Címke: Metró 2034

Könyvkritika Qtya koponyájából; Szergej Antonov: Sötét alagutak

Cím: Sötét (v)alagutak

Eredeti cím: Тёмные туннели

Író: Szergej Antonov

Eredeti kiadás: 2010

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Gergely Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 304

A kukac-szeánsz:

Eltelt hát ez a nyár is (hűűű… kurva régóta húzom már ezt a kritikát). Lassan vörösbe fordulnak az erek a szemfehérjémben a kialvatlanságtól, miközben a közelgő diószezonra áhítozó éhes cigányok szagát hordozza a szél a falu széléről. A nyári kertrendezés és szemétégetés után a lángnyelvek által meggyötört fákon megmaradt lombkorona lassan barnulni kezd, hulló leveleivel végleg elfedve a jelét annak a két méter széles kráternek, ami egy égetés során véletlenül egy gázolajjal teli kanna felrobbanása okozott.

Számotokra talán furcsa, eseményekben szegény nyári szünidő volt ez, s bár sokak most szemöldöküket vonogathatják eme kijelentésemre, de nekem mindig is az ilyen nyugodt, bulizásoktól mentes nyarak voltak a kedvesek. Kiülve a tornácra egy egész dinnyével és két liter gyümölcslével, értetlenkedve merengve azon, hogy miért ül már lassan két órája a macska ugyanazon az átkozott helyen, meredten bámulva ugyanazt a sóderkupacot, tetején egy törött féltéglával.

Hearts of Iron 4-ezett egész nyáron, csak szólok…

Eme nyárias idilli állapotomat igyekezett nyálkás csápjaival megzavarni valami rettenetesen szörnyűséges és undorító dolog. Egy nevén nem nevezett szörnyűség, mely mindenki elméjébe befészkelte magát és onnan halálunk napjáig kiűzni nem lehet, akármivel is próbálkozunk vele. Időbe tellett hogy hozzászokjak, de sajnos a pszichológus megállapította, hogy a Boku no Pico opening számát sehogyan sem tudja kiűzni az ember a füléből. Olyan ez, mint a szívdobogás. Egy idő után az agy megtanulja kizárni a zavaró hangot, azonban ha az ember elcsendesül és minden idegszálával koncentrál, meghallhatja a rettenetes démon alvilági csörtetését, amint acsarkodó üvöltések közepette megpróbál a felső világra törni minden dühével, hogy tüzet s halált hozzon az emberiségre…

Szóval az új metró könyv…

He?

Nem az új metró könyvről akartál beszélni? Még oda is tetted magad mellé, hogy el ne felejtsd.

Mit tettem magam mellé? Ja, ezt? Mi ez a könyv? Olvastam én ezt?

Máskülönben leültél volna ide kritikát írni belőle?

Rémlik valami, de… Semmi sem rémlik belőle. Talán újra el kéne olvasnom…

Inkább ne tedd.

Dehát semmire sem emlékszem belőle! Hogyan mutassak be egy könyvet, amire nem is emlékszem?

(Mintha nem mutattál volna már be így egy csomó könyvet.)

Tessék?

Újra emlékezned kell a regényre anélkül, hogy újraolvasnád.

Ezek szerint ugyanarra gondolunk.

IGEN! 

SturmGeschütz III-as!

KUKAC-SZEÁNSZ!

Mi?

Igen, kukac-szeánsz! Elő is készítem a kellékeket…

Szóval a kukac-szeánsz. Gondolom senki sem hallott még erről a dologról, lévén ez Qtya amolyan saját találmánya. Az egész azzal kezdődött, hogy a Mob Psycho 100 nézése közben belegondolt abba, hogy mégis milyen módszerekkel lehetne az emberekben lakozó energiát még több energiává alakítani. Ezt később sajnos megrekesztette, hogy már késő éjszaka volt és le kellett feküdnie aludni. Mivel elfelejtette felhúzni az új ágyneműt és a pucér paplan alatt azért mégiscsak egy paraszt dolog aludni, ezért inkább bebugyolálta magát egy bolyhos barna plüssplédbe és úgy feküdt le aludni. Reggel a húga bekapcsolta a tévét, ahol éppen Discovery ID-s tényfeltáró gyilokpornó ment. A bebugyolált Qtya félálomban hallotta a gyilokpornó alatt narráló nő erotikus hanghordozását, ami nyomán a plüsspléd részecskéi reakcióba léptek a tévéből áramló faszság-ionokkal, aminek hatására a Qtya testén belül feszülő energia hirtelen elkezdett osztódni és még több energiává szétválni. Az energia azonban nem kifelé áramlott a környezet felé, hanem a kisebb ellenállást mutató emberi agy felé, aminek hatására egy delíriumos sokk érte Qtya agyát, aki ettől rángatózni kezdett, habzott a szája és teli torokból ordibálta, hogy: „A kertész tette! A kertész a gyilkos!”

A roham elmúlta után Qtya ráébredt arra, hogy emlékszik a szülei házassági évfordulójának napjára és legalább öt olyan közeli/távoli rokon nevére, akiket ha évente egy alkalommal látott átlagosan életében. Ekkor jött rá arra, hogy az általa kukac-szeánsznak elnevezett dolog töltött részecskéket juttatott az agyába, amitől abban felszabadultak az addig elzárt emlékek és onnantól fogva emlékezett a gyulai Markos Csaba nevére, akit azóta is egy alkalommal látott és akkor sem váltott vele egy szót sem.

Oké, én kész vagyok. Kezdem.

Ne feledjük el a kukac-szeánsz biztonsági előírásait sem. Reggel csináljuk, mert akkor van a legnagyobb esély arra, hogy ha valaki az utcán meghallja az ordítozást: leszarja azt, mivel kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a szomszéd hülyegyerek kiabálását hallgassa. Illetve mindig legyen egy elég közeli ismerős a környezetünkben aki a sokkhatás befejeződését követően egy „Neked meg mi a fasz bajod van!?” felkiáltás és egy pofon kíséretében próbál meg magunkhoz téríteni és nem egy irgalmas szamaritánus, aki hívja a mentőket és aztán kezdődhet a komoly jogi huzavona a fehérgyarmati kórházban.

Jaj… jaaaj…

Kezdődik…

Te jó ég… Anarchisták kondiznak… A komcsi az áruló és az anyuka a gyerekével… az anyuka a gyerekével és a giliszták… a giliszták megették a kutyát!!! Sugárzásálló szuperkatonák és… és egy őrült tudós, akit elüt a gőzmozdony… Szőrös izék az alagútban… szőrös röhögő izék… és sátánisták. Meg egy átlátszó bőrű telepata… A megszülető új világrendben a spirituális vezető egy zseblámpás csöves, aki az alagutakat rója… És a levágott fül… Miért nem érdekel senkit a levágott fül!? MIÉRT!?!?!?

Qtya sokkos állapotban tépi le magáról a plüssplédet. A barna foszlányok csak úgy szállnak a szobában, miközben az unott tekintettel az ágyon ülő kritikus csak bámul maga elé, mintha lenne ott bárki, akinek a következő szavakat suttoghatja: Hölgyeim és jobbára uraim, Sötét alagutak.

Ahogy az lenni szokott, a borítós mustra ráférne egy kis mustra:

Ezzel a hosszú bevezetővel talán pótolhattam az elmúlt hónapok csak úgy félig összehajigált kritikáit és fércköveit. Visszaolvasva az előzőleg kiadott kritikákat kellett rájöjjek arra, hogy én aztán sokkal többre is képes vagyok egy a kezem közé kapott megfelelő alapanyaggal, így hát ezen képességem továbbfejlesztésére mégis mi más lehetne alkalmasabb, mint a magyarul megjelenő Metró Univerzum új könyve, a Sötét alagutak Szergej Antonov tollából. Ugyanis így előljáróban két dolog mondható el erről a könyvről. Először is borzalmasan unalmas és vontatott, de már annyira hogy arra nehezen találok szavakat. Miközben a kritika tervezetét próbáltam meg fejben összerakni jöttem rá, hogy alig emlékszem belőle valamire, mivel a már említett unalmassága folytán csak szenvedve voltam képes elolvasni belőle egynél több fejezetet egyszerre, így nem csak a bedolgozása volt gyötrelmesen hosszadalmas munka, de közben még azt is alig bírtam megállni, hogy ne kapjak rögtön az ezzel egy csomagban megvett Warhammer könyvek valamelyike után, hogy Khorne koponyáit köpködném addig, amíg fényesre nem csiszolom őket a Véristen dicsőségére. Ennek a lassúságnak folytán pedig sikerült úgy elhúznom az egészet, hogy mire elolvastam az utolsó fejezetet, gyakorlatilag semmire sem emlékeztem abból, hogy hogyan is kezdődött az egész regény így most komolyan, nem viccelek, vissza kellett néznem hogy mégis miről kell írnom ezt az átkozott kritikát és rá kellett jöjjek, hogy ebből a könyvből majdhogynem lehetetlen teljes értékű kritikát írni. A másik és még fontosabb dolog pedig a magyar borító, ami… Szóval igen, ami úgy néz ki, ahogyan kinézhet, mégpedig… igen… szóval… Egy pillanatot kérek…

És kiment a szomszéd szobába röhögni! Ezt nem hiszem el, tényleg megcsinálta! Ott ül a szomszéd szobában és röhög. De most komolyan, annyira csak nem lehet röhejes a magyar borító… Nézzük csak…

Igen, szóval ez kinéz úgy ahogy… De hát ami a borítót illeti azért ahogy kinéz az… igen… Egy pillanatot kérnék…

És erre a Második is kiment röhögni… Igen, üdv! Én vagyok a Harmadik, üdvözletem. Arra az esetre vagyok itt, ha az Első és a Második valami miatt nem tudná folytatni a munkát és… Őszintén, én csak egy helyettes vagyok és nem is igazán értek ehhez a munkához. Szóval… Szép időnk van, nemdebár?

Oké-oké! Ez már nagyon kellett. Esküszöm, amikor először megláttam ezt a borítót, majdnem egy fél órán keresztül sírva röhögtem mindenen, amit megláttam, vagy amit megláttam.

Megjelent egy óriási pók a falon? Qtya röhög.

Valaki megosztotta egy holokausztot túlélt rokona történetét? Qtya röhög.

Valaki bekiabál az utcáról, hogy: „Ne röhögj már te buzi!”? Qtya röhög.

Az egész kép egyszerűen olyan nevetséges. A pózerkedően szálkás szláv felsőtest az előtérben, mögötte fókuszban az NKVD tiszttel akinek az arca egyszerre tükrözi egy álmos FIDESZ képviselő teljes világfájdalmát, egy szorulás közben befutott hasmenés kellemetlen kettősségérzetét, illetve az Univerzumban lakozó sötét erők hatalmának teljes kiteljesedését egyetlen olyan hülyére rajzolt csodán, mint Nyikita elvtárs dagadt nyaka. Mögötte a leginkább anyai nagyanyám nővérének átlagos arckifejezésével operáló Korbut professzorral.

De most komolyan, még a haját is ugyanúgy hordja mint az öreglány. Ha legközelebb lemegyek hozzá meg kell kérdeznem tőle, hogy nem vállalt e szakmát aktmodellként.

Szóval a könyvkritika…

Szóval röviden leírva: Ez a borító túltett mindenen, amit eddig elvárhattam a magyar borítóktól. Ezúttal ugyanis egy regénybeli jelenetet próbáltak meg a könyv borításaként értékesíteni. Egyébként ezt a megközelítést tudom támogatni. Sokkal inkább mint azt a tendenciát, hogy rábaszunk egy háttal álló embert kezében fegyverrel és egy nagy szörnyet a háttérbe ami 99%-os eséllyel a következő öt percben vagy széttépi a szerencsétlen főhőst, vagy jelentkezik a RetroShock-ba, mint a teremtő elme meggyötört szüleménye, aki már csak pihenésre vágyik.

Viszont a regénybeli cselekmény kiborítózása… (Új ige, hamarosan levédetve.) Igazából a legnagyobb tragédia ami itt az egészet elcseszte az a kontár művész, aki ezt a vackot jónak gondolta és nem valami mást próbált meg kiemelni a könyvből. Ugyanis sok jelenet volt az egész regényben, amik bár olvasatra unalmasak voltak, viszont borítóképnek lerajzolva ezerszer jobban néztek volna ki, mint… Ez…

De hagyjuk is hátra a süllyedő hajót és lépjünk tovább a másik süllyedő hajóra, mert van itt még pár dolog, ami miatt megérné újra bevezetni az áramot.

Következzen a hátsó borító!

Anatolij Tomszkij, a fiatal anarchista harcos hisz benne: bármilyen borzalmasnak és kilátástalannak tűnik az élet a Metróban a Kataklizma után, nem szabad lemondani róla, hogy igazságos társadalmat építsenek fel benne.”

Bazd, Qtya! Mi van abban a szobában, hogy mindig oda kell menned röhögni?

És persze arról sem, hogy szembeszálljanak a gonosz erőkkel. Most például egy gyanús alak érkezett, aki azt meséli, hogy a Vörös Vonalon az ember genetikai módosításával kísérleteznek. Nem is sikertelenül. Létrehozzák az übermenscht, amelynek nem árt a sugárzás, amely nem érez fájdalmat, amely gondolkodás nélkül teljesíti a parancsokat – és e szuperharcosok segítségével a vörösök könnyűszerrel leigáznák az egész Metrót.”

