ettől függetlenül vannak olyan történetelemi dolgok, amiket attól függetlenül is tudok értékelni, hogy a teljes élményt még nem kaptam meg, avagy ezekkel együtt még nyugodtan rendezhetek egy ordenáré trollkodást, csak a kedves publikum kedvéért. Odalent a kommentek között várom azokat, akik túl komolyan veszik majd ezeket a szavakat és készek lennének ölre menni érte.

Qtya nagy önvallomása; avagy ja hogy az nem az anyád volt, hanem a Gyjakov!

A történet elmegy, nem is arról van szó, hogy rossz lenne.

Gyjakov okosan építi fel az elemeit, a korai bénázásai és segglyukkifordítóan gyermeteg fogalmazása pedig emberedni látszik a könyv felétől, tehát egy heveny rosszullét után felüdítően gyógyító hatású, önmagát olvasató és persze a mű alatt láthatóan fejlődő írói stílusról van szó, ami azon túl hogy nem okoz rosszullétet, csak arra ad okot, hogy ez így rendben van.

A prológusban, mikor a repkedő röppentyű szemszögéből láthatjuk az elpusztult világot, szerintem ez azon kevés pillanatok közé tartozott a könyv alatt, amikor Gyjakov képes volt valóban alkotni valamit és tényleg élvezetes tálalásban felhozni egy amúgy fapados egyszerűséggel lefolyó eseményt.

Ennek ellenére büszkén jelentem ki és ezt örök életemen át tartom, sőt a síromra is rávésetem hogy majd a Világ pusztulása után fennmaradt mekegő-makogó posztnukleáris yolo-zó swaghuszárok is nagy nehezen kibetűzhessék: “Andrej Gyjakov szart sem ért a karakterdrámához!”

Kezdve a pedomacit idéző fiúrablással és Gleb bunkerban eltöltött mindennapi életének leírásával, Gyjakov gyakorlatilag semmi olyat nem tudott belegondolni ebbe az egyébként egészen groteszk történetbe, amitől arra elismerően tudnám mozgatni a fejemet előre hátra.

Az élet fájdalom és szenvedés – gondolja Gleb. De aztán rábukkan újdonsült gyámjának konzervbarack-készletére, s abból fosásig belakmározva, majd belehallgatva Dárda zenei gyűjteményébe kijelenti: “Az élet fájdalom, szenvedés, de néha jó ételek, jó zene!”

Nem is értem mi a fene van ennek az írónak a fejében!

A Necropolis-ban eltöltött idő és a halott építőmunkástól hátramaradt napló, valamint a parkolóházban szédelgő kislány szellemével történő találkozás és persze az emberi optimizmus és amcsi önfeláldozás halálát szarkasztikus egyszerűséggel alázó terepjárós jelenet messze a Fény felé legjobb pillanatai közé tartoznak, amik miatt többször is finoman megjegyeztem, hogy Gyjakov tud jól írni.

Más kérdés, hogy mit.

Mert szerintem a metrót nem neki találták ki, egyszerűen ehhez a műfajhoz nincs tehetsége.

Ha engem kérdezne, én a horrort javasolnám neki, mert ahhoz láthatóan nagyon is ért. A horrorisztikus elemeket szépen használja, a sötét és kietlen helyeken történt események leírása magával ragadó. A stílusa ilyenkor mérföldekkel az átlagos fölé emelkedik és jól láthatóan az itt lezajlott szörnyűségek leírását nagyon is élvezte, kreatívan ki és átgondolta. A Necropolis fejezetre emelem kalapom, messze az egyik legjobb fejezet a Metró antológián belül… Csak…

Mielőtt még nagyon belemennék ennek a buktatónak a kivizsgálásába, hadd prezentáljam nektek én magam is írói tökéletlenségemet.

Egy nap Andrej Gyjakov az írógépe fölé görnyedt, s a nagy sztalker expedíció kidolgozásra tett kísérletet. Elképzelte naiv civil fejével a legutolsó Mad Max klónfilmet amit a mozivásznon látott, s kicsit sem erre való írói stílusával elkezdte felvezetni a Dárda mellé küldött sztalker csapat alakjait, kiknek aktuális jellemzésére éppen annyi időt is fordított, mint amennyi idő eltelik egy átlagos orosz életében a reggeli felkelés és az első pohár vodka között.

