Címke: Metró 2033

Könyvkritika Qtya koponyájából; Szergej Antonov: Sötét alagutak

Cím: Sötét (v)alagutak

Eredeti cím: Тёмные туннели

Író: Szergej Antonov

Eredeti kiadás: 2010

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Gergely Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 304

A kukac-szeánsz:

Eltelt hát ez a nyár is (hűűű… kurva régóta húzom már ezt a kritikát). Lassan vörösbe fordulnak az erek a szemfehérjémben a kialvatlanságtól, miközben a közelgő diószezonra áhítozó éhes cigányok szagát hordozza a szél a falu széléről. A nyári kertrendezés és szemétégetés után a lángnyelvek által meggyötört fákon megmaradt lombkorona lassan barnulni kezd, hulló leveleivel végleg elfedve a jelét annak a két méter széles kráternek, ami egy égetés során véletlenül egy gázolajjal teli kanna felrobbanása okozott.

Számotokra talán furcsa, eseményekben szegény nyári szünidő volt ez, s bár sokak most szemöldöküket vonogathatják eme kijelentésemre, de nekem mindig is az ilyen nyugodt, bulizásoktól mentes nyarak voltak a kedvesek. Kiülve a tornácra egy egész dinnyével és két liter gyümölcslével, értetlenkedve merengve azon, hogy miért ül már lassan két órája a macska ugyanazon az átkozott helyen, meredten bámulva ugyanazt a sóderkupacot, tetején egy törött féltéglával.

Hearts of Iron 4-ezett egész nyáron, csak szólok…

Eme nyárias idilli állapotomat igyekezett nyálkás csápjaival megzavarni valami rettenetesen szörnyűséges és undorító dolog. Egy nevén nem nevezett szörnyűség, mely mindenki elméjébe befészkelte magát és onnan halálunk napjáig kiűzni nem lehet, akármivel is próbálkozunk vele. Időbe tellett hogy hozzászokjak, de sajnos a pszichológus megállapította, hogy a Boku no Pico opening számát sehogyan sem tudja kiűzni az ember a füléből. Olyan ez, mint a szívdobogás. Egy idő után az agy megtanulja kizárni a zavaró hangot, azonban ha az ember elcsendesül és minden idegszálával koncentrál, meghallhatja a rettenetes démon alvilági csörtetését, amint acsarkodó üvöltések közepette megpróbál a felső világra törni minden dühével, hogy tüzet s halált hozzon az emberiségre…

Szóval az új metró könyv…

He?

Nem az új metró könyvről akartál beszélni? Még oda is tetted magad mellé, hogy el ne felejtsd.

Mit tettem magam mellé? Ja, ezt? Mi ez a könyv? Olvastam én ezt?

Máskülönben leültél volna ide kritikát írni belőle?

Rémlik valami, de… Semmi sem rémlik belőle. Talán újra el kéne olvasnom…

Inkább ne tedd.

Dehát semmire sem emlékszem belőle! Hogyan mutassak be egy könyvet, amire nem is emlékszem?

(Mintha nem mutattál volna már be így egy csomó könyvet.)

Tessék?

Újra emlékezned kell a regényre anélkül, hogy újraolvasnád.

Ezek szerint ugyanarra gondolunk.

IGEN! 

SturmGeschütz III-as!

KUKAC-SZEÁNSZ!

Mi?

Igen, kukac-szeánsz! Elő is készítem a kellékeket…

Szóval a kukac-szeánsz. Gondolom senki sem hallott még erről a dologról, lévén ez Qtya amolyan saját találmánya. Az egész azzal kezdődött, hogy a Mob Psycho 100 nézése közben belegondolt abba, hogy mégis milyen módszerekkel lehetne az emberekben lakozó energiát még több energiává alakítani. Ezt később sajnos megrekesztette, hogy már késő éjszaka volt és le kellett feküdnie aludni. Mivel elfelejtette felhúzni az új ágyneműt és a pucér paplan alatt azért mégiscsak egy paraszt dolog aludni, ezért inkább bebugyolálta magát egy bolyhos barna plüssplédbe és úgy feküdt le aludni. Reggel a húga bekapcsolta a tévét, ahol éppen Discovery ID-s tényfeltáró gyilokpornó ment. A bebugyolált Qtya félálomban hallotta a gyilokpornó alatt narráló nő erotikus hanghordozását, ami nyomán a plüsspléd részecskéi reakcióba léptek a tévéből áramló faszság-ionokkal, aminek hatására a Qtya testén belül feszülő energia hirtelen elkezdett osztódni és még több energiává szétválni. Az energia azonban nem kifelé áramlott a környezet felé, hanem a kisebb ellenállást mutató emberi agy felé, aminek hatására egy delíriumos sokk érte Qtya agyát, aki ettől rángatózni kezdett, habzott a szája és teli torokból ordibálta, hogy: „A kertész tette! A kertész a gyilkos!”

A roham elmúlta után Qtya ráébredt arra, hogy emlékszik a szülei házassági évfordulójának napjára és legalább öt olyan közeli/távoli rokon nevére, akiket ha évente egy alkalommal látott átlagosan életében. Ekkor jött rá arra, hogy az általa kukac-szeánsznak elnevezett dolog töltött részecskéket juttatott az agyába, amitől abban felszabadultak az addig elzárt emlékek és onnantól fogva emlékezett a gyulai Markos Csaba nevére, akit azóta is egy alkalommal látott és akkor sem váltott vele egy szót sem.

Oké, én kész vagyok. Kezdem.

Ne feledjük el a kukac-szeánsz biztonsági előírásait sem. Reggel csináljuk, mert akkor van a legnagyobb esély arra, hogy ha valaki az utcán meghallja az ordítozást: leszarja azt, mivel kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a szomszéd hülyegyerek kiabálását hallgassa. Illetve mindig legyen egy elég közeli ismerős a környezetünkben aki a sokkhatás befejeződését követően egy „Neked meg mi a fasz bajod van!?” felkiáltás és egy pofon kíséretében próbál meg magunkhoz téríteni és nem egy irgalmas szamaritánus, aki hívja a mentőket és aztán kezdődhet a komoly jogi huzavona a fehérgyarmati kórházban.

Jaj… jaaaj…

Kezdődik…

Te jó ég… Anarchisták kondiznak… A komcsi az áruló és az anyuka a gyerekével… az anyuka a gyerekével és a giliszták… a giliszták megették a kutyát!!! Sugárzásálló szuperkatonák és… és egy őrült tudós, akit elüt a gőzmozdony… Szőrös izék az alagútban… szőrös röhögő izék… és sátánisták. Meg egy átlátszó bőrű telepata… A megszülető új világrendben a spirituális vezető egy zseblámpás csöves, aki az alagutakat rója… És a levágott fül… Miért nem érdekel senkit a levágott fül!? MIÉRT!?!?!?

Qtya sokkos állapotban tépi le magáról a plüssplédet. A barna foszlányok csak úgy szállnak a szobában, miközben az unott tekintettel az ágyon ülő kritikus csak bámul maga elé, mintha lenne ott bárki, akinek a következő szavakat suttoghatja: Hölgyeim és jobbára uraim, Sötét alagutak.

Ahogy az lenni szokott, a borítós mustra ráférne egy kis mustra:

Ezzel a hosszú bevezetővel talán pótolhattam az elmúlt hónapok csak úgy félig összehajigált kritikáit és fércköveit. Visszaolvasva az előzőleg kiadott kritikákat kellett rájöjjek arra, hogy én aztán sokkal többre is képes vagyok egy a kezem közé kapott megfelelő alapanyaggal, így hát ezen képességem továbbfejlesztésére mégis mi más lehetne alkalmasabb, mint a magyarul megjelenő Metró Univerzum új könyve, a Sötét alagutak Szergej Antonov tollából. Ugyanis így előljáróban két dolog mondható el erről a könyvről. Először is borzalmasan unalmas és vontatott, de már annyira hogy arra nehezen találok szavakat. Miközben a kritika tervezetét próbáltam meg fejben összerakni jöttem rá, hogy alig emlékszem belőle valamire, mivel a már említett unalmassága folytán csak szenvedve voltam képes elolvasni belőle egynél több fejezetet egyszerre, így nem csak a bedolgozása volt gyötrelmesen hosszadalmas munka, de közben még azt is alig bírtam megállni, hogy ne kapjak rögtön az ezzel egy csomagban megvett Warhammer könyvek valamelyike után, hogy Khorne koponyáit köpködném addig, amíg fényesre nem csiszolom őket a Véristen dicsőségére. Ennek a lassúságnak folytán pedig sikerült úgy elhúznom az egészet, hogy mire elolvastam az utolsó fejezetet, gyakorlatilag semmire sem emlékeztem abból, hogy hogyan is kezdődött az egész regény így most komolyan, nem viccelek, vissza kellett néznem hogy mégis miről kell írnom ezt az átkozott kritikát és rá kellett jöjjek, hogy ebből a könyvből majdhogynem lehetetlen teljes értékű kritikát írni. A másik és még fontosabb dolog pedig a magyar borító, ami… Szóval igen, ami úgy néz ki, ahogyan kinézhet, mégpedig… igen… szóval… Egy pillanatot kérek…

És kiment a szomszéd szobába röhögni! Ezt nem hiszem el, tényleg megcsinálta! Ott ül a szomszéd szobában és röhög. De most komolyan, annyira csak nem lehet röhejes a magyar borító… Nézzük csak…

Igen, szóval ez kinéz úgy ahogy… De hát ami a borítót illeti azért ahogy kinéz az… igen… Egy pillanatot kérnék…

És erre a Második is kiment röhögni… Igen, üdv! Én vagyok a Harmadik, üdvözletem. Arra az esetre vagyok itt, ha az Első és a Második valami miatt nem tudná folytatni a munkát és… Őszintén, én csak egy helyettes vagyok és nem is igazán értek ehhez a munkához. Szóval… Szép időnk van, nemdebár?

Oké-oké! Ez már nagyon kellett. Esküszöm, amikor először megláttam ezt a borítót, majdnem egy fél órán keresztül sírva röhögtem mindenen, amit megláttam, vagy amit megláttam.

Megjelent egy óriási pók a falon? Qtya röhög.

Valaki megosztotta egy holokausztot túlélt rokona történetét? Qtya röhög.

Valaki bekiabál az utcáról, hogy: „Ne röhögj már te buzi!”? Qtya röhög.

Az egész kép egyszerűen olyan nevetséges. A pózerkedően szálkás szláv felsőtest az előtérben, mögötte fókuszban az NKVD tiszttel akinek az arca egyszerre tükrözi egy álmos FIDESZ képviselő teljes világfájdalmát, egy szorulás közben befutott hasmenés kellemetlen kettősségérzetét, illetve az Univerzumban lakozó sötét erők hatalmának teljes kiteljesedését egyetlen olyan hülyére rajzolt csodán, mint Nyikita elvtárs dagadt nyaka. Mögötte a leginkább anyai nagyanyám nővérének átlagos arckifejezésével operáló Korbut professzorral.

De most komolyan, még a haját is ugyanúgy hordja mint az öreglány. Ha legközelebb lemegyek hozzá meg kell kérdeznem tőle, hogy nem vállalt e szakmát aktmodellként.

Szóval a könyvkritika…

Szóval röviden leírva: Ez a borító túltett mindenen, amit eddig elvárhattam a magyar borítóktól. Ezúttal ugyanis egy regénybeli jelenetet próbáltak meg a könyv borításaként értékesíteni. Egyébként ezt a megközelítést tudom támogatni. Sokkal inkább mint azt a tendenciát, hogy rábaszunk egy háttal álló embert kezében fegyverrel és egy nagy szörnyet a háttérbe ami 99%-os eséllyel a következő öt percben vagy széttépi a szerencsétlen főhőst, vagy jelentkezik a RetroShock-ba, mint a teremtő elme meggyötört szüleménye, aki már csak pihenésre vágyik.

Viszont a regénybeli cselekmény kiborítózása… (Új ige, hamarosan levédetve.) Igazából a legnagyobb tragédia ami itt az egészet elcseszte az a kontár művész, aki ezt a vackot jónak gondolta és nem valami mást próbált meg kiemelni a könyvből. Ugyanis sok jelenet volt az egész regényben, amik bár olvasatra unalmasak voltak, viszont borítóképnek lerajzolva ezerszer jobban néztek volna ki, mint… Ez…

De hagyjuk is hátra a süllyedő hajót és lépjünk tovább a másik süllyedő hajóra, mert van itt még pár dolog, ami miatt megérné újra bevezetni az áramot.

Következzen a hátsó borító!

Anatolij Tomszkij, a fiatal anarchista harcos hisz benne: bármilyen borzalmasnak és kilátástalannak tűnik az élet a Metróban a Kataklizma után, nem szabad lemondani róla, hogy igazságos társadalmat építsenek fel benne.”

Bazd, Qtya! Mi van abban a szobában, hogy mindig oda kell menned röhögni?

És persze arról sem, hogy szembeszálljanak a gonosz erőkkel. Most például egy gyanús alak érkezett, aki azt meséli, hogy a Vörös Vonalon az ember genetikai módosításával kísérleteznek. Nem is sikertelenül. Létrehozzák az übermenscht, amelynek nem árt a sugárzás, amely nem érez fájdalmat, amely gondolkodás nélkül teljesíti a parancsokat – és e szuperharcosok segítségével a vörösök könnyűszerrel leigáznák az egész Metrót.”

És itt csak halmozódnak a problémák. Kezdve azzal, hogy az übermensch elsősorban erkölcsi és nem fizikai tulajdonságaiban áll az átlagember felett, ami miatt elég nagy baromság ezzel a szóval illetni olyan szuperkatonákat, akik vakon engedelmeskednek minden utasításnak, amit a teremtőjük ad. Itt persze felhozhatnám, hogy kevésbé művelt metrólakók adták nekik ezt a nevet, viszont kedves Szergej barátunk olyan elánnal ecseteli az anarchisták, köztük a főhős ideológiai műveltségét, hogy ezt a feltételezést el is felejthetjük. Már itt ül egy baki az út szélén és még mennyi mérföldet kell megtennünk a kihalt úton csak azért, hogy elérjük a következő állomást. Mellesleg mi ez a baromság, hogy HÚSZ ÉVVEL az apokalipszis után állítanak elő ilyen szuperkatonákat? Ráadásul nem is egy egész állami tudósapparátus, hanem egy nyomáskamrával, pár rézgyűrűvel és egy mikrohullámú sütővel felszerelt tudós-szopadék, akinek épelméjűsége nemhogy erősen megkérdőjelezhető, de már-már SŐT! Ez olyan, mint amikor a Szovjetúnió idején Vlagyimir Viktorov megfejtette, hogy a mikrohullámú sütő valójában egy titkos NASA teleport kiszivárogtatása, csak annak működési elve hibás, mivel a kísérlet során a sütőbe tett macskák egytől-egyig felrobbantak (nem tudta, hogy előtte egy villával meg kell szurkálni).