És itt csak halmozódnak a problémák. Kezdve azzal, hogy az übermensch elsősorban erkölcsi és nem fizikai tulajdonságaiban áll az átlagember felett, ami miatt elég nagy baromság ezzel a szóval illetni olyan szuperkatonákat, akik vakon engedelmeskednek minden utasításnak, amit a teremtőjük ad. Itt persze felhozhatnám, hogy kevésbé művelt metrólakók adták nekik ezt a nevet, viszont kedves Szergej barátunk olyan elánnal ecseteli az anarchisták, köztük a főhős ideológiai műveltségét, hogy ezt a feltételezést el is felejthetjük. Már itt ül egy baki az út szélén és még mennyi mérföldet kell megtennünk a kihalt úton csak azért, hogy elérjük a következő állomást. Mellesleg mi ez a baromság, hogy HÚSZ ÉVVEL az apokalipszis után állítanak elő ilyen szuperkatonákat? Ráadásul nem is egy egész állami tudósapparátus, hanem egy nyomáskamrával, pár rézgyűrűvel és egy mikrohullámú sütővel felszerelt tudós-szopadék, akinek épelméjűsége nemhogy erősen megkérdőjelezhető, de már-már SŐT! Ez olyan, mint amikor a Szovjetúnió idején Vlagyimir Viktorov megfejtette, hogy a mikrohullámú sütő valójában egy titkos NASA teleport kiszivárogtatása, csak annak működési elve hibás, mivel a kísérlet során a sütőbe tett macskák egytől-egyig felrobbantak (nem tudta, hogy előtte egy villával meg kell szurkálni).

Tomszkij egy csapat élén elindul… és még nem tudja, hogy nemcsak a vörösökkel kell megküzdenie, hanem egy őrült professzorral meg a Metró különféle mutáns és mitikus lényeivel is: óriásférgekkel, Anyukával, a Vaddal, a Vonalbejáróval… „

Én ütöm a fejem ebbe a rohadt asztalba, de sajnos ilyen az, amikor két kiegyenlített erő találkozik. A koponyám a szar könyvek óta edződött a sok asztalveréstől, míg az asztal maga már olyan vén és sokat látott jószág, hogy ennyi neki meg sem köttyen. Ilyen az, amikor a könyv hátsó borítója MEGINT ELŐRE LELÖVI AZ EGÉSZ KURVA TÖRTÉNETET! Mert más nagyon nem is történik benne és most legyen őszinte az-a nyolc olvasó (Silver, Petya, Dömi, Kristóf, Iván, Szenka, Martin és Jövő-Qtya). Komolyan el is várunk több történetet egy ilyen könyvtől? Hiszen mindent amit el lehetett rontani el is rontottak a kiadás körül, csak éppen a fordítást végző Gergely Gabriella munkája van rendben… Habár néhol ott is találni furcsaságokat, lévén a könyv kiadása előtt a borítón szereplő idézet, az Anyukának igaza volt: A Vad létezik…” Több változatban is fellelhető volt a különböző ajánlókban. Néhol az anyukát fordították mamának, máshol a vadat szörnynek, amit igazán nem tudok hova tenni. Talán utólag gyorsan belejavítottak és a már kiadott promóanyagot utólag nem módosították, nem tudom.

Amit viszont tudok az az, hogy már az ötödik oldalnál tartok és sehol sem tart magának a cselekménynek a kritikája, szóval itt húzzuk is meg azt a mágikus határvonalat és kezdjünk hát bele a történet elemzésébe, ami…

És elaludt… Hát ez nem igaz, csak belegondolt a könyv történetébe és ela…

Iiigen… Nos, sajnos a Második is beleesett abba a gödörbe, hogy véletlenül belegondolt a Sötét alagutak történetébe. Az unalom veszélye miatt sajnos ezt a könyvet a Monty Python halálos vicce mellé temették, remélhetőleg az áldozatok hamarosan felébrednek.

Anarchia, mint folyik a víz, le a hegy oldalán:

Van, hogy a legsötétebb alagútban csillognak a sínek a legfényesebben.”
Vonalbejáró

Nekem 32 munkám vagy egy héten, az átlagos niggereknek egy sem.”
Rumli bátya

A történet a Moszkvai metróhálózat egyik perifériás területén, valahol a Dinamó állomáscsoporton túli területen veszi kezdetét, ahol az anarchisták alakítottak ki maguknak egy államszervezetet… Te jó ég, egy anarchista ÁLLAM… Ez kezd olyan mértéket ölteni, mint amikor lángol a víz…

Szóval a történet szerint a Vojkovszkaján él Tolja, akinek élettörténete hű de nagyon, de nagyon szomorú. A háború során éppen a metrón utazott a hegedűjével, amikor bekövetkezett az apokalipszis és ő (meg a hegedűje), lenn rekedtek a metróban. A szülők halottak (de legalább a hegedű még megvan), így az öreg emlékszikafaszomanevére veszi magához, akinél természetes dolog a drámaiság kedvéért, hogy meghaljon két oldalnyi mesélést követően (sőt, a hegedűt is ekkor vesztette el… Ide jöhetne valami szomorkás hangulatzene, de hát nincs meg a hegedű…).

Sőt, itt van valami arról, hogy valami hülyeség ömlött a lábszárára (ez a későbbiekben majd fontos lesz) és attól kialakult ott egy gennyedző kelés, ami nem gyógyul meg sohasem, csak ott van és kész. Nekem is van egy hasonló sebhelyem a múltból, csak az akkor keletkezett, amikor egy bográcsolás alkalmával sikerült felrúgnom a tűzhelyet és a tűzforró halászlé nem röstellett ráömleni a pöcsömre.

Az ébredés!

Szóval a regény engem már ezen a ponton kezdett elveszíteni, ugyanis a kedves író, Szergej Antonov nem átallott rögtön az első oldalon úgy indítani a cselekményt, hogy Tolja már ébredéskor érezte magában, hogy a mai egy különleges nap lesz (ezt éreztem én is október 2-án), hiszen valami akció fog ma történni… Talán egy szabotázsakció a kommunisták ellen… amit talán pont ő fog vezetni… Ezt olvasva kisvártatva az arcom elkezdődött olyan grimaszt felvenni, mint akit tarkónlőttek és ez még bőven a könyv eleje csak, hol van még a vége!?

Sok üresjárat és fölösleges mellékszál el nem mesélése után egy sztálini gőzmozdony kerekei alatt.

Ugyanis valóban, Tolját rögtön aznap meginvitálja az anarchista király… Egy pillanatot kérek…

Nem! Nem mész át a másik szobába! Nem, nem szakítod félbe többet, csak mert röhögni akarsz! Visszamész és befejezed a kritikát, vagy elolvastatom veled a Szürkét is! Mars!

Oké, itt álljunk meg egy pillanatra! Drága Antonovunk ugyanis nem általiik az itt elkövetkező sorokban bemutatni az anarchista államszervezetet, melynek vezetője
afaszomemlékszikráúgysemvoltfontoskarakterszóvalkinemszarjale egy a többség fölött erejével és személyes karizmájával hatalmat nyerő egyén, akinek kezében összpontosul a három állomásból álló közösség teljes gazdasági és katonai hatalma. Minthogy a hatalom egyetlen döntéshozó vezető kezében összpontosul, így az itt felépített rendszer inkább tekinthető egy rosszul szervezett autokráciának, semmint az anarchisták által megálmodott ősközösségeknek, így a regényben bemutatandó ideológiai rendszer már borul, mint a tányérok a Titanicon.

Szóval a történet…

A történet szerint egyik napról a másikra felbukkan egy Nyikita nevű volt volt NKVD tiszt a Vojkovszkaján azzal a hihetetlen hírrel, hogy a vörösök által foglalkoztatott Korbut professzor valahol a vörös vonalon felfedezett egy módszert, aminek a segítségével előállíthatóak olyan szuperkatonák, akikre nem hat a sugárzás és a felszín hamarosan a vörösök uralma alá kerül, hacsak a drága anarchisták nem tesznek valamit annak érdekében, hogy a labor minél hamarabb a levegőbe repüljön.

Jó, ezt adom. Ha valamit fel kell robbantani, akkor a második legjobb választási lehetőség egy csapat anarchista… Hogy miért csak a második? Ezt egyáltalán minek kérdi bárki, úgyis tudja mindenki, hogy kik az első számú lehetőség.

Egyébként miért egy istenhátamögötti kis eldugott közösséget kéri fel ez a bizonyos Nyikita arra, hogy segítsenek neki a Metró három szuperhatalma közül az egyiket a saját területén megtámadni? Miért is nem a Negyedik Birodalmat, vagy a Hanzát? Nos, erre a válasz az, hogy azért nem, mert a technológia nem kerülhet a többi frakció kezébe, mert akkor nárciszok, vagy kapitányisták özönlenék el a felszínt, ami azért még sem lenne jobb, mint a vörösök… No igen, de akkor miért nem kerested meg Melnyik ezredest és a Rendet? A Rend pont az ilyen veszélyforrások elhárítására jött létre, ne mondja már nekem, hogy pont egy eldugott kis közösségnél kell ezt a hülyeséget előadni, pláne az anarchistáknál, akik közismerten megbízható személyek hírében állnak (irónia).

És nem mondjuk valamelyik másik kisebb frakciót beszervezni, akik kicsivel megbízhatóbbak és lenne is okuk a vörösökre támadni… Mint mondjuk az Arbat Konföderációnak, vagy a Csegevarásoknak. De most komolyan, ezt a hülyeséget…

Annyi biztos, hogy az Anarchista király valamiért beveszi azt a sok sületlenséget, amit a drága Nyikita állít és el is dönti, hogy Tolja vezetésével megszerveződhet az expedíció a szuperkatonákat gyártó kommunista laboratórium felrobbantására… Esküszöm, már csak a szemcsés képernyő és a zúgó LCD tévé kéne mellé és tökéletesen el is menne egy béna, hidegháborús akciófilmnek.

Ezek közben pedig megcsodálhatjuk az anarchista testépítés rejtelmeit, ami elsősorban a Csegevara poszter előtt történő súlyemelést és tömegelést jelenti.

És ez volt az a két szó, amit Qtya életében hajlandó volt megtanulni a konditermekről, lévén szerinte igazi férfi favágás közben szálkásodik.

Szóval innen egy nagy üresjáraton fut a regény. Tolja csapata felszerelkezik a nagy kalandra, ami elviszi majd őket a Vörös Vonalra. Fejezetek telnek el gyakorlatilag nulla értelmes cselekménnyel, miközben Tolja visszaemlékezik arra, hogy egy dagadt barátját egyszer elvitte valami és persze áldramatizálás, amit eddig is annyira szerettünk.

A gyerekből nem maradt semmi, csak pár vörös hajszál. Oda is adta az anyjának, hadd temesse el a fiát.

Valami ilyesmi volt, bár ahogy én visszaemlékszem rá, élhetetlenül pózerkedő módon volt felvezetve és semmi ütőereje nem volt a csattanónak a végén, ami az egész erejét adta volna. És hogy miért emelem most ezt ki? Azért, mert maga a regény is ilyen! Érthetetlen drámázás teljesen jelentéktelen dolgokon, miközben a jelentős dolgok (mint majd a fül… te jó ég, a FÜL!!!) szinte semmi szerepet nem kapnak a nagy egészben. Persze fontos ugye megtudni, hogy Tolja ideológiai tudása olyan mint egy dísztőr, egyik haverjáét pedig a piszkavashoz hasonlítják.

Qtyáé pedig olyan, mint egy dísztárcsa, de akkor Member a szélkakas. Mert az előbbit mindig látod, csak nem érdekel, utóbbi pedig úgy nyikorog, mint az LMP.

Na ja, mert a metrólakók kisebb baja is nagyobb annál, na de az ideológia!

Amiért küzdünk és amire vágyunk, avagy két külön dolog:

A Vörös Vonalra érve sem túl érdekes a cselekmény, amit egyszerűen nem tudok elhinni. Annyi történik egy ideig, hogy felbukkan Ő! A nagyon nagy Ő, akire Tolja szíve majd nem fog vágyakozni az egész regény során és akinek a nevére sem emlékszem, mivel Antonov szerint az értékelhető karakterek száma a regényben elég ha Tolja és még ez is elég nagy szó.

Szóval felbukkan a csaj, már-már gatyábanyúlásig nyálas magasztalás a gyönyörűségéről, majd szakadás és folytatódik tovább a nagy semmi, aminek a végén végre történik valami. Toljáékat ugyanis elkábítják és… és… ekkor derül ki, hogy Nyikita valójában nem egy kirúgott NKVD tiszt, hanem egy valódi NKVD tiszt… Azt a fordulat, tehát eddig egészen tökéletesen eljátszotta önnön magának a kirúgott változatát! Hű!

És kiderül, hogy azért is ment el az anarchistákhoz „segítségért”, mert kísérleti alanyokra volt szükségehehehehe…

Qtya… Te most… sírsz?

A halál csak az élet alternatívája. A Föld sem több annál, mint ami kívülről látszik, s a belseje sem tartalmaz többet önnön magánál. A fém felhevítéskor jobban izzik, mint anyám lelke a falunapi sörversenyen. Apám őszülő hajában a magam végzetét látom, míg nagyapám kopasz fejében ugyanazt, csak ott tükröződik is. Az ég nem terem több angyalt, mert a Föld gyomra sem rejt démonokat. A démonok bennünk élnek, míg az angyalok a démonokban. Ebből következik, hogy minden angyalban ott él az ember.

