Címke: Stalker

Könyvkritika Qtya koponyájából; Jezsi Tumanovszkij: Agyar

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar

Eredeti cím: Qtya sehol sem találja

Író: Jezsi Tumanovszkij

Eredeti kiadás: 2007

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 264

Honnan ez a nem létező harci kedv:

Hölgyeim és jobbára uraim, a most következő könyv bemutatása sajnálatos módon messze nem lesz olyan hosszasan taglalt és minden fontosabb veséjében megkéselt, minek tekintetében a soron következő S.T.A.L.K.E.R. kötet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hosszú bemutatót készítsek róla.

Ez a könyv ugyanis rövid. Nagyon rövid és a cselekmény maga is pörög egy olyan szinten, hogy két-három óra alatt könnyűszerrel kiolvasható. Ugyan más okok is közrejátszanak a soron következő kritika rövidségét illetően, azonban ezeket most így az elején nem lőném le bojlerrel.

Szóval nyugodtan dőljön hátra mindaz, kinek van támla a székén (csak mert az enyém pont most törött el a kritika elkezdése előtt), helyezze magát kényelembe és készüljön fel az ismeretlenre.

Hölgyeim és uraim, Agyar!

MondoCon lovasa:

2016 márciusában eléggé el voltam havazva nem egy dologgal. Többek között a MondoCon-ra szervezett Metrós csapattalákozó nagy összeröfögésével, a sztalker cosplay tökéletesítésével, a haldokló laptopom életbentartásával és még sorolhatnám mi mindennel. A lényeg az, hogy amennyire napi tizenkét helyett csak tizenegy órát ültem az internet előtt, úgy sehogy sem sikerült belebotlanom a Metropolis Media reklámkampányába, ami az új STALKER fankötetet, az Agyart sztárolta.

Bezzeg a Halálos Zóna… Én barom már az első reklámok után előrendeltem és alig vártam a megjelenést, annyira hogy a kiadás csúszása ellenére is bementem a postára, hogy megkérdezzem, biztos nem jött e meg az a fránya könyv…

És Qtya ebben a pillanatban jött rá, hogy a benne élő naiv kisgyerek utolsó még élő megnyilvánulását maga Vlagyimir Vasziljev ölte meg… Ha tudná az a terebélyes orosz faszkopasz, hogy mit művelt…

Szóval éppen a 2016-os, tavaszi MondoCon-on barangoltunk a csapat pár tagjával, amikor az egyik könyvstandon Petya kollega kiszúrta, hogy egy addig azonosítatlan objektum jelent meg a radaron és csakis arra vár, hogy valaki (Én) megmagyarázzam a jelenséget, felfedjem titkait, röhögjek, vért köpjek, kritikát írjak… Tudjátok, a szokásos.

Eléggé vonakodtam attól, hogy egyáltalán megfontoljam a vásárlást, de végül a 30%-os kedvezmény és maga a tény, hogy a könyv elég vékonyka volt, megvettem.

Később pedig szörnyülködtem, látva hogy az Agyar mellett nagy könyvkupacokban álló Halálos Zóna és a Duplikátor gyermekei látványos módon megfogyatkozott a nap végére.

“Ez már a vég.” – KennyTheOne

Üdv a Zónában, bár mégsem:

Jezsi Tumanovszkij kötete azért is furcsa termés, mert eléggé korai érésnek minősült.

Tudni kell erről a könyvről, hogy a Shadow of Chernobyl megjelenése előtt (szolid 5 évvel) a GSC-s srácok egy novellapályázatot írtak ki, hogy az addig kiadott játékinformációk alapján minden magát elég jó írónak képzelő rajongó megpróbálhasson valamit hozzátenni a frissen megjelenő S.T.A.L.K.E.R. univerzumhoz. Ezen a pályázaton nagy meglepetésként robbant, hogy Józsi Turmix egyenesen egy egész regényt hozott össze a szűkös határidő alatt, ami annyira megtetszett a GSC fejeseinek, hogy azon nyomban győztesnek is hírdették ki és közre is adták a regényét.

Na most, kérem szépen. Ezek szerint ez az ELSŐ megjelent STALKER fanregény. Tehát ha megjelenés szerint kerültek volna fordításra a fanregények, akkor ennek kellett volna először kijönnie magyarul. De nem, megkaptuk helyetett Vaszi Faszit.

Szóval a könyv egy időben jött ki az első STALKER játékkal, így annak univerzumával ha mutat is hasonlóságokat, ennek ellenére bizonyos dolgokban gyökeresen eltér. Ezekre az eltérésekre nagyon nem fogok majd kitérni a kritika alatt, ugyanis a legtöbb nagyobb eltérésnek nincs komolyabb jelentőssége a cselekmény szempontjából, a kisebbek meg elég jelentéktelenek.

Minden könyv a borítójával kezdődik:

Oké, a borító szép. Ennyit tudok elmondani róla.

A Duplikátorral ellentétben végre egy olyan képet használtak, ami a STALKER világához köthető és a Halálos Zónával ellentétben nem mostak rá olyan undorító neonzöld betűket sem. Ez a borító tisztességesen megoldott és csak azért nem mondom tökéletesnek, mert nem eredeti munka, hanem egy játékhoz kiadott hivatalos háttérkép újrafelhasználása

“A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből.

Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül.

Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra.

A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét.

Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb? “

Ez a hátszöveg egy az egyben a könyvből kölcsönzött idézet. Régóta mondom, hogy vonakodom az olyan könyvektől, amik megpróbálják azzal eladni magukat, hogy mindenféle ajánlót, meg hatásvadász spolierezést nyomnak a hátlapjukra. Nekem így már egy hatalmas piros pont, hogy nem mindenféle random monológok, vagy ismeretlen írók ajánlásai vannak rászarva, hanem a könyv előre megmutatja, hogy mire is lehet számítania annak, aki megveszi és ez így tökéletesen rendben is van.

Agyar a játékban:

Agyar neve ismerősen csenghet a játékosok számára. A játékok univerzumában ugyanis Strelok csapatának tagjaként volt ismert. Egy furcsa, magában motyogó alakként említi a kevés forrás, illetve egy technikai zseniként, aki a Zónában guberált alapanyagok segítségével bármit képes volt összerakni. Ez onnan derül ki, hogy az atomerőműben található titkos ajtó feltöréséhez az Ő által hátrahagyott dekódert kell alkalmazni.

Mellékesen még tudni lehet róla, hogy Strelok csapatában egyedül Ő használt exoskeleton szervóruhát, amit a Pripyat-i sírja kirablása során vehetünk magunkhoz. Igen, a sírjából, ugyanis nem sokkal a Clear Sky eseményeit követően valaki (feltehetően Heg, a sebhelyes zsoldos) megöli.

Ezt követően Szellem eltemeti, de nem tudni, hogy hova. Ugyanis a Shadow of Chernobyl-ban két sírhelye található: az egyik Pripyat-ban, a másik pedig a Katonai raktárak melletti elhagyatott faluban. Feltehetően ez egy véletlenül bennmaradt hiba a játékban, bár lehet hogy csak két sztalker, akik ugyanazt a becenevet használták. Mindenesetre a szervóruha a Pripyat-i sírból szerezhető meg, így én magam a kánon szerinti sírhelyet is oda teszem.

Sok más ezen kívül nem derül ki róla. A róla készült egyetlen képen is pusztán hátulról látható, így arról csak annyit lehet kideríteni, hogy elég kétajtós szekrény alkata volt, illetve szemmel láthatóan borotválta a fejét. Ezek alapján a kánont annyira nem ismerők jogosan tehetik fel a kérdést, hogy akkor ez a fickó miért is számított nagy karakternek? Nos, itt magam is be kell erősítsek, egyáltalán nem volt szinte semmilyen karaktere a játékok világában. Nem is volt lehetőségünk a vele való találkozásra, azon túl hogy a Clear Sky eseményei során követhettük egy ideig a nyomait, míg végül elege nem lett abból hogy valaki a nyomában koslat és egy alkalmas helyen egy claymore akna bevetésével sikeresen elvette a játékos kedvét a további kergetőzéstől.

Agyar a regényben:

A regény és a játék univerzuma közötti eltérés rögtön észrevehető a főhős karakterén. Agyar ugyanis a regényben egyáltalán nem az a műszaki zseni, akit a játékban meg(nem)ismerhettünk. A könyvbéli Agyar ugyanis egy amolyan „sztalkersámán“. A hivatalos kánonban talán a megjelöltekhez lehetne a leginkább hasonlítani, azon sztalkerek ritka csoportjához akik valami módon spirituálisan összefonódtak a Zóna lényegével, megértik annak természetét és képesek anélkül ép állapotban tartani a seggüket, hogy fél tonnányi acélba és kevlárba öltöznének, valamint magukkal hordoznának egy Agáta névre keresztelt kalasnyikovot.

Ugyan a sztalkersámánkodás mibenléte rögtön felébresztene bennem egy kérdezősködő kisördögöt, aki a Coelho idézeteket hallván a röhögés energiájából táplákozik (vagyis a minden emberben ott élő kicsi Ricz-et), azonban ezt rögtön képes volt elhalgattatni valami és kritikusi énem most szégyenében megszólalni sem mer.

Egyszerűen imádom a regénybéli Agyar stílusát!

De hát… Tele van röhejesebbnél röhejesebb akciópornózással…

Nem érdekel! Egy sztalker aki a Zóna határán, egy teraszos kunyhóban lakik és akkora arc, hogy ha a helyzet megkívánja akkor akár hagymákat is kész használni hogy utat találjon az anomáliák között, az itteni Agyar nekem csak imponálni tud!

Sztori, mint meséli az önmagát:

A történet epizódszerű, egészen pontosan négy nagyobb részből áll, melyeket az Agyar körül folyamatosan halmozódó és egyre furcsább események hálója sző össze.

Az első történet maga Agyar egy átlagos utazásával kezd a Zónán belül, ami végül két titkozatosan felbukkanó alak, egészen pontosan egy a Zónán belül végzett körútja során lezuhant ukrán bürokrata, illetve a megmentésére érkezett csapatból egyedül megmaradt parancsnok miatt kezd el bonyolódni. Agyar elvállalja, hogy segít kijuttatni a Zónában teljesen életképtelen aktakukacot, ám a hamarosan nyomukba eredő kutyafalka eléggé megbonyolítja a dolgokat.

Nagyjából ennyi ennek a résznek a története, annyira nem is hosszú hogy elhúzzam vele itt az időt. Ami eltérés itt taptasztalható, az a mutánsok viselkedése, illetve a fajtája. Többek között az óriási hordákban támadó fekete kutyáké, akik (hála a kurva jó égnek) sohasem bukkannak fel a játékokban.

A második történet ennél már furcsább egy kicsit… Ugyanis felbukkan egy magát Gárdistának becéző alak, aki mindenképpen rá akarja venni Agyart arra, hogy elkísérje őt a Zónába, hogy ott csináljon valamit és…

Mond ki!

De nem akarom…

Mond csak ki, nem szégyen…

Amilyen istenes mindfuck kerekedik ennek a fejezetnek a végére, az egész egyszerűen nem emberi közegből való. Talán egy, az Androméda galaxisban tenyésző hétpupú mutáns csigaivadék megérti a cselekmény logikáját, de ezt a második „fejezetet“ én inkább úgy-ahogy van kivágtam volna az egész történetből.

Sajnos már elég régen olvastam a könyvet…

Ki gondolta volna!

De még így is elég tisztán emlékszem arra, hogy mi is történt. Gárdistáról lassan kiderül, hogy igazából Zónán kívüli telepaták küldötte, akik azért indították útjára, hogy megtalálja a Zóna területén tenyésző telekinetikus mutánst, aki a Zónán kívül munkálkodó telepatikus sztalkerek elméjére veszélyt jelent. Gárdista be is akart jutni a Zónába, ehhez pedig bevetette telepatikus képességét, hogy meggyőzze vele Agyart és ezen kívül még olyan faszságokra is felhasználta, minthogy elhitette vele, hogy a zsákjában lapuló tíz tonnányi éles lőszer igazából löncshúsos szendvics, illetve amikor beszélgettek igazából nem is beszélgettek, csak a telepatikus hatalmánál fogott Gárdista beszélgetést színlelt, hogy Agyar a fejében azokat a mondatokat vélje hallani, amiket szeretett volna…

Te jó ég, megfájdul a fejem!

Az enyém is…

Hé, várj csak! Itt a bizonyíték!

Mire?

Hisz ez egy tevepatás képesség! A könyvnek saját tudata van! Képes behatolni az agyadba és ott azt az érzést kelti, hogy amit olvasol az jó, közben pedig…

A második faszságot kivéve tényleg nem egy rossz könyv.

Jaj ne, elkapta Qtyát!

Tényleg amúgy. Ez az a rész, ami nagyon elrontja úgy az egészet, hogy erős közepesnél sajnos nem tudom jobbnak mondani. A telepatikus hülyeség túlerőltetése itt nagyon rossz hatással volt az egész koncepcióra amire a regény épült és ez csak tovább rombolta azt az amúgy jó felépítményt, amire később ráépültek a soron következő…

A harmadik rész volt nekem úgymond az, amitől nagyon sokat vártam. Rögtön kezdve azzal, hogy a Zóna valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen terjeszkedni kezdett és alig egy éjszaka alatt bekebelezte Agyar tanyáját, illetve a közeli ukrán városkát is (gondolom Szlavuticsot, vagy Csernyigovot). Itt ez a rész nekem kifejezetten tetszett a kezdésekor, ahogy Agyar az anomáliákkal borított házában próbált hozzáférni a szétszóródott holmijaihoz, illetve ahogy a spájzból szerzett füzérről lopkodott fokhagymákkal határolta körbe a ház belsejében felbukkant anomáliákat. A pusztulás mértéke, a levegőben felbukkanó anomáliák miatt megdöglött madarak, a kipusztult háziállatok, a kiterjedt Zóna által széttépett szomszédos tanyák képe nagyon hangulatosra festette a harmadik fejezetet. Itt éles váltást jelentett a felbukkanó Szolgálatos osztag, az ahhoz való ideiglenes csatlakozás, az akaratlanul verbuválódott csapaton belüli paranoia, majd a téranomáliában való kilátástalan kiútkeresés.