Tomszkij egy csapat élén elindul… és még nem tudja, hogy nemcsak a vörösökkel kell megküzdenie, hanem egy őrült professzorral meg a Metró különféle mutáns és mitikus lényeivel is: óriásférgekkel, Anyukával, a Vaddal, a Vonalbejáróval… „

Én ütöm a fejem ebbe a rohadt asztalba, de sajnos ilyen az, amikor két kiegyenlített erő találkozik. A koponyám a szar könyvek óta edződött a sok asztalveréstől, míg az asztal maga már olyan vén és sokat látott jószág, hogy ennyi neki meg sem köttyen. Ilyen az, amikor a könyv hátsó borítója MEGINT ELŐRE LELÖVI AZ EGÉSZ KURVA TÖRTÉNETET! Mert más nagyon nem is történik benne és most legyen őszinte az-a nyolc olvasó (Silver, Petya, Dömi, Kristóf, Iván, Szenka, Martin és Jövő-Qtya). Komolyan el is várunk több történetet egy ilyen könyvtől? Hiszen mindent amit el lehetett rontani el is rontottak a kiadás körül, csak éppen a fordítást végző Gergely Gabriella munkája van rendben… Habár néhol ott is találni furcsaságokat, lévén a könyv kiadása előtt a borítón szereplő idézet, az Anyukának igaza volt: A Vad létezik…” Több változatban is fellelhető volt a különböző ajánlókban. Néhol az anyukát fordították mamának, máshol a vadat szörnynek, amit igazán nem tudok hova tenni. Talán utólag gyorsan belejavítottak és a már kiadott promóanyagot utólag nem módosították, nem tudom.

Amit viszont tudok az az, hogy már az ötödik oldalnál tartok és sehol sem tart magának a cselekménynek a kritikája, szóval itt húzzuk is meg azt a mágikus határvonalat és kezdjünk hát bele a történet elemzésébe, ami…

És elaludt… Hát ez nem igaz, csak belegondolt a könyv történetébe és ela…

Iiigen… Nos, sajnos a Második is beleesett abba a gödörbe, hogy véletlenül belegondolt a Sötét alagutak történetébe. Az unalom veszélye miatt sajnos ezt a könyvet a Monty Python halálos vicce mellé temették, remélhetőleg az áldozatok hamarosan felébrednek.

Anarchia, mint folyik a víz, le a hegy oldalán:

Van, hogy a legsötétebb alagútban csillognak a sínek a legfényesebben.”
Vonalbejáró

Nekem 32 munkám vagy egy héten, az átlagos niggereknek egy sem.”
Rumli bátya

A történet a Moszkvai metróhálózat egyik perifériás területén, valahol a Dinamó állomáscsoporton túli területen veszi kezdetét, ahol az anarchisták alakítottak ki maguknak egy államszervezetet… Te jó ég, egy anarchista ÁLLAM… Ez kezd olyan mértéket ölteni, mint amikor lángol a víz…

Szóval a történet szerint a Vojkovszkaján él Tolja, akinek élettörténete hű de nagyon, de nagyon szomorú. A háború során éppen a metrón utazott a hegedűjével, amikor bekövetkezett az apokalipszis és ő (meg a hegedűje), lenn rekedtek a metróban. A szülők halottak (de legalább a hegedű még megvan), így az öreg emlékszikafaszomanevére veszi magához, akinél természetes dolog a drámaiság kedvéért, hogy meghaljon két oldalnyi mesélést követően (sőt, a hegedűt is ekkor vesztette el… Ide jöhetne valami szomorkás hangulatzene, de hát nincs meg a hegedű…).

Sőt, itt van valami arról, hogy valami hülyeség ömlött a lábszárára (ez a későbbiekben majd fontos lesz) és attól kialakult ott egy gennyedző kelés, ami nem gyógyul meg sohasem, csak ott van és kész. Nekem is van egy hasonló sebhelyem a múltból, csak az akkor keletkezett, amikor egy bográcsolás alkalmával sikerült felrúgnom a tűzhelyet és a tűzforró halászlé nem röstellett ráömleni a pöcsömre.

Az ébredés!

Szóval a regény engem már ezen a ponton kezdett elveszíteni, ugyanis a kedves író, Szergej Antonov nem átallott rögtön az első oldalon úgy indítani a cselekményt, hogy Tolja már ébredéskor érezte magában, hogy a mai egy különleges nap lesz (ezt éreztem én is október 2-án), hiszen valami akció fog ma történni… Talán egy szabotázsakció a kommunisták ellen… amit talán pont ő fog vezetni… Ezt olvasva kisvártatva az arcom elkezdődött olyan grimaszt felvenni, mint akit tarkónlőttek és ez még bőven a könyv eleje csak, hol van még a vége!?

Sok üresjárat és fölösleges mellékszál el nem mesélése után egy sztálini gőzmozdony kerekei alatt.

Ugyanis valóban, Tolját rögtön aznap meginvitálja az anarchista király… Egy pillanatot kérek…

Nem! Nem mész át a másik szobába! Nem, nem szakítod félbe többet, csak mert röhögni akarsz! Visszamész és befejezed a kritikát, vagy elolvastatom veled a Szürkét is! Mars!

Oké, itt álljunk meg egy pillanatra! Drága Antonovunk ugyanis nem általiik az itt elkövetkező sorokban bemutatni az anarchista államszervezetet, melynek vezetője
afaszomemlékszikráúgysemvoltfontoskarakterszóvalkinemszarjale egy a többség fölött erejével és személyes karizmájával hatalmat nyerő egyén, akinek kezében összpontosul a három állomásból álló közösség teljes gazdasági és katonai hatalma. Minthogy a hatalom egyetlen döntéshozó vezető kezében összpontosul, így az itt felépített rendszer inkább tekinthető egy rosszul szervezett autokráciának, semmint az anarchisták által megálmodott ősközösségeknek, így a regényben bemutatandó ideológiai rendszer már borul, mint a tányérok a Titanicon.

Szóval a történet…

A történet szerint egyik napról a másikra felbukkan egy Nyikita nevű volt volt NKVD tiszt a Vojkovszkaján azzal a hihetetlen hírrel, hogy a vörösök által foglalkoztatott Korbut professzor valahol a vörös vonalon felfedezett egy módszert, aminek a segítségével előállíthatóak olyan szuperkatonák, akikre nem hat a sugárzás és a felszín hamarosan a vörösök uralma alá kerül, hacsak a drága anarchisták nem tesznek valamit annak érdekében, hogy a labor minél hamarabb a levegőbe repüljön.

Jó, ezt adom. Ha valamit fel kell robbantani, akkor a második legjobb választási lehetőség egy csapat anarchista… Hogy miért csak a második? Ezt egyáltalán minek kérdi bárki, úgyis tudja mindenki, hogy kik az első számú lehetőség.

Egyébként miért egy istenhátamögötti kis eldugott közösséget kéri fel ez a bizonyos Nyikita arra, hogy segítsenek neki a Metró három szuperhatalma közül az egyiket a saját területén megtámadni? Miért is nem a Negyedik Birodalmat, vagy a Hanzát? Nos, erre a válasz az, hogy azért nem, mert a technológia nem kerülhet a többi frakció kezébe, mert akkor nárciszok, vagy kapitányisták özönlenék el a felszínt, ami azért még sem lenne jobb, mint a vörösök… No igen, de akkor miért nem kerested meg Melnyik ezredest és a Rendet? A Rend pont az ilyen veszélyforrások elhárítására jött létre, ne mondja már nekem, hogy pont egy eldugott kis közösségnél kell ezt a hülyeséget előadni, pláne az anarchistáknál, akik közismerten megbízható személyek hírében állnak (irónia).

És nem mondjuk valamelyik másik kisebb frakciót beszervezni, akik kicsivel megbízhatóbbak és lenne is okuk a vörösökre támadni… Mint mondjuk az Arbat Konföderációnak, vagy a Csegevarásoknak. De most komolyan, ezt a hülyeséget…

Annyi biztos, hogy az Anarchista király valamiért beveszi azt a sok sületlenséget, amit a drága Nyikita állít és el is dönti, hogy Tolja vezetésével megszerveződhet az expedíció a szuperkatonákat gyártó kommunista laboratórium felrobbantására… Esküszöm, már csak a szemcsés képernyő és a zúgó LCD tévé kéne mellé és tökéletesen el is menne egy béna, hidegháborús akciófilmnek.

Ezek közben pedig megcsodálhatjuk az anarchista testépítés rejtelmeit, ami elsősorban a Csegevara poszter előtt történő súlyemelést és tömegelést jelenti.

És ez volt az a két szó, amit Qtya életében hajlandó volt megtanulni a konditermekről, lévén szerinte igazi férfi favágás közben szálkásodik.

Szóval innen egy nagy üresjáraton fut a regény. Tolja csapata felszerelkezik a nagy kalandra, ami elviszi majd őket a Vörös Vonalra. Fejezetek telnek el gyakorlatilag nulla értelmes cselekménnyel, miközben Tolja visszaemlékezik arra, hogy egy dagadt barátját egyszer elvitte valami és persze áldramatizálás, amit eddig is annyira szerettünk.

A gyerekből nem maradt semmi, csak pár vörös hajszál. Oda is adta az anyjának, hadd temesse el a fiát.

Valami ilyesmi volt, bár ahogy én visszaemlékszem rá, élhetetlenül pózerkedő módon volt felvezetve és semmi ütőereje nem volt a csattanónak a végén, ami az egész erejét adta volna. És hogy miért emelem most ezt ki? Azért, mert maga a regény is ilyen! Érthetetlen drámázás teljesen jelentéktelen dolgokon, miközben a jelentős dolgok (mint majd a fül… te jó ég, a FÜL!!!) szinte semmi szerepet nem kapnak a nagy egészben. Persze fontos ugye megtudni, hogy Tolja ideológiai tudása olyan mint egy dísztőr, egyik haverjáét pedig a piszkavashoz hasonlítják.

Qtyáé pedig olyan, mint egy dísztárcsa, de akkor Member a szélkakas. Mert az előbbit mindig látod, csak nem érdekel, utóbbi pedig úgy nyikorog, mint az LMP.

Na ja, mert a metrólakók kisebb baja is nagyobb annál, na de az ideológia!

Amiért küzdünk és amire vágyunk, avagy két külön dolog:

A Vörös Vonalra érve sem túl érdekes a cselekmény, amit egyszerűen nem tudok elhinni. Annyi történik egy ideig, hogy felbukkan Ő! A nagyon nagy Ő, akire Tolja szíve majd nem fog vágyakozni az egész regény során és akinek a nevére sem emlékszem, mivel Antonov szerint az értékelhető karakterek száma a regényben elég ha Tolja és még ez is elég nagy szó.

Szóval felbukkan a csaj, már-már gatyábanyúlásig nyálas magasztalás a gyönyörűségéről, majd szakadás és folytatódik tovább a nagy semmi, aminek a végén végre történik valami. Toljáékat ugyanis elkábítják és… és… ekkor derül ki, hogy Nyikita valójában nem egy kirúgott NKVD tiszt, hanem egy valódi NKVD tiszt… Azt a fordulat, tehát eddig egészen tökéletesen eljátszotta önnön magának a kirúgott változatát! Hű!

És kiderül, hogy azért is ment el az anarchistákhoz „segítségért”, mert kísérleti alanyokra volt szükségehehehehe…

Qtya… Te most… sírsz?

A halál csak az élet alternatívája. A Föld sem több annál, mint ami kívülről látszik, s a belseje sem tartalmaz többet önnön magánál. A fém felhevítéskor jobban izzik, mint anyám lelke a falunapi sörversenyen. Apám őszülő hajában a magam végzetét látom, míg nagyapám kopasz fejében ugyanazt, csak ott tükröződik is. Az ég nem terem több angyalt, mert a Föld gyomra sem rejt démonokat. A démonok bennünk élnek, míg az angyalok a démonokban. Ebből következik, hogy minden angyalban ott él az ember.

Szerintem megőrült…

Mikor a fa fiatal ruganyos és zsenge, akárcsak a kisbabák seggluka. Következésképpen aki fákkal kufircol, az buzi. Ezt a felfedezést meg kell írnom a Népszabadságba… Basszus, megszűnt…

Qtya, fejezd be! Kelj fel és írj!

Nincs értelme! Nincs semmi értelme! Ezt a hülyeséget nem bírom ki! Hogy fordulhat valami így szarba? Nem, ezt nem bírom elviselni… Ez egyszerűen nem az, amire számítottam, amikor elkezdtem ezt a sorozatot… A kritikák… A kritikák kifolynak az ujjaim közül és semmit sem érnek többé. Por és hamu, azzá válnak csupán, amikért mindez idáig küzdöttem. Nem marad meg belőlük semmi, csak a sötétség, amit egy megkínzott lélek szart ki magából.

Te mondtad, hogy küzdeni fogsz. Vagy talán nem erre esküdtél fel? Hogy harcolsz a valódi sztalkerek élén a kontárok ellen? Hogy nem hagyod érvényesülni azokat, akik nem értenek semmit, csak próbálják azt elhitetni a többi emberrel?

Nincs ennek semmi értelme. Úgy megmondom őszintén, semmi! Akármit teszek, nem tudok véget vetni ennek a pokolnak. A sötétség tovább terjeng, én pedig csak egyre jobban elrothadok, ahogy próbálom életben tartani a fényt… Miért küzdjek tovább?

Egy nyalóka talán segít megváltoztatni a véleményedet…

Nyalóka?

Kérsz?

Igen… Egy… tucatot…

Akkor folytasd a kurva kritikát!

Tokyo Tolja elszabadul:

Szóval ja, Nyikita egész körmönfontsága csak arra volt jó, hogy kísérleti alanyokra tegyenek szert, amit végképp nem értek, hiszen ha szuper-képességekkel készülnek felruházni több embert is egyszerre, akkor miért random, tudományosan előbb ki nem szelektált és a Párthoz hűséges alanyokat használnak fel?

Ezen kérdésre választ nem is, helyette a felvetésemre kapjuk a példát: az egyik anarchista elszabadul a laborban és a borítón megörökített borzalmak közepette az álmos FIDESZ képviselő Nyikita ekkor lövi le. Természetesen egy golyó nem végez vele, mert ugye a szuperkatonák ilyenek. Lassan bandukolnak, gépiesen mozognak és több golyó kell, hogy megöljék őket. Ennyi erővel karót is döfhettek volna a szívükbe, az hatásosabb.

Ezek genetikailag módosított katonák, nem vámpírok!

A karónak mindegy!

Szóval ekkor derül ki a nagy fordulat, hogy a kísérleteknek alávetett Tolja azért nem változott agyatlan zombivá, mert a lábán lévő kelés és a szervezetében maradt mérgező kemikáliák reakcióba léptek a beadott szuperkatonaszérummal, így Tolja megkapta egy szuperkatona képességeit, aminek jeleként megőszült…

Őőő… Really? Komolyan lejátszódik itt is a Tokyo Ghoul? Várjunk csak! A Tokyo Ghoul animeként 2014-ben jelent meg… A manga 2011-es… A regény eredeti, orosz kiadása pedig 2010-es… Blin…

A tanulság?

Drogozzatok, mert ha egy őrült tudós kísérletezik rajtatok, akkor nem fogtok agyatlan zombivá válni, de a zombik képességeit megkapjátok.

Ezt követően Tolját kivégzik, de aztán mégsem hal me… meg…

Ez most tényleg… VÉR!?!? Vért köhögsz fel?