Szerintem megőrült…

Mikor a fa fiatal ruganyos és zsenge, akárcsak a kisbabák seggluka. Következésképpen aki fákkal kufircol, az buzi. Ezt a felfedezést meg kell írnom a Népszabadságba… Basszus, megszűnt…

Qtya, fejezd be! Kelj fel és írj!

Nincs értelme! Nincs semmi értelme! Ezt a hülyeséget nem bírom ki! Hogy fordulhat valami így szarba? Nem, ezt nem bírom elviselni… Ez egyszerűen nem az, amire számítottam, amikor elkezdtem ezt a sorozatot… A kritikák… A kritikák kifolynak az ujjaim közül és semmit sem érnek többé. Por és hamu, azzá válnak csupán, amikért mindez idáig küzdöttem. Nem marad meg belőlük semmi, csak a sötétség, amit egy megkínzott lélek szart ki magából.

Te mondtad, hogy küzdeni fogsz. Vagy talán nem erre esküdtél fel? Hogy harcolsz a valódi sztalkerek élén a kontárok ellen? Hogy nem hagyod érvényesülni azokat, akik nem értenek semmit, csak próbálják azt elhitetni a többi emberrel?

Nincs ennek semmi értelme. Úgy megmondom őszintén, semmi! Akármit teszek, nem tudok véget vetni ennek a pokolnak. A sötétség tovább terjeng, én pedig csak egyre jobban elrothadok, ahogy próbálom életben tartani a fényt… Miért küzdjek tovább?

Egy nyalóka talán segít megváltoztatni a véleményedet…

Nyalóka?

Kérsz?

Igen… Egy… tucatot…

Akkor folytasd a kurva kritikát!

Tokyo Tolja elszabadul:

Szóval ja, Nyikita egész körmönfontsága csak arra volt jó, hogy kísérleti alanyokra tegyenek szert, amit végképp nem értek, hiszen ha szuper-képességekkel készülnek felruházni több embert is egyszerre, akkor miért random, tudományosan előbb ki nem szelektált és a Párthoz hűséges alanyokat használnak fel?

Ezen kérdésre választ nem is, helyette a felvetésemre kapjuk a példát: az egyik anarchista elszabadul a laborban és a borítón megörökített borzalmak közepette az álmos FIDESZ képviselő Nyikita ekkor lövi le. Természetesen egy golyó nem végez vele, mert ugye a szuperkatonák ilyenek. Lassan bandukolnak, gépiesen mozognak és több golyó kell, hogy megöljék őket. Ennyi erővel karót is döfhettek volna a szívükbe, az hatásosabb.

Ezek genetikailag módosított katonák, nem vámpírok!

A karónak mindegy!

Szóval ekkor derül ki a nagy fordulat, hogy a kísérleteknek alávetett Tolja azért nem változott agyatlan zombivá, mert a lábán lévő kelés és a szervezetében maradt mérgező kemikáliák reakcióba léptek a beadott szuperkatonaszérummal, így Tolja megkapta egy szuperkatona képességeit, aminek jeleként megőszült…

Őőő… Really? Komolyan lejátszódik itt is a Tokyo Ghoul? Várjunk csak! A Tokyo Ghoul animeként 2014-ben jelent meg… A manga 2011-es… A regény eredeti, orosz kiadása pedig 2010-es… Blin…

A tanulság?

Drogozzatok, mert ha egy őrült tudós kísérletezik rajtatok, akkor nem fogtok agyatlan zombivá válni, de a zombik képességeit megkapjátok.

Ezt követően Tolját kivégzik, de aztán mégsem hal me… meg…

Ez most tényleg… VÉR!?!? Vért köhögsz fel?

I… Iván… Most komolyan, annyi a munkád, hogy főbe lőj valakit, hogyan hagyhatod akkor életben? Vrocsek, ez a te műved? Vagy… Nem… Hiszen, ez az első megjelent Univerzum regény… Ezek szerint ez nem Vrocsek műve, hanem… Vrocsek maga Antonov műve! Te jó ég!

Tolvajok és kukacok:

Tehát Tolja túléli a saját kivégzését és titkos alagutak hálózatán átkúszva végül felbukkan a METRÓ TÚLOLDALÁN! Mester, taníts már meg engem így kúszni, mennyivel egyszerűbb lenne így eljutni Vásárosnaményba!

Ezen a területen találkozik főhősünk Rákkal, aki afféle tolvaj akar lenni és a karaktere nagyjából ki is merül annyiban hogy enyves a keze, de legalább az esetek nagy részében csak akkor, amikor élet-halál között jelenti a különbséget, hogy kirabol valakit. Tolja ráeszmél, hogy semmije sem maradt, mindent a vörösöknél kellett hagynia, amikor megszökött a laboratóriumból. Így hát a metró bűnszövetkezetéhez kell fordulnia segítségért, akik megígérik neki, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében átcsempészik a metró másik végébe. Tolja és a Rák el is indulnak hazafelé, amikor váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkan a kukacizé, amit csak a Vadként emlegetett addig egy hajléktalan anya és egy szellem, jól megkergetve őket titkos alagutakon keresztül, ahol hogy-hogy nem: a Sátánisták állomása! Egy pillanat…

Nem, tedd le a puskát!

Komolyan, itt kezd nekem nagyon elegem lenni ebből a könyvből. Nem elég hogy rettenetesen vontatott és unalmas, a történet egy nagy baromság, a karakterek mind idióták és az érzelmi szál is annyira értékelhető, mint a gimnáziumi fizikadolgozataim (A csillag egy olyan bolygó, ami lángol.), de erre most magának a Mesternek egy történetét próbálja meg úgy feldolgozni, hogy sehogy. Megelevenedik előttünk a teljesen egészében fapados sátánista paradicsom, az állomás ahol azért ásnak, hogy elérjék a Poklot (Már rég elérték, hiszen szerepelnek ebben a regényben.). És hogy hogyan is valósította meg Antonov ennek a helynek a bemutatását?

Sehogy?

Igen! A sátánisták nem tűnnek többnek semmivel egy Reich, vagy egy vörös állomásnál. De már annyira, hogy az kínkeserves. De mégsem az itt a legszörnyűbb, hanem… ó, te jó ég, a FÜL!!!

Szóval Toljáék összekapnak az őrökkel, mert azok le akarják őket csukni. A dulakodásban Rák nem hajlandó megadni magát, ezért a sátánista főpap leguggol (Do the slav squat!), majd egyetlen mondatban körülírva levágja a fél fülét.

És ennyi!

Nincs feszültségépítés, se gyomorforgatóan naturalista ábrázolásmód. Nincs ami gazdagon körülírná, hogy milyen hangja van annak, ahogyan a recés kés előre-hátra mozogva belevágja magát a rugalmas porcszövetbe. Sem annak, hogy hogyan indul meg a vérzés, hogyan sikít és könyörög kegyelemért az áldozat, amint az egészet perverz élvezettel űző hóhér csak egyre jobban belelendülve folytat, mert számára az emberi fájdalom a gyönyör, a lélek meggyötrése pedig maga a mennyei drog!

Neked… neked most felállt?

De nem, Antonov a maga szegényes szóhasználatával egyetlen mondatban elintézi az egészet. Rák véres nyállal leköpte a sátánistát, mire az elővett egy kést és levágta a fülét. És nem hazudok, ennyi. Ennyivel letudja azt, hogy baszki, a csávónak éppen az imént vágták le a fülét! Könyörgöm, ezt nem így kell. A Vikingekben ezerszer jobban elő volt adva ugyanez a jelenet, csak ott valóban is érezhető volt a feszültség, az áldozat félelme a hamarosan bekövetkező csonkítástól, az egészet figyelő közönség visszafojtott őrülete, majd a tetőponton a rettenetes fájdalom és az ovációban kitörő tömeg lelketlen ujjongása. Ezzel szemben itt van Antonov, egyetlen mondatot odabasz, hátha érdekel is valakit az, hogy a csávónak…

Bazdmeg, azért mégiscsak az imént vágták le a fülét, azt így el is van intézve a dolog, de annyira, hogy a következő fejezetekben Rák semmi jelét nem adja annak, hogy bármennyire is megviselné a dolog… Sőt, úgy igazából soha semmi jelét nem adja annak, hogy egyáltalán érdekelné hogy mi folyik körülötte, helyette csak úgy ott van és néha pont az életveszélyes, vagy feszült helyzetekben találja ki, hogy el kell lopnia valamit, hátha észreveszik és ott helyben agyonlövik. De most úgy értem, ne már. Éppen túlvagytok egy rizikós tárgyaláson, egy pisszenés és állítanak titeket a falhoz, te meg csak úgy ellopod az egyik őr zseblámpáját, mert az mennyire vicces és mennyire karakteres, hogy nem csak a saját, hanem mások életét is kockára teszed EGY KURVA LÁMPÁÉRT!

Igen, Qtya nem bírja a csávót. Úgy általában azért, mert rühelli a nihilistákat.

Mutáns telepaták és röhögő szőrös cöcmöcök:

Szóval a sátánista börtönben ülve találkoznak egy mutánssal, aki az agydaganatának köszönhetően telepatikus képességekkel rendelkezik és ha Toljáék kiszabadítanák őt, akkor elkábítaná az egész állomást, segítve mindegyiküket a szökésben, ami során eljuthatnának a felszínhez közeli, mutánslakta állomásra.

Nincs mit tenni, Rák ellopja az őr kulcsait, majd valahogy meglógva az állomásról el is jutnak a Charles Xavier akadémiára, ahol egy átlátszó bőrű mutáns sámán megjósolja Tolja jövőjének egy homályos képzetét, amit úgy bárki meg tudna tenni fél percnyi gondolkodás után… Nagyjából a regény története is ennyiből születhetett egyébként…

Szóval a mutók egy hipnotizált Hanza kereskedőt adnak Tolja és Rák mellé, felszerelik őket, majd mutatnak nekik egy titkos kormányalagutat, ami a Gyűrű egyik állomására vezet és ahol a hipnotezált kereskedő segítségével átjuthatnak, onnan pedig már könnyűszerrel hazatérhetnének. Azonban van egy rettenetes titokzatosság az egész mögött, ugyanis az alagutat röhögő szőrös cöcmöcök lakják. Toljáék ennek ellenére keresztül is vergődik magukat az alagúton, mire váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a sátánisták és visszaviszik Tolját az állomásra, ahol már készülnek arra, hogy feláldozzák. Rákot és a hanzást már megölték, mire Tolja felébred és kiderül, hogy csak álmodta az egészet, mert az alagút padlója megrepedt és halucigány gázokat lélegzett be az egész csapat.

Oké, most komolyan!

Antonov tökéletesen hozta össze amit eddig is sikerült, mégpedig totálisan összezavart olvasás közben. Azt sem értettem, hogy mi a fasz történik éppen, mert egyszerűen semmi kapaszkodót nem adott, aztán amikor végre történne valami értékelhető fordulat, mindenféle átmenet nélkül derül ki, hogy az egész csak egy álom volt! Ennyi, itt és most megyek, megkeresem azt a parasztot és megdugom a kutyá…

Elfelejted azt, hogy a cöcmöcök röhögéssel kommunikálnak!

Igen, itt a másik. Ugyanis Tolja végül levezeti magában az elméletet, miszerint a cöcmöcök a röhögéssel valójában beszélgetnek és megpróbálták felhívni a figyelmüket arra, hogy az alagút egy szakasza tele van kéjgázzal! Azt a mindenit, mikre képes az emberi evolúció! Annyiféle módon ki tudja fejezni magát az emberi faj, annyi lehetőség van a továbbfejlődésre, mégis egy röhögő szőrös plüssmackó lehet a fejlődés következő foka, a valódi Homo Novus! Mit ide a feketék kollektív öntudata, mit ide az erkölcsök fölött álló übermensch, mit ide az új árja faj, RÖHÖGŐ SZŐRÖS PLÜSSMEDVÉK!

A szerelem mindent legyőz… kivéve az Apache helikoptert:

Na ja, szóval hosszas keveredés után végre Tolja hazatér, ahol a Piszkavas barátja várja őt a fegyverraktárban. A neki elmesélt történet után döntenek úgy hárman, hogy itt az ideje visszatérni Korbut professzorhoz és fel, meg szét, meg össze, meg le, meg mindenfelé robbantani a laboratóriumot, az átkozott szuperkatona szérumot, meg úgy mindent, aminek köze van Amerika Kapitányhoz. Vissza is indulnak az úton, mely során egy borzasztóan kellemetlen párbeszédbe elegyednek a Reich egyik határőrparancsnokával (aki persze gonosz és korrupt, mert fasisztoid nárcisz), majd eldöntik, hogy a felszínen próbálják meg megközelíteni a labornak otthont adó állomást. Fel is mennek a felszínre, ahol szépen lassan és komótosan bandukolnak, amikor is váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a szuperkatonává avanzsált anarchisták, tombol az orkán, dőlnek a panelházak és zuhog a golyózápor, a buliba beszállnak a mutánsok is és az egész odáig fajul, hogy majdnem mindenki meghal a dicsőséges ütközetben, kivéve a svájciak.

A harcok során Tolja végigküzdi magát a laboratóriumig, ahol először is megölik Nyikitát, aztán hihetetlenmód találkozik a szerelemmel. Nem viccelek, a regény negyedénél találkozott a csajjal, aztán kicsivel később megint, ideológiailag meg nem kérdőjelezhető proletár verseket szavaltak egymásnak egy börtön rácsain keresztül, aztán a csaj kikerült a szerepből az egész regény alatt, nem is említették egyszer sem, de aztán visszatérve Tolja látja, hogy mit műveltek vele és aztán annyira begurul, mint traktorkerék a domboldalon.