Hogy is hívták a Szolgálatosokat?

Várjá, a nevük… Volt valami Örmény, vagy… Örkény… Mondjuk így már értem ezt a cuccot a döglött lóval és a repülő madarakkal…

Aha, szóval ennyire tetszett?

Az hogy nem volt megjegyezhető karaktere a szolgálatos katonáknak sajnos elég komoly negatívum ennél a résznél. Habár Agyar ismét odatette magát, ahogy a térbuborékban való eltévedést követően egyszerűen leült a tűz mellé szalonnát sütni, amíg a szolgálatosok őrülten keresték a kiutat az erdőből, miközben mindig ugyanahhoz a tábortűzhöz jutottak vissza, illetve Agyarhoz és az Ő sülő kis szalonnájához.

Na de ne feledjük!

Jaj, hagyjál már békén! Most muszáj?

Igen, muszáj!

Szóval ezt a részt is halovány cseszésként éri az, amikor végre kijutnak a kitágult Zóna határai mögül, a hadsereg összegyűtji a túlélőket, majd elkezdődik valami „halálos méreg van benned ami megöl ha nem lopsz nekem negyvennyolc órát“ szál. Magyaráznak valamit egy másik Zónáról a Zónán belül, ami nagyjából akkora igazság, mint hogy a nők vagináján belül található még egy pina.

És még csak ne is említsem a római légiósokat, ugye?

Jaj, hagyj ezzel békében, nem akarok arra a részre emlékezni!

MOND!!!

A hadsereg kényszeréből kifolyólag Agyar be is hatol ebbe a belső Zónába, aminek áltudományos paraméterei legalább annyira érdekfeszítőek mint a Lajtabánság-i bélyegek történelmével foglalkozó történészprofesszor előadása a Hajdúböszörményi falunapon.

Ehhez társul a szokásos Gyjakov-i főgonosz (ugyan az író nem Gyjakov és ez a könyv korábban jelent meg, de egész egyszerűen a csávó olyan kontrolcé, kontrolvé hogy az nem igaz) ripacs genyasága és ennyi volt a harmadik…

Az alternatív dimenzióban tenyésző földönkívüli sztalkerek és a római légiósok?

Hagyjál már ezzel békén!

Csináld!

Szóval az egész jól indult, majd megcseszett, de legalább hangulatos, viszont arányaiban fostos fejezet végén kiderül, hogy a Zónán belüli Zónát idegenek hozták létre az emberiség elpusztítására, ugyanis kiderül, hogy a Zóna igazából átjáró egy párhuzamos Földre, ahol szintén van egy ilyen átjáró Zóna, ami az idegenek otthonát szintúgy pusztítja. Ezért a ZUFÓK általjöttek az emberi világba, hogy megsemmisítsék azt és ezáltal bezárják a kaput, hogy ne szökjenek ki a tyúkok.

Ezeket pedig a kiválasztott Agyarnak kellett megállítania úgy, hogy az ukrán földbe évezredek óta eltemetett lelkeket feltámasztotta a Zóna és seregbe szervezte a ZUFÓK ellen. De ez a Wehrmacht katonáktól kezdve a napóleoni sorgyalogságig, a második magyar hadseregig, a teuton lovagokig elmegy, sőt, még egy római légiós is felbukkan a sorok között, ami nekem végleg betett valamit, ami után már csak arra emlékszem, hogy megint azon a rohadt Mátészalka-i fenyőfán gubbasztok és megint kihívták miattam a tűzoltókat.

Sajnos ez van, mindig jól kezdődnek a fejezetek, de mindig kikerekedik a végükre valami, ami miatt….

Negyedik fejezet!

Negyedik fejezet… Hát huhh… Miután Agyar által állította meg a ZUFÓKAT váratlan valakik (fél évvel később) vérdíjat tűznek ki a fejére, ami miatt az egész Zóna biznisz group a nyomába ered, a Szolgálatot kivéve, akik tudtak a ZUFÓK ellen végrehajtott hősies csatájáról, így a védelmükbe vették.

Nem azt mondom, hogy tökéletesen megfelel nekem ez a szituáció és a szabadságosok kapják be. Nem! Helyette azt mondom, hogy nekem ez a szituáció tökéletesen megfelel és az összes szabadságos hülyegyerek térdeljen le előttem bevazelinezett szájpadlással és…

QTYA!

Szóval a Szolgálat kivételével az összes klán Agyar nyomába ered, ami hamarosan állandó összecsapások színhelyévé teszi a Zónát. Agyar mi mást tehet, arra a helyre menekül, ahova bajban lévő sztalker menekülhet (természetesen az Ingoványba). A cselekmények sorozata ekkorra már annyira megkettyintették az agyát, hogy egyfajta üdvözült állapotban járja a mocsarat, érezhető rajta hogy a Zóna valóban megjelölte őt és a kiválasztottak szűk rétegéhez tartozik. Ezt a kis elmélkedős részt szakítja félbe pár katonai sztalker és a banditák összetűzése Agyar fölött, ami végül ahhoz vezet, hogy a sufnigyártott főgonosz újra felbukkan és elragadja magával főhősünket, akinek a segítségére egyáltalán nem tud sietni a Szolgálat, lévén megfeszített erővel védekeznek a támadó klánok túlerejével szemben.

A főgonosz (valami Rideg, a fene tudja már) el is cipeli Agyart a körözvényen feltűntetett helyre és akkor kiderül, hogy ez nem más miatt történt, mint a gonosz ZUFÓK miatt, akik közül sokan a Földön rekedtek, miután Agyar legyőzte a támadó seregüket és hogy haza tudjanak jutni, az őket ott tartó Agyarnak meg kell halnia. Így hát Agyar végső önfeláldozásként átlép az átjárón és itt a vége, fuss el véle, törjön le a faszod vége.

Minden dolgok értelme ott rejtőzik, hol azt nem is sejtenénk:

Hát huhh… Mit mondjak erről az egészről?

Értékeld!

Az író stílusa kielégítő, a fordítás pedig ezúttal jól sikerült. Nincsenek a Halálos Zónában még meglévő félrefordítások, így hát úgy tűnik, hogy a duplikátorral kezdődően sikerült révbe terelni a fordítást. Sándor Gábor ugyan továbbra sem lopta be magát a szívembe, de a stilisztikai megformáltság megfelelően sikerült, szóval panaszom nagyon nem lehet rá.

A karakterek Agyaron kívül nagyon nem léteznek, de egy 300 oldalt sem elérő könyben ezt meg lehet bocsátani, pláne mert a főhős karaktere elég jól ki lett dolgozva.

És most jön.

A történet pedig… Amilyen kecsegtetően kezdődik mindegyik rész, olyan marhaságba is fullad néha a befejezés. Az első rész még egész jó, a végén lévő fordulat is szépen ki volt dolgozva, ahogyan a negyedik rész is jó volt. A probléma a másodikkal és a harmadikkal volt, amik annyi faszságot tartalmaznak önnön magukba tömörítve, hogy ha azt részecskegyorsítóban ütköztetnénk, akkor kapnánk egy, a fekete lyukkal egyenértékű pusztításra képes jelenséget: A faszlyukat!

A telepatás hülyeség a második részben, illetve a Zónán belüli Zóna az idegenekkel már tényleg felcseszi az ember agyát, a légiós pedig egyenes ütemben végrehajtott offenzíva volt az agyérgörcs kikényszerítésére, azonban…

Azonban mi?

Ez egy egész jó könyv.

Qtya… Jól vagy?

Lehet csak az elődeiből visszamaradt poszttraumatikus stressz mondatja ki ezt velem, de Vaszi Faszi kontármunkásságához viszonyítva ez a könyv továbbra is egy mestermű. Itt azonban a REKT nem a könyv minőségibb kidolgozása, vagy a sokkalta sztalkeresebb tartalma miatt következik be, hanem egyetlen egyszerű és szolid tény miatt:

Tumanovszkij úgy írta meg a regényt, hogy szinte semmit sem tudott a játékról. Az első kiadott Dev infókban még szerepeltek űrlények, meg hard sci-fi vonal is, ami valószínűleg ezt az idegenes hülyeséget kitermelték magukból. Azonban maga a tény, hogy Tumanovszkij kollega gyakorlatilag zéró információval, első regényeként, mindössze saját kreativitására hagyatkozva JOBB REGÉNYT ÍRT, mint a kipróbált írónak minősülő Vasziljev, aki mögött ráadásul még ott ült több gigabájtnyi, interneten bármikor elérhető információ, na az aztán már tényleg valami egészen botrányos. És ez az a REKT, ami megismételhetetlen és aminél jobbat még nem pipáltam életemben. Jezsi Tumanovszkij, megjegyeztem a neved!

Végső értékelés:

Stílus: 7/10

Történet: 5/10

Karakterek: 7/10

Megvalósítás: 8/10

Összességében: 7/10

A folytatásban…

Anyukának igaza volt: A liberálfasizmus létezik…

Egy kérés az írótól: Tudom hogy sokan olvassátok a kritikákat, annyi lenne a kérésem, hogy most az egyszer erőltessétek meg magatokat egy kicsit és véleményezzétek a munkámat. Szeretnék javítani rajta ott ahol lehet, de visszajelzés nélkül ez nem lehetséges.

Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Az utolsó menedék – antológia

BorejtóCím: Az utolsó menedék – Antológia
Magyar kiadás: 2015

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 472

Sorozat: Metró 2033 Univerzum

Kérlek szépen Qtya, de nem hiányzik valami?

Igen, tudom hogy a Duplikátor gyermekei kritikát ígértem legközelebbre, de hát az úgy volt, hogy nem úgy volt. Akkora pöcébe ástam bele a gödrömet az új kötet kapcsán, hogy azzal nem tudtam csak úgy elbánni, ahogyan az előzővel.

Hosszas hányódtatáson vagyok túl már így is. Konzultálnom kellett nem egy írótársammal, más a könyvet olvasó emberek véleményét kellett mellé kikérnem, el kellett utaznom a Vatikánba tanácsot kérnem Ferenc pápától, spirituláis zarándoklaton kellett részt vennem a Himaláján keresztül fél cipőben és egy tyúkkal a hónom alatt, hogy a kellő mennyiségű szakrális letisztultságnak csupán a töredéke meglegyen ahhoz, hogy a gány és ótvar minden pontját tökéletesen be tudjam mutatni.

fallout 4

Igen, meg az is közrejátszott egy ici-picit… De csak egy ici-picit…

De hát ha már itt vagyok, akkor húzzuk is elő kalapunkból azt a nevezetes Cár bombát és mutassuk meg hát e színe világnak, hogy mit is tudnak alkotni a Metró Univerzum pitiánerebb alkotói. Hölgyek és urak, tölgyek és nyulak, Dmitry Glukhovsky novemberi látogatását és a Metró 2035 kijövetelét megelőzően sikerült megkaparintanom és gyorsan végigszaladnom a sorozat legújabb kötetén, mely ezúttal rendhagyóbb módot követett és ezúttal nem egy nagy regényt, hanem számos novellát tartalmazott, melyek között ugyan voltak bár jók, de ugye… Vrocsek…

Vrocsek, hát újra találkozunk? Nem volt elég a legutóbbi alkalom? Nocsak, ezúttal hoztad Gyjakovot is? Ketten egy ellen? Mi ez, talán azt hiszitek, hogy nem edződtem meg eléggé már évek alatt? Ugyan már, egy ideje képes vagyok vérhányás nélkül yaoi-t nézni, azt hiszitek, hogy… Mi az ott nálatok? Ki az az Andrej Grebenscsikov? Mi az a Végső remény légiója?

Egek ura, sztalker isten az égben és minden más mi holtak faszát veri lenn a sírgödörben, mi ez?!

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!

Könyvet borítójáról:

Fúh, mi volt ez?

Nem tudom, de nem is akarom… Remélem nem lesz nagy visszhangja… Szóóóval, ott tartottunk, hogy ugye kikujtorgott ez a kedves kis antológia a fényre és hát nem Qtya lenne az – akit valami érthetetlen oknál fogva úgy becéznek, hogy “A magyar sztalker mester” – aki ezt nem is olvassa el.

A borító végre tényleg szépre sikerült. Sokkal szebbre, mint annó a Pétervári háború, habár lassan már kezd elegem lenni abból, hogy ezekkel a hatásvadász szörnyetegekkel egyszerűen nem bírtak spórolni. Persze legalább (szerintem) szerepel az egyik novellában, de hát ugye…

Ugyanakkor megint a hatásvadász címek, mert ugye… Ha egy címben benne van az a szó, hogy “utolsó”, akkor az csak is menő lehet.

Az utolsó szamuráj… Az utolsó mohikán… Az utolsó léghajlító… Az utolsó élő zsidó: Bújócska a mátészalkai gettóban.