I… Iván… Most komolyan, annyi a munkád, hogy főbe lőj valakit, hogyan hagyhatod akkor életben? Vrocsek, ez a te műved? Vagy… Nem… Hiszen, ez az első megjelent Univerzum regény… Ezek szerint ez nem Vrocsek műve, hanem… Vrocsek maga Antonov műve! Te jó ég!

Tolvajok és kukacok:

Tehát Tolja túléli a saját kivégzését és titkos alagutak hálózatán átkúszva végül felbukkan a METRÓ TÚLOLDALÁN! Mester, taníts már meg engem így kúszni, mennyivel egyszerűbb lenne így eljutni Vásárosnaményba!

Ezen a területen találkozik főhősünk Rákkal, aki afféle tolvaj akar lenni és a karaktere nagyjából ki is merül annyiban hogy enyves a keze, de legalább az esetek nagy részében csak akkor, amikor élet-halál között jelenti a különbséget, hogy kirabol valakit. Tolja ráeszmél, hogy semmije sem maradt, mindent a vörösöknél kellett hagynia, amikor megszökött a laboratóriumból. Így hát a metró bűnszövetkezetéhez kell fordulnia segítségért, akik megígérik neki, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében átcsempészik a metró másik végébe. Tolja és a Rák el is indulnak hazafelé, amikor váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkan a kukacizé, amit csak a Vadként emlegetett addig egy hajléktalan anya és egy szellem, jól megkergetve őket titkos alagutakon keresztül, ahol hogy-hogy nem: a Sátánisták állomása! Egy pillanat…

Nem, tedd le a puskát!

Komolyan, itt kezd nekem nagyon elegem lenni ebből a könyvből. Nem elég hogy rettenetesen vontatott és unalmas, a történet egy nagy baromság, a karakterek mind idióták és az érzelmi szál is annyira értékelhető, mint a gimnáziumi fizikadolgozataim (A csillag egy olyan bolygó, ami lángol.), de erre most magának a Mesternek egy történetét próbálja meg úgy feldolgozni, hogy sehogy. Megelevenedik előttünk a teljesen egészében fapados sátánista paradicsom, az állomás ahol azért ásnak, hogy elérjék a Poklot (Már rég elérték, hiszen szerepelnek ebben a regényben.). És hogy hogyan is valósította meg Antonov ennek a helynek a bemutatását?

Sehogy?

Igen! A sátánisták nem tűnnek többnek semmivel egy Reich, vagy egy vörös állomásnál. De már annyira, hogy az kínkeserves. De mégsem az itt a legszörnyűbb, hanem… ó, te jó ég, a FÜL!!!

Szóval Toljáék összekapnak az őrökkel, mert azok le akarják őket csukni. A dulakodásban Rák nem hajlandó megadni magát, ezért a sátánista főpap leguggol (Do the slav squat!), majd egyetlen mondatban körülírva levágja a fél fülét.

És ennyi!

Nincs feszültségépítés, se gyomorforgatóan naturalista ábrázolásmód. Nincs ami gazdagon körülírná, hogy milyen hangja van annak, ahogyan a recés kés előre-hátra mozogva belevágja magát a rugalmas porcszövetbe. Sem annak, hogy hogyan indul meg a vérzés, hogyan sikít és könyörög kegyelemért az áldozat, amint az egészet perverz élvezettel űző hóhér csak egyre jobban belelendülve folytat, mert számára az emberi fájdalom a gyönyör, a lélek meggyötrése pedig maga a mennyei drog!

Neked… neked most felállt?

De nem, Antonov a maga szegényes szóhasználatával egyetlen mondatban elintézi az egészet. Rák véres nyállal leköpte a sátánistát, mire az elővett egy kést és levágta a fülét. És nem hazudok, ennyi. Ennyivel letudja azt, hogy baszki, a csávónak éppen az imént vágták le a fülét! Könyörgöm, ezt nem így kell. A Vikingekben ezerszer jobban elő volt adva ugyanez a jelenet, csak ott valóban is érezhető volt a feszültség, az áldozat félelme a hamarosan bekövetkező csonkítástól, az egészet figyelő közönség visszafojtott őrülete, majd a tetőponton a rettenetes fájdalom és az ovációban kitörő tömeg lelketlen ujjongása. Ezzel szemben itt van Antonov, egyetlen mondatot odabasz, hátha érdekel is valakit az, hogy a csávónak…

Bazdmeg, azért mégiscsak az imént vágták le a fülét, azt így el is van intézve a dolog, de annyira, hogy a következő fejezetekben Rák semmi jelét nem adja annak, hogy bármennyire is megviselné a dolog… Sőt, úgy igazából soha semmi jelét nem adja annak, hogy egyáltalán érdekelné hogy mi folyik körülötte, helyette csak úgy ott van és néha pont az életveszélyes, vagy feszült helyzetekben találja ki, hogy el kell lopnia valamit, hátha észreveszik és ott helyben agyonlövik. De most úgy értem, ne már. Éppen túlvagytok egy rizikós tárgyaláson, egy pisszenés és állítanak titeket a falhoz, te meg csak úgy ellopod az egyik őr zseblámpáját, mert az mennyire vicces és mennyire karakteres, hogy nem csak a saját, hanem mások életét is kockára teszed EGY KURVA LÁMPÁÉRT!

Igen, Qtya nem bírja a csávót. Úgy általában azért, mert rühelli a nihilistákat.

Mutáns telepaták és röhögő szőrös cöcmöcök:

Szóval a sátánista börtönben ülve találkoznak egy mutánssal, aki az agydaganatának köszönhetően telepatikus képességekkel rendelkezik és ha Toljáék kiszabadítanák őt, akkor elkábítaná az egész állomást, segítve mindegyiküket a szökésben, ami során eljuthatnának a felszínhez közeli, mutánslakta állomásra.

Nincs mit tenni, Rák ellopja az őr kulcsait, majd valahogy meglógva az állomásról el is jutnak a Charles Xavier akadémiára, ahol egy átlátszó bőrű mutáns sámán megjósolja Tolja jövőjének egy homályos képzetét, amit úgy bárki meg tudna tenni fél percnyi gondolkodás után… Nagyjából a regény története is ennyiből születhetett egyébként…

Szóval a mutók egy hipnotizált Hanza kereskedőt adnak Tolja és Rák mellé, felszerelik őket, majd mutatnak nekik egy titkos kormányalagutat, ami a Gyűrű egyik állomására vezet és ahol a hipnotezált kereskedő segítségével átjuthatnak, onnan pedig már könnyűszerrel hazatérhetnének. Azonban van egy rettenetes titokzatosság az egész mögött, ugyanis az alagutat röhögő szőrös cöcmöcök lakják. Toljáék ennek ellenére keresztül is vergődik magukat az alagúton, mire váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a sátánisták és visszaviszik Tolját az állomásra, ahol már készülnek arra, hogy feláldozzák. Rákot és a hanzást már megölték, mire Tolja felébred és kiderül, hogy csak álmodta az egészet, mert az alagút padlója megrepedt és halucigány gázokat lélegzett be az egész csapat.

Oké, most komolyan!

Antonov tökéletesen hozta össze amit eddig is sikerült, mégpedig totálisan összezavart olvasás közben. Azt sem értettem, hogy mi a fasz történik éppen, mert egyszerűen semmi kapaszkodót nem adott, aztán amikor végre történne valami értékelhető fordulat, mindenféle átmenet nélkül derül ki, hogy az egész csak egy álom volt! Ennyi, itt és most megyek, megkeresem azt a parasztot és megdugom a kutyá…

Elfelejted azt, hogy a cöcmöcök röhögéssel kommunikálnak!

Igen, itt a másik. Ugyanis Tolja végül levezeti magában az elméletet, miszerint a cöcmöcök a röhögéssel valójában beszélgetnek és megpróbálták felhívni a figyelmüket arra, hogy az alagút egy szakasza tele van kéjgázzal! Azt a mindenit, mikre képes az emberi evolúció! Annyiféle módon ki tudja fejezni magát az emberi faj, annyi lehetőség van a továbbfejlődésre, mégis egy röhögő szőrös plüssmackó lehet a fejlődés következő foka, a valódi Homo Novus! Mit ide a feketék kollektív öntudata, mit ide az erkölcsök fölött álló übermensch, mit ide az új árja faj, RÖHÖGŐ SZŐRÖS PLÜSSMEDVÉK!

A szerelem mindent legyőz… kivéve az Apache helikoptert:

Na ja, szóval hosszas keveredés után végre Tolja hazatér, ahol a Piszkavas barátja várja őt a fegyverraktárban. A neki elmesélt történet után döntenek úgy hárman, hogy itt az ideje visszatérni Korbut professzorhoz és fel, meg szét, meg össze, meg le, meg mindenfelé robbantani a laboratóriumot, az átkozott szuperkatona szérumot, meg úgy mindent, aminek köze van Amerika Kapitányhoz. Vissza is indulnak az úton, mely során egy borzasztóan kellemetlen párbeszédbe elegyednek a Reich egyik határőrparancsnokával (aki persze gonosz és korrupt, mert fasisztoid nárcisz), majd eldöntik, hogy a felszínen próbálják meg megközelíteni a labornak otthont adó állomást. Fel is mennek a felszínre, ahol szépen lassan és komótosan bandukolnak, amikor is váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a szuperkatonává avanzsált anarchisták, tombol az orkán, dőlnek a panelházak és zuhog a golyózápor, a buliba beszállnak a mutánsok is és az egész odáig fajul, hogy majdnem mindenki meghal a dicsőséges ütközetben, kivéve a svájciak.

A harcok során Tolja végigküzdi magát a laboratóriumig, ahol először is megölik Nyikitát, aztán hihetetlenmód találkozik a szerelemmel. Nem viccelek, a regény negyedénél találkozott a csajjal, aztán kicsivel később megint, ideológiailag meg nem kérdőjelezhető proletár verseket szavaltak egymásnak egy börtön rácsain keresztül, aztán a csaj kikerült a szerepből az egész regény alatt, nem is említették egyszer sem, de aztán visszatérve Tolja látja, hogy mit műveltek vele és aztán annyira begurul, mint traktorkerék a domboldalon.

Harcok folynak tovább, felküzdik magukat egy gőzmozdonyra és a csata tovább tombol az alagútban száguldó mozdonyon, miközben tovább törik a PÁNIK! A foglyul ejtett Korbut valamiért úgy érzi illendőnek, hogy felmászik a vonat tetejére, aztán onnan az elejére és végül Ő nézi a legnagyobbat, amikor a regény cselekményszálai mind összefutnak a saját végzetében, mégpedig széttrancsírozva egy sztálini lokomotív kerekei alatt.

A regény itt ér véget, Tolja a kórházsátor előtt várja, hogy a harcokban megsérült csaj életben marad e, majd felbukkan a Vonalbejáró nevű szellem-kísértet-lidérc-eltévedt lélek anyámkínja, motyog valami bölcsességet végszóként és ennyi, véget ért a regény!

Összegzés, úgy mint általában:

Nem tudom rendesen kiértékelni a regényt, ugyanis nagyon nincs is mit ezen tárgyalni. A nagyja rettenetesen unalmas és vontatott. A stílus száraz és repetitíve ismétli ugyanazokat a szófordulatokat. A cselekmény azon túl hogy az alapszituáció maga a röhej végtelenedik hatványa, gyakorlatilag nem is létezik. Az egész könyv valami rettenetes alibimunka, ami csak magára tetováltatta a Metró feliratot, de annak az esszenciájából semmit sem volt képes visszaadni, nem teremtette meg az atmoszférát, azt inkább csak szegényes eszközökkel próbálta meg utánozni. Úgy is mondhatjuk, hogy atmoszférája olyan, mint a Marsé a Földéhez viszonyítva. Kínosan vékony, agyon van színezve, de valódi vastagsága egyáltalán nincs, belélegzése pedig halálos.

A karakterek úgy ahogy alig léteznek. Toljánál figyelhető meg egyedül valami csírája a karakterépítésnek és Antonov próbált is valamiféle belső jellemfejlődést beleerőltetni, hogy az idealista fiú a sok megpróbáltatás során realista férfiemberré váljon, csak éppen ezt úgy kellett kibogarászni az egész regényből és nem kaptunk sehol semmi konkrét utalást rá. Ezzel szemben a többi karakter totálisan lapos és vékony, a motivációik vagy nem léteznek, vagy nevetségesen klisések, míg a cselekményhez sem nagyon tesznek hozzá semmit. Ezek alapján nyugodtan el tudom mondani, hogy a Setét Kanális nem mutat fel semmi pozitívumot, ami bármit is hozzáadna a Metró univerzumhoz. Tökéletes példa a kontárkodó ál-sztalkerekre, akik csupán megpróbálják megjátszani ennek a kiterjedt világnak a valódi arculatát, miközben semmit sem értenek meg abból, hogy mi is teszi jóvá ezt az Univerzumot.

Mert mi teszi jóvá?

Arra ott van Kenny videója, most nem fogom ugyanazt leírni.

Végső értékelés:

Stílus: CYKA!

Történet: CYKA!

Karakterek: CYKA!

Megvalósítás: CYKA!

Összességében: 1.5/10

Hé, mi az a fél pont?

Nincs strandolós/karácsonyi vonatkozás a regényen belül.

Manapság már ez is pozitívumnak számít?

Ennyi volt?:

Kész, úgy tűnik vége. Nem maradt sem S.T.A.L.K.E.R., sem Metró fankönyv a bemutatandók listáján. A legközelebbi is legalább egy hónap múlva érkezik, ha egyáltalán adnak ki újat. Azt hiszem, hogy egy időre szögre akaszthatom magamat.

Ezek szerint hátrahagyod a Zónát? Előjössz az alagútból?

Most először történik velem ilyesmi. Nem maradt semmi, amit be kellene mutatnom. Ez az érzés… Ez az érzés egyszerűen páratlan!

Akkor most mit fogsz tenni?

Nem is tudom. Ez a sok cirkálás a sötétség útvesztőjében megviseli az ember lelkét. Pihenni vágyom már mindezek után. Lehet fogom magam és utazok egy keveset, meglátogatok más világokat is, hátha ott végre lelek magamnak pár békés pillanatot.

Visszatérsz még valaha?

Ez most komoly kérdés akart lenni? Persze hogy visszatérek! Ha hajnalban a kürtöt fújják, mindig visszatérek a Nap felől. Nem hagyom magára ezt a világot, mindig is itt leszek. Ha szükség van rám, akkor visszatérek! Mert úgy tűnik, hogy ez jutott csak nekem és kár lenne miatta szembeszegülni az istenekkel. Talán… Talán ezért vagyok én: A magyar sztalker mester.

Mert nincs is annál nagyképűbb dolog, mint amikor egy író saját magától idéz.”
Grigorij Proverka

Könyvkritika Qtya koponyájából; Jezsi Tumanovszkij: Agyar

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar

Eredeti cím: Qtya sehol sem találja

Író: Jezsi Tumanovszkij

Eredeti kiadás: 2007

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 264

Honnan ez a nem létező harci kedv:

Hölgyeim és jobbára uraim, a most következő könyv bemutatása sajnálatos módon messze nem lesz olyan hosszasan taglalt és minden fontosabb veséjében megkéselt, minek tekintetében a soron következő S.T.A.L.K.E.R. kötet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hosszú bemutatót készítsek róla.