Harcok folynak tovább, felküzdik magukat egy gőzmozdonyra és a csata tovább tombol az alagútban száguldó mozdonyon, miközben tovább törik a PÁNIK! A foglyul ejtett Korbut valamiért úgy érzi illendőnek, hogy felmászik a vonat tetejére, aztán onnan az elejére és végül Ő nézi a legnagyobbat, amikor a regény cselekményszálai mind összefutnak a saját végzetében, mégpedig széttrancsírozva egy sztálini lokomotív kerekei alatt.

A regény itt ér véget, Tolja a kórházsátor előtt várja, hogy a harcokban megsérült csaj életben marad e, majd felbukkan a Vonalbejáró nevű szellem-kísértet-lidérc-eltévedt lélek anyámkínja, motyog valami bölcsességet végszóként és ennyi, véget ért a regény!

Összegzés, úgy mint általában:

Nem tudom rendesen kiértékelni a regényt, ugyanis nagyon nincs is mit ezen tárgyalni. A nagyja rettenetesen unalmas és vontatott. A stílus száraz és repetitíve ismétli ugyanazokat a szófordulatokat. A cselekmény azon túl hogy az alapszituáció maga a röhej végtelenedik hatványa, gyakorlatilag nem is létezik. Az egész könyv valami rettenetes alibimunka, ami csak magára tetováltatta a Metró feliratot, de annak az esszenciájából semmit sem volt képes visszaadni, nem teremtette meg az atmoszférát, azt inkább csak szegényes eszközökkel próbálta meg utánozni. Úgy is mondhatjuk, hogy atmoszférája olyan, mint a Marsé a Földéhez viszonyítva. Kínosan vékony, agyon van színezve, de valódi vastagsága egyáltalán nincs, belélegzése pedig halálos.

A karakterek úgy ahogy alig léteznek. Toljánál figyelhető meg egyedül valami csírája a karakterépítésnek és Antonov próbált is valamiféle belső jellemfejlődést beleerőltetni, hogy az idealista fiú a sok megpróbáltatás során realista férfiemberré váljon, csak éppen ezt úgy kellett kibogarászni az egész regényből és nem kaptunk sehol semmi konkrét utalást rá. Ezzel szemben a többi karakter totálisan lapos és vékony, a motivációik vagy nem léteznek, vagy nevetségesen klisések, míg a cselekményhez sem nagyon tesznek hozzá semmit. Ezek alapján nyugodtan el tudom mondani, hogy a Setét Kanális nem mutat fel semmi pozitívumot, ami bármit is hozzáadna a Metró univerzumhoz. Tökéletes példa a kontárkodó ál-sztalkerekre, akik csupán megpróbálják megjátszani ennek a kiterjedt világnak a valódi arculatát, miközben semmit sem értenek meg abból, hogy mi is teszi jóvá ezt az Univerzumot.

Mert mi teszi jóvá?

Arra ott van Kenny videója, most nem fogom ugyanazt leírni.

Végső értékelés:

Stílus: CYKA!

Történet: CYKA!

Karakterek: CYKA!

Megvalósítás: CYKA!

Összességében: 1.5/10

Hé, mi az a fél pont?

Nincs strandolós/karácsonyi vonatkozás a regényen belül.

Manapság már ez is pozitívumnak számít?

Ennyi volt?:

Kész, úgy tűnik vége. Nem maradt sem S.T.A.L.K.E.R., sem Metró fankönyv a bemutatandók listáján. A legközelebbi is legalább egy hónap múlva érkezik, ha egyáltalán adnak ki újat. Azt hiszem, hogy egy időre szögre akaszthatom magamat.

Ezek szerint hátrahagyod a Zónát? Előjössz az alagútból?

Most először történik velem ilyesmi. Nem maradt semmi, amit be kellene mutatnom. Ez az érzés… Ez az érzés egyszerűen páratlan!

Akkor most mit fogsz tenni?

Nem is tudom. Ez a sok cirkálás a sötétség útvesztőjében megviseli az ember lelkét. Pihenni vágyom már mindezek után. Lehet fogom magam és utazok egy keveset, meglátogatok más világokat is, hátha ott végre lelek magamnak pár békés pillanatot.

Visszatérsz még valaha?

Ez most komoly kérdés akart lenni? Persze hogy visszatérek! Ha hajnalban a kürtöt fújják, mindig visszatérek a Nap felől. Nem hagyom magára ezt a világot, mindig is itt leszek. Ha szükség van rám, akkor visszatérek! Mert úgy tűnik, hogy ez jutott csak nekem és kár lenne miatta szembeszegülni az istenekkel. Talán… Talán ezért vagyok én: A magyar sztalker mester.

Mert nincs is annál nagyképűbb dolog, mint amikor egy író saját magától idéz.”
Grigorij Proverka

Könyvkritika Qtya koponyájából; Andrej Gyjakov: Túl a láthatáron

Cím: Túl a Láthatáron

Eredeti cím: За горизонт

Író: Andrej (nem vagyok pedofil) Gyjakov

Eredeti kiadás: 2013

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (ezt a nevet is kibetűzni)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 386

Túl az análon:

Itt vagyunk hát végre azon a helyen, ahol az álmok sohasem válnak valóra. Ahol a Föld és az Ég nem ér össze, ahol a mesék csak mesék maradnak és ahol az erotikus művészfilmek nézői legfeljebb csak gatyába rázzák.

Hölgyeim és jobbára uraim, egy vallomással tartozom most önöknek.

Andrej Gyjakovot, mint írót, ettől a pillanattól fogva tartom szakmára nemcsak alkalmatlannak, de egyenesen sőt! Nem tudok még egy olyan írót mondani, aki konkrétan csak a kiéhezett közönség igényeit kielégítő pornóval el tudta érni, hogy érkező könyvei minden egyest kiadást követően közösségükön belül instant kultstátuszba kerüljenek mindenfajta különösebb megerőltetés nélkül, ami által egy cseppett is emlékezetes műalkotások maradnának.

E.L. James…

Oké, köszönöm. Esetleg lenne még valami hozzáfűznivalód a mondandómhoz, vagy folytathatom a már teljesen élét vesztett mondandómat a Gyjakov purgatóriumot illetően?

Csak segíteni akartam…

INKÁBB NE SEGÍTS!

Könyvet tolláról, madarat barátjáról, embert borítójáról:

Végre ki tudom mondani kerek a perec, hogy szép a borító!

El sem tudom képzelni miért, de valahogy akárhányszor a kezem ügyébe kerül egy Univerzum kötet, szinte mindig csak szidni tudom a borító dizájnerét, hogy mégis hogy a fenébe volt képes egy ilyen gagyi ganétalicskát az orrunk alá tolni, sőt, A Pétervári háború esetén még bónuszként jól rá is szarni egy keveset, mert mindent a kedves olvasó kedvéért.

Ezúttal magára a borítóra nem lehet panaszom. A színek zavaróak lehetnének, hiszen sokkal élénkebb színvilággal dolgozik, mint az elvárható lenne egy Metró könyvtől, azonban ez szerintem inkább csak hozzáad az összképhez, így összességében nem tudok rá panaszkodni.

Itt most ugyan felhozhatnám, hogy az eredeti orosz borítók mennyivel szebbek, de ebbe ne menjünk bele, mert egészen estig tartana felsorolni és megint azzal vádolnának meg páran, hogy halban is csak a szálkát keresem… Mondjuk Gyjakov kapcsán inkább szálkában a halat, de ezt majd későbbre.

Ami fontos, az természetesen megint csak a leírás!

Dárda és Gleb újabb története baljósan kezdődik: megint háborús helyzet alakul ki, a Vegán Birodalom totális expanzióba kezd, az egész pétervári metrót a hatalmába akarja keríteni.
Közben felcsillan a remény is: állítólag valahol egy titkos tudományos program keretében meg akarják tisztítani a földet a radioaktív sugárzástól… De hogy megtudják, valójában mi is ez a program, és tényleg van-e remény, hogy a maradék emberiség visszaköltözhessen a felszínre, a rettenthetetlen Dárda és az ifjú hős, Gleb kis csapatának egész Oroszországon át kell verekednie magát. Közben meg kell küzdeniük az „olajzabrálókkal”, a „sztyeppkutyákkal” és a legkülönfélébb mutáns lényekkel is: van, amelyik az elméjüket magzavaró „észpenészt” bocsát rájuk, vannak alakváltó „metamorok” és gigantikus sáskák…

Egyszer régen megfogadtam, hogy soha többé nem iszom… Aztán megláttam nagyanyámat pucéran és ezt a fogadalmamat azóta többször is megszegtem, mint ahányszor módomban állt újra letenni. Ezúttal azonban nyíltan ki kell mondanom, hogy erre aztán már végképp nem szabad innom semmit, különben a tömény Gyjakov részecskék kölcsönhatásba lépnek az alkoholmolekulákkal és olyan erőhatást hoznak létre, amiből ép elmével, vagy élvezetes írói stílussal nem kerülhet ki az ember.

Magyarán ezen a ponton a könyv engem már elvesztett és nagyon remélem hogy nem is fog megtalálni, különben értelmeznem kellene, hogy mégis ki a franc gondolta azt, hogy ezen nem fog sírva röhögni minden második ember, aki elolvassa… Észpenész… ÉSZPENÉSZ! Már csak a gondolatától kavarog valami az agyamban!

Végül azt is megtudjuk, hogy mitől kergült meg a természet, s kezdett ilyen szörnyeteg teremtményeket szülni.

NEM! NEM! NEM! NEM! és NEM! Gyjakov, ezt nem szabad! Nem szabad! De megtette… A Pokol hetedik fasza megszülte a Sátán ikertestvérét és most mind a kettő a Szartrónért harcol. Ennyire vagyok most megütve, hogy szakadna rá az R.R. Martin könyvgyűjtemény!

A METRÓ 2033 UNIVERZUM eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének, a másodikat pedig a 2011-ben megjelent legjobb regénynek. A trilógia – melynek ezt a befejező kötetét Oroszországban olvasók tízezrei várták – számos országban aratott nagy sikert.

 

 

 

Ez a számos ország gondolom Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna és Lengyelország. Az előbbi háromban az orosz kiadók a nagyobb címeket általában egyszerre dobják piacra, lévén nem kell szinte semmi pénzt sem költeniük a fordításra és nagyobb tételben olcsóbb kihajigálni a könyveket. A lengyelek meg… a lengyelek meg csak simán ott vannak.

Ezt mindenképpen közölni akartam, mert volt korábban egy érdekes beszélgetésem, ahol a beszédpartnerem erről szinte semmit sem tudott és úgy próbálta meg védeni a Túl a láthatáron-t, hogy bizony az egy sikeres könyv.

Igen, az Alkonyat is.

Glukhovsky mézes-mázos cukorfalat módjára ajánlkozik:

Kinyitom a könyvet és ami fogad, az nem más, mint a Mester mézes-mázos előszava, melyben hosszasan taglalja, hogy mégis miért kellene nekem Gyjakovot jó írónak tartani. Én magam mélységesen tisztelem Glukhovsky mestert és a kedvenc íróim toplistáján egyértelműen kiemelkedő helyet foglal el (Orwell, menj már arrébb, nem látom tőled Bulgakovot!), de amit a könyv elején előad, azt még jó szívvel is csak körülményesen megalkotott seggnyalásnak tudom leírni, amit szerintem még Ő maga sem gondolt komolyan, csak na, azért minden könyvről érdemes jót mondani, amihez közünk volt.

Khmm… Szürkület… Khmm…

Igen, ilyenkor örülök annak, hogy nekem van önkritikám… Legalábbis remélem…

Lovak közül csap a lecsó:

Éppen elkezdődik a könyv cselekménye és szépen lassan kibontakozna a történet, amikor váratlanul… csak úgy szépen, jól átgondoltan és igényesen felvezetve… KIROBBAN A PÁNIK! A metróban kitör a háború, a Vegán Birodalom hirtelen terjeszkedésbe kezd a többi frakcióval szemben. Hullanak az emberek és gyűlik a szir-szar, amikor csörög Dárdáék bunkerében a telefon. A Vissza a Sötétségből meg nem ismert karakterek (és Füst), a két harcipulya és Dárda azonnal harcba is keveredik a barackkonzervek között. Szobáról szobára tombol a harc a vegánok és Dárdáék között, gránátok robbannak, ropognak a kalasnyikovok és Qtya éppen animálszexet néz a Pornhubon.

Mi?

Semmi, csak valahogy meg kellett akasztanom ezt, mert kezdtem túltolni.

Így kezdődik tehát Gyjakov trilógiájának záróregénye. Ha eddig nem mondtam eleget, hogy a fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját… Nos… Akkor most kimondom. A fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját!

Eléggé negatív érzelmeket váltott ki belőlem, hogy valaki képes így elkezdeni a regényt.

Félreértés ne essék, semmi bajom az In medias res kezdéssel, ha az igényesen van megoldva és felvet egy, a regény későbbi szakaszában rejtélynek nevezett dolgot, amit utólag lehet kibogozni a kézhez kapott információtöredékek által, de itt… Nem is tudom hogyan fejezzem ki magam, szóval megpróbálom.

A jó regény kezdése olyan, mint egy gyönyörű lány első csókja. Ha minden jól megy, akkor egész végig minőségi marad a szórakoztatás és amikor kifizeted és elmész AIDS tesztre, akkor nem fognak semmi nem normálisat találni, te pedig úgy emlékezhetsz vissza a tegnap este eseményeire, mint életed egyik legszebb éjszakájára.