Oké, ez tényleg ízléstelen volt… mármint Az utolsó léghajlító… Nem is láttam, minek említgetem?

Hősünk hányódtatásai kezdetüket veszik:

Cím: Über és a forradalom

Író: Simun Vrocsek

Oldalszám: 78

Fordította: Vass Annamária

És persze, hogy rögtön a fekete leves legmélyebb tajtékában találom magam, ráadásul még úsznom is itt kell a legtöbbet, hogy levegőhöz jussak!

Vrocsek mintha valami feltűnési viszketegségtől szenvedne, vagy nem tudom hogy hogyan lett az Ő novellája… mit novellája, ez egy kibaszott kisregény! Szóval hogy pont Vrocseknek kellett ide bepaszírozni egy kemény 78 oldalas tömény nemtudommiafenét, az már sajnos nem példátlan, de akkor is pofátlan.

A történet közvetlenül a Pétervári háború után játszódik.

Egy Max nevű elítélt a vörös vonal végén dolgozik éppen egy munkatáborban, ahol csak ássák és ássák az alagutat a moszkvai metró irányába. Itt kapcsolódik be a történetbe a Vrocsek regényben megismert és ott is kifejezetten szerethető karakter, a szkinhed Überführer, akit a kommunisták ugyanúgy rab módjára dolgoztatnak a zsákvonalon.

Max meg akar szökni, ahogyan Über is, így hát ketten tervet kovácsolnak a szökéshez, melyhez hozzásegíti őket a tény, hogy a Börtönigazgató megbízik a számára szimpatikus Maxban.

Amikor tűz tör ki az állomáson, Max, Über és valami professzor meg a nevelt kölke elmenekülnek. Kisvártatva Max cimborái, valami Hammer meg a Hammer haver találkoznak velük össze, akik a tüzet is okozták. A kis csapat el is menekül az állomásról, hogy aztán kalandos menekülés vegye kezdetét úgy két állomáson keresztül, majd az egész egy sehová sem vezető túszdrámába torkolljon, ahol Maxról kiderül hogy valami nagy gengszter és az Igazgató szeretné őt szövetségesnek azzal, hogy elengedi őt… Aztán meg Max, akiről kiderül hogy igazából egy pilóta keksz, és egy banditák uralta állomás főnöke és a többi és a többi, Übert megint megverik, visszaviszik a börtönbe, Max a végén a jó öreg Edwárd király, angol király módján megőrül és vége…

Oké, ez a kisregény a Pétervári háború tömörítve tányérra fosott és egy kicsit szebb tálalásban elénk lökött változata.

Nézzük csak:

Indokolatlanul sokszor emlegetett karakternevek és szóismétlések?

PIPA!

Sehová sem kifutó fő és mellékszálak?

PIPA!

Teljesen fölösleges töltelékszereplők, akiknek semmi szerepük nincs a cselekmény alatt, de azért fontos hogy ott legyenek, mert na?

PIPA!

Csak azért volt érdemes elolvasnom ezt novellát, mert legalább egy fokkal bővebb lezárást kapott Überführer, akit a Pityer végén akarva akaratlan is a legtöbb olvasó megkönnyezhetett.

Vrocsek vérző fejjel dől el Qtya előtt, miközben megmaradt büszkeségét összeszedve még utolsó lehelletével cserét kér. Az arénában a tömeg őrjöng, ugyanis egy addig ismeretlen kihívó lép a színre, Andrej Grebenscsikov!

Ehhez ma még nem ittam eleget:

Cím: A végső remény légiója

Író: Andrej Grebenscsikov

Oldalszám: 30

Fordította: Vass Annamária

Mindössze 30 oldalával senki sem gondolná szarnak, hiszen novellát ANNYIRA nem nehéz írni, hogy az embernek beletörjön a bicskája. Persze ha tipikus metró rajongóról van szó, akkor már inkább illik félni és csak később megijedni, de hát HÉ, végigszenvedtem magam Vrocseken is és tudtommal nála nincs rosszabb író, akit olvastam volna…

Na szóval, a Belső lepény léggenyója… Ez melyik állomás? Asszem… talán Moszkva?

Nem tudom, a Gebecsikó nem ad túl sok támpontot, alig bírom értelmezni…

Aha, szóval egy vírus pusztítja éppen az állomás gyereklakosságát és éppen készülnek megfeszíteni a fickót, aki azt behurcolta… Tiszta sor, talán… De ez melyik állomás? Melyik város?

Értem, szóval… ja, mégsem értem…

Aztán meg… Mi, most meg mit keresnek a felszínen? Mit keres itt egy pap? Miért adnak fegyvert a vírust behurcoló diverzánsoknak? Milyen erőnövelő drog, miféle 36 perc? Milyen mutánsok? MILYEN MACHETE!? MI EZ A TÖMÖR FOS!?!?!

Im out

Qtya belei lassan felkúsznak a garatfalán és megtöltik a száját. Az érzés, miközben olvassa a novellát, lassan hatalmába keríti minden érzékszervét. A szemei próbálják kiégetni saját magukat, hogy megakadályozzák a képek agyba jutását, miközben az elme mindinkább igyekszik megnehezíteni az olvasottak értelmezését. Bár igaz, ami a lapon van azt egy az egyben lehetetlen értelmezni. A hugyhólyag is feszül, már az sem bírja tovább, de Qtya magával viszi a vécére a könyvet. Ahogyan lassan végigszenvedi a novella utolsó odalait, úgy egyre fokozatosabban és fokozatossabban jut el a végső megsemmisülés állapotába, a Nirvánába…

MI. EZ. A. FOS?

MI EZ A NYAKBATEKERT ÉS SZÉLESRE TÁRT ALAGÚTFALÚ SEGGLYUKBÓL KIOKÁDOTT BIRKAGANÉ?!

Állj! Álljunk csak meg, hadd vázoljam fel!

Szóval van egy vírus amit behurcoltak egy állomásra. A diverzánsokat elkapják, majd elegendik őket azzal a feltétellel, hogy segítenek valamiért kitartani a felszínen 36 percet egy mutánshorda ellen, erre pedig kapnak valami erőnövelő drogot is, amivel sokkal erősebb állatokká válnak és ölnek, szakadnak a bele és kivájják valaki szemeit, aztán meg valami gány befejezés és vége…

Vrocsek, nyertél… Nem a tied a legszarabb munka az antológiában, ez az Anyatej Gebecsikó messze mérföldeket ver rád a metélt falloszkájával, mert ennél szarabb, ismétlem ENNÉL SZARABB MUNKÁT én még életemben NEM OLVASTAM!

A kórházi ápolás sikeresnek mondható:

Cím: Az oktató

Író: Olga Svecova

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Ezúttal egy könnyed novella egy korábban katasztrófavédelmisként dolgozó, kiöregedett sztalkerről, aki visszavonultan él egy állomáson és mindennapjait azzal tengeti, hogy kölykökből képez ki tökös sztalkereket.

Semmi extra, egy novella a kedvesebb fajtából. Nincsenek mutánsok, nincs agyonakciózva. Nagyobb hangsúlyt kap a Kiképző múltja és lelki állapota, illetve annak a fejlődése…

Ki hinné, hogy pont egy nő tudott jó novellát írni egy tipikusan férfi szívekhez szóló szériába?

Semmi extra, de nekem felüdülést jelentett Gebecsikó után.

Vérző busz születik a Széna téren… hoppá, rossz cím!

Cím: A mesterlövész (Magyarországon pont ilyen címmel kiadni 😀 )

Író: Konsztantyin “Eretnek” Baranov

Oldalszám: 14

Fordította: Turi Márton

Ez a novella egy az egyben egy a Metro: Last Light-hoz megvásárolható DLC küldetés, a Red sniper.

Következő…

Na jó, ennyivel nem úszom meg, ugye?

A novella egy mesterlövészt helyez a célkeresztbe (höhöhö), aki éppen levadász egy csapat sztalkert, akik az állomásukra térnek vissza a zsákmánnyal. Fegyverpornónak hangzana, de ez a jobbik fajtából van. Nem megy el az agyatlan akció irányába. A lövéseknek súlya van és persze a környék mutánsai is felriadnak a zajra. Az író leírásából érződik, hogy foglalkozott egy keveset a mesterlövészet művészetével, így tudja hogy mi merre nagyjából hány kilométer.

Összességében ez is olvasható darab, bár annyira jónak nem mondanám. Inkább egy könnyed kikapcsolódás és persze egy olyan novella, ami bár fegyverpornó, de legalább abból a fajtából, amit én is nyugodt szívvel el tudok olvasni.

Pompei megelevenedése egy könyvre való túlzott rálihegés következtében:

Cím: Tabula Rasa

Író: Szergej Antonov

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

A brahmanok a Poliszban hírt kapnak egy sztalkertől, hogy látta az állítólagos Fóliánst.

A Fóliáns – mely a brahmanok hite szerint a múltat a jelent és a jövőt egyaránt tartalmazó krónika – megkeresésére egy sztalkert, Shootert… Shootert… Shoo… Shoo…

Ez nekem nem megy…

Qtya a Shootert meglátva letette a könyvet, majd rövid gondolkokás után következetesen fogta és a falhoz vágta azt.

Három napig hevert a kötet a sarokban, míg Qtya végül befejezte az első valamire való házidolgozatát és miután belelépett, végül eldöntötte hogy folytatja.

Szóval Shooter… Öregem, csak kerüljenek a kezeim közé Szergej tökei… Szóval Shooter fel is kujtorog a felszínre, majd a könyvtárosok vigyázó tekintetei közepette be is tör a Könyvtárba, ahol a Fóliáns keresésére indul. Ahogyan egyre közelebb és közelebb ér hozzá, úgy a Könyv is bombázni kezdi, méghozzá különböző jelenésekkel és látomásokkal.

Librarian

Ennek ellenére Shooter megszerzi a könyvet, habár az a metróba vezető visszaúton még egyszer utoljára megtréfálja.

Ennyi a novella, megint csak semmi extra. Szergej elég nagy fába vágta a fejszéjét, mert annak idején Glukhovsky a Metró 2033-ban semmi konkrétumot nem adott meg a Fóliánst illetően, így írónk kénytelen volt a saját képzeletére hagyatkozni, amikor megírta a novellát…

Hogy milyen is lett a végeredmény?

Nem rossz. Elnézőbb vagyok vele, mert a munkája nem is lenne olyan vacak, csak ugye a téma kifogott rajta.

Embernek lenni könnyen jelenti, hogy embernek nem lenni lehet Lenin!

Cím: Embernek lenni

Író: Alekszandra “Dia Feliz” Tverszkih (Ezt a nevet… Ezt már csak a Stella Star űbereli!)

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

Egy fiú felszökik a felszínre, hogy betegeskedő nővérének gyógyszert szerezzen. Egyetlen fegyvere egy kihegyezett vacső, amivel bár el tud kergetni egy falka veszett kutyát, de a nagyobb dögökkel már meggyűlik a baja, szóval inkább menekül és bujkál, miközben kétségbeesetten kutat a megfelelő herbárium után.

Ezek alapján nem is mondanám jónak, de a csavar a végén…

A novellában a fiú hosszasan vágtázik a városon keresztül, menekülve a gyógyszeres csomagokkal, míg az egyik épületben egy alak le nem teríti. Az epilógusban érkezik a nagy csavar, az illető ugyanis egy értelmes mutáns, aki a leírt novellát éppen egy tábortűznél meséli el egy barátjának.

Az élet túlmutat az emberen, az evolúció talál nálunk jobb lényeket az új világ benépesítésére.

Patkányok vagyunk csak, a Föld többé nem a mienk, bár igazából nem is volt az soha.

Kiváló!

A Negyedik Birodalomból érkeztem és babát vennék a felszínen, persze elvitelre:

Cím: Gyermekvilág

Író: Jelena Fadosz

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Jaj, már kezd elegem lenni ebből.

Sztalkerek összebalhéznak a metróban a gaz nácikokkal, aztán történik egy verekedés valami arénában és a bátor sztalkert – aki egy nő – végül elengedik, hogy a felszínre mászva babák után kutasson egy áruházban, ahol össze is találkoznak a radioaktív macskásnénivel.

Nem tudom, miért nincs végre egy olyan író, aki hajlandó egy kicsit jobban nekifeküdni a Reich-nek és nem csak úgy bemutatni őket, mint gyilkológép fasisztákat. Ennyire alacsony lenne az igény egy jól kidolgozott nemzetiszocialista szálra a Metrón belül?

Hóbortos hobók csöveznek az apokaliptikumban:

Cím: Arszi

Író: Vaszilij Pronyin

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

A novella 2013-ban veszi kezdetét.

Egy Arszinak becézett hobó a Gyűrű metróján próbál szunyókálni, amikor egy csapat hideg milicista kellemes verésben részesíti és elkergetik.

A novella során megismerhetjük Arszi múltját és tragikus életét, miközben folyamatosan haladunk az utolsó hat perc irányába. Hobónk életének szörnyűségei közepette felfedez egy titkos katonai objektumot, ahol sikeresen meghúzza magát és átvészeli az apokalipszist.

Érdekes, ha valami jól van megírva és olvasatja magát a történet, arról nagyon sokat nem tudok írni…

Kivéve ha már ezredjére találkozom ugyanazzal a sablonnal, ami nagyon beleette magát a Metró Univerzumba, miszerint a főhős álmodik és álmában tök szép minden, csicsergnek a madarakon a fák és dalolnak a tarajos gőték, majd szörnyűségek sorozata és OTT A SZÖRNY!