Ez a könyv ugyanis rövid. Nagyon rövid és a cselekmény maga is pörög egy olyan szinten, hogy két-három óra alatt könnyűszerrel kiolvasható. Ugyan más okok is közrejátszanak a soron következő kritika rövidségét illetően, azonban ezeket most így az elején nem lőném le bojlerrel.

Szóval nyugodtan dőljön hátra mindaz, kinek van támla a székén (csak mert az enyém pont most törött el a kritika elkezdése előtt), helyezze magát kényelembe és készüljön fel az ismeretlenre.

Hölgyeim és uraim, Agyar!

MondoCon lovasa:

2016 márciusában eléggé el voltam havazva nem egy dologgal. Többek között a MondoCon-ra szervezett Metrós csapattalákozó nagy összeröfögésével, a sztalker cosplay tökéletesítésével, a haldokló laptopom életbentartásával és még sorolhatnám mi mindennel. A lényeg az, hogy amennyire napi tizenkét helyett csak tizenegy órát ültem az internet előtt, úgy sehogy sem sikerült belebotlanom a Metropolis Media reklámkampányába, ami az új STALKER fankötetet, az Agyart sztárolta.

Bezzeg a Halálos Zóna… Én barom már az első reklámok után előrendeltem és alig vártam a megjelenést, annyira hogy a kiadás csúszása ellenére is bementem a postára, hogy megkérdezzem, biztos nem jött e meg az a fránya könyv…

És Qtya ebben a pillanatban jött rá, hogy a benne élő naiv kisgyerek utolsó még élő megnyilvánulását maga Vlagyimir Vasziljev ölte meg… Ha tudná az a terebélyes orosz faszkopasz, hogy mit művelt…

Szóval éppen a 2016-os, tavaszi MondoCon-on barangoltunk a csapat pár tagjával, amikor az egyik könyvstandon Petya kollega kiszúrta, hogy egy addig azonosítatlan objektum jelent meg a radaron és csakis arra vár, hogy valaki (Én) megmagyarázzam a jelenséget, felfedjem titkait, röhögjek, vért köpjek, kritikát írjak… Tudjátok, a szokásos.

Eléggé vonakodtam attól, hogy egyáltalán megfontoljam a vásárlást, de végül a 30%-os kedvezmény és maga a tény, hogy a könyv elég vékonyka volt, megvettem.

Később pedig szörnyülködtem, látva hogy az Agyar mellett nagy könyvkupacokban álló Halálos Zóna és a Duplikátor gyermekei látványos módon megfogyatkozott a nap végére.

“Ez már a vég.” – KennyTheOne

Üdv a Zónában, bár mégsem:

Jezsi Tumanovszkij kötete azért is furcsa termés, mert eléggé korai érésnek minősült.

Tudni kell erről a könyvről, hogy a Shadow of Chernobyl megjelenése előtt (szolid 5 évvel) a GSC-s srácok egy novellapályázatot írtak ki, hogy az addig kiadott játékinformációk alapján minden magát elég jó írónak képzelő rajongó megpróbálhasson valamit hozzátenni a frissen megjelenő S.T.A.L.K.E.R. univerzumhoz. Ezen a pályázaton nagy meglepetésként robbant, hogy Józsi Turmix egyenesen egy egész regényt hozott össze a szűkös határidő alatt, ami annyira megtetszett a GSC fejeseinek, hogy azon nyomban győztesnek is hírdették ki és közre is adták a regényét.

Na most, kérem szépen. Ezek szerint ez az ELSŐ megjelent STALKER fanregény. Tehát ha megjelenés szerint kerültek volna fordításra a fanregények, akkor ennek kellett volna először kijönnie magyarul. De nem, megkaptuk helyetett Vaszi Faszit.

Szóval a könyv egy időben jött ki az első STALKER játékkal, így annak univerzumával ha mutat is hasonlóságokat, ennek ellenére bizonyos dolgokban gyökeresen eltér. Ezekre az eltérésekre nagyon nem fogok majd kitérni a kritika alatt, ugyanis a legtöbb nagyobb eltérésnek nincs komolyabb jelentőssége a cselekmény szempontjából, a kisebbek meg elég jelentéktelenek.

Minden könyv a borítójával kezdődik:

Oké, a borító szép. Ennyit tudok elmondani róla.

A Duplikátorral ellentétben végre egy olyan képet használtak, ami a STALKER világához köthető és a Halálos Zónával ellentétben nem mostak rá olyan undorító neonzöld betűket sem. Ez a borító tisztességesen megoldott és csak azért nem mondom tökéletesnek, mert nem eredeti munka, hanem egy játékhoz kiadott hivatalos háttérkép újrafelhasználása

“A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből.

Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül.

Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra.

A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét.

Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb? “

Ez a hátszöveg egy az egyben a könyvből kölcsönzött idézet. Régóta mondom, hogy vonakodom az olyan könyvektől, amik megpróbálják azzal eladni magukat, hogy mindenféle ajánlót, meg hatásvadász spolierezést nyomnak a hátlapjukra. Nekem így már egy hatalmas piros pont, hogy nem mindenféle random monológok, vagy ismeretlen írók ajánlásai vannak rászarva, hanem a könyv előre megmutatja, hogy mire is lehet számítania annak, aki megveszi és ez így tökéletesen rendben is van.

Agyar a játékban:

Agyar neve ismerősen csenghet a játékosok számára. A játékok univerzumában ugyanis Strelok csapatának tagjaként volt ismert. Egy furcsa, magában motyogó alakként említi a kevés forrás, illetve egy technikai zseniként, aki a Zónában guberált alapanyagok segítségével bármit képes volt összerakni. Ez onnan derül ki, hogy az atomerőműben található titkos ajtó feltöréséhez az Ő által hátrahagyott dekódert kell alkalmazni.

Mellékesen még tudni lehet róla, hogy Strelok csapatában egyedül Ő használt exoskeleton szervóruhát, amit a Pripyat-i sírja kirablása során vehetünk magunkhoz. Igen, a sírjából, ugyanis nem sokkal a Clear Sky eseményeit követően valaki (feltehetően Heg, a sebhelyes zsoldos) megöli.

Ezt követően Szellem eltemeti, de nem tudni, hogy hova. Ugyanis a Shadow of Chernobyl-ban két sírhelye található: az egyik Pripyat-ban, a másik pedig a Katonai raktárak melletti elhagyatott faluban. Feltehetően ez egy véletlenül bennmaradt hiba a játékban, bár lehet hogy csak két sztalker, akik ugyanazt a becenevet használták. Mindenesetre a szervóruha a Pripyat-i sírból szerezhető meg, így én magam a kánon szerinti sírhelyet is oda teszem.

Sok más ezen kívül nem derül ki róla. A róla készült egyetlen képen is pusztán hátulról látható, így arról csak annyit lehet kideríteni, hogy elég kétajtós szekrény alkata volt, illetve szemmel láthatóan borotválta a fejét. Ezek alapján a kánont annyira nem ismerők jogosan tehetik fel a kérdést, hogy akkor ez a fickó miért is számított nagy karakternek? Nos, itt magam is be kell erősítsek, egyáltalán nem volt szinte semmilyen karaktere a játékok világában. Nem is volt lehetőségünk a vele való találkozásra, azon túl hogy a Clear Sky eseményei során követhettük egy ideig a nyomait, míg végül elege nem lett abból hogy valaki a nyomában koslat és egy alkalmas helyen egy claymore akna bevetésével sikeresen elvette a játékos kedvét a további kergetőzéstől.

Agyar a regényben:

A regény és a játék univerzuma közötti eltérés rögtön észrevehető a főhős karakterén. Agyar ugyanis a regényben egyáltalán nem az a műszaki zseni, akit a játékban meg(nem)ismerhettünk. A könyvbéli Agyar ugyanis egy amolyan „sztalkersámán“. A hivatalos kánonban talán a megjelöltekhez lehetne a leginkább hasonlítani, azon sztalkerek ritka csoportjához akik valami módon spirituálisan összefonódtak a Zóna lényegével, megértik annak természetét és képesek anélkül ép állapotban tartani a seggüket, hogy fél tonnányi acélba és kevlárba öltöznének, valamint magukkal hordoznának egy Agáta névre keresztelt kalasnyikovot.

Ugyan a sztalkersámánkodás mibenléte rögtön felébresztene bennem egy kérdezősködő kisördögöt, aki a Coelho idézeteket hallván a röhögés energiájából táplákozik (vagyis a minden emberben ott élő kicsi Ricz-et), azonban ezt rögtön képes volt elhalgattatni valami és kritikusi énem most szégyenében megszólalni sem mer.

Egyszerűen imádom a regénybéli Agyar stílusát!

De hát… Tele van röhejesebbnél röhejesebb akciópornózással…

Nem érdekel! Egy sztalker aki a Zóna határán, egy teraszos kunyhóban lakik és akkora arc, hogy ha a helyzet megkívánja akkor akár hagymákat is kész használni hogy utat találjon az anomáliák között, az itteni Agyar nekem csak imponálni tud!

Sztori, mint meséli az önmagát:

A történet epizódszerű, egészen pontosan négy nagyobb részből áll, melyeket az Agyar körül folyamatosan halmozódó és egyre furcsább események hálója sző össze.

Az első történet maga Agyar egy átlagos utazásával kezd a Zónán belül, ami végül két titkozatosan felbukkanó alak, egészen pontosan egy a Zónán belül végzett körútja során lezuhant ukrán bürokrata, illetve a megmentésére érkezett csapatból egyedül megmaradt parancsnok miatt kezd el bonyolódni. Agyar elvállalja, hogy segít kijuttatni a Zónában teljesen életképtelen aktakukacot, ám a hamarosan nyomukba eredő kutyafalka eléggé megbonyolítja a dolgokat.

Nagyjából ennyi ennek a résznek a története, annyira nem is hosszú hogy elhúzzam vele itt az időt. Ami eltérés itt taptasztalható, az a mutánsok viselkedése, illetve a fajtája. Többek között az óriási hordákban támadó fekete kutyáké, akik (hála a kurva jó égnek) sohasem bukkannak fel a játékokban.

A második történet ennél már furcsább egy kicsit… Ugyanis felbukkan egy magát Gárdistának becéző alak, aki mindenképpen rá akarja venni Agyart arra, hogy elkísérje őt a Zónába, hogy ott csináljon valamit és…

Mond ki!

De nem akarom…

Mond csak ki, nem szégyen…

Amilyen istenes mindfuck kerekedik ennek a fejezetnek a végére, az egész egyszerűen nem emberi közegből való. Talán egy, az Androméda galaxisban tenyésző hétpupú mutáns csigaivadék megérti a cselekmény logikáját, de ezt a második „fejezetet“ én inkább úgy-ahogy van kivágtam volna az egész történetből.

Sajnos már elég régen olvastam a könyvet…

Ki gondolta volna!

De még így is elég tisztán emlékszem arra, hogy mi is történt. Gárdistáról lassan kiderül, hogy igazából Zónán kívüli telepaták küldötte, akik azért indították útjára, hogy megtalálja a Zóna területén tenyésző telekinetikus mutánst, aki a Zónán kívül munkálkodó telepatikus sztalkerek elméjére veszélyt jelent. Gárdista be is akart jutni a Zónába, ehhez pedig bevetette telepatikus képességét, hogy meggyőzze vele Agyart és ezen kívül még olyan faszságokra is felhasználta, minthogy elhitette vele, hogy a zsákjában lapuló tíz tonnányi éles lőszer igazából löncshúsos szendvics, illetve amikor beszélgettek igazából nem is beszélgettek, csak a telepatikus hatalmánál fogott Gárdista beszélgetést színlelt, hogy Agyar a fejében azokat a mondatokat vélje hallani, amiket szeretett volna…

Te jó ég, megfájdul a fejem!

Az enyém is…

Hé, várj csak! Itt a bizonyíték!

Mire?

Hisz ez egy tevepatás képesség! A könyvnek saját tudata van! Képes behatolni az agyadba és ott azt az érzést kelti, hogy amit olvasol az jó, közben pedig…

A második faszságot kivéve tényleg nem egy rossz könyv.

Jaj ne, elkapta Qtyát!

Tényleg amúgy. Ez az a rész, ami nagyon elrontja úgy az egészet, hogy erős közepesnél sajnos nem tudom jobbnak mondani. A telepatikus hülyeség túlerőltetése itt nagyon rossz hatással volt az egész koncepcióra amire a regény épült és ez csak tovább rombolta azt az amúgy jó felépítményt, amire később ráépültek a soron következő…

A harmadik rész volt nekem úgymond az, amitől nagyon sokat vártam. Rögtön kezdve azzal, hogy a Zóna valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen terjeszkedni kezdett és alig egy éjszaka alatt bekebelezte Agyar tanyáját, illetve a közeli ukrán városkát is (gondolom Szlavuticsot, vagy Csernyigovot). Itt ez a rész nekem kifejezetten tetszett a kezdésekor, ahogy Agyar az anomáliákkal borított házában próbált hozzáférni a szétszóródott holmijaihoz, illetve ahogy a spájzból szerzett füzérről lopkodott fokhagymákkal határolta körbe a ház belsejében felbukkant anomáliákat. A pusztulás mértéke, a levegőben felbukkanó anomáliák miatt megdöglött madarak, a kipusztult háziállatok, a kiterjedt Zóna által széttépett szomszédos tanyák képe nagyon hangulatosra festette a harmadik fejezetet. Itt éles váltást jelentett a felbukkanó Szolgálatos osztag, az ahhoz való ideiglenes csatlakozás, az akaratlanul verbuválódott csapaton belüli paranoia, majd a téranomáliában való kilátástalan kiútkeresés.

Hogy is hívták a Szolgálatosokat?

Várjá, a nevük… Volt valami Örmény, vagy… Örkény… Mondjuk így már értem ezt a cuccot a döglött lóval és a repülő madarakkal…

Aha, szóval ennyire tetszett?

Az hogy nem volt megjegyezhető karaktere a szolgálatos katonáknak sajnos elég komoly negatívum ennél a résznél. Habár Agyar ismét odatette magát, ahogy a térbuborékban való eltévedést követően egyszerűen leült a tűz mellé szalonnát sütni, amíg a szolgálatosok őrülten keresték a kiutat az erdőből, miközben mindig ugyanahhoz a tábortűzhöz jutottak vissza, illetve Agyarhoz és az Ő sülő kis szalonnájához.

Na de ne feledjük!

Jaj, hagyjál már békén! Most muszáj?

Igen, muszáj!

Szóval ezt a részt is halovány cseszésként éri az, amikor végre kijutnak a kitágult Zóna határai mögül, a hadsereg összegyűtji a túlélőket, majd elkezdődik valami „halálos méreg van benned ami megöl ha nem lopsz nekem negyvennyolc órát“ szál. Magyaráznak valamit egy másik Zónáról a Zónán belül, ami nagyjából akkora igazság, mint hogy a nők vagináján belül található még egy pina.

És még csak ne is említsem a római légiósokat, ugye?