Nos, Gyjakov karaktereit már “ismerjük” és mivel olyan húzást vett elő a kapapjából, amire senki sem számított, így a következő példázattal tudom a legegyszerűbben leírni.

A Túl a láthatáron kezdése olyan, mint amikor anyád részegen lesmárol téged, aztán amikor tudatára ébred tette súlyosságának, az önmaga miatt érzett undortól felkavart gyomorral, paraszti egyszerűséggel megy a szájból szájba okádás, aminek a végén nem csak hogy napokig nem mersz előjönni a szobádból, de aztán amikor mégis előmászol a kotorékból, akkor veszed csak észre, hogy herpeszt kaptál a saját anyádtól.

Mad Dardanov, a tajga harcosa:

A történet egy igen kemény hányadát Gleb és Dárda roadbook kalandja teszi ki, amikor kis csapatukkal közösen, egy mozgó bázissá átalakított rakétaindító teherautó nyergében haladva keresztülvágnak az elpusztult orosz sztyeppén.


A céljuk egyértelmű, olyan helyet akarnak találni Szentpéterváron kívül, amit nem pusztítottak el az atombombák, ami reményt adhat a metróban rekedt túlélők számára, hogy ne egymás legyilkolása, hanem a felszínen való boldog élet lebegjen a szemük előtt és minden egyéb cukormázas maszlag, amit már láthattunk a többi regényben, nem is fűzök hozzá több szót. Adott egy normális, se nem marhaság, se nem annyira kiemelkedő motiváció, ami körül összegyűlhetnek a karakterek és elkezdhetik egymás szisztematikus legyilkolását.

A probléma nem ebben gyökeredzik, hanem az egész expedíciót elindító legendában, miszerint valahol a messzi keleten, Vlagyivosztok városában talán létezett a háború előtt egy projekt, ami képes volt arra, hogy megtisztítsa a földfelszínt a sugárzástól és ajvé, kapa, kong a nagyharang, hagyjatok ezzel az idealista ökörséggel békén, mert mentem felköhögök valamit.

Szóval az már nem kérdéses, hogy van egy alapvetően tűrhető cél, amiért küzdhetnek a karakterek, de a dolgok… hogy is fogalmazzam meg… Gyjakov szegényes cselekményszövői képességei miatt az egész utazás egy hétvégi kiruccanásomra emlékeztet a Tisza partjára, csak itt kevesebb a vér és nem halnak meg annyian.

A fő gond eleve azzal kezdődik, hogy a beutazandó terület NAGY.

Szentpétervár és Vlagyivosztok között nem fél óra az út, még expressz gyorsvonattal is napokig tart egyik városból a másikba átutazni. Ilyen méretű távolság esetén egy alig kevesebb mint 400 oldalas regény, ha cselekményt és karakterépítést is rendesen akar tartalmazni, akkor bizony igencsak meg kell húzni valahol a nadrágszíjat. Gyjakov ezt nem tette meg, mégpedig annyira nem, hogy a szűkös terjedelemhez képest ezen a 386 oldalon képes volt önmagát többször is megismételni.

Eleve a Mad Max-re hajazó olajvadász felszíni motorosbandák közül felbukkan nem egy, hanem kettő, akik gyakorlatilag nem is térnek el semmiben egymástól. Kettő szerepeltetése ebben az esetben teljesen indokolatlan húzás volt, lévén az előbbivel egy üldözésen kívül nem is igazán történik semmi, míg a második konkrétan az első homlokegyenest koppintott változata, persze egy kis hozzáadott adalékinformációval, de semmi több.

Ezt így nem lehet megcsinálni.

Teljesen fölösleges volt két motorosbandát szerepeltetni csak amiatt, hogy ezzel is az időt húzza el a fontosabb információk elől. És itt kezdődik a legnagyobb problémám a regény roadbook tulajdonságait illetően: Egy rendes roadbook kalandkönyv esetén a bejárt tájnak és az út során érintett helyszíneknek valamilyen szintű egybefüggő atmoszférát kellene árasztania, hogy azok valóban egymáshoz közel eső helyek, amik között vannak megadott távolságok és vízválasztók, ennek ellenére azok egybefüggő területet kellene alkossanak, ahol egymással párhuzamosan is megtörténnek a dolgok.

Csak hogy egy példát hozzak: Ugye szerepel ez a két motoros banda, az olajzabrákolók és a sztyeppkutyák, akik állítólag a felszíni életet uralják a vidéki orosz tajgán, ezzel szemben semmi jelét nem látni annak, hogy ez a két csoport valaha is érintkezne egymással, küzdelmet folytatna a szűkös élelmiszer, vagy üzemanyagkészletekért. Ez az, ami egy ilyen könyv esetén nagyon illúzióromboló lehet. A helyszínek konkrétan egymás külön kis buborékjaiban létező tájak, amiket a főhősök utazásaik során felszínesen ugyan érintenek, de semmi egyebet nem tudunk meg belőlük. Az olajzabrákolóknál Dárda látja távolról a banda erődjét, de ezen kívül egy Tesco-gazdaságos nagyvárosban folyó motoros-üldözés és egy hangárban elvégzett szerelés történik, ami során minden történik, csak az nem, hogy bármennyi bepillantást nyerünk a környező vidék életébe.

Bunker a Bakonyban:

Badfear a kritikájában jobban kitért az itt játszódó banális hülyeségre, szóval én magam nem foglalkoznék vele túl sokat. Egész egyszerűen annyi történik, hogy (SPOILER!!!) Dárdáék csapata megérkezik egy Urálban épült orosz kormányzati bunkerhez, aminek vezetősége egy indiai kasztrendszerhez hasonló társadalmi berendezkedést igyekszik megszilárdítani hatalma fenntartásának érdekében.

Hoghogy nem, Dárda nagyon bölcsen úgy gondolja, hogy inkább nem szól bele a dolgok állásába, míg Gleb maga a kis zsenijével először rájön a genyák gonosz tervére, aztán valahogy mindenképpen jobbá akarja tenni az ottani emberek sorsát és… bazdmeg, Gleb! Nem ott laksz, semmi közöd a helyhez, ne próbáld már játszani a szabadságharcost!

Szóval nagyjából arról van szó, hogy a sztyeppkutyák rabszolgatartó bandája mindig összegyűjti a környéken guberáló csencsereket és egy adott táborba gyűjti őket, aztán megérkeznek a Bunker harcosai, felszámolják a tábort, megmentik a rabszolgákat és azok ezután annyira hálásak, hogy a Bunker feltétel nélküli lakói lesznek és megtűrik a kasztrendszert.


Most azt várja, hogy valakinek feltűnjön… Mondjatok valamit, legfeljebb lehülyéz és elmondja, hogy mi itt a baromság… Senki? Jó, akkor majd én.

Miért nem költöznek odébb akkor a sztyeppkutyák?

No igen, jó kérdés. Mert aztán kiderül, hogy a sztyeppkutyák bandája ugyanúgy a Bunker katonáiból áll, csak ők álharcosok és minden egyes rabszolgamentés egy jól megszervezett álháború, hogy a felszabadítottak ne is sejtsék, hogy igazából át lettek verve.

Na igen, itt csak egy baj van.

Megpróbálom a lehető legegyszerűbben körülírni:

Oleg: Te is a táborból szabadultál ki?

Grisha: Én is. Te mikor?

Oleg: Két éve.

Grisha: Én két hónapja.

Oleg: Furák ezek a sztyeppkutyák. Én a helyükben inkább elköltöztem volna, ha állandóan szivatják őket a srácaink.

Grisha: Ja. Hülyék ezek a sztyeppkutyák.

Több szót ez nem is érdemel, inkább csak egy óda az emberi hülyeség pantheonjában.

Hülye vagyok, de én legalább felvállalom!

Az Urálban történt kiruccanás során ugyanakkor nem más történik, mint megismerhetjük az aktuális “Én csak azért vagyok itt, hogy legyek!” főgonoszát a műnek, aki gyakorlatilag olyan, mint a Gyjakov összes főgonosz: Logikátlanul hülye, kisebbségi komplexusban szenved, pózerkedően és önmaga túljátszását mindig meghatványozva irritáló, egyébként Dárdához képest egy lúzer, de ez mit sem számít, mivel közben gyilkolja a csapattársait is és a többi és a többi. Kár lenne rá több szót pazarolni, mivel bármifajta szégyenkezés nélkül bevallom: Még a nevére sem emlékszem.

Csak arra, hogy a Kaszpi-tenger fölött szájból szájba adják a mutáns pelikánok…

Meg ha már mutánsok.

Elfajulnak a fajok:

A radioaktivitás egy kellemetlen dolog.

Kihullik a hajad, bevérzik a májad, tönkremennek a fogaid, véres lesz a székleted, beszárad a prosztatád, lekonyulnak a melleid, érzékenyek lesznek a mellbimbóid, kihalnak a dinoszauruszok és a végén te magad is belehalsz.

Az állatvilág annyiban értintett a dologban, hogy a rákos sejtburjánzás következtében az addig nem olyan nagy fajok nagyon nagyra képesek megnőni, azaz, értsd és lásd minden poszt apokaliptikus könyv kifejezetten fantáziátlan ötletelése, hogy: Ha felbukkan egy mutáns, akkor az nagy, hólyagos és gennyes a pofája, összevissza állnak a fogai és ami a leges-legfontosabb: Emberevő!

A Túl a láthatáronban felbukkanó mutánsok sorozatosan megmutatják, hogy a természet hülye. Erre a legkedvesebb példám pedig most következik!

Dárdáék eljönnek az Urálból és a bunkeres parancsnok üzletének megfelelően felkutatnak egy régi rakétakilövő állást, ami azzal fenyegetőzik, hogy kilövi a még megmaradt rakétáit és nagyjából ennyire is fontos ez a szál, többet nem is érdemes róla beszélni.

Az akciót követően valahol Asztrakhán környékén egy hatalmas, óriási sáskákból álló raj veszi őket üldözőbe és kergeti egészen a kikötőig, ahol aztán befészkelik magukat egy repülőgéphangárba.

Itt lenne kérem szépen alássan az a kérdésem, hogy mégis, ha egy ekkora rajnyi óriási sáska cirkál a sztyeppe fölött, akkor azok hogy a toszomba nem döglenek éhen?

Ez csak az első reakció, a másik rögtön természettudományokban egy ici-picit jártas elmémből következik, miszerint a rovarok NEM NŐNEK SOKKAL NAGYOBBRA a rákos sejtburjánzás következtében! Lévén testméretüket a belélegezhető levegő oxigénsűrűsége határozza meg, tehát ha egy sáska a sugárzástól meggyorsult növekedés folytán valóban kutyaméretűre nőne, mint ahogy azt Gyjakov leírja, akkor egész egyszerűen megfulladna és kész.

Karaktergárda az egyszínűség iskolájából:

Negatívumra negatívum, avagy hogyan vesztette el a szüzességét Auróra és miért gondolkodom én ilyesmiken, fúj…

Szóval a karakterek, amiket ha lehet így is nevezni, akkor inkább élnék a papír hasonlattal, ugyanis ezek a felszínes, kétdimenziós karaktercsökevények már-már annyira papírvékonyak, hogy lassan kedvem lenne belőlük csákót hajtogatni, azt felvenni és egy biciklidudával felszerelkezve a bolondok háza előtt eljátszani a Horst wessel Lied!-et.

Mi?

Nem tudom, ide volt írva a jegyzetfüzet szélére, szóval gondolom fontos lehet.

Viszont azt mindenképpen el lehet mondani, hogy Gyjakov három könyv alatt nem tanult meg rendesen karaktereket alkotni, holott erre szerintem elég időt kaphatott, ha már… Most komolyan, három könyv alatt nem tanulsz meg írni, az azért ciki.

Mindegy, nem akarok itt leragadni, folytassuk tovább és tovább, mert lassan a végére érek!

Szóval Gyjakov rettentően rosszul kezeli a karaktereit.


Válassz a sablonok közül és félig kész van a Gyjakov főhős.

Az még hagyján, hogy Gleb és Dárda kapcsolata az esetek többségében nem tűnik többnek, mint az apa és a szeretője…

Ez egy kicsit meredek volt…

Nem érdekel!

Szóval a két főhős közötti surlódás annyiban tetten érhető, hogy néha felköhögnek és egymás fejéhez vágnak pár sertést, aztán kibékülnek, aztán megint és újra és újra és újra. Új dolog nem történik a kapcsolatukban és pont, ennyi.

A mellékszereplők pedig konkrétan nem is léteznek… Egy kivételével, de őróla majd később.

Szóval a mellékszereplők nagyját nekünk ismernünk kellene ugyan az előző könyvekből, azonban és itt ugrik a majom betonkeverőbe, egyáltalán nem emlékezetes egyikük sem. Van itt a sablon kedvéért orvos, szerelő, meg egy izé… egy…

Nem ér visszalapozni!

Szóval valami Indián, aki ha jól emlékszem egy csutka volt, azaz olyan alak, aki nem a metróban, hanem a felszínen élt a háború után és ennyi, többet nem tudok elmondani róluk.

Papírkarakterek tömkelege, akik egy kicsit sem megindítóak és ha valamit meg is tudunk róluk, akkor Gyjakov előveszi a régi módszerét: Most már meghalhatsz.

Újra békére leltél az életben és készen állsz arra, hogy új életet kezdj egy másik társaság tagjaként?