Esküszöm, egyre inkább terítéken van a paródianovella sorozat, ahol ezeket fogom úgy kifordítani, hogy az már fájni fog.

Ennek ellenére Pronyó Pronyin novellája jó…

Farkasemberekkel erdőben versenyt futva rohanok a metró felé:

Cím: Tejút

Író: Ruszlan Kljauzov (Na ezt a nevet mond ki teli szájjal!)

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

Őszinte leszek, marhára nem emlékszem hogy miről szól ez a novella.

Ami már jót jelent az írónak, mert akkor nem volt olyan szar hogy nagyon beleégjen az agyamba, na de olyan jó sem, hogy érdemesnek tartsam megjegyezni…

Gyorsan belelapozok és… Valami öreg faszi a csillagok útján tájékozódva farkasemberekkel viaskodik a susnyásban, majd havat nyelve sprintel el üldözői elől, lerohan a Metróba és vége.

Hát… Hát… Olvastam már rosszabbat is.

Egyébként egy érdekes feltevés: A vidéki állatvilág miért is változik meg?

Értem én hogy apokalipszis meg minden faszom, csak szerintem ez hülyeség. A városi lényeket még megértem, mert ugye torzult környezethez torz külső dukál, de vidéken mi a nyavaja ösztönöz egy farkast arra, hogy két lábra álljon és torzult pöcsét futva lobogtatva üldözze Piroska bácsit a havas tajgán keresztül?

Mindegy, nem ártom bele magam jobban…

Nukleáris kutatólabor, abortusz és folyóban szötymörgő mutáns harcsák:

Cím: A Mennyország kapuján túl

Író: Szergej Moszkvin

ÁLLJ! Állj-állj! Most komolyan a Vörös Vonal volt pártfőtitkárának a nevét használta a fickó művésznévként!?

Oldalszám: 22

De most komolyan, remélem ez a valódi neve… Kreatívnak kreatív, de hát ugye ha szar, akkor meg nem tisztelet adás, hanem egy tiszteletes análbaszás.

Fordította: Vértes Judit

Szibéria, Novoszibirszk.

2033.

Elvadult vadon az Ob folyó két partján.

Egy háború előtti atomlabor lakossága borzalmas időket él meg. Kevés lakóhelyük és alacsony erőforrásaik miatt komoly népességszabályozási programot vezettek be, melynek egy sztalker és terhes felesége is éppen készül áldozatul esni.

A sztalker viszont kialkudja a labor vezetőjével, hogy egy veszélyes küldetés végrehajtásáért cserébe engedélyezi neki és drága asszonyának, hogy megtarthassák a kölköt.

A sztalker útnak is indul, hogy megkeressen valami urántartályt a menedék reaktorához, miközben otthon maradt feleségét a laborvezető boszorkány asszisztense akarja eltenni láb alól, mert szerinte egy cseppett sem szabad engedni és a kölköt mindenképpen ki kell nyúvasztani, különben a menedék többi lakója fellázad a népességkorlátozás ellen és az mindannyiuk halálát jelentheti.

Oké, tisztázzunk valamit, elég erős abortuszellenes felhangja van (amit egyébként én támogatok, tehát a női olvasók nyugodtan megkövezhetnek), szóval elég kellemetlen, de ebben a történetben én… a Banyával értek egyet… (Mert elsősorban a józan paraszti eszemre hagyatkozom).

Komolyan, az emberi hülyeség netovábbja, hogy életben vagytok és megvan minden eszközötök egy működő kolónia fenntartására, azonban ahelyett hogy beosztanátok mindent és vállalnátok a kegyetlen módszert hogy a jobb időkre életben maradjatok és majd ha egy kicsivel kevésbé lesz szar a helyzet, akkor telepotyogtassátok fattyakkal a szibériai erdőket… Nem, nektek már halálra kell szülnötök a jövő generációját és a ti boldogságotokért cserébe az elkövetkező nemzedékek sírját kell még mélyebbre ásni, hátha majd lesz egy olyan szép és boldog jövőjük, ahol vígan felfalhatják egymást…

De szép jövő, nagyon szép jövő.

A novella is itt hibáz. Mindenképpen Ördögnek akarja bemutatni az öreg nőt, miközben semmit sem próbál meg tenni azért, hogy egy halvány fasznyit is, de érthetőbb szándékokkal ruházza fel és rávilágítson, hogy csak a szükséges rosszat vállalja a jövő nemzedékeinek boldogsága érdekében…

Egyébként a befejezés megint az, hogy eljutnak a Metróba és ott boldogan élnek, amíg Gyjakov rá nem bukkan a szeretett újszülöttre és militáns gyerekkatonát nem csinál belőle, hogy boldogok legyenek az animereferenciával rendelkező rajongók… De ott még nem tartunk… Kitartás…

Három buzi egy rádiótoronyban gombán él harminc évig:

Cím: Jelzőfények

Író: Katyerina Tarnovszkaja

Oldalszám: 14

Fordította: Zoltán Dominika

Élt egyszer három fiatal tinédzser, akik egy békalencsés tóban úsztak minden nyáron.

Mikor elkövetkezett az apokalipszis, akkor egy erdőben kirándultak éppen. Nem volt mit tenniük, ugyanúgy mit enniük, így hát egy elhagyatott rádiótorony pincéjében húzták meg magukat.

Egy ideig a torony készletein éltek, aztán mikor azok teljesen kimerültek, az erdőben gombásztak és azon éltek tovább.

Eltelt harminc év…

Közben teljesen elidegenedtek egymástól, mint Marx a munkától, és teljes kussban lapítva éltek tovább így, míg végül szakállat nem eresztettek és ebbe bele nem fáradtak.

Kedves olvasó itt most nyugodtan megkérdezheti, hogy mi a fene is ez, vagy hogy az író éppen komolyan gondolta e? De nem hiszem, hogy olyan komoly logikai kérdésekkel kellene foglalkoznunk, hogy mégis honnan termelt a szervezetük elég vitamint, hogy hogyan voltak képesek csak gombán életben maradni és mégis hogy lehet az, hogy nő nélkül nem ölték, vagy kúrták szét egymást harminc év alatt.

Mindez nem számít, mert mikorra már közelítenek a negyvenhez és már ráuntak egymás testnyílásainak a próbálgatására, úgy döntenek hogy mégis ideje lenne valamit csinálni és puszta kedvtelésből bekapcsolják a rádiótorony vörös jelzőfényeit, hátha segítséget kapnak.

Hogy áramot honnan szereztek, megint ne kérdezze tőlem semmi.

Telnek a napok, segítség nem érkezik, majd a torony is összedől saját súlya alatt, így hát a fiúk egyike végső elkeseredésében felköti magát, míg egy másik elemenkül, hátrahagyva a társát és nagy nehézségek árán végül MEGINT ELJUT A KURVA METRÓBA és ott fogadalmat tesz, hogy visszamegy és lehozza majd szeretett análpajtását.

Olyan isten nincs és nem is fogok kitalálni magamnak, ami rá tudna venni, hogy ehhez megint hozzányúljak!

A különös véletlenek folytán egy francia kislány lelke fehér gecilabdaccsá változik:

Cím: Egy szellem memoárja

Író: Viktor Tarapata

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A véletlenek különösek lehetnek, pláne ha olyan sok van belőlük egy novellában, hogy nyugodtan adhatnának kölcsönbe ezret egyiknek-másiknak.

Párizsban járunk, ahol egy kislány éppen bőszen csigás croissant-ot zabál.

Apja különös véletlen folytán pont egy pék, akinek különös véletlen folytán pont van egy majd ezer éves családi receptje. Különös véletlen folytán pont befut egy orosz nagytőkés aki ismét csak egy különös véletlen folytán ezt a receptet akarja a moszkvai éttermébe és hihetetlen, de megint csak különös véletlen folytán olyan kedves és lóbaszó vigyorral dolgozó illető, hogy a papát és a teljes családot saját költségén kész lenne áttelepíteni Moszkvába. Különös véletlen folytán a papa kislánya – aki a mesélő is egy személyben – mindig is szeretett volna eljutni Oroszországba és különös véletlen folytán pont hogy beszél is egy kicsit oroszul.

El is költöznek Putyisztánba, ahol a milliárdos fiával találkozva a főszereplő kislány megint csak hódolhat a különös véletlenek istenének. Ugyanis különös véletlen folytán a milliárdosnak van egy fia, aki franciául akar megtanulni és ezért cserébe Ő meg oroszul tanítja meg a kislányt…

Jaj…

Jaj

Higgyétek el, ez olvasva sokkal irritálóbb, mint ahogyan én elmeséltem.

Aztán persze be is következik az ilyenkor szokásos apokalipszis, a kislányt meg a menekülő tömeg szépen és komótusan, de laposra tapossa futás közben.

A halott gyermek szelleme valami spirituális tudjaafaszom megtisztuláson vesz részt, ahol fehér gecilabdaként él tovább a metróban, miközben más fehér gecilabdacsokkal diskurál a fehér gecilabdacsként való létezés értelméről, aztán jön egy szerelvény és elviszi valahova, ahol valaki őt már nagyon várja, mert valószínűleg neki nagyon hiányzik egy fehér gecilabdacs…

Nyugodtan, nem kell megérteneketek, mert én sem értettem egy büdös szót sem.

Következő!

ÁLLJ!

Mi van már?

Qtya, gondolj már bele! Fehér gecilabdacs, akit…

Akit egy hosszú vonat betol egy alagútba, majd fehér fény és egy hang a nevén szólítja, hát persze!!!

Hiszen meghalt, aztán genyaként élt tovább valakinek a tökeiben, majd egy metróhosszúságú míves lőcs betolta őt egy nőbe és megszületett! Esküszöm, hát ezért lett 88%-os a magyar érettségim!

Posztnukleáris képzőművészet egy rogyadozó toronyház erkéjén:

Cím: Remény ajándékba

Író: Alekszandr Kojnov

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A Tiszt egy felszínről készült képpel akarja megörvendeztetni a kisfiát a szülinapján, de mivel a Háború óta eltelt szűk 20 év nem tett jót a fényképezőgépeknek, így egy festő ismerősét veszi rá arra, hogy menjen fel és fesse meg Moszkvát egy toronyházból.

A Festő el is vállalja a feladatot, mely során hosszasan morgolódik azon, hogy romokat festeni képzeletből is tudna, így újra életre kelti a halott várost. A folyamatot persze nem tűrheti a közelben röpködő démonfamília, így hát mindenkit felfalnak. A kép szárnyra kel és KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN pont akkor száll be a metróba, amikor a csapat keresésére induló parancsnok kinyítja a hermetikus kaput…

Megint egy jó történet, bár ismét semmi extra.

Egyszeri elolvasásra egész szórakoztató.

Bájos sokk a Fekete-tenger mélyén búvárkodó sztalker szemszögéből:

Cím: A polipölő

Író: Lev Rizskov

Oldalszám: 18

Fordította: Gergely Gabriella

Egy Fekete-tenger mélyére épített vízalatti hotel túlélte a Világot felperzselő nagy Háborút.

A túlélők szigorú szabályozások szerint próbálnak életben maradni Ruszko Rapture-ben, azonban léteznek a törvényre magasról tévő badass búvárok, akik tojva minden biztonságra kimásznak egy peronra a bakteriális szlötyibe és vízalatti mutáns halcuccmókat gyilkolásznak a húsukért.

Bájosokk

Meglepő, de MÁR MEGINT egy olyan írás kerül szerintem a legjobbak közé, aminek semmi köze sincs a metróhoz. Kreatív, a kevés oldalszám ellenére elég részletesen bemutatja a vízalatti kolónia életét és mindennapjait, valamint annak kialakulását is szépen elmeséli.

Hangulatos írás, nagyon jó helyszínválasztással és végre van egy jól előadott harcjelenet, amely nem az “Öljünk meg minél többet minél változatosabb módon, mert az kell a népnek!” sallangot követi, hanem a kedves búvár még egy 1v1-et is elég keményen megszenved.

A legjobb novellák egyike az antológián belül.

Hull az érdes szürke hó, megdöglött a Télapó:

Cím: Újévi történet

Író: Konsztantyin Benyov

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

Karácsony a Metróban…

Oké, próbáljuk meg megint.

Ortodox Karácsony a Metróban…

Oké, utoljára…

Poszt apokaliptikus ortodox Karácsony az orosz Metróban.

Meglepő, hogy megint egy a Metróba kicsit sem illő téma lett az, ami egy egész jó novellát eredményezett?

Karajcsont

Kicsit sem, általában ezek az igazi gyöngyszemek!

Egy gyereknek véletlen elkotyogott karácsonyi történetet követően egy állomás lakossága rákényszerül arra, hogy ismét megünnepeljék a Karácsonyt, bevonva ezzel a körzet összes többi állomását is.

Dúl a szeretet, remény gyullad az elgyötört szívekben és a Csecsenföldön korábban tömegeket lemészároló Mikulás lelke is megnyugszik.

Nem egy éllovas novella, de a története egész kedves és egy hideg téli estén egész kellemes olvasmány. Hogy a karácsonyi hangulat megteremtésére mennyire alkalmas, azt nem tudom megmondani, kezdve azzal, hogy novemberben olvastam végig, másrészt meg jómagam nem ünneplem a napot, amikor Jézus Krisztus elvette a saját anyja szűzességét.

Magát németnek képzelő idegbeteg orosz rohangászik a felszínen egy Dragunovval:

Cím: Az igazi német

Író: Dmitrij Jermakov

Oldalszám: 14

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (Cicám, a te neved sem öt perc volt kibetűzni.)