A heroikus gárda tagjait a maguk felületes módján küldte bele az utolsó amerikai közönségfilm látványosan elképzelt, de leírva kicsit sem epikus akcióorgiájába, hogy a sztalker kultuszba tartozó halálos területeken úgy nyargaljanak végig idióták módjára, mint veszett buzik az Andrássy úton. Magamutogatva s persze kellemes hangulatban eldurrogtatva, minden elől menekülve s helyszínről helyszínre rohangálva telik az idő, a felszín pedig már-már éppen hogy kezdi magára ölteni az “Itt miért is nem élnek akkor emberek?” hangulatát, mikor az író végre felismeri önnön művének lapos és feszültségmentes hangulatát.

Mit is tehetne az író, amikor látja, hogy az eddig felvázolt események köszönőviszonyban sincsenek semmilyen sztalker és metró témával?

Vissza is törölhette volna, átgondolva a cselekményt és karaktereket alkotva a szereplők köré, de hát ugye a felhasználható papír mennyisége véges volt, s a pénzt ugye vodkára is el lehetett költeni, tehát stílusidegen stílusváltással megkezdte a fegyverpornó ősi művészetét, s oly kegyetlen és rettenetes lényeket fektetett a papírlapokra s keltett életre, kik addig minden arra tévedő sztalkerrel egy pöccintéssel végeztek, ámbár a műben a főhősök mindenfajta veszteség nélkül kivégezték őket bármiféle testi vagy lelki károsodás nélkül.

Ám a karakterek a sztalkerek körül még mindig hiányoztak, így hát Gyjakov lehajtott egy újabb hektoliternyi vodkát, s már homályos tekintettel kigondolta zseniális ötletét: Megölte a Belgát, kinek minden karakterjellemzése annyiból állt, hogy belga gépkarabéllyal gyilkolta az egyébként különösen nem is veszélyes mutánsokat.

Aztán csoda történt, s a Belga cimborájának Gyjakov a siratás alkalmával képes volt karaktert alkotni és szerethető szereplővé kovácsolni, mígnem egy ügyes, ámbár ügyetlen húzással ki is nyírta szegényt.

dead

Mit lehet tenni, a felszín már csak ilyen.

S Gyjakov eztán újra elővette ugyanazt, a siratás folytatódott a maga módján, s aztán egyesével kidolgozta úgy-ahogy a sztalkerek jellemét, hogy aztán közvetlen a megismerésüket követő fejezetben végezzen is velük újra és újra.

Úgy éljek száz évet, hogy konkrétan ez volt az alapkoncepció.

Nevetségesebbnél nevetségesebb módon hullanak el a kidolgozatlan sztalkerek, miközben a csapat lassan halad előre a végkifejlet felé.

Meg sem említve egyébként hogy az egyik sztalker már attól meghalt, hogy nyakondöfték egy késsel… Míg a másikat a Slayers-ből ismert halemberek szétmarcangolták, radioaktív vízbe fojtották, aztán a társai kegyelemdöfésként még utána is kúrtak egy gránátot…

Ennek ellenére a mű végén egy kicsit süketen, de amúgy tökéletesen ép állapotban jelenik meg…

Miért is jó akkor a Fény felé?

Miért is mondom azt, hogy a Metró könyvek között ez egy minőségibb darab?

Miért is?

Hát a befejezés a hatalmas csavarral együtt a végén, ami nagyot tekert a sztorin és végül csak úgy lestem, hogy: “MI AZ ANYÁD?! Akkor ezt most értsem így? Aha, így már több értelme van…”

Persze az antagonista a végén több mint nevetséges, hogy péniszbűvölő falloszvillogtatással rátámad egy védtelen gyerekre, ahelyett hogy egyszerűen csak lelőné vagy mittudomén mi…

Nem lényeg…

Értékelje a Halál!

Stílus: 7/10

Történet: 8/10

Karakterek: 5/10

Összességében: 7/10

VisszaCím: Vissza a sötétségbe

Író: Andrej Gyjakov

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Kisbali Tamás

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 332

Könyvet hátlapjáról, avagy hogy néz ez ki!?

Andrej Gyjakov nagy sikerű első regényének (A fény felé) folytatásában újra találkozhatunk a rettenthetetlen sztalkerrel, Dárdával, akinek megint különleges küldetést kell végrehajtania.