Dögölj meg!

Elérted életed nagy célját és készen állsz rá, hogy az új lehetőségek közül újat válassz?

Dögölj csak meg!

Az eddig törött kapafogadon elvégzett műtétnek hála végre képessé váltál arra, hogy csámcsogás nélkül edd a szalmakrumplit?

Dögölj csak meg, nem fogsz te hiányozni senkinek…

Ám mindig van valami, ami menti az egész szituációt. Egy szuperhős Gyjakov pusztaságának mélyéről, aki arra hívatott, hogy akármennyire is rossz a regény, Ő mindig képes legalább két ponttal megemelni az értékelést, hogy a regény végül ne kerüljön a szar kategóriába.

Egy nagytestű, zöld bőrű hős.

Füst!

Igen, komolyan beszélek. Az egész regényben egyedül Füst karaktere volt az egyetlen, ami fenntartotta az érdeklődésemet akkor, amikor már minden elveszni látszott és a végjátékban is Ő volt az egyetlen karakter, akiért izgulni tudtam.

Megtámadták a kocsit és egy tank arra készül, hogy szétlője a csapatot?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

A víz elkezdte elárasztani a barlangot és fenyeget a fulladás veszélye?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Óriási sáskák támadták meg a csapatot és Füst vállalta, hogy feláldozza magát, hogy elinduljon a repülőgép?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Ennek a rusnya, két méter magas, zöld izomkolosszusnak találtam egyedül elég érdekesnek a történetét és a személyiségét ahhoz, hogy végig tudjak érte izgulni a regény során és ez nem Gyjakov írói tehetségének, hanem éppen a tehetségtelenségének köszönhető!

Igen, ugyanis az a puritán szótlanság, míg a többi karaktert megölte, addig ez a szótlan stílus Füstnek pont jól állt ahhoz, hogy ha bármit is csinált, azt mindig élvezettel olvastam és így Ő volt az egyetlen olyan karakter, aki miatt azt mondom, megéri elolvasni ezt a könyvet, még ha összesen van 9-10 oldalnyi szereplése is.

Ennek a mutánsnak az élete olyannyira összefonódott a regényével, hogy végül a könyv végén tapasztalható önfeláldozása volt az, amivel lényegében ki is jelölte azt a pontot, hogy a nagy kalandnak immáron vége szakadt, Gyjakov letette a tollat és véget ért az Ő trilógiája.

Mielőtt még befejezettnek tekintenéd…

Mi van még?

Mi a történet vége?

Jaj…

Minden dolog összeér ott, hol a Nap felkel:

Elmennek Vlagyivosztokba, mutáns halak, kiderül hogy valóban létezik a keresett cucc, mutáns halak, elmennek megkeresni, mutáns halak, megtalálják és bonyodalmak, mutáns halak, Füst feláldozza magát a csapatért, mutáns halak, megszerzik a szérumot, mutáns halak, végső csata a főgenyával, Dárda feláldozza magát aztán kiderül hogy mégsem halt meg, regény végi megindító monológ és vége.. meg még persze mutáns halak.

Ennyi?

Mit nem értesz azon, hogy mutáns halak?

És az Alfafallosz projekt? Az áltudományos baromság, hogy létezik egy sugárzást evő baktérium? Hogy jövőlátó halemberek élnek Vlagyivosztok romjai között?

Mit ragozzak én még ezen, amit eddig még nem láttunk?

Talán hogy a mutánsok már a háború előtt is léteztek és nem a háború után alakultak ki, hanem csak kiszabadultak a titkos laboratóriumokból.

Nem érdekel! Úgy-ahogy van, ezt unkanonizálom. Ez nem létezik.

Gyáva vagy! Mindig is gyáva voltál!

Nem érdekel, hogy mit mondasz. Vége, Gyjakov soha többé nem térhet vissza. Elzártam azt a megmaradt kis erejét, a híveit Magyarországon személyesen én számoltam fel, ez az ország mától egy kis sziget, ahol a valódi metró rajongók minőségi könyvek után epekedhetnek és nem az olyan hatásvadász szemetek után, mint amiket Gyjakov ír.

Igen? Biztos vagy benne?

Mert szerinted mi törhetné meg ezt?

Tudod kijött egy új S.T.A.L.K.E.R. könyv egy ideje. Az Agyar…

Ugyan, szerinted megint készek lennének egy ugyanakkora szemetet kiadni, mint Vasziljev?

Próbáljuk meg. Hiszen te vagy a magyar sztalkerek mestere, vagy talán tévedek?

Ez az egy dolog van, amiben nem tévedsz… Ne feledd, kiveheted a Sztalkert a Zónából, de a Zónát nem veheted ki a Sztalkerből!

Végső értékelés:

Stílus: 6/10

Történet: 5/10

Karakterek: 4/10

Megvalósítás: 6/10

Összességében: 5/10

A folytatásban…

A sztalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába.

Három az egyben könyvkritika Qtya koponyájából, avagy tartsunk távolságot a Metró fősodrattól:

Qtya: A révedő hüllő:

Születik az születik az.

Avagy egy metró három áráért és ezúttal nem a négyes metróról szóló élménybeszámolómmal tervezem rombolni az oldal sajátos struktúráját. Azt majd valaki más úgyis megteszi helyettem.

Igazából emberek, bajtársaim a bajban – és persze fegyverpornóra a cerkájukat hegyező, a Metro 2033 Hungary csoportban sokszor pózerkedően csillámos hímcsiklójukat villogtató seggfej egyebek -, itt az ideje annak, hogy leverjem a polcról a tiszta vízzel teli poharat és őszintén bevalljam:

NEM!

Nem tudom mit akartam ezzel az egy szem bekezdéssel elérni, de ha arra várt itt bárki, hogy majd epikus és különösképpen megható bevezetőt írok ahhoz, hogy rohadtul lusta voltam előkészületeket tenni három kritika megírása érdekében, az rossz oldalt keresett fel.

Sajnálom, a kijáratot arra találod. Mielőtt elmész, légyszi dobj egy like-ot.

Mert igen, elkezdtem már a napokban fejben felvezetni és persze a homloklebenyem aktuálisan le nem foglalt partícióiba belevésni pár magvas gondolatot az eddig kijött három Metró Univerzum könyvvel kapcsolatban és sajnos rá kellett jönnöm, hogy: NEM!

Újfent elnézést kérek, a kijárat még mindig arra van.

Miután kénytelen realizáltam magamban a tényt, hogy a puszta alapokon túlmenően semmiféle kritikát nem írhatok a már sokszor megemlített művekből – hiszen a legutóbbit is tavaly nyáron sikerült csak elolvasnom -, hát úgy voltam az egésszel, hogy: Ez van, majd a meglévő anyagból írok valami minimális kritikának nevezhető szart, kicsit kicicomázom és kap egy szép írásképet, aztán majd a többit kitöltöm egy egész oldalasra elnyújtott, csak a cikk hosszúságának növelése érdekében, néhol barokkos körmondatba átcsapó bevezetővel és persze pár szándékosan nagyra növesztett és ide nem passzoló képpel.

Heidi

Qtya itt most azt akarta hosszas taglalások között elmondani, hogy nem tartaná tisztességesnek hogy teljes értékű kritikát írjon három olyan könyvből, amiket hónapokkal ezelőtt olvasott el és már csak azok fontosabb momentumaira emlékszik, miközben a részletek mind elvesztek dióhéjégetés közben a szervezetébe jutott tudatmódosító kemikáliák következtében. Aki kíváncsi lenne a hatásaira: NE LEGYEN!

De hát ki vagyok én, hogy megtagadjam az olvasóközönség (három ember) kívánságait (kérték hogy kíméljem meg őket, de ki vagyok én ahhoz, hogy istent játszak?) és ha csak egy minimális MINDFUCK keretein belül is, de legalább eme rövid szösszenetek képében Monolitot állítsak ama két nevezetes sztalker emlékének.

Tullio Avoledo és Andrej Gyjakov, avagy az elfeledett kincs Velence lagúnáinak mélyén és persze egy gyűrött tízrubeles a pityeri metró egyik lezárt mellékvágányán.

Fény feléCím: A fény felé

Író: Andrej Gyjakov (Semmi áthallás a Tarkovszkij filmklasszikussal)

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Schiller Erzsébet

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 296

Könyvet hátlapjáról, avagy anyád ma jól nézett ki a Tesco-ban:

Dmitry Glukhovsky a Metró 2033 világsikere után nagy vállalkozásba fogott: „METRÓ UNIVERZUM 2033” címmel jelentet meg sorozatot, amelyben orosz és külföldi szerzők írják tovább s népesítik be mind újabb hősökkel az általa megfestett posztapokaliptikus világot.

“…népesítik be mind újabb hősökkel…” Halljátok, ez majdnem ugyan olyan nyelvtani botlásból fakadó dugós asszociáció, mint amikor történelem órán a következő mondatot sikerült meghallanom: “IV. Béla királyunk sokat tett az ország benépesítésének érdekében.”

Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett – keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját.

Danger zone

A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni. A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak.

Ebből is látszik, hogy hogyan módosulnak lezüllés hatására az emberi agyban működő felfogóképességek. Míg manapság a megmagyarázhatatlan fényjelenségekkel Pataki Attilát hozzuk összefüggésbe, addig egy apokalipszis után már mindenre az a válasz, hogy talán vannak ott élő emberek.

Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is.

Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését – csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott…

Pedobear

A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is.

***

A METRÓ UNIVERZUM 2033 eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének.

Stannis

Szerintem erről nem is kell hosszasan taglalt és felettébb frappáns kritikát szlöttyintenem, megteszik azt helyettem a mém szótáram képei is. Have a seat on the hype train! CYKA!

Némi írói fantázia a borítót illetően, avagy anyád a Tesco parkolójában is jól nézett ki:

A borítóról sokat nem is igazán tudok elmondani.

Úgy alapjában véve rendben van, a könyv egyik emlékezetesebb momentumát ábrázolja és szerintem ezzel nincsen semmi probléma. Elég jól is néz ki, nem szégyenkezem miatta amikor ismerőseim a könyvespolcom kínálatát nézegetve belebotlanak, átesnek a lépcső korlátján és a nyakukat törik.

Jöjjön az írói véna, azaz hogy-hogy anyád ma nem is volt a Tesco-ban!?

Andrej Gyjakov és az Ő trilógiája.

A Metró Antológia minőségibb darabjai és egyikei azon irodalmi élményeimnek, amikre vegyes érzelmekkel kell visszagondolnom. Ugye ebben a szériában voltak már jobb, kevésbé jó és persze egy egészen fos darab is, így hát a mezőnyben A fény felé jó pozíciót tudhatott magának.

Igaz, megint befigyelt a HYPE és persze el kell mondanom, amit már jó ideje hangoztatok például az Attack on Titan esetében is: Egy élvezhetően előadott, de a végletekig túlhájpolt átlagos valamit nem kötelességem csak amiatt jó színben értékelni, mert egy fokkal jobb a többi átlag alatti hulladéknál.

Ami azt illeti, a most bemutatásra kerülő két Gyjakov könyv egy trilógia része, tehát nem tudom őket teljes hosszukban értékelni, hiszen mint minden más hasonló kiadás, ezek is önnön maguk egészében értékelhetőek csak úgy igazán. Tehát nem fogok teljes értékű véleményt mondani mindaddig, amíg a most novemberben begördülő harmadik zárókötet nem forgattam át minden egyes betűjével együtt.

Ettől függetlenül vannak olyan történetelemi dolgok, amiket attól függetlenül is tudok értékelni, hogy a teljes élményt még nem kaptam meg, avagy ezekkel együtt még nyugodtan rendezhetek egy ordenáré trollkodást, csak a kedves publikum kedvéért. Odalent a kommentek között várom azokat, akik túl komolyan veszik majd ezeket a szavakat és készek lennének ölre menni érte.

Qtya nagy önvallomása; avagy ja hogy az nem az anyád volt, hanem a Gyjakov!

A történet elmegy, nem is arról van szó, hogy rossz lenne.

Gyjakov okosan építi fel az elemeit, a korai bénázásai és segglyukkifordítóan gyermeteg fogalmazása pedig emberedni látszik a könyv felétől, tehát egy heveny rosszullét után felüdítően gyógyító hatású, önmagát olvasató és persze a mű alatt láthatóan fejlődő írói stílusról van szó, ami azon túl hogy nem okoz rosszullétet, csak arra ad okot, hogy ez így rendben van.

A prológusban, mikor a repkedő röppentyű szemszögéből láthatjuk az elpusztult világot, szerintem ez azon kevés pillanatok közé tartozott a könyv alatt, amikor Gyjakov képes volt valóban alkotni valamit és tényleg élvezetes tálalásban felhozni egy amúgy fapados egyszerűséggel lefolyó eseményt.

Ennek ellenére büszkén jelentem ki és ezt örök életemen át tartom, sőt a síromra is rávésetem hogy majd a Világ pusztulása után fennmaradt mekegő-makogó posztnukleáris yolo-zó swaghuszárok is nagy nehezen kibetűzhessék: “Andrej Gyjakov szart sem ért a karakterdrámához!”

Kezdve a pedomacit idéző fiúrablással és Gleb bunkerban eltöltött mindennapi életének leírásával, Gyjakov gyakorlatilag semmi olyat nem tudott belegondolni ebbe az egyébként egészen groteszk történetbe, amitől arra elismerően tudnám mozgatni a fejemet előre hátra.