A novella a sztalkerek két típusának bemutatásával nyit.

Először láthatjuk a mindentől fosó, falhoz lapuló és egész éjjel settenkedve lopakodó alagúttöltelékeket, akik még a saját árnyékukra is úgy reagálnak, hogy szörnyet halnak tőle.

Aztán ott vannak az úgynevezett lármások, akik még az olyan egyszerű dolgokat is géppuskatűzzel oldják meg, mint egy ajtó kinyitása, vagy egy májkrémes kenyér megkenése.

Ezzel nem is lenne semmi gond, csak a novella kedves írója szerint az utóbbi, az úgynevezett lármások közül sokan különös gyakorisággal térnek vissza az állomásraaa… NEM! NEM! NEM OSZT A FASZOM, DE SZOROZNI MÁR MEGTANULT!

Nerd2

Mi ez a hülyeség!? Ki talál ki ilyet!?

A történet szerint valami drezdai születésű német színész a Háború idején pont Moszkvában tartózkodott, így hát kellemes német baritonjával a Metró gyér lakosságát volt módja boldogítani.

Hogy családja megélhetését biztosítsa, nyelvtanárként elköltözött a Negyedik Birodalomba, ahol németet tanított a gaz gonosz náczikoknak.

Ez egészen addig ment, amíg a gaz gonosz, még a vécére is lovaglópálcával és Vaskereszttel járó náczikok el nem kezdték a torzszülöttek eltakarítását. Hősünk ekkor gondolt egyet és családját, valamint a magát németnek gondoló őrült Ivánt… ÁÁÁ!!! Szóval Helmut kigondolja, hogy hiába tiszta fajilag és megbecsült állampolgára a Reich-nek, azért a metró egyik legbiztonságosabb állomásáról mégis illene elköltözni a Szevasztopolszkajára, a metró egyik legveszélyesebb mutánspoklába, mert ugye hiába vagy megbecsült ember, ha gaz náczikok becsülnek és tisztelnek téged, akkor máris fogni kell asszonyt és kölköt, majd futni és futni, még ha a Pokol kénköves tüzére, akkor is.

Itt őrült orosz cimborájával berendezkednek és a határőrségnél kezdenek el dolgozni, ahol ahelyett hogy Hunter rögtön fogná és szokásához híven féltéglával agyonbaszná mind a kettőt, még megbecsült emberek is lesznek.

Egyik nap a kezükbe akad a Moszkvai Német Nagykövetség alaprajza, melyen miután felfedeznek egy bombabiztos atombunkert, gondolnak egyet és valami kamuszöveget beadva az állomásfőnöknek, elindulnak azt felderíteni.

Persze ezután elszabadul a fegyverekkel tarkított, puskaportól bűzlő fegyverpornó. Dögök hullanak el és az égből zuhanó szitává lyuggatott démonok tarkítják a zöld naplementét, amikor is a két német sztalker el nem éri a Német követséget.

Itt a gaz gonosz náczikok bukkannak rájuk a Reich-ből. Helmutot ki is nyírják, ám még idejében Iván segítéségre sietnek a követség alatt kucorgó fegyversakálok. Mészárlás és pusztítás, Iván meghal (ÉLJEN! ÉLJEN!), aztán csattanó hogy az alaprajzot a követség lakói sztalkerek odacsalására terjesztették a metróban, majd vége…

Kész, ha tudnám, akkor kidobnám a taccsot, de a gyomrom már valahol a fogason lóg az agyam mellett, mert ilyen tömény szemetet már jó tíz perce nem olvastam…

Csak nem azért ez a legszarabb novella, mert a Gebecsikó képes volt szarabbat alkotni.

Nem szükséges az egyszerűbb utat követni, mert abban nincs semmi feature:

Cím: Mindörökké együtt

Író: Grigor Elbekjan

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

A történet a felszínen nyit, egy toronyházban.

Egy csapat fejvadász éppen egy hírhedt bandita, a Vándor csoportján készül rajtaütni.

A fejvadászok között egy testvérpár is az akcióra vár, Anton és Szemjon.

A váratlan kitört akciót tragikus fordulat követi, amikor a Vándor – mit sem törődve a seggébe tuszakolt fél tucat puskacsővel – fogja magát és kilöki Antont az ablakon, ahol az véres taszajtékká zúzódik a járdán.

Váltás.

Szemjon az állomás kórházán ébred, mellette az ágyon pedig kicsit sem véres taszajtékként Anton fekszik. Egy kis drogkúra, majd folytatódhat a történet.

Rövid kórházi ápolás és magyarázkodás, majd furcsa dolgok történnek. A parancsnok valamiért elég furcsán beszél Szemjonnal és valamilyen különös oknál fogva észre sem veszi Antont, mintha ott sem lenne… Itt valami bűzlik…

Kocsmázás, Anton nem iszik… Itt valami nagyon bűzlik…

Kocsmázás után Szemjon felbátorodva odamegy egy kiszemelt nőstényhez, aki tüstént a dolgok közepébe is csap, amikor tiszta erőből megküldi őt egy csöcsből indított erőteljes öleléssel, majd annyit mond neki: “Nagyon bátor vagy. Őszinte részvétem.”

Aha… Akinek ezek után nem esett le, hogy mi történt, az húzzon el és kurva gyorsan nézze meg a Hatodik érzéket.

Ennek ellenére Grigor bátya valamiért úgy érzi, hogy az olvasó hülye és erre még csak tesz és tesz rá a lapátokkal.

Itt pedig kritikusi énem hadd vegyen ki egy kis szabadságot és hadd adom át székemet művészlélek írói énemnek, aki már eléggé vágyik arra, hogy érvényesülhessen.

Köszönöm, vajh te biz az faszfej.

Grigorij Proverka ül most a billentyűzet mögött és hivatalosan is átveszi a kezdeményezést.

Hadd idézzek hát saját magamtól és mutassam be mindazt, ami Elbekjan kollega novellájából kimaradt, holott szerintem ennek a párbeszédnek meg kellett esnie ahhoz, hogy elérjük a finálét.

A történet arról, hogy bár az egyszerű dolgok sokszor hatékonyak, azért ha menőnek akarunk tűnni, néha érdemes a történeti logikát feláldozva a hülyeség oltárán megmutatni, hogy mi igenis hülyének nézzük az olvasót, mert mi is hülyék vagyunk, de nagyon ám!

Mindörökké pettyhüdt

– Parancsnok úr – szólította meg felettesét Petya készségesen, miközben a szamovárban gőzölgő gombatea hírét adta annak, hogy ideje lenne végre leszedni őt a kurva kályháról.

– Tessék, Petya – fordult beosztottjához a Parancsnok, közben fél szemmel figyelve a sípoló szamovárra a kurva forró tűzhelyen.

– El kellene mondanunk Szemjonnak, nem helyes ez így. Tudnia kell.

A Parancsnok vén és ráncos kezeit tördelve gyászos képet vágott, mint aki éppen a saját temetésén vesz részt, ahol egyedül Ő az egyetlen ember, aki tudja, hogy igazából nem is halt meg.

– Igazad van, Petya – felelte kis gondolkodást követően a gyászos képű Parancsnok. – Mindenképpen meg kell tudnia az igazat, akármilyen fájdalmas legyen is.

– Van valami ötlete, uram?

– A szokásos kúra, ha úgy tetszik. Kiürítünk egy szobát teljesen csupaszra. Bevisszük és leültetjük a Szemjont, majd ott elmondjuk neki.

Rövid csend állt be, ahol mást nem is lehetett hallani, mint ahogyan sípolt és fújtatott az átforrósodott szamovár. Az elpárolgó víz gőze megtöltötte a kis szobát, felverve a párát. A kicsapódó vízcseppek lágy csíkokban csordogáltak le a szent ikonokról, azt az érzetet keltve, hogy Szűz Mária éppen ráizzad a kisded Jézus fejére.

– Uram – felelte magabiztosan Petya. – Uram, szerintem ez ostoba terv.

– HE!? – hökkent meg a Parancsnok. – Ugyan miért lenne az? Talán neked jobb ötleted van?

– Lenne egy ötletem.

– Hát akkor gyerünk, ki vele!

– Uram, ha megengedi. Az állomáson úgyis téblábol éppen húsz fölösleges ember, akiknek látszólag semmi dolguk sincsen. Mi lenne, ha beadnánk Szemjonnak, hogy a Vándor megszökött?

– Igen…

– Elvisszük őt egy mellékvágányra, ahol én és az a húsz ember beadjuk, hogy elárultuk az állomást, aztán megöljük magát és a segédjét!

– Aha…

– Majd lefogjuk Szemjont, magukról meg kiderül, hogy csak heccből tettettek halált, felkelnek és aztán odamegyünk Szemjonhoz, jól a szemébe nézünk és csak aztán mondjuk meg neki, hogy Anton halott!

A szamovár az érzékelt hülyeség hatására darabokra robbant. Darabjai betöltötték a szobát. A szétdurrant edényből kifröccsent gombatea bűzölögve forrt tovább a tűzhelyen.

– Petya – szólt a Parancsnok. – Petya, ez egy zseniális terv!

És próbálja azt beadni nekem bárki, hogy pontosan nem ez történt!

Mert igen, ez történik!

Ráadásul Elbarák úr még odáig is elmegy, hogy az olvasót a végső idiótának tekinti. Ezt onnan is tudom, hogy bár már tíz oldallal korábban leesett hogy konkrétan mi is lesz a csattanó, ennek ellenére még tovább és tovább is játszik a dologra úgy, hogy “Anton próbálta megmenteni a parancsnokot, de nagyon furcsán.”. Nagyon furcsán én döfködöm anyád pináját a faszommal, ne nézz már hülyének! Ha valakinek már tíz oldallal korábban nem esett le a csattanó, arra meg jogosan ráaggathatjuk a műveletlen jelzőt.

Esküszöm, ha megint egy ilyen logikátlan szar kerül a kezembe, akkor én…

A Hanza kémelhárításának legjobb ügynökét meg nem nevezett okok miatt sztalkerségre kárhoztatják:

ÁÁÁ!!!

Cím: Nincs menekvés (Ahogy nekem sem a Pokolból…)

Író: Szergej Kuznyecov

Oldalszám: 28

Fordította: Németh Emese Zsófia

Mindenki képzelje maga elé.

Sötétség honol a metróban, ahol egy bérgyilkos éppen beles egy sátorba. Pisztolyát ráfogja a benn üldögélő hullajelölt tarkójára, majd amikor meghúzza a ravaszt, a fegyver csupán trollkodva kattan egyet és besül.

Az árnyak közül a Hanza biztonsági őrei özönlenek elő és a tetüt lapostetüvé konvergálják.

A Hanza 007-es ügynöke megint jól végezte el a feladatát és már éppen szervezné be a saját csapatába a diverzáns ügynököt, amikor is váratlan megbízás keretein belül a Nagykutyák a felszínre küldik, hogy menjen el valami Moszkva környéki kisvárosba és keressen meg valami gyereket és hozza vissza a metróba.

007 persze hárítana, mivel Ő az apokalipszis óta csak egy alkalommal járt a felszínen, de láthatólag a főnökséget egy kicsit sem hatja meg az, hogy beosztottjuk a józan paraszti ész nevű betegségben szenved és késlekedést nem tűrve felzavarják őt a felszínre, ahol valami látomások kezdik el nyaggatni, majd a végén meghülyül és vége…

Remek, csak tapsolni tudok, mert a szörnyülködéstől már az arcom tetemes hányada elmállott.

Komolyan az egyik legjobb ügynökötök az, akit fel kell zavarni a felszínre zéró tapasztalattal és nulla eligazítással? Nem lett volna erre alkalmasabb mondjuk egy sokat próbált sztalker, aki valószínűleg kapva kapott volna az alkalmon egy zsíros töltényekkel megtöltött erszény láttán?

Meh, hagyjuk… Annak örülök, hogy legalább militáns csatapulyákat nem erőltettek…

Pedofíliára hajazó akciószaltók egy militáns harcipulya és egy szavahihető sztalker társaságában:

Cím: A sztalker becsületszava

Író: (Az a rohadt) Andrej Gyjakov

Oldalszám: 18

Fordította: Medzibrodszky Alexandra

Elegem van… Kezdek összeomlani… Felkeltem a szék mellől és egy nagy darabot kitéptem a saját fejemből, mert nem bírtam tovább a fájdalmat… Heh…

Nem baj, csak ezen jussak túl… A végső fő és legfőbb ellenfél… Andrej Gyjakov…

A történet Moszkvában játszódik, azon belül is egy a metró többi részétől elvágott állomáson.

Ezt az állomást az atomcsapást követően a talajvíz elszakította a metró többi részétől és lakói izolációban éltek húsz éven keresztül, míg a falból előszötymörgő gilisztaszörnyek fel nem falták majd a teljes lakosságot, egyetlen családot kivéve.

Ezt a családot egy frissen felbukkant sztalker próbálja megmenteni, aki a szötymörgő gilisztacsökevényeket követően érkezett az állomásra és már csak a kis család túlélőit találta.

El is vállalja, hogy egyesével elszállítja a családtagokat a Poliszba, míg mindegyiküket biztonságba nem juttatja. Az első eszkort a nagypapával sikerül is, majd utána a kislányra kerül a sor, de miután az retteg a csúnya bácsitól, így végül a nagy sztalker beadja a derekát és elviszi vele az anyát is.