Mert igen, Dárda az egyetlen ember Pétervárott, akinek megvan ehhez a képzettsége. Nem tudta volna mondjuk egy vizsgálóbizottság, vagy valami erre jobban szakosodott… Hagyjuk…

A Mosnij-szigeten, ahol az emberek már létrehozták a civilizáció egy kis oázisát, atomrobbanás történik. A túlélő tengerészek a pétervári metróból érkezett menekülteket vádolják a diverzióval. Azt követelik, hogy a metrólakók találják meg és adják ki a felelősöket, különben mindannyiukat elpusztítják. Dárda elkezdi a nyomozást, de közben fogadott fiát, Glebet is meg kell találnia, aki egyszer csak eltűnik a bunkerból.

Biztos elrabolta Kishimoto és most belőle csinálja a Sztalker mangát.

Már amennyi köze van Gyjakov műveinek a sztalkerekhez, ugyanannyi a Narutonak a nindzsákhoz.

Dárda és Gleb kalandjai ezúttal is lélegzetelállítóak, s közben mindketten megismerkednek egy különlegesen szép és titokzatos leánnyal, Aurórával, s mindkettejüknek meg kell küzdeniük a végtelen gonoszság megtestesítőjével, a Fekete Hóhérral…

Őőő… Gyjakov…

Ugye Auróra 13 év körüli és… “Különlegesen szép…”

Meg ugye már a Fény felében is Gleb…

Ok

Szerintem itt valami nagyon nincs rendben… Szóval ha nem haragszotok, én most tárcsáznám a KGB segélyvonalát. Oroszországban ugye ezt tudjuk mennyire szakszerűen tudják kezelni.

A könyv és a borító szerelmi lírája, avagy jól néz ez ki na!

Hogy kinek mi a véleménye a magyar borítót illetően, azt ki-ki vesse a maga keresztjére.

Szerintem jól néz ki, legalábbis finoman megadja a sötét hangulatot amit nem a mű, hanem néhol Gyjakov elméje áraszt magából, de ebbe ne menjünk túlságosan bele.

Ami engem illet, nekem bejött és büszkén siránkozom azon, hogy a könyveknek a polcon csak a gerincét lehet látni.

Hát az úgy volt, hogy…:

De csak egy nyugtató hidegzuhany után.

Megmondom nektek őszintén, a történetből halvány fingokra is éppen csak, de azokra semmiképpen nem emlékszem. És ezt kicsit sem a jó értelemben, mert ebből már biztosan tudom, hogy jó biztosan nem volt, de annyira rossz sem, hogy úgy igazán beleégjen az elmémbe…

Oké, egy kicsit itt át kell fogalmaznom a dolgot…

Szükséges előtörténeti elemet megemlítenem ehhez, hogy érthessétek: Mit miért hogyan hogy?

Mától visszanézve egy éve, nyáron történt a dolog. Éppen túlvoltam a S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha-hoz kötődő első traumatikus élményen (nem futott Windows XP-n), így hát gépem beújítására adtam a fejemet.

Miután Józsit leadtuk az erre szakosodott szaküzletben, rögtön a könyvesbolt kínálatával kezdtem el szemezgetni, mely során a már régóta várt Gyjakov könyvet sikerült hazacipelnem.

Mivel édes jó apám mániájához tartozott, hogy “Ha már az egyiket akkor a többit is!”, így a másik gép is sikeresen elkerült a szervízbe, ezzel teljesen elvágva informatikai kielégülésemtől benézett az ablakon Freud, s minthogy a feszültséget valahol le kellett vezetni, úgy röpke egy nap alatt a harmadik Gyűrűk Ura kötet végére értem, majd aztán két napig nyüstöltem a Vissza a sötétségbe-t.

Ugye két napos maratoni leolvasás és ebből fakadóan a szünetek között élő realizálás és átgondolás híján nagyon nem volt alkalma leülepednie az információknak és a cselekmény több pontja – hasonlóan a World War Z-hez – egyszerűen kiesett, aztán meg ugye még egy év cselekményei ráborultak és…

Nos, hogy jobb értékelést tudjak róla írni, ahhoz újra el kellene olvasom, de:

Először is erre nem vagyok hajlandó.

Másodszor meg: Nem, akkor sem!