Jaj, hagyj ezzel békében, nem akarok arra a részre emlékezni!

MOND!!!

A hadsereg kényszeréből kifolyólag Agyar be is hatol ebbe a belső Zónába, aminek áltudományos paraméterei legalább annyira érdekfeszítőek mint a Lajtabánság-i bélyegek történelmével foglalkozó történészprofesszor előadása a Hajdúböszörményi falunapon.

Ehhez társul a szokásos Gyjakov-i főgonosz (ugyan az író nem Gyjakov és ez a könyv korábban jelent meg, de egész egyszerűen a csávó olyan kontrolcé, kontrolvé hogy az nem igaz) ripacs genyasága és ennyi volt a harmadik…

Az alternatív dimenzióban tenyésző földönkívüli sztalkerek és a római légiósok?

Hagyjál már ezzel békén!

Csináld!

Szóval az egész jól indult, majd megcseszett, de legalább hangulatos, viszont arányaiban fostos fejezet végén kiderül, hogy a Zónán belüli Zónát idegenek hozták létre az emberiség elpusztítására, ugyanis kiderül, hogy a Zóna igazából átjáró egy párhuzamos Földre, ahol szintén van egy ilyen átjáró Zóna, ami az idegenek otthonát szintúgy pusztítja. Ezért a ZUFÓK általjöttek az emberi világba, hogy megsemmisítsék azt és ezáltal bezárják a kaput, hogy ne szökjenek ki a tyúkok.

Ezeket pedig a kiválasztott Agyarnak kellett megállítania úgy, hogy az ukrán földbe évezredek óta eltemetett lelkeket feltámasztotta a Zóna és seregbe szervezte a ZUFÓK ellen. De ez a Wehrmacht katonáktól kezdve a napóleoni sorgyalogságig, a második magyar hadseregig, a teuton lovagokig elmegy, sőt, még egy római légiós is felbukkan a sorok között, ami nekem végleg betett valamit, ami után már csak arra emlékszem, hogy megint azon a rohadt Mátészalka-i fenyőfán gubbasztok és megint kihívták miattam a tűzoltókat.

Sajnos ez van, mindig jól kezdődnek a fejezetek, de mindig kikerekedik a végükre valami, ami miatt….

Negyedik fejezet!

Negyedik fejezet… Hát huhh… Miután Agyar által állította meg a ZUFÓKAT váratlan valakik (fél évvel később) vérdíjat tűznek ki a fejére, ami miatt az egész Zóna biznisz group a nyomába ered, a Szolgálatot kivéve, akik tudtak a ZUFÓK ellen végrehajtott hősies csatájáról, így a védelmükbe vették.

Nem azt mondom, hogy tökéletesen megfelel nekem ez a szituáció és a szabadságosok kapják be. Nem! Helyette azt mondom, hogy nekem ez a szituáció tökéletesen megfelel és az összes szabadságos hülyegyerek térdeljen le előttem bevazelinezett szájpadlással és…

QTYA!

Szóval a Szolgálat kivételével az összes klán Agyar nyomába ered, ami hamarosan állandó összecsapások színhelyévé teszi a Zónát. Agyar mi mást tehet, arra a helyre menekül, ahova bajban lévő sztalker menekülhet (természetesen az Ingoványba). A cselekmények sorozata ekkorra már annyira megkettyintették az agyát, hogy egyfajta üdvözült állapotban járja a mocsarat, érezhető rajta hogy a Zóna valóban megjelölte őt és a kiválasztottak szűk rétegéhez tartozik. Ezt a kis elmélkedős részt szakítja félbe pár katonai sztalker és a banditák összetűzése Agyar fölött, ami végül ahhoz vezet, hogy a sufnigyártott főgonosz újra felbukkan és elragadja magával főhősünket, akinek a segítségére egyáltalán nem tud sietni a Szolgálat, lévén megfeszített erővel védekeznek a támadó klánok túlerejével szemben.

A főgonosz (valami Rideg, a fene tudja már) el is cipeli Agyart a körözvényen feltűntetett helyre és akkor kiderül, hogy ez nem más miatt történt, mint a gonosz ZUFÓK miatt, akik közül sokan a Földön rekedtek, miután Agyar legyőzte a támadó seregüket és hogy haza tudjanak jutni, az őket ott tartó Agyarnak meg kell halnia. Így hát Agyar végső önfeláldozásként átlép az átjárón és itt a vége, fuss el véle, törjön le a faszod vége.

Minden dolgok értelme ott rejtőzik, hol azt nem is sejtenénk:

Hát huhh… Mit mondjak erről az egészről?

Értékeld!

Az író stílusa kielégítő, a fordítás pedig ezúttal jól sikerült. Nincsenek a Halálos Zónában még meglévő félrefordítások, így hát úgy tűnik, hogy a duplikátorral kezdődően sikerült révbe terelni a fordítást. Sándor Gábor ugyan továbbra sem lopta be magát a szívembe, de a stilisztikai megformáltság megfelelően sikerült, szóval panaszom nagyon nem lehet rá.

A karakterek Agyaron kívül nagyon nem léteznek, de egy 300 oldalt sem elérő könyben ezt meg lehet bocsátani, pláne mert a főhős karaktere elég jól ki lett dolgozva.

És most jön.

A történet pedig… Amilyen kecsegtetően kezdődik mindegyik rész, olyan marhaságba is fullad néha a befejezés. Az első rész még egész jó, a végén lévő fordulat is szépen ki volt dolgozva, ahogyan a negyedik rész is jó volt. A probléma a másodikkal és a harmadikkal volt, amik annyi faszságot tartalmaznak önnön magukba tömörítve, hogy ha azt részecskegyorsítóban ütköztetnénk, akkor kapnánk egy, a fekete lyukkal egyenértékű pusztításra képes jelenséget: A faszlyukat!

A telepatás hülyeség a második részben, illetve a Zónán belüli Zóna az idegenekkel már tényleg felcseszi az ember agyát, a légiós pedig egyenes ütemben végrehajtott offenzíva volt az agyérgörcs kikényszerítésére, azonban…

Azonban mi?

Ez egy egész jó könyv.

Qtya… Jól vagy?

Lehet csak az elődeiből visszamaradt poszttraumatikus stressz mondatja ki ezt velem, de Vaszi Faszi kontármunkásságához viszonyítva ez a könyv továbbra is egy mestermű. Itt azonban a REKT nem a könyv minőségibb kidolgozása, vagy a sokkalta sztalkeresebb tartalma miatt következik be, hanem egyetlen egyszerű és szolid tény miatt:

Tumanovszkij úgy írta meg a regényt, hogy szinte semmit sem tudott a játékról. Az első kiadott Dev infókban még szerepeltek űrlények, meg hard sci-fi vonal is, ami valószínűleg ezt az idegenes hülyeséget kitermelték magukból. Azonban maga a tény, hogy Tumanovszkij kollega gyakorlatilag zéró információval, első regényeként, mindössze saját kreativitására hagyatkozva JOBB REGÉNYT ÍRT, mint a kipróbált írónak minősülő Vasziljev, aki mögött ráadásul még ott ült több gigabájtnyi, interneten bármikor elérhető információ, na az aztán már tényleg valami egészen botrányos. És ez az a REKT, ami megismételhetetlen és aminél jobbat még nem pipáltam életemben. Jezsi Tumanovszkij, megjegyeztem a neved!

Végső értékelés:

Stílus: 7/10

Történet: 5/10

Karakterek: 7/10

Megvalósítás: 8/10

Összességében: 7/10

A folytatásban…

Anyukának igaza volt: A liberálfasizmus létezik…

Egy kérés az írótól: Tudom hogy sokan olvassátok a kritikákat, annyi lenne a kérésem, hogy most az egyszer erőltessétek meg magatokat egy kicsit és véleményezzétek a munkámat. Szeretnék javítani rajta ott ahol lehet, de visszajelzés nélkül ez nem lehetséges.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Andrej Gyjakov: Túl a láthatáron

Cím: Túl a Láthatáron

Eredeti cím: За горизонт

Író: Andrej (nem vagyok pedofil) Gyjakov

Eredeti kiadás: 2013

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (ezt a nevet is kibetűzni)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 386

Túl az análon:

Itt vagyunk hát végre azon a helyen, ahol az álmok sohasem válnak valóra. Ahol a Föld és az Ég nem ér össze, ahol a mesék csak mesék maradnak és ahol az erotikus művészfilmek nézői legfeljebb csak gatyába rázzák.

Hölgyeim és jobbára uraim, egy vallomással tartozom most önöknek.

Andrej Gyjakovot, mint írót, ettől a pillanattól fogva tartom szakmára nemcsak alkalmatlannak, de egyenesen sőt! Nem tudok még egy olyan írót mondani, aki konkrétan csak a kiéhezett közönség igényeit kielégítő pornóval el tudta érni, hogy érkező könyvei minden egyest kiadást követően közösségükön belül instant kultstátuszba kerüljenek mindenfajta különösebb megerőltetés nélkül, ami által egy cseppett is emlékezetes műalkotások maradnának.

E.L. James…

Oké, köszönöm. Esetleg lenne még valami hozzáfűznivalód a mondandómhoz, vagy folytathatom a már teljesen élét vesztett mondandómat a Gyjakov purgatóriumot illetően?

Csak segíteni akartam…

INKÁBB NE SEGÍTS!

Könyvet tolláról, madarat barátjáról, embert borítójáról:

Végre ki tudom mondani kerek a perec, hogy szép a borító!

El sem tudom képzelni miért, de valahogy akárhányszor a kezem ügyébe kerül egy Univerzum kötet, szinte mindig csak szidni tudom a borító dizájnerét, hogy mégis hogy a fenébe volt képes egy ilyen gagyi ganétalicskát az orrunk alá tolni, sőt, A Pétervári háború esetén még bónuszként jól rá is szarni egy keveset, mert mindent a kedves olvasó kedvéért.

Ezúttal magára a borítóra nem lehet panaszom. A színek zavaróak lehetnének, hiszen sokkal élénkebb színvilággal dolgozik, mint az elvárható lenne egy Metró könyvtől, azonban ez szerintem inkább csak hozzáad az összképhez, így összességében nem tudok rá panaszkodni.

Itt most ugyan felhozhatnám, hogy az eredeti orosz borítók mennyivel szebbek, de ebbe ne menjünk bele, mert egészen estig tartana felsorolni és megint azzal vádolnának meg páran, hogy halban is csak a szálkát keresem… Mondjuk Gyjakov kapcsán inkább szálkában a halat, de ezt majd későbbre.

Ami fontos, az természetesen megint csak a leírás!

Dárda és Gleb újabb története baljósan kezdődik: megint háborús helyzet alakul ki, a Vegán Birodalom totális expanzióba kezd, az egész pétervári metrót a hatalmába akarja keríteni.
Közben felcsillan a remény is: állítólag valahol egy titkos tudományos program keretében meg akarják tisztítani a földet a radioaktív sugárzástól… De hogy megtudják, valójában mi is ez a program, és tényleg van-e remény, hogy a maradék emberiség visszaköltözhessen a felszínre, a rettenthetetlen Dárda és az ifjú hős, Gleb kis csapatának egész Oroszországon át kell verekednie magát. Közben meg kell küzdeniük az „olajzabrálókkal”, a „sztyeppkutyákkal” és a legkülönfélébb mutáns lényekkel is: van, amelyik az elméjüket magzavaró „észpenészt” bocsát rájuk, vannak alakváltó „metamorok” és gigantikus sáskák…

Egyszer régen megfogadtam, hogy soha többé nem iszom… Aztán megláttam nagyanyámat pucéran és ezt a fogadalmamat azóta többször is megszegtem, mint ahányszor módomban állt újra letenni. Ezúttal azonban nyíltan ki kell mondanom, hogy erre aztán már végképp nem szabad innom semmit, különben a tömény Gyjakov részecskék kölcsönhatásba lépnek az alkoholmolekulákkal és olyan erőhatást hoznak létre, amiből ép elmével, vagy élvezetes írói stílussal nem kerülhet ki az ember.

Magyarán ezen a ponton a könyv engem már elvesztett és nagyon remélem hogy nem is fog megtalálni, különben értelmeznem kellene, hogy mégis ki a franc gondolta azt, hogy ezen nem fog sírva röhögni minden második ember, aki elolvassa… Észpenész… ÉSZPENÉSZ! Már csak a gondolatától kavarog valami az agyamban!

Végül azt is megtudjuk, hogy mitől kergült meg a természet, s kezdett ilyen szörnyeteg teremtményeket szülni.

NEM! NEM! NEM! NEM! és NEM! Gyjakov, ezt nem szabad! Nem szabad! De megtette… A Pokol hetedik fasza megszülte a Sátán ikertestvérét és most mind a kettő a Szartrónért harcol. Ennyire vagyok most megütve, hogy szakadna rá az R.R. Martin könyvgyűjtemény!

A METRÓ 2033 UNIVERZUM eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének, a másodikat pedig a 2011-ben megjelent legjobb regénynek. A trilógia – melynek ezt a befejező kötetét Oroszországban olvasók tízezrei várták – számos országban aratott nagy sikert.

 

 

 

Ez a számos ország gondolom Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna és Lengyelország. Az előbbi háromban az orosz kiadók a nagyobb címeket általában egyszerre dobják piacra, lévén nem kell szinte semmi pénzt sem költeniük a fordításra és nagyobb tételben olcsóbb kihajigálni a könyveket. A lengyelek meg… a lengyelek meg csak simán ott vannak.

Ezt mindenképpen közölni akartam, mert volt korábban egy érdekes beszélgetésem, ahol a beszédpartnerem erről szinte semmit sem tudott és úgy próbálta meg védeni a Túl a láthatáron-t, hogy bizony az egy sikeres könyv.

Igen, az Alkonyat is.

Glukhovsky mézes-mázos cukorfalat módjára ajánlkozik:

Kinyitom a könyvet és ami fogad, az nem más, mint a Mester mézes-mázos előszava, melyben hosszasan taglalja, hogy mégis miért kellene nekem Gyjakovot jó írónak tartani. Én magam mélységesen tisztelem Glukhovsky mestert és a kedvenc íróim toplistáján egyértelműen kiemelkedő helyet foglal el (Orwell, menj már arrébb, nem látom tőled Bulgakovot!), de amit a könyv elején előad, azt még jó szívvel is csak körülményesen megalkotott seggnyalásnak tudom leírni, amit szerintem még Ő maga sem gondolt komolyan, csak na, azért minden könyvről érdemes jót mondani, amihez közünk volt.

Khmm… Szürkület… Khmm…

Igen, ilyenkor örülök annak, hogy nekem van önkritikám… Legalábbis remélem…

Lovak közül csap a lecsó:

Éppen elkezdődik a könyv cselekménye és szépen lassan kibontakozna a történet, amikor váratlanul… csak úgy szépen, jól átgondoltan és igényesen felvezetve… KIROBBAN A PÁNIK! A metróban kitör a háború, a Vegán Birodalom hirtelen terjeszkedésbe kezd a többi frakcióval szemben. Hullanak az emberek és gyűlik a szir-szar, amikor csörög Dárdáék bunkerében a telefon. A Vissza a Sötétségből meg nem ismert karakterek (és Füst), a két harcipulya és Dárda azonnal harcba is keveredik a barackkonzervek között. Szobáról szobára tombol a harc a vegánok és Dárdáék között, gránátok robbannak, ropognak a kalasnyikovok és Qtya éppen animálszexet néz a Pornhubon.