Mellesleg megjegyzem, hogy a sztalkert Vándornak hívják…

Aztán valami furcsa dolog történik. A fater alvajárás közben véletlen kinyitja a hermetikus kaput, majd visszafekszik aludni.

A visszatérő Vándor szerint ez a Hívás, amit egy pszichotikus szörnyeteg idéz elő. A fater érzékeny erre a dögre, ezért végül fogja és elviszi őt onnan a FIÁT MEG HÁTRAHAGYJA!!!

ÁÁÁ!!!

Oké, ha az anyát a lányával kettesben el tudtad vinni, miért indulsz útnak a faterral és hagyod ott a fiút!? Ennek semmi értelme!

Aztán persze a fiút is elkapja a Hívás, kikecmereg a sötét alagútba és valami csápos japán pornószörny meg akarja enni, de uge Gyjakov itt még vissza tudta fogni perverz hajlamait és a csápos nem kúrja széjjel a kölök minden egyes testnyílását, hanem a visszatérő Vándor egy gránáttal megteszi ugyanezt, csak a nyüszüge popilszörnyeteggel…

ÁLLJ!

Mi van már megint!?

Semmi, csak szerinted nem lett volna jobb az a csavar, ha kiderül, hogy a szörny igazából a Vándor és akiket eddig elvitt, azokat mind felfalta?

Tényleg! Hogy az mekkora csavar lett volna!

De nem, helyette Vándor fogja, belepakolja a kölyköt a háti bevásárlószatyrába, majd esküszöm a legunalmasabb harc veszi kezdetét, amit valaha olvastam. Ám a dolgok még csak most érik el a tetőpontjukat, ugyanis Gyjakov itt már végképp nem bírt magával és a harc hevében a nagy kemény sztalker előhúzza két megtermett gyorstüzelő pisztolyát és hátranyújtva a hátizsákban fityegő alig tízéves gyereknek!

Qtya? Qtya? Attól tartok hogy meghalt… Úgy tűnik nekem kell befejeznem a kritikát…

Szóval… Hogy is kell ezt? Értem, szóóóval… Vándor fut, s rohan a végzete felé, közben pedig minden mi a városban szem szájnak tulajdonosa üldözi őt maximális erőbedobással, aztán…

…aztán meg amikor már Vándor majd lefullad és esik össze, készülvén a nagy önfeláldozásra, hirtelen KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN egy pont arra járó sztalkercsapat megmenti őket!

KÉSZ!

Eddig csak sejtettem, de most már maximális bizonyossággal kijelentem és ezt véssék majd a sírkövemre is halálom után: ANDREJ GYJAKOV EGY PEDOFIL!

Pedobear

Olyan mértékű fosvihar kerekedik ennek a szörnyűségnek a végére, hogy az már nem igaz! És elvileg Gyjakovot kellene nekem a legjobb írónak tekintenem az Univerzumban… A LEGJOBBNAK!? Elmennek a fegyverpornósok a picsába, egy kalap szart nem ér a munkássága!

Elegem volt, lassan már ott tartok, hogy soha a büdös életben nem olvasok metró könyveket!

Egy sztalker-asszony férjurának agya behatol a zöld szlötyimötyi tudatába:

Cím: A szörnyeteg

Író: Jelena Csernih

Oldalszám: 18

Fordította: Turi Márton

Nem emlékszem semmire ezzel a novellával kapcsolatban, vagyis annyira biztos nem volt szar, hogy emlékeznem kelljen rá, de annyira jó sem.

Ez csak annyit jelenthet, hogy bemutatnom sem érdemes.

Következő!

Nyizsnyij Novgorod nagy sztalkere romantikázik feleségével a felszínen:

Cím: Hajnalhasadás

Író: Irina Baranova

Oldalszám: 20

Fordította: Németh Emese

Igen, ez egy romantikus novella.

Igen, ilyenek is vannak.

Nem, egyáltalán nem szar.

Egészen kellemes olvasmány.

Jé

A sztalker teljesíti haldokló felesége utolsó kívánságát és még egyszer utoljára felviszi őt a felszínre, hogy megmutassa neki a halott várost. Finom motívumokkal dolgozik, szépen vezeti végig az olvasót és egyszer-kétszer egészen ügyesen kezeli a karaktereit is.

Emelem kalapom, szép munka.

Illetve feltűnt? Nem?

Megint egy olyan írás sikerült egész jól, ami egyáltalán nem akarja majmolni Glukhovsky-t.

Meghasad az ég, a Világ lelke kitárulkozik. A fosvihar tovaszáll és ami marad a helyében, az egy utolsó, melengető fénysugár:

Cím: Artyom evangéliuma

Író: Dmitry Glukhovsky

Oldalszám: 20

Fordította: Schiller Erzsébet

Glákhovszky

Végre vége!

El nem bírjátok képzelni, hogy ennyi kín, könny és véres verejték után mekkora élmény volt a Mester novelláját a kezem ügyébe kaparintanom.

Csak amiatt, hogy maximálisan felemelő érzés legyen és a lelkemen vágott mély, s gennyedző sebekre gyógyírt jelentsen… Hiszen a hideg víz is a szomjazónak esik a legjobban, vagy nem?

A Mester ismét csak káprázatos művet hozott össze.

Közvetlenül a 2033 eseményei után Artyom félőrülten kapargatja a hamut a Botanikus kert maradványai között. Időközben megelevenedik a régi történet, feltörnek elméjéből az elfojtott érzelmek és egész addigi életét és minden cselekedetét átértelmezi.

Új színben tűnnek fel a 2033 eseményei és karakterei, valamint Artyom motivációi is. Minden új értelmet nyer, miközben a régi értékek is kiegészülnek úgy-ahogy a maguk módján. A megtört és saját magát gyötrő Artyom szenvedése, melyet bűnös tettének súlya alatt kell tűrnie, már-már apostoli szintre emeli hányódtatását.

Ez a novella szolgált a Metro: Last Light alapjául is, ugyanis a végén a csattanó… de ez már rátok vár, hogy kiderítsétek.

Bár útjaink elválnak, azért nem most találkoztunk utoljára:

Mit is mondjak erről a félig gyémánttá sajtolt ganéról, ami most mellettem pihen az asztalon?

Jó, vagy rossz?

Kiemelkedően egyedi, vagy inkább fájóan átlagos?

Nem tudok rá szavakat mondani, hiszen mint azt a kritikában is olvashattátok, számos élményt átéltem az antológia olvasása közben és ezeket nehéz lenne egy kalap alatt értékelni.

Teszem hát azt, amit bárki más megtenne a helyemben és nem teszek semmit. A fentiek alapján ki-ki ítélje meg a saját értékrendje szerint azt, hogy milyen is volt ez az átokfajzat. Csalfa nőszemély ez, ki édes csókokkal hiteget, hogy aztán keserű savat okádjon a számba és kiszipolyozza az agyvelőmet, de azért én továbbra is szeretem.

Metró 2035?

JÖHET! Most azonnal!

Andrej Gyjakov új könyve?

Tessék?

Hamarosan érkezik Andrej Gyjakov új… Qtya, miért kell az a bőrönd? Hova pakolsz? Elutazol?

El! És ezúttal ez egy valódi spirituális utazás lesz! Egy igazi dzsihád, egy keresztes hadjárat valami ellen, amit mindenképpen el kell intézzek, mielőtt a kezem ügyébe kaparintom azt a mocskot!

De hát alig vagy túl az antológián! Ha most felveszed a harcot Vasziljevvel, abba bele is halhatsz!

Igen, belehalhatok! De ez már személyes ügy! Személyes ügy, amit akkor is meg kell vívnom, ha az az életemet követeli! Tudja meg a Világ, mindaz a kilenc mindenre elszánt olvasóm, hogy nem hátrálok meg csak egy kis belső vérzés miatt! A küzdelmem tovább folytatódik, ahogyan a gyötrelmeim is!

Őrült vagy! Bele fogsz halni!

És mi van akkor, ha belehalok? Mások talán gumimacikkal küszködve váltak hősökké? Nem-nem, imádott kis belső hangocskám, ezt most mindenképpen végigcsinálom! Hogy mi lesz a vége, arra én is kíváncsi leszek. De hogy méltó lezárása lesz ez a küzdelemnek, arra aztán mérget vehetsz!

Indulás
Mert egy nap minden küzdelem véget ér… Kivéve az a harc, amely nem ér véget sohasem…
Nagyon remélem, hogy nem pont az én küzdelmem az…

Filmajánló Qtya koponyájából: Vyöhyke (Zóna)

Igen, tudom.
Nem kell senkinek emlékeztetnie, készül már a Duplikátor kritikája, ahogyan előre megígértem.
Csak ugye van az az apró kis bibi, hogy amilyen ótvarra sikerült (gondolom senkit sem lepett meg) ez az új gőzölgő trágyakupac, valahogy komolyabb utánajárást igényel a dolog és nem ülhetek csak úgy neki, mint valami kopasz a Kordon a határáról.

Helyette azonban elhoztam nektek (állítólagos) északi testvéreink filmművészeti remekművét, a Vyöhyke-t.

A film megtekintése szigorú angol/finn nyelvtudást igényel, máskülönben úgy járhattok, mint Qtya a Raubtier dalszövegekkel.

Vyöhyke

A Vyöhyke egy fandom által megálmodott finn Stalker film, melyet a Pilman Radiant Pictures készített, mindössze 3000 eurós költségvetésből.

A film közvetlenül a Sztrugackij fivérek kisregényeinek világába kalauzol el minket, ugyanakkor összekötő kapocsként is funkcionál a Tarkovszkij klasszikusával is, hiszen számos utalás és elrejtett apró jel árulkodik róluk.
Például a film elején, amikor Lammi a rádiót hallgatja megemlítik Pilman professzor nevét is, aki a híres piknikes hasonlat kidolgozója volt az eredeti regényben.
Ugyanakkor a karakterek egyik párbeszédükben megemlítik a Harmonti aranygömböt és a Cseljabinszki szobát is, ezzel úgy-ahogy összekötve a klasszikus történeteket.

Iron Maiden

A történet 2006. június 6-án veszi kezdetét – újabb utalás a Stalker játékok Zónáját létrehozó nagy Kisugárzásra -, amikor egy sztalkerpáros visszatérés közben véletlenül a finn Zóna határát őrző hadsereg nagykutyáiba botlik, akik különös érdeklődést tanúsítanak egy relikvia, a “Kulcs” után, mely állítólag képes felfedni az utat a Zóna közepén található Kívánsággép, a Piramis előtt.

A Kulcs egy halott sztalker, Red – utalások amerre a szem ellát! – tulajdonát képezte, aki az említett elemet a fiára, a Helsinkiben élő Lammira bízta. Lammi felbérelte a fenn említett két sztalkert, hogy járjanak utána a Piramisnak és keressék meg az odavezető utat, illetve bizonyosodjanak meg róla, hogy a legendás Kívánságteljesítő egyáltalán létezik e.
A Kulcsot nem vitték magukkal, az Lamminál maradt megőrzésre.

Pripyat bar

Itt lép be a történetbe Rajala, a veterán sztalker (és Member hasonmás 😛 )
Rajala korábban elismert sztalker volt, egyenesen a híres Red volt a mentora annak váratlan halálát megelőzően. Miután egy balul elsült akciót követően lecsukta a hadsereg, három évet ült a hűvösön szabadon bocsátásáig. Kisvártatva újabb bonyodalmakba keveredik, amikor egy helyi maffiózó felbérli őt, hogy keresse meg Lammit és mihamarabb szabaduljon meg a Kulcstól, mielőtt az a hadsereg kezébe kerülne.

Dióhéjban ennyi a történet és meg kell mondanom, hogy bár első olvasatra nem tűnik semmi extrának, azonban a körítés amiben feltálalják, messzire a magasba röpíti, de annyira, hogy utána helikopterrel sem kapkodhat az ember utána.

Szemfülesebb olvasóknak (annak a kettőnek, akiből az egyik a holnap reggeli Qtya a másik meg Silver) feltűnhet, hogy “Héló, Qtya! De hát ez a történet ugyanaz, mint Vasziljev története!”

Igen is, meg nem is.
Vasziljev regénye szar, ez meg jó.

Bővebben kifejtve rögtön kezdem az egyik legnagyobb pozitívummal, ami maga az atmoszféra.
A Vyöhyke nagyon ügyesen egyensúlyozik a Tarkovszkij Sztalker és a játékok hangulata között, közben pedig több elemet is átemel az eredeti regényvilágból, ezzel maximális teljesítményt nyújtva. A helyszínek, a sztalkerek útkeresése a Zónában és a könnyed humor tökéletesen elviszik a hátukon a filmet, nem is beszélve még a jól elhelyezett akciójelenetekről és az itt-ott becsúszó, a film eleje óta éreztetett csavarokról.

Lelépés

Nem tudom mit mondjak, de én hangosan fölröhögtem amikor Lammi szerencsétlenkedett az aknamezőn, vagy amikor Rajala nagy nehezen kiütötte a brunyáló finn őrt a bódénál.

Ami az akciókat illeti, azok hoznak egy szépen kiegyensúlyozott szintet és – legtöbbször – nem mennek el a fegyverpornós “sztalkerek” által orgazmusig maszturbált szintig.