Tehát most inkább nem nagyon mennék bele az alapvető logikai bukfencekbe és egyebekbe, legyen elég annyi, hogy gyorsan átrohanok a jó, a rossz és a kifejezetten csúf pillanatain, aztán hagyjuk, hadd kerüljön ez az alkotás “vissza a sötétségbe”.

Gikszerek, buktatók és egyéb elbaszások mellett jó dolgok:

Kimondom így az elején, a Vissza a sötétségbe nem egy rossz könyv!

Hanem egyszerűen csak úgy… átlagos…

Igazából semmi extra, az alapvető elvárásokat ezúttal hozza és A fény felé-vel ellentétben a cselekmény végre odáig is hajlandó elmenni, hogy jobban körülírja a pityeri metró politikai és társadalmi viszonyait, vagyis mit hol hogyan miért nem szabad, mert pestist kapsz.

A világ részleteiben ötletesebb és szebben van összerakva, mint az előzmény.

A pestisdoktorok frakciója ugyan szerepelt például Glukhovsky első Metró könyvében, azonban Gyjakov hajlandó volt odáig menni, hogy be is mutatta őket és az élet, valamint a munkakörülményeiket. Ez egy hatalmas plusz volt a mű alatt, igazán azt kell mondanom, hogy ismételten le a kalappal érte.

Erre mondtam már korábban is, ha a szituáció úgy kívánja, akkor Gyjakov meg tudja villantani orosz-lánkörmeit és igazán bele tud karmolni a pofánkba a gyönyör, csak aztán ugye megint kezdi az álfilozofálást, meg a stílusával összeegyeztethetetlen akciójeleneteket, amik lényegében a már feltépett karmolásokra való savas hugyozással értek fel.

Hogy csak egy példát hozzak fel, amikor nagyon a toppon volt minden ami MINDFUCK.

Dárda nyomozása során egy sörétes puska kíséretében tiszteletét teszi a Vegán Birodalom rabszolgatartó zöldségemberei között (átemelve Vrocsek könyvéből). A kutatás során a vegán rabszolgák között igazi istenes MINDFUCK, rábukkan Gleb halottnak hitt apjára.

Cage

Nem elég, hanem amikor az egyik vegán rabtartó minden ok nélkül kinyírja a megcsömörlött csontkollekciót, Dárda megvadul és egy szál sörétes puska beiktatásával menő(nek szánt) gyilkolásba kezd az állomás lakosságának a körében, mely során hull a zöldség a levesbe.

MI A JÓ ÉDES KURVA ANYJA?!

Ez az a higgadt, hideg sztalker A fény feléből, aki korábban mindenfajta érzelem nélkül nézte végig több társa halálát. Aki Glebet a kiképzése alatt egy megvadult mutáns elé lökte egy szál késsel, hogy meglássa alkalmas e arra, hogy maga mellé vegye.

Ez az ember elveszíti az önuralmát és olyan mértékű idiótaságot csinál, ami…

Leírhatatlan!

Ráadásul pont annak a frakciónak a szívében, aminek az orvosai egyedül az egész metróban képesek csak gyógyszert gyártani az epilepsziára hasonlító betegségére!

Ez mi a faszom volt?!

Az értékelhetetlen ökörségek netovábbja, amikor egy író elveszíti a hidegvérét és ilyen szarságokkal cseszi el az egyébként teljesen rendben lévő és szerethető karaktert.

Eszem-faszom megáll, leszárad és önként veti le magát a Taigetoszról!

Higgadj le Qtya… Szúszá… Hakuna matata… Nincs itt semmi baj, elmentek már a migránsok…

Szóval a történet szerkezete.

Gyjakov ezúttal többet akart és a lineáris történetvezetés helyett két szálon futó és itt-ott összeérő cselekménnyel dolgozott, amit be kell valljak, elég igényesen képes volt megoldani. Elvonatkoztatva Dárda néhanapi megnyilvánulásain és persze Auróra “Mindjár lefejellek te kényes ribanc!” tettein, képes volt alapvető érdeklődést fenntartani, olvasatja magát a történet.

Persze a legsablonosabb részek, mint például a “Tíz lépésre sem voltak egymástól és mégsem jött össze a nagy találkozó análkozó.” klisék itt sem maradhattak ki, de ez legyen a legnagyobb probléma.