Mi?

Semmi, csak valahogy meg kellett akasztanom ezt, mert kezdtem túltolni.

Így kezdődik tehát Gyjakov trilógiájának záróregénye. Ha eddig nem mondtam eleget, hogy a fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját… Nos… Akkor most kimondom. A fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját!

Eléggé negatív érzelmeket váltott ki belőlem, hogy valaki képes így elkezdeni a regényt.

Félreértés ne essék, semmi bajom az In medias res kezdéssel, ha az igényesen van megoldva és felvet egy, a regény későbbi szakaszában rejtélynek nevezett dolgot, amit utólag lehet kibogozni a kézhez kapott információtöredékek által, de itt… Nem is tudom hogyan fejezzem ki magam, szóval megpróbálom.

A jó regény kezdése olyan, mint egy gyönyörű lány első csókja. Ha minden jól megy, akkor egész végig minőségi marad a szórakoztatás és amikor kifizeted és elmész AIDS tesztre, akkor nem fognak semmi nem normálisat találni, te pedig úgy emlékezhetsz vissza a tegnap este eseményeire, mint életed egyik legszebb éjszakájára.

Nos, Gyjakov karaktereit már “ismerjük” és mivel olyan húzást vett elő a kapapjából, amire senki sem számított, így a következő példázattal tudom a legegyszerűbben leírni.

A Túl a láthatáron kezdése olyan, mint amikor anyád részegen lesmárol téged, aztán amikor tudatára ébred tette súlyosságának, az önmaga miatt érzett undortól felkavart gyomorral, paraszti egyszerűséggel megy a szájból szájba okádás, aminek a végén nem csak hogy napokig nem mersz előjönni a szobádból, de aztán amikor mégis előmászol a kotorékból, akkor veszed csak észre, hogy herpeszt kaptál a saját anyádtól.

Mad Dardanov, a tajga harcosa:

A történet egy igen kemény hányadát Gleb és Dárda roadbook kalandja teszi ki, amikor kis csapatukkal közösen, egy mozgó bázissá átalakított rakétaindító teherautó nyergében haladva keresztülvágnak az elpusztult orosz sztyeppén.


A céljuk egyértelmű, olyan helyet akarnak találni Szentpéterváron kívül, amit nem pusztítottak el az atombombák, ami reményt adhat a metróban rekedt túlélők számára, hogy ne egymás legyilkolása, hanem a felszínen való boldog élet lebegjen a szemük előtt és minden egyéb cukormázas maszlag, amit már láthattunk a többi regényben, nem is fűzök hozzá több szót. Adott egy normális, se nem marhaság, se nem annyira kiemelkedő motiváció, ami körül összegyűlhetnek a karakterek és elkezdhetik egymás szisztematikus legyilkolását.

A probléma nem ebben gyökeredzik, hanem az egész expedíciót elindító legendában, miszerint valahol a messzi keleten, Vlagyivosztok városában talán létezett a háború előtt egy projekt, ami képes volt arra, hogy megtisztítsa a földfelszínt a sugárzástól és ajvé, kapa, kong a nagyharang, hagyjatok ezzel az idealista ökörséggel békén, mert mentem felköhögök valamit.

Szóval az már nem kérdéses, hogy van egy alapvetően tűrhető cél, amiért küzdhetnek a karakterek, de a dolgok… hogy is fogalmazzam meg… Gyjakov szegényes cselekményszövői képességei miatt az egész utazás egy hétvégi kiruccanásomra emlékeztet a Tisza partjára, csak itt kevesebb a vér és nem halnak meg annyian.

A fő gond eleve azzal kezdődik, hogy a beutazandó terület NAGY.

Szentpétervár és Vlagyivosztok között nem fél óra az út, még expressz gyorsvonattal is napokig tart egyik városból a másikba átutazni. Ilyen méretű távolság esetén egy alig kevesebb mint 400 oldalas regény, ha cselekményt és karakterépítést is rendesen akar tartalmazni, akkor bizony igencsak meg kell húzni valahol a nadrágszíjat. Gyjakov ezt nem tette meg, mégpedig annyira nem, hogy a szűkös terjedelemhez képest ezen a 386 oldalon képes volt önmagát többször is megismételni.

Eleve a Mad Max-re hajazó olajvadász felszíni motorosbandák közül felbukkan nem egy, hanem kettő, akik gyakorlatilag nem is térnek el semmiben egymástól. Kettő szerepeltetése ebben az esetben teljesen indokolatlan húzás volt, lévén az előbbivel egy üldözésen kívül nem is igazán történik semmi, míg a második konkrétan az első homlokegyenest koppintott változata, persze egy kis hozzáadott adalékinformációval, de semmi több.

Ezt így nem lehet megcsinálni.

Teljesen fölösleges volt két motorosbandát szerepeltetni csak amiatt, hogy ezzel is az időt húzza el a fontosabb információk elől. És itt kezdődik a legnagyobb problémám a regény roadbook tulajdonságait illetően: Egy rendes roadbook kalandkönyv esetén a bejárt tájnak és az út során érintett helyszíneknek valamilyen szintű egybefüggő atmoszférát kellene árasztania, hogy azok valóban egymáshoz közel eső helyek, amik között vannak megadott távolságok és vízválasztók, ennek ellenére azok egybefüggő területet kellene alkossanak, ahol egymással párhuzamosan is megtörténnek a dolgok.

Csak hogy egy példát hozzak: Ugye szerepel ez a két motoros banda, az olajzabrákolók és a sztyeppkutyák, akik állítólag a felszíni életet uralják a vidéki orosz tajgán, ezzel szemben semmi jelét nem látni annak, hogy ez a két csoport valaha is érintkezne egymással, küzdelmet folytatna a szűkös élelmiszer, vagy üzemanyagkészletekért. Ez az, ami egy ilyen könyv esetén nagyon illúzióromboló lehet. A helyszínek konkrétan egymás külön kis buborékjaiban létező tájak, amiket a főhősök utazásaik során felszínesen ugyan érintenek, de semmi egyebet nem tudunk meg belőlük. Az olajzabrákolóknál Dárda látja távolról a banda erődjét, de ezen kívül egy Tesco-gazdaságos nagyvárosban folyó motoros-üldözés és egy hangárban elvégzett szerelés történik, ami során minden történik, csak az nem, hogy bármennyi bepillantást nyerünk a környező vidék életébe.

Bunker a Bakonyban:

Badfear a kritikájában jobban kitért az itt játszódó banális hülyeségre, szóval én magam nem foglalkoznék vele túl sokat. Egész egyszerűen annyi történik, hogy (SPOILER!!!) Dárdáék csapata megérkezik egy Urálban épült orosz kormányzati bunkerhez, aminek vezetősége egy indiai kasztrendszerhez hasonló társadalmi berendezkedést igyekszik megszilárdítani hatalma fenntartásának érdekében.

Hoghogy nem, Dárda nagyon bölcsen úgy gondolja, hogy inkább nem szól bele a dolgok állásába, míg Gleb maga a kis zsenijével először rájön a genyák gonosz tervére, aztán valahogy mindenképpen jobbá akarja tenni az ottani emberek sorsát és… bazdmeg, Gleb! Nem ott laksz, semmi közöd a helyhez, ne próbáld már játszani a szabadságharcost!

Szóval nagyjából arról van szó, hogy a sztyeppkutyák rabszolgatartó bandája mindig összegyűjti a környéken guberáló csencsereket és egy adott táborba gyűjti őket, aztán megérkeznek a Bunker harcosai, felszámolják a tábort, megmentik a rabszolgákat és azok ezután annyira hálásak, hogy a Bunker feltétel nélküli lakói lesznek és megtűrik a kasztrendszert.


Most azt várja, hogy valakinek feltűnjön… Mondjatok valamit, legfeljebb lehülyéz és elmondja, hogy mi itt a baromság… Senki? Jó, akkor majd én.

Miért nem költöznek odébb akkor a sztyeppkutyák?

No igen, jó kérdés. Mert aztán kiderül, hogy a sztyeppkutyák bandája ugyanúgy a Bunker katonáiból áll, csak ők álharcosok és minden egyes rabszolgamentés egy jól megszervezett álháború, hogy a felszabadítottak ne is sejtsék, hogy igazából át lettek verve.

Na igen, itt csak egy baj van.

Megpróbálom a lehető legegyszerűbben körülírni:

Oleg: Te is a táborból szabadultál ki?

Grisha: Én is. Te mikor?

Oleg: Két éve.

Grisha: Én két hónapja.

Oleg: Furák ezek a sztyeppkutyák. Én a helyükben inkább elköltöztem volna, ha állandóan szivatják őket a srácaink.

Grisha: Ja. Hülyék ezek a sztyeppkutyák.

Több szót ez nem is érdemel, inkább csak egy óda az emberi hülyeség pantheonjában.

Hülye vagyok, de én legalább felvállalom!

Az Urálban történt kiruccanás során ugyanakkor nem más történik, mint megismerhetjük az aktuális “Én csak azért vagyok itt, hogy legyek!” főgonoszát a műnek, aki gyakorlatilag olyan, mint a Gyjakov összes főgonosz: Logikátlanul hülye, kisebbségi komplexusban szenved, pózerkedően és önmaga túljátszását mindig meghatványozva irritáló, egyébként Dárdához képest egy lúzer, de ez mit sem számít, mivel közben gyilkolja a csapattársait is és a többi és a többi. Kár lenne rá több szót pazarolni, mivel bármifajta szégyenkezés nélkül bevallom: Még a nevére sem emlékszem.

Csak arra, hogy a Kaszpi-tenger fölött szájból szájba adják a mutáns pelikánok…

Meg ha már mutánsok.

Elfajulnak a fajok:

A radioaktivitás egy kellemetlen dolog.

Kihullik a hajad, bevérzik a májad, tönkremennek a fogaid, véres lesz a székleted, beszárad a prosztatád, lekonyulnak a melleid, érzékenyek lesznek a mellbimbóid, kihalnak a dinoszauruszok és a végén te magad is belehalsz.

Az állatvilág annyiban értintett a dologban, hogy a rákos sejtburjánzás következtében az addig nem olyan nagy fajok nagyon nagyra képesek megnőni, azaz, értsd és lásd minden poszt apokaliptikus könyv kifejezetten fantáziátlan ötletelése, hogy: Ha felbukkan egy mutáns, akkor az nagy, hólyagos és gennyes a pofája, összevissza állnak a fogai és ami a leges-legfontosabb: Emberevő!

A Túl a láthatáronban felbukkanó mutánsok sorozatosan megmutatják, hogy a természet hülye. Erre a legkedvesebb példám pedig most következik!

Dárdáék eljönnek az Urálból és a bunkeres parancsnok üzletének megfelelően felkutatnak egy régi rakétakilövő állást, ami azzal fenyegetőzik, hogy kilövi a még megmaradt rakétáit és nagyjából ennyire is fontos ez a szál, többet nem is érdemes róla beszélni.

Az akciót követően valahol Asztrakhán környékén egy hatalmas, óriási sáskákból álló raj veszi őket üldözőbe és kergeti egészen a kikötőig, ahol aztán befészkelik magukat egy repülőgéphangárba.

Itt lenne kérem szépen alássan az a kérdésem, hogy mégis, ha egy ekkora rajnyi óriási sáska cirkál a sztyeppe fölött, akkor azok hogy a toszomba nem döglenek éhen?

Ez csak az első reakció, a másik rögtön természettudományokban egy ici-picit jártas elmémből következik, miszerint a rovarok NEM NŐNEK SOKKAL NAGYOBBRA a rákos sejtburjánzás következtében! Lévén testméretüket a belélegezhető levegő oxigénsűrűsége határozza meg, tehát ha egy sáska a sugárzástól meggyorsult növekedés folytán valóban kutyaméretűre nőne, mint ahogy azt Gyjakov leírja, akkor egész egyszerűen megfulladna és kész.

Karaktergárda az egyszínűség iskolájából:

Negatívumra negatívum, avagy hogyan vesztette el a szüzességét Auróra és miért gondolkodom én ilyesmiken, fúj…

Szóval a karakterek, amiket ha lehet így is nevezni, akkor inkább élnék a papír hasonlattal, ugyanis ezek a felszínes, kétdimenziós karaktercsökevények már-már annyira papírvékonyak, hogy lassan kedvem lenne belőlük csákót hajtogatni, azt felvenni és egy biciklidudával felszerelkezve a bolondok háza előtt eljátszani a Horst wessel Lied!-et.

Mi?

Nem tudom, ide volt írva a jegyzetfüzet szélére, szóval gondolom fontos lehet.

Viszont azt mindenképpen el lehet mondani, hogy Gyjakov három könyv alatt nem tanult meg rendesen karaktereket alkotni, holott erre szerintem elég időt kaphatott, ha már… Most komolyan, három könyv alatt nem tanulsz meg írni, az azért ciki.

Mindegy, nem akarok itt leragadni, folytassuk tovább és tovább, mert lassan a végére érek!

Szóval Gyjakov rettentően rosszul kezeli a karaktereit.


Válassz a sablonok közül és félig kész van a Gyjakov főhős.

Az még hagyján, hogy Gleb és Dárda kapcsolata az esetek többségében nem tűnik többnek, mint az apa és a szeretője…

Ez egy kicsit meredek volt…

Nem érdekel!

Szóval a két főhős közötti surlódás annyiban tetten érhető, hogy néha felköhögnek és egymás fejéhez vágnak pár sertést, aztán kibékülnek, aztán megint és újra és újra és újra. Új dolog nem történik a kapcsolatukban és pont, ennyi.

A mellékszereplők pedig konkrétan nem is léteznek… Egy kivételével, de őróla majd később.

Szóval a mellékszereplők nagyját nekünk ismernünk kellene ugyan az előző könyvekből, azonban és itt ugrik a majom betonkeverőbe, egyáltalán nem emlékezetes egyikük sem. Van itt a sablon kedvéért orvos, szerelő, meg egy izé… egy…

Nem ér visszalapozni!

Szóval valami Indián, aki ha jól emlékszem egy csutka volt, azaz olyan alak, aki nem a metróban, hanem a felszínen élt a háború után és ennyi, többet nem tudok elmondani róluk.

Papírkarakterek tömkelege, akik egy kicsit sem megindítóak és ha valamit meg is tudunk róluk, akkor Gyjakov előveszi a régi módszerét: Most már meghalhatsz.

Újra békére leltél az életben és készen állsz arra, hogy új életet kezdj egy másik társaság tagjaként?

Dögölj meg!

Elérted életed nagy célját és készen állsz rá, hogy az új lehetőségek közül újat válassz?

Dögölj csak meg!

Az eddig törött kapafogadon elvégzett műtétnek hála végre képessé váltál arra, hogy csámcsogás nélkül edd a szalmakrumplit?

Dögölj csak meg, nem fogsz te hiányozni senkinek…

Ám mindig van valami, ami menti az egész szituációt. Egy szuperhős Gyjakov pusztaságának mélyéről, aki arra hívatott, hogy akármennyire is rossz a regény, Ő mindig képes legalább két ponttal megemelni az értékelést, hogy a regény végül ne kerüljön a szar kategóriába.