Az élet fájdalom és szenvedés – gondolja Gleb. De aztán rábukkan újdonsült gyámjának konzervbarack-készletére, s abból fosásig belakmározva, majd belehallgatva Dárda zenei gyűjteményébe kijelenti: “Az élet fájdalom, szenvedés, de néha jó ételek, jó zene!”

Nem is értem mi a fene van ennek az írónak a fejében!

A Necropolis-ban eltöltött idő és a halott építőmunkástól hátramaradt napló, valamint a parkolóházban szédelgő kislány szellemével történő találkozás és persze az emberi optimizmus és amcsi önfeláldozás halálát szarkasztikus egyszerűséggel alázó terepjárós jelenet messze a Fény felé legjobb pillanatai közé tartoznak, amik miatt többször is finoman megjegyeztem, hogy Gyjakov tud jól írni.

Más kérdés, hogy mit.

Mert szerintem a metrót nem neki találták ki, egyszerűen ehhez a műfajhoz nincs tehetsége.

Ha engem kérdezne, én a horrort javasolnám neki, mert ahhoz láthatóan nagyon is ért. A horrorisztikus elemeket szépen használja, a sötét és kietlen helyeken történt események leírása magával ragadó. A stílusa ilyenkor mérföldekkel az átlagos fölé emelkedik és jól láthatóan az itt lezajlott szörnyűségek leírását nagyon is élvezte, kreatívan ki és átgondolta. A Necropolis fejezetre emelem kalapom, messze az egyik legjobb fejezet a Metró antológián belül… Csak…

Mielőtt még nagyon belemennék ennek a buktatónak a kivizsgálásába, hadd prezentáljam nektek én magam is írói tökéletlenségemet.

Egy nap Andrej Gyjakov az írógépe fölé görnyedt, s a nagy sztalker expedíció kidolgozásra tett kísérletet. Elképzelte naiv civil fejével a legutolsó Mad Max klónfilmet amit a mozivásznon látott, s kicsit sem erre való írói stílusával elkezdte felvezetni a Dárda mellé küldött sztalker csapat alakjait, kiknek aktuális jellemzésére éppen annyi időt is fordított, mint amennyi idő eltelik egy átlagos orosz életében a reggeli felkelés és az első pohár vodka között.

A heroikus gárda tagjait a maguk felületes módján küldte bele az utolsó amerikai közönségfilm látványosan elképzelt, de leírva kicsit sem epikus akcióorgiájába, hogy a sztalker kultuszba tartozó halálos területeken úgy nyargaljanak végig idióták módjára, mint veszett buzik az Andrássy úton. Magamutogatva s persze kellemes hangulatban eldurrogtatva, minden elől menekülve s helyszínről helyszínre rohangálva telik az idő, a felszín pedig már-már éppen hogy kezdi magára ölteni az “Itt miért is nem élnek akkor emberek?” hangulatát, mikor az író végre felismeri önnön művének lapos és feszültségmentes hangulatát.

Mit is tehetne az író, amikor látja, hogy az eddig felvázolt események köszönőviszonyban sincsenek semmilyen sztalker és metró témával?

Vissza is törölhette volna, átgondolva a cselekményt és karaktereket alkotva a szereplők köré, de hát ugye a felhasználható papír mennyisége véges volt, s a pénzt ugye vodkára is el lehetett költeni, tehát stílusidegen stílusváltással megkezdte a fegyverpornó ősi művészetét, s oly kegyetlen és rettenetes lényeket fektetett a papírlapokra s keltett életre, kik addig minden arra tévedő sztalkerrel egy pöccintéssel végeztek, ámbár a műben a főhősök mindenfajta veszteség nélkül kivégezték őket bármiféle testi vagy lelki károsodás nélkül.

Ám a karakterek a sztalkerek körül még mindig hiányoztak, így hát Gyjakov lehajtott egy újabb hektoliternyi vodkát, s már homályos tekintettel kigondolta zseniális ötletét: Megölte a Belgát, kinek minden karakterjellemzése annyiból állt, hogy belga gépkarabéllyal gyilkolta az egyébként különösen nem is veszélyes mutánsokat.

Aztán csoda történt, s a Belga cimborájának Gyjakov a siratás alkalmával képes volt karaktert alkotni és szerethető szereplővé kovácsolni, mígnem egy ügyes, ámbár ügyetlen húzással ki is nyírta szegényt.

dead

Mit lehet tenni, a felszín már csak ilyen.

S Gyjakov eztán újra elővette ugyanazt, a siratás folytatódott a maga módján, s aztán egyesével kidolgozta úgy-ahogy a sztalkerek jellemét, hogy aztán közvetlen a megismerésüket követő fejezetben végezzen is velük újra és újra.

Úgy éljek száz évet, hogy konkrétan ez volt az alapkoncepció.

Nevetségesebbnél nevetségesebb módon hullanak el a kidolgozatlan sztalkerek, miközben a csapat lassan halad előre a végkifejlet felé.

Meg sem említve egyébként hogy az egyik sztalker már attól meghalt, hogy nyakondöfték egy késsel… Míg a másikat a Slayers-ből ismert halemberek szétmarcangolták, radioaktív vízbe fojtották, aztán a társai kegyelemdöfésként még utána is kúrtak egy gránátot…

Ennek ellenére a mű végén egy kicsit süketen, de amúgy tökéletesen ép állapotban jelenik meg…

Miért is jó akkor a Fény felé?

Miért is mondom azt, hogy a Metró könyvek között ez egy minőségibb darab?

Miért is?

Hát a befejezés a hatalmas csavarral együtt a végén, ami nagyot tekert a sztorin és végül csak úgy lestem, hogy: “MI AZ ANYÁD?! Akkor ezt most értsem így? Aha, így már több értelme van…”

Persze az antagonista a végén több mint nevetséges, hogy péniszbűvölő falloszvillogtatással rátámad egy védtelen gyerekre, ahelyett hogy egyszerűen csak lelőné vagy mittudomén mi…

Nem lényeg…

Értékelje a Halál!

Stílus: 7/10

Történet: 8/10

Karakterek: 5/10

Összességében: 7/10

VisszaCím: Vissza a sötétségbe

Író: Andrej Gyjakov

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Kisbali Tamás

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 332

Könyvet hátlapjáról, avagy hogy néz ez ki!?

Andrej Gyjakov nagy sikerű első regényének (A fény felé) folytatásában újra találkozhatunk a rettenthetetlen sztalkerrel, Dárdával, akinek megint különleges küldetést kell végrehajtania.

Mert igen, Dárda az egyetlen ember Pétervárott, akinek megvan ehhez a képzettsége. Nem tudta volna mondjuk egy vizsgálóbizottság, vagy valami erre jobban szakosodott… Hagyjuk…

A Mosnij-szigeten, ahol az emberek már létrehozták a civilizáció egy kis oázisát, atomrobbanás történik. A túlélő tengerészek a pétervári metróból érkezett menekülteket vádolják a diverzióval. Azt követelik, hogy a metrólakók találják meg és adják ki a felelősöket, különben mindannyiukat elpusztítják. Dárda elkezdi a nyomozást, de közben fogadott fiát, Glebet is meg kell találnia, aki egyszer csak eltűnik a bunkerból.

Biztos elrabolta Kishimoto és most belőle csinálja a Sztalker mangát.

Már amennyi köze van Gyjakov műveinek a sztalkerekhez, ugyanannyi a Narutonak a nindzsákhoz.

Dárda és Gleb kalandjai ezúttal is lélegzetelállítóak, s közben mindketten megismerkednek egy különlegesen szép és titokzatos leánnyal, Aurórával, s mindkettejüknek meg kell küzdeniük a végtelen gonoszság megtestesítőjével, a Fekete Hóhérral…

Őőő… Gyjakov…

Ugye Auróra 13 év körüli és… “Különlegesen szép…”

Meg ugye már a Fény felében is Gleb…

Ok

Szerintem itt valami nagyon nincs rendben… Szóval ha nem haragszotok, én most tárcsáznám a KGB segélyvonalát. Oroszországban ugye ezt tudjuk mennyire szakszerűen tudják kezelni.

A könyv és a borító szerelmi lírája, avagy jól néz ez ki na!

Hogy kinek mi a véleménye a magyar borítót illetően, azt ki-ki vesse a maga keresztjére.

Szerintem jól néz ki, legalábbis finoman megadja a sötét hangulatot amit nem a mű, hanem néhol Gyjakov elméje áraszt magából, de ebbe ne menjünk túlságosan bele.

Ami engem illet, nekem bejött és büszkén siránkozom azon, hogy a könyveknek a polcon csak a gerincét lehet látni.

Hát az úgy volt, hogy…:

De csak egy nyugtató hidegzuhany után.

Megmondom nektek őszintén, a történetből halvány fingokra is éppen csak, de azokra semmiképpen nem emlékszem. És ezt kicsit sem a jó értelemben, mert ebből már biztosan tudom, hogy jó biztosan nem volt, de annyira rossz sem, hogy úgy igazán beleégjen az elmémbe…

Oké, egy kicsit itt át kell fogalmaznom a dolgot…

Szükséges előtörténeti elemet megemlítenem ehhez, hogy érthessétek: Mit miért hogyan hogy?

Mától visszanézve egy éve, nyáron történt a dolog. Éppen túlvoltam a S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha-hoz kötődő első traumatikus élményen (nem futott Windows XP-n), így hát gépem beújítására adtam a fejemet.

Miután Józsit leadtuk az erre szakosodott szaküzletben, rögtön a könyvesbolt kínálatával kezdtem el szemezgetni, mely során a már régóta várt Gyjakov könyvet sikerült hazacipelnem.

Mivel édes jó apám mániájához tartozott, hogy “Ha már az egyiket akkor a többit is!”, így a másik gép is sikeresen elkerült a szervízbe, ezzel teljesen elvágva informatikai kielégülésemtől benézett az ablakon Freud, s minthogy a feszültséget valahol le kellett vezetni, úgy röpke egy nap alatt a harmadik Gyűrűk Ura kötet végére értem, majd aztán két napig nyüstöltem a Vissza a sötétségbe-t.

Ugye két napos maratoni leolvasás és ebből fakadóan a szünetek között élő realizálás és átgondolás híján nagyon nem volt alkalma leülepednie az információknak és a cselekmény több pontja – hasonlóan a World War Z-hez – egyszerűen kiesett, aztán meg ugye még egy év cselekményei ráborultak és…

Nos, hogy jobb értékelést tudjak róla írni, ahhoz újra el kellene olvasom, de:

Először is erre nem vagyok hajlandó.

Másodszor meg: Nem, akkor sem!

Tehát most inkább nem nagyon mennék bele az alapvető logikai bukfencekbe és egyebekbe, legyen elég annyi, hogy gyorsan átrohanok a jó, a rossz és a kifejezetten csúf pillanatain, aztán hagyjuk, hadd kerüljön ez az alkotás “vissza a sötétségbe”.

Gikszerek, buktatók és egyéb elbaszások mellett jó dolgok:

Kimondom így az elején, a Vissza a sötétségbe nem egy rossz könyv!

Hanem egyszerűen csak úgy… átlagos…

Igazából semmi extra, az alapvető elvárásokat ezúttal hozza és A fény felé-vel ellentétben a cselekmény végre odáig is hajlandó elmenni, hogy jobban körülírja a pityeri metró politikai és társadalmi viszonyait, vagyis mit hol hogyan miért nem szabad, mert pestist kapsz.

A világ részleteiben ötletesebb és szebben van összerakva, mint az előzmény.

A pestisdoktorok frakciója ugyan szerepelt például Glukhovsky első Metró könyvében, azonban Gyjakov hajlandó volt odáig menni, hogy be is mutatta őket és az élet, valamint a munkakörülményeiket. Ez egy hatalmas plusz volt a mű alatt, igazán azt kell mondanom, hogy ismételten le a kalappal érte.

Erre mondtam már korábban is, ha a szituáció úgy kívánja, akkor Gyjakov meg tudja villantani orosz-lánkörmeit és igazán bele tud karmolni a pofánkba a gyönyör, csak aztán ugye megint kezdi az álfilozofálást, meg a stílusával összeegyeztethetetlen akciójeleneteket, amik lényegében a már feltépett karmolásokra való savas hugyozással értek fel.

Hogy csak egy példát hozzak fel, amikor nagyon a toppon volt minden ami MINDFUCK.

Dárda nyomozása során egy sörétes puska kíséretében tiszteletét teszi a Vegán Birodalom rabszolgatartó zöldségemberei között (átemelve Vrocsek könyvéből). A kutatás során a vegán rabszolgák között igazi istenes MINDFUCK, rábukkan Gleb halottnak hitt apjára.

Cage

Nem elég, hanem amikor az egyik vegán rabtartó minden ok nélkül kinyírja a megcsömörlött csontkollekciót, Dárda megvadul és egy szál sörétes puska beiktatásával menő(nek szánt) gyilkolásba kezd az állomás lakosságának a körében, mely során hull a zöldség a levesbe.

MI A JÓ ÉDES KURVA ANYJA?!

Ez az a higgadt, hideg sztalker A fény feléből, aki korábban mindenfajta érzelem nélkül nézte végig több társa halálát. Aki Glebet a kiképzése alatt egy megvadult mutáns elé lökte egy szál késsel, hogy meglássa alkalmas e arra, hogy maga mellé vegye.

Ez az ember elveszíti az önuralmát és olyan mértékű idiótaságot csinál, ami…

Leírhatatlan!