Mint most Az utolsó menedék antológiában, amikor az egyik novella írójának főszereplőpárosa állítólag olyan menő, hogy nekik nem kell a felszínen lopakodniuk, mert azzal hogy rohangálnak meg szórják a golyót, azzal már minden el van intézve… Amatőr buzik…

Persze vannak “menő” dolgok is, mint amikor a Pesonen két kalasnyikovval a kezében osztja az ólmos áldást, ami eléggé röhejes volt. Illetve amikor a főgonosznak szánt finn tiszt minden ok nélkül agyonlőtte az egyébként tökéletesen harcképes társát, amin először csak fogtam a fejemet és sehogyan sem bírtam megérteni… Nem volt jobb ötletük, hogy kiírjanak egy már fölöslegessé vált szereplőt? Várjunk csak…

Kubo

Aha, a jelek szerint Kubo megint belenyúlt a forgatókönyvbe…

No igen, a vizuális effektek egyike-másika (az összes) erősen érezteti, hogy After Effects munka a film teljes utómunkálata, bár ez zavarjon most a legkevésbé. Mivel a jobbik fajtából való és okosan használták ki a STALKER világának eleve sötét atmoszféráját, ezért nem lehet rá egy rossz szavam se… csak… Azok a robbanások néha elég gagyin lettek megoldva, de… Mondom, rossz szavam nem lehet.

Mindezek után nyugodtan elmondhatom, hogy a Vyöhyke kötelező darab minden magát sztalker fannak tartó embernek, illetve akik most ismerkednek a világgal, sokkalta inkább fogják élvezni a rögös belerázódást, mint ha mondjuk a Tarkovszkij filmmel kezdenék.

Nekem tökéletesen bejött és remélem nem fogok csalódást okozni, mint kritikus.

Good hunting, Stalker!

Közeleg a vég…

Közeleg

Mert biz az vég mi felém közelít hejesírással felfegyverkezve.
Vagyok e én oly mester sztalker, ki magyarok között is magyarabb,
S a csatában bizonyítja,
Hogy nem minden arany, mi a fénylik a szarban.

Avagy: “Gyere Iván, játsszuk le!”

Könyvkritika Qtya koponyájából: Vlagyimir Vaszilijev: S.T.A.L.K.E.R. – Halálos Zóna

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Halálos ZónaDAFUQ

Eredeti cím: S.T.A.L.K.E.R. – Prjatki na oszevoj

Író: Vlagyimir Vaszilijev

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Földeák Iván

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 312

 

Bemelegítés:

A magyarra fordítandó stalker kiadványok első példányát tartom a kezemben, avagy a “Hogyan ejtsünk nyomdahibát már az első oldalon!” című szakkönyvet. Hölgyeim és uraim, itt az ideje a tudálékos információszerzésnek csak úgy a Csernobil-i Zónáról, meg amúgy minden másról, amelynek semmi köze hozzá.

Miért írom ezt?

Mert elolvastam ezt a… “könyvet”…

De ne zarándokoljunk már el rögtön a szar eme Mekkai szintű csodájához, hiszen még csupán az első szavakat merem képernyőre vetni és egyébként is az oldaltól kapott fizetésképtelenség nem kötelez betartandó szabályokra, így nyugodtan kicsomagolhatom ezt a szépen befóliázott fekáliát és annak minden egyes négyzetcentiméterét szóról szóra be is mutathatom.

Ízleljétek bátran!

Mint korábbi kritikámnál, kezdjük rögtön a borító hátoldalával:

“A csernobili atomkatasztrófa kiürített és lezárt területe az elszánt kincsvadászok paradicsoma. Ez a paradicsom azonban cseppet sem veszélytelen. A sugárzás ellen még viszonylag egyszerű védekezni, gyógyszerekkel és megfelelő öltözékkel. Ám a környéken egyre jobban elszaporodnak a különböző szörnyek és mutánsok, sőt anomáliák is megjelennek, ahol a földi fizika törvényei megszűnnek működni, s átadják helyüket valami érthetetlenebbnek és fenyegetőbbnek.”

Aki egy kicsit is ért úgy a S.T.A.L.K.E.R. univerzumához (és még nem olvasta ezt a… “könyvet”…) az most nyugodtan bólogathat, hogy: “Igen, ez így van. Egy stalker könyvnek pont erről kell szólnia.”

“A mutációkat vizsgáló Ivan Szivercev biológusnak egy helyi maffiózó visszautasíthatatlan megbízást ad: járjon végére annak, hogy a baljós Zóna hatásai miért nyújtóznak immár a szigorúan őrzött területen túlra. Egy tapasztalt stalker, Kex, valamint annak zöldfülű segédje társaságában veszi fel a harcot az ismeretlennel.”

Állj-állj-állj! Csak nem hazudik a hátsó borító?!

Dehogynem és ezt majd a későbbiekben alaposan ki is vesézem…

“A Sztrugackij fivérek kultikus regénye már két filmben és egy sikeres komputerjáték-sorozat formájában is tovább él. Ez utóbbihoz íródott az a regényfolyam, amelyben az eredeti történetet átlényegítve Vlagyimir Vaszilijev és későbbi szerzőtársai a Zóna grandiózus időtlenségét összekötik hétköznapi világunk kicsinyes, kíméletlen valóságával.”

Hazudsz, te nyavajás?! Hazudsz?!

Vaszilijev könyvének egy kis utánanézés is elég és már húzhatom le az egészet a vécén. A Halálos Zóna NEM a sorozat első kötete, mint ahogyan ez a marhaság megpróbálja belénk tuszkolni. Csupán a szerző alapvető magyar ismertségét akarták valamiféle tőkévé kovácsolni, de mint látjátok: Nem sikerült!

Őszintén megmondom, hogy vártam ezt a könyvet. Elő is rendeltem már a megjelenése előtt egy hónappal (pár másik kötet társaságában) és amikor úgy október magasságában hozzájutottam, valahogy rögtön az első oldalak után ennyit mondhattam: “Azt a zsonglőr, vérszopó kurva anyádat!”

Cheeki

Azért valamit a STALKER-ről, avagy Cheeki breeki iv damke!:

A Sztrugackij fivérek eredeti, két kisregényből összeálló klasszikusát remélem nem kell sok embernek bemutatnom. Az 1971-es év folyamán legépelt eredeti változat mára az egész univerzum gyémánttá sajtolt alapjává vált.

A kor szovjet kórsága által többször is megviselt regény végül csak kilúgozott formában jelenhetett meg a széles publikum előtt, ennek ellenére még így is meghozta az írók számára a nemzetközi elismertséget és csak úgy mellékesen útjára indította a stalker szériát.

Teltek az évek és a 21. század baljós nyitányán az ukrán GSC stúdió gondnoksága alatt, többszöri halasztás és átdolgozás után végül megjelent a S.T.A.L.K.E.R. Shadow of Chernobyl, mely a regény eredeti, űrlények által meglátogatott kanadai városát áthelyezte a híres és éppolyan hírhedt Csernobilba.

Az itt felhozott fordulat szerint évekkel az eredeti katasztrófa után (2006 június 11.) egy különös, második katasztrófa esett meg a Csernobili atomerőműben, mely elsöpörte az egész addig ismert Zónát és egy új, megmagyarázhatatlan jelenségekkel teli világot hagyott maga után.

A veszélyes területen felhalmozódó legendás kincsek, a relikviák nyomában hamarosan felbukkantak az úgynevezett stalkerek, akik az ukrán hadsereg nyomása és a Zóna ezernyi veszélye ellenére készek voltak életüket kockára tenni a gazdagságért és csak úgy, a Zóna megismeréséért.

A játék az ígéretek ellenére nem valósított meg minden beígért elemet, azokat az utódokra hagyva.

A S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky kronológiailag előzményként került a boltok polcaira és a behozott újítások és hihetetlenül megdobott hangulata ellenére a szörnyen kiegyensúlyozatlan és néhol irreálisan nehéz (500 rubel egy elsősegélycsomag?! Komolyan?! Erre a szar küldetésre elhasználtam legalább százat ugyanebből és ha 1000 rubelt kaptam csak érte! Elmész te a picsába!) játékmenetét és lépésről lépésre felhalmozott bugáradatát csupán lelkes modderek tudták megmenteni az enyészettől (Még a Pc Guru-hoz adott változatot sem merték mod nélkül adni!).

A sorozat harmadik és egyben utolsó hivatalos tagja a S.T.A.L.K.E.R. Call of Pripyat és az istenekre mondom: Azt a kurva hétszentségit de imádom azt a játékot!

Illetve még egy, a 2014-es év folyamán napvilágot látott verzió is a stalkerek gépére került, mégpedig a magyar kezdeményezésre készített S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha, mely az eredeti játékból kivett elemek és a később behozott feature-ök hozzáadásával teremtette meg a tökéletes Stalker játékot.

Annak ellenére, hogy ingyenes, még nem tudtam magam rávenni, hogy végig is vigyem.

Maguk a stalker játékok minden hibájuk ellenére borzalmasan jó és eltalált hangulatú alkotások. Szerintem pedig nem létezik olyan internethuszár, aki ne találkozott volna legalább egyszer valamelyik koncepciós rajzzal az internetet.

De (sajnos) ez nem a játékok kritikája és akármennyire is fáj miatta a fejem, de most eljött az ideje annak, hogy a szörnyszülöttet elővarázsoljam a könyvkupac mélyéről…

Igen, ott volt Vrocsek és Antigoné között a szemét!

get_out_of_here_stalker__meme__by_drjorus-d7f508x

Könyvet borítójáról, avagy Get out of here Stalker!:

A borító első ránézésre bizalmat keltett benne, hiszen mégis csak egy a játékból való koncepciós rajzot használtak fel az elkészítéséhez. Persze ahogyan lenni szokott, az öröm ürömmé fajult a hosszas olvasgatás után és már semmi sem tudta elkerülni azt, hogy ne gyűlöljem ennek a könyvnek minden lapját.

De mielőtt lehoznám az összehasonlító képet, nézzük meg az eredeti kiadás borítóját, azt hogyan sikerült összehozni.

 

eredeti pripyat Eredeti bújócska

 

Íme!
Egy szó jut róla az eszembe: Király!

Nem is tudom hogyan fogalmazzam meg, de az eredeti képet nagyon ötletesen dolgozták át és így ránézve nem bírok rájönni, hogy mégis ki volt az az idióta gyökér, aki a magyar borítóért felelős volt.

 

eredeti DAFUQ

 

Tessék-lássék, a magyar kiadás!

Most komolyan, ismerek olyan embert akinek öt percet sem vesz igénybe egy ilyen borító elkészítése! Nem értem, hogy mégis ki volt az az istentelen vadbarom, aki ezt jó ötletnek tartotta. Nem arról van szó, hogy ne lenne szép, hiszen azért mégis tisztességesen sikerült volna, ha…

Ha nem egy az egyben vágták volna ki az egészet az eredeti képből és pár módosítás után ne került volna be a végleges borító elismerő pozíciójába.

Abból a két szál szép szemlencséből kíméletlenül sütnek az egész kiadást meghatározó szavak: OLCSÓ!

Föld hívja Deákot! Föld hívja Deákot! Avagy a borzalmas fordítás:

Földeák Iván fordítása már csak amiatt is meglepően lapos, hogy a Sztrugackij fivérek eredetijéért is ő volt a felelős. Több kritikában is olvastam, hogy talán csak a lektorok hülyesége okán készült el így a végső szövegkönyv, azonban kérem! Kérem!

Lassan már fájt a szemem, miközben ezt a halom ótvar bálnagenyát kellett olvasnom. Szörnyű, magyartalan fordítások tömkelege az egész “könyv” és itt még csak az alapvető stilisztikai hibákat írtam körül félig sem megnyerő barokkos körmondatokkal.

Ezek mellett még el lehetett volna menni (emelkedik az a faktor), ha a tapasztaltabb stalker mivoltom nem kötelez megállásra és okvetlen anyázásra minden egyes balul elsült szakzsargon lefordításánál. Nem csak amiatt vagyok persze pipa, mert szar a fordítás, hanem mert a buszmegállóban néha elsütött anyázásaim közepette nem egyszer kerültem kellemetlen helyzetbe.

Tárgyra vissza!

Évek óta létezik a hazai Stalker univerzumhoz kötődő, átgondolt fordítás. Már a játékok lemagyarítását követően bevett magyar stalker szavakká váltak az olyan kifejezések, mint a: Szúnyogpilis, vagy a húsdaráló.

Ugye ha egy magyar kiadás minimálisan is adott volna magára és a fő olvasóközönségre, akkor egy a témában már járatos embert állítottak volna a fordító mellé, hogy legalább a szörnyek és anomáliák neveit tisztességesen átültettese a magyar szakzsargonra.

De nem!

Így lett lett például az eredeti “burer”-ből bürer, holott magyarul ezt zsonglőrnek szokás hívni.

Meg a Yanov-tó kifacsart agyú zombikkal teli süllyesztőjéből nemes egyszerűséggel Borostyán.

Vagy az eredeti “bloodsucker”-ből vérszívó, bár ez a vérszopóhoz mérve ez még nem olyan komoly baki.

De a fő… A FŐ!

Kapaszkodjatok meg, mert ez fájni fog… Készen vagytok?

Hiányzik a 21. fejezet!

Nem viccelek, konkrétan nincs benne a könyvben a 21. fejezet! Valami hülye kihagyta, úgy került a nyomdába, aztán az én hülye fejjel előrendelt változatomba, onnan a már eléggé felbaszott agyamba és most ez a sok felhalmozódott szar és mellesleg az SAO 2 óta érzett belső feszültség most kitör belőlem, hogy telehányja a képernyőtöket ennek a szarnak egy kritikába sűrített tömör hányadékával! Hogy kerülne az egész bagázs Ricz nedves álmaiba!!!

waifu

Úgy a történetről pár szó, avagy I said come in! Don’t stand there! :

Egy lónyugtatóval feltuningolt gyümölcsteával később.