Szánakozó tekintetem a karaktergárdának nevezett agyhallottakra vetem:

Dárdát szerintem már bőven kitárgyaltuk, nem is szólok róla többet.

Gleb megint hozza a formáját, a karaktere fejlődést mutat, bár néha iszonyatosan gyermeteg ahhoz képest, ahogyan az előzmény végén odamaradt.

Auróra egy ribanc és ehhez tartom magam.

Aztán… Basszus, kik vannak még itt?

Ja persze, ott van még Füst is és a kemény szereplése, ahogyan totálisan szájbakúrja az előzményben felépített karakterét Gyjakov, aztán már csak finom jókívánságokat dédelgetek a fejemben azt illetően, hogy az előző könyv kannibáljai vajon miért nem kapnak véres hasmenést esetleg Andrej kedves édesanyjától.

Aztán persze jönnek még ilyen-olyan mellékszereplők, meghalnak és elégnek, aztán valami módon visszautal rájuk az Író, hogy Ő meg a Laci a retekkel ezért is voltak fontosak, az olvasó meg csak kapkodja vissza a könyvet és lapoz hátrafele száz oldalt, hogy valami expozíciót kapjon arról, hogy akkor ki a fene is volt a Laci és miért is volt mindig nála az a retek.

Minden jó történethez dukál egy jó antagonista is, ami a legalapabb követelmények egyike.

Láthattuk már, hogy Andrej bátya hogyan is teljesít néha az alapokat illetően, így nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a Hóhér karaktere annak jó felvezetése ellenére a végére teljesen súlytalanná válik és MÁR MEGINT ahelyett hogy valami értelmes ellenlépést tenne, megint a gyereket akarja megsütni!

Gyjakov, mi a franc van veled!? Ez már a második BOSS, aki előbb foglalkozik a gyerekkel, mint hogy esetleg elmeneküljön, vagy mittomén!

Lépj át a holtak fölött és hívd fel a sírkövest:

Gyjakov, Gyjakov…

Ímhol vagyon előttem ez a két könyv, a maguk értékelhetetlenül felemás minőségében.

Nem mondanám őket rossznak, de annyira jónak sem, hogy metró fanokon kívül bárkinek is ajánljam. Nagyon reménykedem benne, hogy a hamarosan kijövő zárókötetben végre megemberelted magad és végre kijön tőled egy olyan metró könyv, amire ha tudnék is rossz szavakat mondani, akkor nem tenném, mert egyszerűen nem lennék rá képes.

Stílus: 7/10

Történet: 6.5/10

Karakterek: 3/10

Összességében: 6.5/10

De ezt hagyjuk a harmadik alanyunkra, mert ami most következik, gyerekek, az száz százalékosan bizonyítja, hogy bár nem minden út vezet Rómába, pedig úgy istenek igazából nagyon is illene.

GyökereiCím: Az ég gyökerei

Eredeti cím: Le radici del Cielo

Író: Tullio Avoledo

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Matolcsi Balázs

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 570

Glukhovsky mester hozzászól:

“Metró 2033 című regényemben a Végső Háború kevés túlélője a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain talál menedéket…


Nem is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva.


A Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.


Aztán két éve, amikor valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metró 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot. Azóta húsz regényt jelentettünk meg. Mindegyik 2033-ban játszódik, a Metró 2033 világában. A legtöbb Oroszországban: Szentpéterváron, Szibériában, az Urál vidékén, az ország északi és déli tájain. De persze más nemzetek is képviseltetik magukat: az Egyesült Királyság, Kuba és most már Olaszország is!…


Büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű, briliáns és innovatív író is, mint Tullio Avoledo, úgy döntött, csatlakozik hozzánk, hogy elmondja, mi történt Itáliában a Végső Háború után.


S most a 2033. év térképének egyik pontjáról lassan kezd felszállni a köd… látom a Colosseumot, a Vatikánt… Igen, ez Róma…”

– Dmitry Glukhovsky

Glákhovszky

Mindig is vesszőparipáim voltak a hátsó borítókra rágányolt olcsó “VEGYÉL MEG!” szövegek, amiket gyakorlatilag bármilyen barom össze tudott szerkeszteni a könyvről kapott 2-3 mondatnyi információt felhasználva. Azonban most ez így TÖKÉLETES!

Nem viccelek!