Egy nagytestű, zöld bőrű hős.

Füst!

Igen, komolyan beszélek. Az egész regényben egyedül Füst karaktere volt az egyetlen, ami fenntartotta az érdeklődésemet akkor, amikor már minden elveszni látszott és a végjátékban is Ő volt az egyetlen karakter, akiért izgulni tudtam.

Megtámadták a kocsit és egy tank arra készül, hogy szétlője a csapatot?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

A víz elkezdte elárasztani a barlangot és fenyeget a fulladás veszélye?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Óriási sáskák támadták meg a csapatot és Füst vállalta, hogy feláldozza magát, hogy elinduljon a repülőgép?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Ennek a rusnya, két méter magas, zöld izomkolosszusnak találtam egyedül elég érdekesnek a történetét és a személyiségét ahhoz, hogy végig tudjak érte izgulni a regény során és ez nem Gyjakov írói tehetségének, hanem éppen a tehetségtelenségének köszönhető!

Igen, ugyanis az a puritán szótlanság, míg a többi karaktert megölte, addig ez a szótlan stílus Füstnek pont jól állt ahhoz, hogy ha bármit is csinált, azt mindig élvezettel olvastam és így Ő volt az egyetlen olyan karakter, aki miatt azt mondom, megéri elolvasni ezt a könyvet, még ha összesen van 9-10 oldalnyi szereplése is.

Ennek a mutánsnak az élete olyannyira összefonódott a regényével, hogy végül a könyv végén tapasztalható önfeláldozása volt az, amivel lényegében ki is jelölte azt a pontot, hogy a nagy kalandnak immáron vége szakadt, Gyjakov letette a tollat és véget ért az Ő trilógiája.

Mielőtt még befejezettnek tekintenéd…

Mi van még?

Mi a történet vége?

Jaj…

Minden dolog összeér ott, hol a Nap felkel:

Elmennek Vlagyivosztokba, mutáns halak, kiderül hogy valóban létezik a keresett cucc, mutáns halak, elmennek megkeresni, mutáns halak, megtalálják és bonyodalmak, mutáns halak, Füst feláldozza magát a csapatért, mutáns halak, megszerzik a szérumot, mutáns halak, végső csata a főgenyával, Dárda feláldozza magát aztán kiderül hogy mégsem halt meg, regény végi megindító monológ és vége.. meg még persze mutáns halak.

Ennyi?

Mit nem értesz azon, hogy mutáns halak?

És az Alfafallosz projekt? Az áltudományos baromság, hogy létezik egy sugárzást evő baktérium? Hogy jövőlátó halemberek élnek Vlagyivosztok romjai között?

Mit ragozzak én még ezen, amit eddig még nem láttunk?

Talán hogy a mutánsok már a háború előtt is léteztek és nem a háború után alakultak ki, hanem csak kiszabadultak a titkos laboratóriumokból.

Nem érdekel! Úgy-ahogy van, ezt unkanonizálom. Ez nem létezik.

Gyáva vagy! Mindig is gyáva voltál!

Nem érdekel, hogy mit mondasz. Vége, Gyjakov soha többé nem térhet vissza. Elzártam azt a megmaradt kis erejét, a híveit Magyarországon személyesen én számoltam fel, ez az ország mától egy kis sziget, ahol a valódi metró rajongók minőségi könyvek után epekedhetnek és nem az olyan hatásvadász szemetek után, mint amiket Gyjakov ír.

Igen? Biztos vagy benne?

Mert szerinted mi törhetné meg ezt?

Tudod kijött egy új S.T.A.L.K.E.R. könyv egy ideje. Az Agyar…

Ugyan, szerinted megint készek lennének egy ugyanakkora szemetet kiadni, mint Vasziljev?

Próbáljuk meg. Hiszen te vagy a magyar sztalkerek mestere, vagy talán tévedek?

Ez az egy dolog van, amiben nem tévedsz… Ne feledd, kiveheted a Sztalkert a Zónából, de a Zónát nem veheted ki a Sztalkerből!

Végső értékelés:

Stílus: 6/10

Történet: 5/10

Karakterek: 4/10

Megvalósítás: 6/10

Összességében: 5/10

A folytatásban…

A sztalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – A Duplikátor gyermekei


Duplikator_250x350Cím:
S.T.A.L.K.E.R. – A duplikátor gyermekei

Eredeti cím: S.T.A.L.K.E.R. – Gyeti duplikatora

Író: Vlagyimir Vasziljev

Eredeti kiadás: 2011

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 328

Veszett fejsze cseszett nyele el lett nyelve:

Valahogy úgy érzem, hogy már fölöslegesen ültem le ide tépni a számat. Mivel a könyv már több mint fél éve hogy a világra szaródott, így valószínűleg totálisan fölöslegesen írom meg ezt a kritikát, lévén aki kicsit is kíváncsi volt rá, az már valószínűleg rég megvette és elolvasta, aki pedig nem, nos… az meg nem olvassa el a kritikámat, tehát akármelyik oldalról nézzük, meg vagyok rektelve.

A hosszú várakozás oka egészen egyszerű: Nem bírtam.

Vasziljev ezúttal jobban odavágott, mint nagyanyám a rühes kóborkutyának. Nem viccelek, harmadjára írom újra a kritikát az elejétől fogva és ennek egészen egyszerűen az az oka, hogy olyan sok dologról lehetne írni, annyi mindenbe lehet oldalakon keresztül bele és belekötni. Az előző változatban egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy az értelmezésétől agyérgörcsöt kapjak és két oldalon keresztül ecseteljem Vasziljev pinájának geometriai együtthatóit, aminek köszönhetően észre sem vettem, de harminc oldalt sikerült legépelnem tele olyan dolgokkal, amiket a legfontosabbnak tartottam kielemezni és ez még csak a vágott verzió volt.

Mondanom sem kell, hogy iszonyatos munka volt és amikor visszaolvastam, egész egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt ebben a formában semmiképpen sem közölhetem le, már csak a terjedelme miatt sem, így végül vágólapra került a projekt, majd Gyjakov új könyve is támadást indított a második fronton, így egész egyszerűen nem maradt lelki erőm arra, hogy elejétől a végéig újragondoljam és mellé még le is írjam a megvágott, már kész verziót, így hát minden egyes alkalommal elodáztam a lehetőséget, hogy aztán bőven lekéssem a hullámot és most itt vagyok a hullám után, a partot már rég letarolta a cunami, de azért nekem még volna bőven mondanivalóm. Szóval most szépen leülök emellé a döglött kagyló mellé és neki elmesélem, hogy miért is szar Vasziljev második könyve.

Hölgyeim, bár többnyire inkább uram, ímhol vagyok Vlagyimir Vasziljev Halálos Zónájának a közvetlen folytatása, a A duplikátor gyermekei.

Ezzel a könyvvel be ne merészkedj a Zónába!

Hat hónap telt el a Halálos Zóna eseményei óta. Pszichnek nyoma veszett, Iván Szivercev pedig, a biológusból lett, botcsinálta kettősügynök még mindig a tiltott területet járja. Nem ő döntött így, a főnöke terveit hajtja végre, de a tápláléklánc alján nem is tehetne mást. Amúgy jó dolga van, katonák védik minden veszélytől, csak egy tisztességes fürdő meg egy jó pofa sör hiányzik neki nagyon.

A főnöknek a duplikátor kell, de az Pszichnél maradt. Szivercev elsődleges feladata az ő előkerítése. Csakhogy másik „főnöke” is mozgatja a szálakat: Pokatyilov, a maffiózó. És természetesen neki is a duplikátor a szíve vágya. Amikor Szivercev fölfogja, hogy két úr között csak a föld alá kerülhet, kétségbeesetten keresni kezdi a kiutat, úgy képletesen, mint szó szerinti értelemben.
Azután Pszich ugyanolyan titokzatos módon, ahogy eltűnt, előkerül, és összevissza beszél valami felsőbbrendű lényről, aki a mutánsokat irányítja. És nem, ő nem a duplikátort akarja, hanem azokat, akik keresik. Nem feltétlenül élve.

Én meg Vasziljevet akarom. Nem feltétlenül élve.

Vlagyimir Vasziljev újabb STALKER-regényében is pörögnek az események, az izgalmak és rejtélyek egyre halmozódnak, a Zóna pedig még mindig halálos. A sorozat rajongói még mélyebbre merülhetnek ebbe a titokzatos világba, amit egy áttekintő bevezető és a szöveget kísérő gazdag jegyzetanyag is segít.

“E NÉLKÜL A KÖNYV NÉLKÜL BE NE MERÉSZKEDJ A ZÓNÁBA!”


Valószínűleg sok dolgot nem árulok el azzal, hogy annyira érdemes hinni ennek az ajánlónak, mint anyám szakácskönyvének a frankfurti levesnél. Nem azt mondom, hogy ne lenne emészthető, de hát amikor kapom a nagy tál frankfurti főzeléket, akkor bizony felteszem magamban a kérdést, hogy mégis a könyv írója tisztában is van e azzal, amit éppen leír. De ne rohangálj Arthur Barbridge, mert a húsdaráló emészti meg a szívedet. Bizony még csak az elején tartunk és majd mindenre sort kerítünk a későbbiekben szép lassan és biztosan. Akinek pedig szíve ügye lenne, hogy atomoszférikus hangulatban ülje végig most szervezett rövid kis bemutatómat, az lője be a lentebb linkelt melódiákat.

Borisz, ne csináld ezt velem! Ezt!

A borítón elterpeszkedő hólyagok gyönyörködtetik a szemet:

Hát ami a borítót illeti, azzal kapcsolatban maximálisan meg lehetnék elégedve, amennyiben nem lennék halban nem csak a szálkát, de a szigonyt is kereső típus, így hát nagy megrökönyödéssel, majd megröhögtetéssel telve vettem észre, hogy bizony a borítónak annyi köze van a sztalkerekhez, mint anyám főzelékének a leveshez.

Mert mit is látunk?

Egy hólyagos kéz… aha és egy Geiger-Müller számláló, meg… Ott a háttérben jól figyeljétek csak meg… Na, nézzétek csak mi van ott. Na mi van ott? Hoppá, hiszen ez egy amerikai autópálya. És még hátrébb. Hát nem egy amerikai metropolis tornyai törnek éppen utat utolsó betonlehelletükkel az ég felé? Lehet tényleg csak nekem szúrja a szememet ez a gerenda, de én úgy tudtam, hogy a Zóna (még) Ukrajnában és kicsit Belorussziában terpeszkedik és sugárzik kellemetesen.

Fasza, már a borító kezdi… Még ki sem nyitottam a könyvet!

Az első oldal: Ajánló a gamereknek!

Kinyitom a könyvet és ami fogad: az a fordítást, illetve a jegyzetanyagot készítő Sándor Gábor hosszas előszava, amiben igyekszik nagyvonalakban körülírni hogy pontosan mi is a STALKER, mégis honnan ered és hogyan fejlődött hányadtatott sorsa során könyv/film/játék formájában, hogy aztán bár messze nem tökéletes formában (no jó, a film tényleg tökéletes lett), de hihetetlen prezentálással kerülhessen a fogyasztók elé, ezzel a poszt apokaliptikus és urban fantasy zsáner legnyersebb, de mégis legfinomabb krémjévé válva.

A gond mindezzel csak az, hogy minden amit leír a könyv első, körülbelül 20 oldalán, azt már minden a STALKER világát egy kicsit is érdeklő személy elolvashatott valamely erre szakosodott oldalon, legyen az akár a PC Guru, vagy a Gamestar. Persze fontos a friss, egyszeri olvasót is valamilyen szinten bevonni ebbe az élménybe. No de azt már most elárulhatom, hogy ha valaki ez alapján a könyv alapján döntene úgy, hogy neki igen is tetszik a STALKER, akkor bizony inkább a DayZ-re kellene pucolnia a kis répáját, majd meglátjátok miért.

A gondok pedig csak fokozódnak, hiszen nem maradhatott el a már unalomig bevett Lost Alpha hype sem, meg a jó öreg átverés, hogy bizony magyar fejlesztésű játékról van szó (meg a nagy szart, a fejlesztőcsoport feje magyar egyedül) és hogy mekkora élmény ezzel játszani, meg hogy A+ kategóriás játékélmény ingyen… És fagyás, fagyás hátán, törött AI, csaló játék, unalmas játékmenet, borzalmasan vezetett történet, nem létező új karakterek, a történelem valaha volt legrosszabb karakterszinkronja és persze órákon át tartó folyamatos, megszakítás nélküli és iszonyatosan unalmas futás, keresztül a teljesen üres területen, egészen a következő küldetés leadásáig, vagy a játék lefagyásáig.

De ez nem a Lost Alpha kritikája! Abból talán majd egyszer a távoli jövőben egy hosszabb videókritikát fogok készíteni. Mindezt is csak azért írtam le, hogy jól lássátok mennyire is van toppon a szerkesztő úr. Habár munkáját (majdnem) maradéktalanul el is végezte, hiszen végre a szakzsargonnak megfelelő fordítást kaptunk a regény mellé, ami dícséretes és végre örül a gigám, mert kevesebb vért kell majd felköhögnie… Már ami még megmaradt.

A könyv harmadát kitevő szerkesztői hozzájárulás:

No igen, végiglapozva a könyvön és felmérve a tartalmi arányokat… Hát legyen elég annyi, hogy én még előrendelési akcióval (teljes árat fizet a faszom ezért a szarért!) együtt sem vagyok megelégedve a pénzért kapott tartalomért. Nem azért mert a regény szar, az már egy teljesen más kérdés. De én azért a pénzért elvártam, hogy bizony meg is kapjam érte a várt szart, de helyette mit kaptam?

A könyv durván 300 oldal, aminek majd a harmadát Sándor Gábor előszava, illetve a regény végi jegyzetanyag teszi ki, tehát az elköltött közel 3.000 forintból 1.000 forintot egy amatőr PC Guru cikkre, illetve egy a stalkerwiki-hez képest tizedannyi információt sem tartalmazó jegyzetre költöttem el. Megjegyzem utóbbi sem mindig száz százalékig pontos és persze ha már felhoztam a stalkerwiki-t, akkor még beleütnék még egy szöget a koporsóba: Nem tartalmaz képanyagot sem.

Internet vs könyv 1:0

De hé, “Always look on the bright side of life”! Így legalább Vasziljev története “csak” 200 oldal!

200 oldal… Több szálon futó történet, ami sok karaktert és eseményt mozgat… Felmerül a kérdés, hogy egy Trónok Harca évadra elegendő karakteranyaggal rendelkező könyv szereplőgárdáját 200 oldal alatt mennyire lehet jól kibontani… Még bele se kezdtem a történetbe, már félek!

Ki itt belépsz, fagyjon el a menyéted:

Felnyitom a koponyámat, kitapintom az agyvelő alsó tájékait, majd egyben kitépem a koponyaűr teljes tartalmát és csak úgy az asztalra teszem, egy ideig úgysem lesz rá szükségem.

Vasziljev regénye… Nem, regénynek nevezni sértés lenne… Erre találták fel az univerzális pótlószót, vagyis pontosítva: Izé.