Most, hogy a nyugalom univerzális értéke szétárad az ereimben, itt az ideje annak, hogy végre a sok körítést félbehagyva belekezdjek a… “könyv” történetébe és ezúttal minden felhamozott nyugalmammal elküldjem az egész sztorinak hazudott szarságot a jó édes…

Remek, újra hangulatomnál vagyok!

Tehát most akkor hadd helyezkedem el fingós hangokat kiadó öreg bőrfotelemben. Kapom mindjárt elő vastag keretes olvasószemüvegemet és veszem mindjárt a kezembe Vlagyimir Vaszilijevet…
Ég a tűz kandallóban?

Helyes!

Akkor bele is dobom ezt a szart, fog itt felolvasni belőle az, aki visszaküldte a nemzeti konzultációt!

Történetünk, mily meglepő, nem a Zónában veszi kezdetét.

(MI?!)

A Zónán kívül Kex, a nem is kezdő nem is profi stalker (amolyan közepes gyökér, amifélével a Szemétdomb magasságában lehet találkozni) éppen annak a hírhedt maffiózónak, Pokatyilovnak teljesített megbízatásait készül leadni. A zöldfülűek kíméletlen pesztrálója számára új feladatot oszt ki a hírhedt maffiózó.

Valami megmagyarázhatatlan zónabéli jelenség túlterjesztette működési területét a Zóna határain kívülre. A pszichotikus szörnyeteg bárokban lődörögve lúgozza tisztára tucatnyi ember agyát, hogy aztán tapasztaltabb stalkerek összegyűjtésével és a Zónán belül vérszopókkal történő megetetésével rémissze halálra a stalkerek azon közösségét, akiket Qtya ültő helyében is mesterien el tud küldeni a kurva anyjába.

Igen, a történet alapját a Zónán kívül működő stalkerek adják, akik a terület szélén sorakozó táborokból indulnak hosszas portyáikra a Zóna belső területeire. Erről a közösségről nem sokat (SEMMIT!) nem lehet hallani a játékokban és egyébként is ellenszenves balfácánoknak tűnik az egész banda, szemben a Zónán belül lakó csoportokkal (Strelok, Doktor, Agyar, Szellem, Kalauz, Degtyarev, Bagoly, Szakáll, Noé, Spartacus, Hawaii, Vadász, Nitró, Heg, Farkas, Fürge, Garik, Vánó, Zulu és Józsi… Hol vagytok, stalkerek?!)

Én

Kex (már a neve után fogtam a fejem) persze elvállalja, hogy a szükséges pihenőidejéről lemondva meginduljon a Zónába egy zöldfülű tanítványa és egy különösen rejtélyes figura, az állítólag valamit tudó Pszich társaságában.

A regény fele az Ő utazásukat követi végig és az elején még bizakodó fejjel fogadtam őket, de ahogyan haladt előre a történet, úgy érteztem, hogy: Bassza meg!

A kompánia tagjai a nyomozósdi egyik szálán futnak végig, ugyanis valami tökömtudjamiértolyanfontosazaszar széf nyomában kujtorogják végig az egyébént hétvégi kirándulóhelynek is lazán betudható Zónát.

Mert nem?

Hihetetlen, hogy milyen emberbarát hely lett ez a Zóna, amióta nem jártam ott.

Van térerő az okostelefonnak, amihez mellesleg már anomália és mutánsdetektor app-okat is árulnak a weben. Gyakorlatilag kézenfogva sétál végig az egész buzeráns trió a napsütötte selymes mezőkön és közben csak úgy beszélgetnek olyan dolgokról, mint hogy Pszich igazából hibernálódott az eredeti 1986-os katasztrófa alkalmával és egy szótlan félmutáns X-men lett belőle mire felébredt, aki érzi a veszélyeket és nem mellesleg szereti a Kexet… Mármint a kekszet…

HÜLYESÉG!!!

Az egész egy nyugodt sétálgatás keresztül egy totálisan nyugodt közegen! Mintha a Zóna elefántnyugtatót vett volna be és ezt még megspékelte volna nagyapámféle 80%-os mindenbőlfőtt pálinkával! Már az egész kis utazás egy kicseszett hétvégi sétának tetszik valami békés kis parkban és még csak nem is beszéltünk arról, hogy a veszélyforrások kimerülnek a következő mondatokban:

“Ott egy anomália. Megkerüljük!

Ott egy falka veszett mutáns. Megkerüljük!

Ott egy könyv a földön, rajta Halálos Zóna felirat. Lődd szét a picsába!”

anomália

Az egész Kex vonal fapados és nem rejt magában semmi izgalmat. Még talán az a rész, amikor a zsonglőrök (Bürer a jó anyád!) kirabolják őket, vagy amikor egy csapat rivális stalker rajtuk talál ütni. Talán az emel valamit a színvonalon, de egyébként rövid kórusszólamokkal küldöm el az egész hülyeséget a francba!

Aztán jön a másik folyam, Ivan Szivercev-vel, a biológussal…

Iván… Iván… Megint egy Iván?

Várjunk csak?

Vrocsek könyvének főhőse Iván, Vaszilijev egyik hőse Iván, aztán még a Halálos Zónát is Földeák Iván fordította… Várjatok, valamit meg kell néznem…

És nem igaz! ÉS NEM IGAZ!

A Pétervári háborút pedig Iván Ildikó fordította!

(Szöul87fg7)FZs9ö78fvh8pcgbspuígvbsuIván=42osuébvéuiobvléubj sobuviosnbvsjkíb v!!

#ERROR!


#ERROR!

#ERROR!

Rendben srácok, öt perc szünet! Qtyának most szüksége van egy jó erős feketére.

Amint visszatért a gyapotföldről, ugyanitt folytatjuk.

Iván

Tehát Szivercev (Hagyjuk az Ivánt!) történetét ismét Pokatyilov indítja el, aki a Zónán kívüli nyomozósdi folytatását teszi hősünk gyengusz vállára, de annyira, hogy befolyásánál fogva még elő is lépteti a laboratóriumban, sőt ki is vetet nekik pár hét fizetett szabadságot. Persze erkölcsileg tökéletesen egyensúlyban lévő és maradéktalanul hálás hősünk rögtön az első detektív munkanapját egy jól betalált részegséggel nyitja meg.

Ez a szál már valamivel érdekesebb is volt, hiszen egy nem stalker szereplő szemszögéből kellett látnunk a dolgokat, mindezek ellenére nagyon nem jutott túl a sablonos detektív dolgokon és már ekkor úgy éreztem, hogy leülök mentem SAO 2-őt nézni (akkor futott, amikor olvastam a “könyvet”) mert annak a nyomozós szála JOBB VOLT, mint ez az egész marhaság!

Nem arról van szó, hogy ez annyira rossz lenne, csak ugye az elcseszett magyar fordítás, a rosszul felépített cselekmény és a rossz megközelítés miatt értelmét veszítette és az átlagoson túl nem tudott semmi jót felmutatni.

Aztán meg végre azok a részek, amikor Szivercev végül megindul egy csapat tudóssal a Zóna mélyére. Komolyan, egy baszott páncélautó és egy hadosztályni katonai stalker társaságban betörnek a világ legveszélyesebb helyeinek egyikébe és az egész cselekmény itt úgy fut, hogy néha a stalkerek elkergetnek egy mutánst az útból és kész!

Semmi kontent!

Ülnek a kocsiban és beszélgetnek, aztán X idő elteltével találkoznak Y helyen Z emberrel és megint csak beszélgetnek, aztán kiszállnak a kocsiból, elmennek Q irányba V helyre és megint csak beszélgetnek, hogy aztán visszamenjenek Y helyre és ott folytassák a beszélgetést és közben a Halál faszát is megszégyenítő döglődéssel vánszorog előre a “történet”, aminek a vége nagyjából olyan értelmes volt, mint LIKE gombot tenni a pornóoldalakra!

Egy nagy nulla a történet, egész végig csak rohangálnak benne és semmi feszültségkeltést nem erőltettek bele! Vaszilijev elvileg egy elismert szerző (Őrség könyvek… Nem olvastam…), de ez a történeti ostobaság érthetetlen!

Ez az egész egy olcsó detekítvregény, amire ráhúzta a STALKER jelzőt azért, hogy valaki meg is vegye! Semmi értelme nincs az egésznek, a magyar fordítás tovább cseszi a dolgot és az egész végkifejlet a befejezéssel egy borzalmasan vontatott szar!

Komolyan, Szivercev és Kex történetét külön-külön is el lehetne olvasni, mert a könyv végén érnek csak össze, de akkor sem történik olyan érdemi dolog, ami miatt mind a két részt el kellene olvasni a dolgok tökéletes megértéséhez.

És itt hazudott a hátsó borító!!!

“A mutációkat vizsgáló Ivan Szivercev biológusnak egy helyi maffiózó visszautasíthatatlan megbízást ad: járjon végére annak, hogy a baljós Zóna hatásai miért nyújtóznak immár a szigorúan őrzött területen túlra. Egy tapasztalt stalker, Kex, valamint annak zöldfülű segédje társaságában veszi fel a harcot az ismeretlennel.”

Visszautasíthatta volna minden gond nélkül az a rohadt megbízást!

Jó ha két szót vált Kex-el a történet végén, de Bucival (Kex zöldfülű segédje) egy szó nem sok, de annyi interakció sem történik. Nem is egy irányba fut ki a befejezés, hanem egy pontban a két vonal metszi egymást, s különválva tűnnek el a Zóna zöld naplementéjében.

Van itt még ütnivaló! Vegyük a karaktereket:

A karakterek legfőbb jellemvonásaikban hűen tükrözik azokat a sztereotípiákat, amiket az orosz és ukrán népekről gondolunk.

Legtöbbjük részeges bűnöző, vagy államilag támogatott tudós, de azért vannak itt katonák és bérgyilkosok is, tehát mindenfajta keleti-szláv sztereotípia tökéletes gyűjteménye a könyv, megfűszerezve némi humortalansággal és vontatotsággal is, ami tökéletes egyveleget alkotva teszi ezt a könyvet életem egyik legnagyobb csalódásává.

Nem arról van szó, hogy ez rossz lenne, hanem inkább szar.

Tehát összességében a karakterekről: Milyen karakterek?

A Zóna világáról, avagy Idi ka mnie!:

Rendben, eddig a gondok még elmennének az egész könyvben és persze csak egy középszerű alkotás volna, amennyiben az olvasás közben érzett fíling átadná a STALKER univerzumához köthető kiváló atmoszférát és persze Zóna volna a Zóna.

De nem!

magány

Az eredeti helyszíneket felejtsük csak el! Eredetileg csak a Yantar-tavat keresik fel (Borostyán az anyád!), de az összes többi ikonikusnak számító terület (Bár, Kordon, Ingovány, Sötétvölgy, Vörös-erdő, Pripyat, Limanszk és a többi és a többi) ha csak említés szintjén létezik is.

Van egy rész, amikor a Bár határában sétál el Kex kis csapata (persze a Rostock gyár környékén tanyázó kutyafalka meg sem kottyan nekik) és látják a legnagyobb stalker települést a Zóna egész területén és… és…

És csak elmennek mellette, szólnak róla pár szót és csak bandukolnak tovább a békés és madárdalos erődben… Madárdal?!

Igen, madárdal! Hiába van benne mindegyik játékban, hogy csak a varjak képesek életben maradni a Zóna körülményei között, mégis egy alkalommal az író konkrétan leírja, hogy daloltak a madarak!

Kész, ennyi. Ez nem STALKER!

Ez egy olcsó detektívregény, amit Vaszilijev önálló változatában nem tudott volna kiadatni, így az egészre ráhúzta ezt a fapados stalker fílinget, hogy legalább valamiféle kezdeti olvasóközönséget összekaparjon magának!

Ennyi, elegem van!

thisishell

Ott ahol minden összeér, avagy Vaszilijev nyugodtan kívánjon valamit a Monolittól:

Ha összesítenem kéne az olvasmánnyak kapcsolatos élményeimet, akkor a következő dolgokat tudnám róla elmondani:

Az eredeti változat tudtommal még megért volna egy olvasást, hiszen jobb fordítással és persze szép írásképpel adták ki, azonban a magyar verzió köpedelem, borzalmas minőségben került kiadásra!

Az egész minőségre ráhúzza a vizes lepedőt a szakzsargon elhibázott fordítása, illetve az olyan bakik és hibák, amik folyamatosan bomlasztják az egész “könyv” köré felépített kontentfalat.

Jól mutatja az egész regény minőség(telenség)ét, hogy a hiányzó 21. fejezet semmiben sem gátolt meg attól, hogy tökéletesen megértsem a… “történetet” és annak tükrében fejezzem be Vaszilijev szörnykreálmányát.

Nem terveztem ennyire kiakadni, de valahogy írás közben felszínre törtek bennem ezek a dolgok és most hogy a végére érek a kritikának, már csak az Iván szavak forognak a fejemben.

Talán egyedül az a hír ment valamit ezen a hányattatottan induló antológián, hogy a következő könyvek elkészítéséhez már igénybe vették a magyar stalker közösség segítségét, így ha a történetileg nem is, de legalább szakszavak tekintetében rendben lesz a következő kiadás…

Good hunting, Stalker!

Nooo

Végső értékelés:

Stílus: Cука!

Történet: Cука!

Karakterek: Cука!

Adaptálás: Cука!

Megvalósítás: Cука!

Iván: Cука!

Összességében: Cука!