Mindössze azzal, hogy csak egy idézetet kerestek elő Glukhovsky-tól és azt nyomták rá a kötet hátoldalára, azzal mindent megtettek, amit el lehet tőlük várni, sőt, túl is teljesítették azt!

A többi könyvnél miért nem tudtak ilyesmit összeszedni?

Ja, tényleg… A többi könyv erősen megkérdőjelezhető minőségét valószínűleg a Metró nagymestere sem tartotta többre nálam.

Miért is imádom az borítót?

Nem szeretem magam ismételgetni, szóval egyértelműen kijelentem, hogy a borító ezúttal nagyon is szépre sikerült és így, vagy úgy, de számomra az etalonok egyike. Már csak amiatt is, mert annó az angol házi feladatomban róla készített képleírásom olyan jól sikerült, hogy végül félévkor meg is kaptam rá a jobbik jegyet és ennek hála díszeleghet most a polcomon 30.000 forintnyi értékű Tolkien gyűjtemény.

Dilisek ezek a rómaiak:

Tullio Avoledo, ahogyan tudom egy veterán író.

Már csak amiatt is, mert Glukhovsky is olvashatóan eléggé tiszteli, s az Ég gyökerei után kénytelen, de kicsit sem kelletlen én magam is.

Ami azt illeti szerintem már mindenkinek leesett, hogy én magam ezt a könyvet tartom az antológia legjobbjának és ahogyan különböző fórumokon körbenéztem, sokan tartják úgy, hogy bizonyos pontjain még a nagy alapművet is túlszárnyalja.

Kezdjük hát rögtön azzal, hogy mégis miről is szólhat egy olyan metró könyv, ami nem is a metróban játszódik.

Itt álljunk meg és valljuk be, nem feltétlen kell egy könyvnek a metróról szólnia ahhoz, hogy teljes értékű tagja legyen a szériának. Erre a legjobb példa ez a könyv is, ami cselekményének túlnyomó többségében a Vatikánváros alatti katakombákban, s persze a Velence felé vezető úton, a felszínen játszódik.

Az atmoszféra itt érződik át a legerősebben.

Démonok

A regény legerősebb sarkpontja, gyakorlatilag a motorja.

Iszonyatosan erős, sötét és nagyon-nagyon melankólikus, letargikus hangulat érződik minden egyes oldalról. És itt most nem úgy értem, hogy “Ja, nagyon szomorú.”, hanem tiszta szívemből kijelentem és örökké hozzákötözöm magam ehhez a betonkockához, hogy egy csinovnyik novellához képest, de még Csáth Géza műveihez viszonyítva is olyan mélységekig képes melankóliába juttatni az olvasót, hogy ennél jobban szerintem már csak egy írói vénával rendelkező, végtagok nélkül született süket és vak delíriumos drogfüggő lenne képes.

A sokkoló jelenetek okosan vannak beleszőve a történetbe, nem érződik egyik másik kegyetlen jelenet polgárpukkasztónak.

Ami nagyon rémisztő, hogy ahogyan lassan haladsz előre az olvasásban és Daniels atyán keresztül belefolysz a halott Itália szövetébe, lassan téged is lehúz a gaz, majd befed és egyes iszonyatosan sokkoló dolgok után már úgy érzed, hogy nem érzel semmit. Avoledo nagy tehetséggel kezeli az eseményeket, minden dolognak érzed a súlyát.

Ezt nevezem valódi sztalker műnek, hiszen már magára a felszínre való felkaptatás is felér egy damoklészi kardfelkötéssel, de aztán ha még ehhez hozzáadjuk azokat a dolgokat, amik a felszínt benépesítik, akkor érezhetjük csak át úgy igazán, hogy mit is jelent egy elpusztult világban élni.

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy bárki-bármit mond, ezen véleményemhez örökké ragaszkodni fogom és a Metro 2033 Hungary csoportban is szerkesztői utasítás, hogy Tullio Avoledo könyve egy mestermű, Gyjakovot pedig csak túlértékelik, mert ugye elsősorban populárisak a könyvei és nem elgondolkodtatóak.

Daniels atya nyakába veszi a Mediterráneumot:

A történet egyszerű, bár nem is igazán ez számít.

Adott egy emberi település a Vatikán alatti katakombákban, ahol állandó harcát vívja az egyház és a Városi tanács testülete.