Ráadásul pont annak a frakciónak a szívében, aminek az orvosai egyedül az egész metróban képesek csak gyógyszert gyártani az epilepsziára hasonlító betegségére!

Ez mi a faszom volt?!

Az értékelhetetlen ökörségek netovábbja, amikor egy író elveszíti a hidegvérét és ilyen szarságokkal cseszi el az egyébként teljesen rendben lévő és szerethető karaktert.

Eszem-faszom megáll, leszárad és önként veti le magát a Taigetoszról!

Higgadj le Qtya… Szúszá… Hakuna matata… Nincs itt semmi baj, elmentek már a migránsok…

Szóval a történet szerkezete.

Gyjakov ezúttal többet akart és a lineáris történetvezetés helyett két szálon futó és itt-ott összeérő cselekménnyel dolgozott, amit be kell valljak, elég igényesen képes volt megoldani. Elvonatkoztatva Dárda néhanapi megnyilvánulásain és persze Auróra “Mindjár lefejellek te kényes ribanc!” tettein, képes volt alapvető érdeklődést fenntartani, olvasatja magát a történet.

Persze a legsablonosabb részek, mint például a “Tíz lépésre sem voltak egymástól és mégsem jött össze a nagy találkozó análkozó.” klisék itt sem maradhattak ki, de ez legyen a legnagyobb probléma.

Szánakozó tekintetem a karaktergárdának nevezett agyhallottakra vetem:

Dárdát szerintem már bőven kitárgyaltuk, nem is szólok róla többet.

Gleb megint hozza a formáját, a karaktere fejlődést mutat, bár néha iszonyatosan gyermeteg ahhoz képest, ahogyan az előzmény végén odamaradt.

Auróra egy ribanc és ehhez tartom magam.

Aztán… Basszus, kik vannak még itt?

Ja persze, ott van még Füst is és a kemény szereplése, ahogyan totálisan szájbakúrja az előzményben felépített karakterét Gyjakov, aztán már csak finom jókívánságokat dédelgetek a fejemben azt illetően, hogy az előző könyv kannibáljai vajon miért nem kapnak véres hasmenést esetleg Andrej kedves édesanyjától.

Aztán persze jönnek még ilyen-olyan mellékszereplők, meghalnak és elégnek, aztán valami módon visszautal rájuk az Író, hogy Ő meg a Laci a retekkel ezért is voltak fontosak, az olvasó meg csak kapkodja vissza a könyvet és lapoz hátrafele száz oldalt, hogy valami expozíciót kapjon arról, hogy akkor ki a fene is volt a Laci és miért is volt mindig nála az a retek.

Minden jó történethez dukál egy jó antagonista is, ami a legalapabb követelmények egyike.

Láthattuk már, hogy Andrej bátya hogyan is teljesít néha az alapokat illetően, így nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a Hóhér karaktere annak jó felvezetése ellenére a végére teljesen súlytalanná válik és MÁR MEGINT ahelyett hogy valami értelmes ellenlépést tenne, megint a gyereket akarja megsütni!

Gyjakov, mi a franc van veled!? Ez már a második BOSS, aki előbb foglalkozik a gyerekkel, mint hogy esetleg elmeneküljön, vagy mittomén!

Lépj át a holtak fölött és hívd fel a sírkövest:

Gyjakov, Gyjakov…

Ímhol vagyon előttem ez a két könyv, a maguk értékelhetetlenül felemás minőségében.

Nem mondanám őket rossznak, de annyira jónak sem, hogy metró fanokon kívül bárkinek is ajánljam. Nagyon reménykedem benne, hogy a hamarosan kijövő zárókötetben végre megemberelted magad és végre kijön tőled egy olyan metró könyv, amire ha tudnék is rossz szavakat mondani, akkor nem tenném, mert egyszerűen nem lennék rá képes.

Stílus: 7/10

Történet: 6.5/10

Karakterek: 3/10

Összességében: 6.5/10

De ezt hagyjuk a harmadik alanyunkra, mert ami most következik, gyerekek, az száz százalékosan bizonyítja, hogy bár nem minden út vezet Rómába, pedig úgy istenek igazából nagyon is illene.

GyökereiCím: Az ég gyökerei

Eredeti cím: Le radici del Cielo

Író: Tullio Avoledo

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Matolcsi Balázs

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 570

Glukhovsky mester hozzászól:

“Metró 2033 című regényemben a Végső Háború kevés túlélője a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain talál menedéket…


Nem is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva.


A Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.


Aztán két éve, amikor valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metró 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot. Azóta húsz regényt jelentettünk meg. Mindegyik 2033-ban játszódik, a Metró 2033 világában. A legtöbb Oroszországban: Szentpéterváron, Szibériában, az Urál vidékén, az ország északi és déli tájain. De persze más nemzetek is képviseltetik magukat: az Egyesült Királyság, Kuba és most már Olaszország is!…


Büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű, briliáns és innovatív író is, mint Tullio Avoledo, úgy döntött, csatlakozik hozzánk, hogy elmondja, mi történt Itáliában a Végső Háború után.


S most a 2033. év térképének egyik pontjáról lassan kezd felszállni a köd… látom a Colosseumot, a Vatikánt… Igen, ez Róma…”

– Dmitry Glukhovsky

Glákhovszky

Mindig is vesszőparipáim voltak a hátsó borítókra rágányolt olcsó “VEGYÉL MEG!” szövegek, amiket gyakorlatilag bármilyen barom össze tudott szerkeszteni a könyvről kapott 2-3 mondatnyi információt felhasználva. Azonban most ez így TÖKÉLETES!

Nem viccelek!

Mindössze azzal, hogy csak egy idézetet kerestek elő Glukhovsky-tól és azt nyomták rá a kötet hátoldalára, azzal mindent megtettek, amit el lehet tőlük várni, sőt, túl is teljesítették azt!

A többi könyvnél miért nem tudtak ilyesmit összeszedni?

Ja, tényleg… A többi könyv erősen megkérdőjelezhető minőségét valószínűleg a Metró nagymestere sem tartotta többre nálam.

Miért is imádom az borítót?

Nem szeretem magam ismételgetni, szóval egyértelműen kijelentem, hogy a borító ezúttal nagyon is szépre sikerült és így, vagy úgy, de számomra az etalonok egyike. Már csak amiatt is, mert annó az angol házi feladatomban róla készített képleírásom olyan jól sikerült, hogy végül félévkor meg is kaptam rá a jobbik jegyet és ennek hála díszeleghet most a polcomon 30.000 forintnyi értékű Tolkien gyűjtemény.

Dilisek ezek a rómaiak:

Tullio Avoledo, ahogyan tudom egy veterán író.

Már csak amiatt is, mert Glukhovsky is olvashatóan eléggé tiszteli, s az Ég gyökerei után kénytelen, de kicsit sem kelletlen én magam is.

Ami azt illeti szerintem már mindenkinek leesett, hogy én magam ezt a könyvet tartom az antológia legjobbjának és ahogyan különböző fórumokon körbenéztem, sokan tartják úgy, hogy bizonyos pontjain még a nagy alapművet is túlszárnyalja.

Kezdjük hát rögtön azzal, hogy mégis miről is szólhat egy olyan metró könyv, ami nem is a metróban játszódik.

Itt álljunk meg és valljuk be, nem feltétlen kell egy könyvnek a metróról szólnia ahhoz, hogy teljes értékű tagja legyen a szériának. Erre a legjobb példa ez a könyv is, ami cselekményének túlnyomó többségében a Vatikánváros alatti katakombákban, s persze a Velence felé vezető úton, a felszínen játszódik.

Az atmoszféra itt érződik át a legerősebben.

Démonok

A regény legerősebb sarkpontja, gyakorlatilag a motorja.

Iszonyatosan erős, sötét és nagyon-nagyon melankólikus, letargikus hangulat érződik minden egyes oldalról. És itt most nem úgy értem, hogy “Ja, nagyon szomorú.”, hanem tiszta szívemből kijelentem és örökké hozzákötözöm magam ehhez a betonkockához, hogy egy csinovnyik novellához képest, de még Csáth Géza műveihez viszonyítva is olyan mélységekig képes melankóliába juttatni az olvasót, hogy ennél jobban szerintem már csak egy írói vénával rendelkező, végtagok nélkül született süket és vak delíriumos drogfüggő lenne képes.

A sokkoló jelenetek okosan vannak beleszőve a történetbe, nem érződik egyik másik kegyetlen jelenet polgárpukkasztónak.

Ami nagyon rémisztő, hogy ahogyan lassan haladsz előre az olvasásban és Daniels atyán keresztül belefolysz a halott Itália szövetébe, lassan téged is lehúz a gaz, majd befed és egyes iszonyatosan sokkoló dolgok után már úgy érzed, hogy nem érzel semmit. Avoledo nagy tehetséggel kezeli az eseményeket, minden dolognak érzed a súlyát.

Ezt nevezem valódi sztalker műnek, hiszen már magára a felszínre való felkaptatás is felér egy damoklészi kardfelkötéssel, de aztán ha még ehhez hozzáadjuk azokat a dolgokat, amik a felszínt benépesítik, akkor érezhetjük csak át úgy igazán, hogy mit is jelent egy elpusztult világban élni.

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy bárki-bármit mond, ezen véleményemhez örökké ragaszkodni fogom és a Metro 2033 Hungary csoportban is szerkesztői utasítás, hogy Tullio Avoledo könyve egy mestermű, Gyjakovot pedig csak túlértékelik, mert ugye elsősorban populárisak a könyvei és nem elgondolkodtatóak.

Daniels atya nyakába veszi a Mediterráneumot:

A történet egyszerű, bár nem is igazán ez számít.

Adott egy emberi település a Vatikán alatti katakombákban, ahol állandó harcát vívja az egyház és a Városi tanács testülete.

A harcban aktuálisan felülkerekedni látszik a Tanács, így hát az egyetlen életben maradt bíboros felszólítja az Inkvizíció vezetőjét és annak egyetlen tagját, Daniels atyát, hogy a svájci gárda egyébként nem svájci embereit gyűjtse maga köré és ruccanjon ki a csodálatos Velencébe, kerítse elő az állítólag ott még életben maradt bíborost és cipelje vissza Rómába, hogy ők ketten aztán kő-papír-olló párbajban eldönthessék, hogy melyikük is legyen a Pápa.

Avoledo

Daniels atya nyakába is kapja hát Itáliát és a felszínre merészkedve a svájci gárdával meg is indul a nagy expedíció Velence felé, hogy a pátriárka felkutatása mellett esetleg még egy kis aranyat meg miegymást is zsákmányoljanak. Igaz hogy semmi értéke nincs már, maga a történet narrátora is értetlenkedik rajta, de azért kell mert az arany az jó.

A történet alapszituációja ennyi, többet nagyon nem is regélnék el róla, mert ahhoz SPOILER-eznem kellene és azt jó művek esetén nem szeressük.

Kiemelhetném még persze a gárda jól megírt karaktereit, az antagonista Gotschalk-ot, vagy úgy az egész környezetet és a végre valami emberibb arcot kapott Feketéket, azonban mint mondtam, a SPOILER nem szolgálna rá a történet élvezeti faktorára.

Ha valaki nem is metró fan, de szeretne valamit megismerni ebből a világból, annak ezerszer is ezt a könyvet ajánlom elolvasásra, maradandó élmény.

Miért is szokott Qtya olyan gyakran anyáddal példálózni:

Ám itt most jön egy finom és kivédhetetlenül övön aluli ütés mindazon embereknek, akikkel eddig volt alkalmam önhibámból kifolyólag ordítozásig fokozódó anyázásokat váltanom.

Ugye irodalmi térten különösen érzékeny szoktam lenni, az emberi hülyeség és értetlenkedés pedig nagyon, de nagyon ki tud zökkenteni az egyensúlyomból és néha (gyakran) ilyenkor hajlamos vagyok teljesen objektívnek venni olyan dolgokat, amik csak számomra értékesek.

De amikor valaki, például Pál kijelenti hogy neki jobban tetszett a Gyjakov széria…

Azzal nem vitázom, maradjon csak rá.

Ám a minap beleakadtam valamibe valahol, ahol sikerült is egy elég komoly vitát kirobbantanom.

Mégpedig egy kommentbe, ahol egy fegyverpornós egekig magasztalta Gyjakov könyvét, míg szerinte Avoledo munkája kalap szart sem ér, mert élvezhetetlenül borongós.

Gömb

Ki-ki ítélje meg a maga értékrendje szerint. Én viszont amikor meglátom a sztalker címet, akkor nekem nem a lövöldözés meg a sok COD fos jut eszembe, hanem a Tarkovszkij Sztalker soundtrackje, Eduard Artemiev-től. A kies és békés táj, ahol egyedül állok és tudom jól, hogy fél méterre tőlem a Halál les rám üres szemgödreivel és a lejárt BKV bérletemmel.

Durand százados Mithrász kultusza igényelné az értékelést:

Nem értékelném, mert nem tudom objektíven értékelni.

Minden hibája ellenére élveztem és szerettem, talán ha nem lesz olyan sok könyv felírva a listámra, akkor újra elő is veszem és ismét kipörgetem.

Viszont ha valaki továbbra is objektívebb kritikára vágyik, annak be tudok linkelni egyet ITT.

Búcsúzóul, míg el nem jő a november:

Közeleg a november, közeleg a Fallout 4.

Közeleg a Metró 2035 magyar megjelenése is, megint csak novemberben.

Közeleg Gyjakov harmadik könyve is, ismét csak novemberben…

Idén korábban jön a Mikulás!

Snowman