A harcban aktuálisan felülkerekedni látszik a Tanács, így hát az egyetlen életben maradt bíboros felszólítja az Inkvizíció vezetőjét és annak egyetlen tagját, Daniels atyát, hogy a svájci gárda egyébként nem svájci embereit gyűjtse maga köré és ruccanjon ki a csodálatos Velencébe, kerítse elő az állítólag ott még életben maradt bíborost és cipelje vissza Rómába, hogy ők ketten aztán kő-papír-olló párbajban eldönthessék, hogy melyikük is legyen a Pápa.

Avoledo

Daniels atya nyakába is kapja hát Itáliát és a felszínre merészkedve a svájci gárdával meg is indul a nagy expedíció Velence felé, hogy a pátriárka felkutatása mellett esetleg még egy kis aranyat meg miegymást is zsákmányoljanak. Igaz hogy semmi értéke nincs már, maga a történet narrátora is értetlenkedik rajta, de azért kell mert az arany az jó.

A történet alapszituációja ennyi, többet nagyon nem is regélnék el róla, mert ahhoz SPOILER-eznem kellene és azt jó művek esetén nem szeressük.

Kiemelhetném még persze a gárda jól megírt karaktereit, az antagonista Gotschalk-ot, vagy úgy az egész környezetet és a végre valami emberibb arcot kapott Feketéket, azonban mint mondtam, a SPOILER nem szolgálna rá a történet élvezeti faktorára.

Ha valaki nem is metró fan, de szeretne valamit megismerni ebből a világból, annak ezerszer is ezt a könyvet ajánlom elolvasásra, maradandó élmény.

Miért is szokott Qtya olyan gyakran anyáddal példálózni:

Ám itt most jön egy finom és kivédhetetlenül övön aluli ütés mindazon embereknek, akikkel eddig volt alkalmam önhibámból kifolyólag ordítozásig fokozódó anyázásokat váltanom.

Ugye irodalmi térten különösen érzékeny szoktam lenni, az emberi hülyeség és értetlenkedés pedig nagyon, de nagyon ki tud zökkenteni az egyensúlyomból és néha (gyakran) ilyenkor hajlamos vagyok teljesen objektívnek venni olyan dolgokat, amik csak számomra értékesek.

De amikor valaki, például Pál kijelenti hogy neki jobban tetszett a Gyjakov széria…

Azzal nem vitázom, maradjon csak rá.

Ám a minap beleakadtam valamibe valahol, ahol sikerült is egy elég komoly vitát kirobbantanom.

Mégpedig egy kommentbe, ahol egy fegyverpornós egekig magasztalta Gyjakov könyvét, míg szerinte Avoledo munkája kalap szart sem ér, mert élvezhetetlenül borongós.

Gömb

Ki-ki ítélje meg a maga értékrendje szerint. Én viszont amikor meglátom a sztalker címet, akkor nekem nem a lövöldözés meg a sok COD fos jut eszembe, hanem a Tarkovszkij Sztalker soundtrackje, Eduard Artemiev-től. A kies és békés táj, ahol egyedül állok és tudom jól, hogy fél méterre tőlem a Halál les rám üres szemgödreivel és a lejárt BKV bérletemmel.

Durand százados Mithrász kultusza igényelné az értékelést:

Nem értékelném, mert nem tudom objektíven értékelni.

Minden hibája ellenére élveztem és szerettem, talán ha nem lesz olyan sok könyv felírva a listámra, akkor újra elő is veszem és ismét kipörgetem.

Viszont ha valaki továbbra is objektívebb kritikára vágyik, annak be tudok linkelni egyet ITT.

Búcsúzóul, míg el nem jő a november:

Közeleg a november, közeleg a Fallout 4.

Közeleg a Metró 2035 magyar megjelenése is, megint csak novemberben.

Közeleg Gyjakov harmadik könyve is, ismét csak novemberben…

Idén korábban jön a Mikulás!

Snowman

Közeleg a vég…

Közeleg

Mert biz az vég mi felém közelít hejesírással felfegyverkezve.
Vagyok e én oly mester sztalker, ki magyarok között is magyarabb,
S a csatában bizonyítja,
Hogy nem minden arany, mi a fénylik a szarban.

Avagy: “Gyere Iván, játsszuk le!”