Szóval ez az izé, hát nem kell róla ódágat zengenem a könnyebb érthetőség okán: Borzalmas.

Nem, ez nem az a szintű borzalom, amikor Pista bácsi és Józsi néni bemennek a moziba megnézni a Star Wars VII-et, aztán kinek tetszik és kinek nem. Nem, ez az amikor Józsi bácsi és Pista néni bemennek a moziba megnézni a Szürke ötven módszerrel adjuk el több zsozsóért árnyalatát, aztán itt nincs kérdés, hogy emberfüggő: tetszik e vagy sem. Nem, itt ez már a közízlés határait súroló és a sztalkerek szubkultúráját fenyegető piszkos bomba, aminek már maga a létezése, nemhogy esetleges tisztele is maga a bűn!

De hát már mindenki ég a vágytól és ide érzem a perzselő lángokat, hogy bizony itt és most oltásra van szükség, tehát ne is várassuk meg a tisztelt publikumot, kezdjük rögtön azzal, amivel illik.

Mint minden jó történet, ez is anyáddal kezdődik…

Fél évvel járunk a Halálos Zóna eseményei után. Pszich szőrén-szálán eltűnt a Duplikátorral együtt. Kex és Buci száműzetésbe került távol a Zónától. Pokatyilov és Taranyenko még mindig pitiáner párharcukat vívják, miközben a közéjük került I… Ivá… No tessék, hát ez a beépített gát, amit nem lehet áttörni… Szóval Szivercev két úr szolgálatába keveredett és ez a dolog valahogy úgy csapódik le rajta, hogy bizony szünetmentes tápként végzi a Jantar kutatóállomáson a Zóna mélyén, ahol aztán tényleg nincs lehetősége sem egy pofa sörre, sem egy normális fürdőre… Kérlek szépen drága Szivercev, ezen már minden felsőoktatásban valaha is megfordult ember átesett és úgy hívják, hogy vizsgaidőszak!

Egyik nap aztán drága Szivercevünk úgy gondolja hogy megnyugtatja egy kicsit az idegeit és egy társával a Bár felé veszi a bakancsát, hogy ott megöblögesse egy kicsit a torkát. Útközben rejtélyes kezdet, egy féregfertőzött kobakú pszeudokutya csahol az útjukba, fejében tekergőző fehér szmötyivel, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva csak addig kelti fel a tudósok érdeklődését, amíg lefényképezik. Eztán tovább és tovább, irány a Bár.

Közeleg…

Vasziljev leírása szerint egyáltalán nem kapunk betekintést a Bárról, de hát képzett sztalker öreg sztalker, a Bárban pedig vakon is eltalál egyik helyről a másikra…

A vihar…

Mint kiderül, a Bár a Zóna legnagyobb állandó települése és bizony sok dolog egyedül itt található meg a Zóna területén belül, mint például tisztességes lakás, vagy biztonságos menedék. Egyetlen hátránya, hogy piszok drága…

A szél! Halljátok? A vihar közeleg! Itt van már! Lüktet az ég, tombol az orkán, zuhog a zápor… A fák… A fák tövestül tűnnek el a levegőben…

No igen, ebbe beleköthetnék, de hát minek? Gondolom nem lehet olcsó, ha már nincs versenytárs. Igaz, Vasziljev még abba is belekontárkodik, hogy a 100 RAD bárban az italválaszték eléggé gyér és ami még rosszabb, hogy még drága is…

Itt van már! Érzitek? Most fog kitörni. Előtör az ősi bestia a vihar szeméből… A harag! Tombol a harag!

Meg a jó édes… No oké, nyugalom… Szóval vannak itt még dolgok, többek között, hogy a Bár még a Zóna legnagyobb banditatanyája is egybe… banditatanya? A Bár? A BÁR!?

RELEASE THE BEAST!

VASZILJEV, A JÓ KURVA ANYÁDAT! Hogy van pofád ahhoz, hogy így megalázd a Zóna legikonikusabb helyeinek egyikét? Kapát-kaszát ragadj sztalker! Dühöd ne nyeld, hanem köpjed. Üssed-rúgjad-vágjad és öljed a dögöt, mert ez aztán már tényleg nem járja. Mégis ki volt az a barom, aki ezt a GSC szerkesztői közül az írógéphez engedte? Oké, még száz oldalt sem tudtam le, de már fognám a mordályt és ütném a lukakat sorban Vlagyimir hulláján, mert ennél nagyobb sertést még nem pipáltam és szerintem ebben itt most nincs ellentmondás, még ha valakinek esetleg még tetszett is ez a szörnyűség. Mert a Bár egy szent dolog, a legszentebb helyek egyike a Zónában és a meggyalázása annyit jelent, mintha valaki egyenesen rászarna a Kába kőre, vagy fejjel lefelé lógva verné a faszát Betlehemben karácsony este. Vasziljev, most első helyre kerültél a halállistámon. Gratulálok, leelőzted Jar Jar kibaszott Binks-et és Simun Vrocseket.


Még hogy banditatanya… Anyád lelakott pinája a banditatanya.

Folyjon csak tovább a történelem:

Hát jó, száz oldalt sem tudtam le, de ez a könyv már sértés a sztalkerek legszentebb szentségére és egyben azt hiszem, hogy heveny skizofréniát is előidézett… Bár lehet, hogy a pszichológus is csak a képzeletem szüleménye, szóval akkor a jelek szerint még nincs baj.

De hogy ne csak húzzam tovább a szót… Időközben a másik szálon Pokatyilov és Taranyenkó is mozgatják a szálakat. Pokatyilov, a volt sztalker és maffiavezér is igyekszik érvényesíteni az érdekeit a Zónában, miután Taranyenkó olyan csúnyán elbánt vele a legutóbbi alkalommal. Ez alatt érthetjük azt, hogy néha ha kedve szottyan beugrik a Zónába körbenézni és fejeket mosni, illetve visszaúton autóbalesetet szenvedni.

De ezek nem is fontosak, mert bár maga az autóbaleset és annak hatásai is vagy 20 oldalt vesznek el a regény tartalmából, később ennek jól átgondolatlanul nem lesz semmi következménye, tehát a leírása nem mondom hogy fölösleges, mert azt már kitalálhattátok magatok is.

A másik megemlítendő dolog Pokatyilov áskálódása és a háttérhatalmi táncikálás Taranyenkó ellen, aminek a részeként Szivercevet is újra az ujja köré csavarja, mert bár a fickónak semmi személyisége sincsen, azért mégis fontos szerepet tölt be valamiért a regényben. Fölösleges lenne mondanom, hogy a két úr közötti szolgálódásnak semmi nyomát nem lehet látni, Szivercev sosem kerül olyan válsághelyzetbe, ahol aggódnunk kellene érte, ugyanis állandóan megússza valahogy a dolgot, mielőtt a cselekmény komolyabbra, vagyis esetleg izgalmasabbra és szórakoztatóbbra fordulna.

Időközben Pszich újra felbukkan a Bárban, ahol Szivercev és a váratlanul megjelenő Taranyenkó is éppen a pihenőidejét tölti. Ennek keretein belül Pszich elmondja, hogy kész lenne a rejtélyes Dupliktátort, a szervetlen dolgok megduplázására képes szerkezetet Taranyenkó professzornak átadni, amennyiben az kezeskedik róla, hogy nem használják fel gonosz célokra.

No igen, a címben szereplő Duplikátor, ami egy szabványszéf és pár relikvia felhasználásával képes a dolgok megduplázására, fontos szerepet tölt be a nagy hajszában, ugyanis Pszich felbukkanását követően hamarosan Pokatyilov és újonnan a Zónán kívüli erőkkel alakított szövetsége is csatlakozik a nagy játszmához, amit már a Zónában ülő titokzatos mutáns fenevad sem nézhet ölbe tett kézzel és kezdetét is venné a nagy összecsapás, ahol…

Ahol Pszich és a nagy bánatára mellé kényszerített Szivercev sétálnak. Aztán Pokatyilov is beküld egy kommandóra való maffiózót egy sztalker vezetésével és ők is csak sétálnak. Aztán megint Pszich szála, ahol továbbra is csak sétálnak, majd leülnek pihenni. Erre rá a maffiózók is sétálnak egy kicsit, majd leülnek pihenni és… És mi a fasz? Most komolyan, ezt én is meg tudnám úgy írni, hogy csak sétál mindenki, miközben a nagy küzdelem nem történik meg, mert a kaland végére mindenki elfárad a csámborgásban!

Jaj bocsánat, a nagy maffiózók akik életükben még mélyen a Zónában nem jártak és egy tapasztaltabb sztalker összefutnak egy pszeudoóriással az útjuk közben. Természetesen a BADASS kommandót nem kell félteni, mert bár lehet hogy a Görögnek nevezett sztalker korábban látott már kisóriást és éppen felvenné a nyúlcipőt, azért mégiscsak a még mutánst nem látott maffiózók fogják magukat és hidegvérrel harcképtelenné teszik a dögöt, majd még le is állnak menőzni…

Én itt már nem is teszek fel kérdéseket és nem is firtatom a dolgot, hiszen értelmetlen dolgokra rákérdezni éppen ugyanolyan értelmetlen, mint Migration Aid-es picsákkal vitatkozni… De azért most tényleg. Komolyan higyjem el én, a magyar sztalkerek állítólagos mestere, hogy életükben Zónát alig látott bűnözők tökéletes hidegvérrel fogadnak egy olyan ólomfaló dögöt, mint a kisóriás? Hát a faszom most aztán megállt, az eszem meg készül követni a példáját…


Na, mi van még itt?

Aztán elérik az Agropromot, ahol tábort is ütnek. Ugyanerre jár korábban Pszich és Szivercev is, akik egy felújított bunkerben találnak menedéket a Taranyenkóval beígért találkozóig és hat napig csak ülnek oszt néznek, mint macska a serpenyőből a kínai szakácsra.

A maffiózó vonalon egy kronoanomálival történik balhé… Egy mivel? Kronoanomália? Várjatok, ez még nekem is új… Asszongya egy hely, ahol lelassul az idő, míg körülötte felgyorsul… Oké, ez még mindig új, mert nyugodtan elmondhatom, hogy ennek semmi nyoma nem volt nem hogy a játékokban, de még az eredeti könyvben és a filmben sem. És most nem arra kell gondolni, hogy: “Persze. Qtya, eddig az volt a bajod, hogy semmi érdemlegeset nem ad hozzá a STALKER világához, aztán amikor hozzáad, akkor hőbörögsz.”

Kérem szépen, tegyük fel a nagy kérdést, hogy mégis mennyi időbe telik kitalálni egy helyet, ahol az idő eltorzul és lassabban telik, mint máshol? Öt perc egy üveg vodka mellett? Ráadásul semmi értelme sincs, hiszen annyi az egész, hogy az egyik maffiózó elmegy szarni a bokorba, aztán csak estére ér vissza és többé éppen annyi utalás van rá, hogy szopatják szegény csávót, hogy kellett neki egy álló napig a bokorban gugolva szarnia.

Marha jó… Ebben a regényben mindenkivel történik valami hülyeség, de senki sem tud belehalni semmibe… Hé, Zóna! Beteg vagy, hogy ennyire könnyelmű lettél? Annó a Keselyű megcsúszott az árokparton és a lidérckocsonya térdig grafittá változtatta a lábát. Kirill pedig elszakította az ezüstös pókhálót és pár órára rá szívrohamban meghalt. Annyi mindent elvettél eddig az emberektől és csak a kitartóbbakat jutalmaztad meg, most pedig csak úgy tréfálkozol, mint egy szenilis öregember…

Vasziljev és a magányos Stalkerwiki:

Közben a történet sodratában Pszich és Szivercev szedve-vedlett párosa is haladgat a maga módján. A Bárból való távozásukat követően homályos tudományos expozíciót kaphatunk a Duplikátor működéséről, illetve megismerkedhetünk a Zóna faunájának víz alatti élővilágával, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy Szivercev egy folyón átkelve pár felszín alól kimeredező vészjósló hátúszótól napokon át tartó folytatólagos traumát él át, amit néha-néha megszakít egy-egy beszélgetés, vagy gyerekfogkrémmel való tisztálkodás.

No igen… A víz alatti fauna. Ehhez már nem is fűzök hozzá semmit, mert a regényben is nagyjából annyi súlyt fektetnek bele, mint én ezen sorok megírása során.

Agropromba érve Pszich egy nem túlságosan modern, de azért felszerelt bunkert mutat be főhősünknek, ahol aztán nyugodtan le is táboroznak és eldöntik, hogy ott várják be a hat nappal később esedékes Taranyenkót és csapatát, hogy aztán az általuk kiutalandó speciális védőruhával majd Pszich bejuthasson a Duplikátort őrző anomália mögé, kihozza és átadhassa azt a tudósoknak. A dolgok egészen rendben is mennek, Pszich történeteket mesél a Zónáról és hogy a bunkert a halott Zulu hagyta rá…

ÁLLJ!

Baj van… Bújjatok el!

A Zulu. A Zulu meghalt? MEGHALT?

Annak aki még nem bújt el: Én szóltam!

Vasziljev, az anyád baszogatása helyett nem lett volna alkalmad arra, hogy esetleg beleolvass a stalkerwiki bármelyik cikkébe is a karaktereket illetően?

Expozíció: A Zulu egy ex-szolgálatos sztalker, aki a frakciója korrupt ügyeit látva dobbantott a csapatától és a Janov vasútállomás melletti toronyban rendezkedett be. A Call of Pripyat eseményei során Degtyarev őrnagy képében kereshetjük fel, amikor egy Pripyat-ba tartó expedíció szervezésével bízzuk meg. Az út során a nehézgéppuskás támogatásunkat jelenti, majd amikor elérjük a halott várost és kiderülnek dolgok az expedíció valódi okát illetően: A Zulu felmondja a szerződését és inkább a maga módján próbál szerencsét.

Ha a játékos ezt követően nem tartja annyira fontosnak a halott város felfedezését és csak a küldetéseket akarja gyorsan befejezni, akkor nem is találhatja meg az Iskolában csapdába esett Zulut, akit éppen egy hordára való snork probál meg felfalni. Amennyiben segítünk neki, akkor szívesen hajlandó logikusabban átgondolni a helyzetét és visszatérni velünk a biztonságos övezetbe, illetve a segítségünkért cserébe még a játék leghaszontalanabb fegyvereinek egyikével is megjutalmaz bennünket.

Nos a problémám itt kezdődik!

A Call of Pripyat eseményei során a Zulu meghalhat az expedíció során, illetve elpatkolhat Pripyat-ban is, ha a játékos nem elég körültekintő és nem figyel oda a karakterre. Viszont azt nyugodtan elmondhatom, hogy a CoP által behozott befejezések között Zulu szerepelhet úgy is, hogy életben marad és visszatér a Szolgálathoz!

És itt a probléma: Vasziljev önnön tudatlanságából kifolyólag tényként kezeli az egyik lehetséges befejezést, valószínűleg amiatt, mert ha egyszer-kétszer végig is vitte a játékot, akkor nem találta meg a lehetőséget a Zulu megmentésére, így úgy vette a lapot, hogy a karakternek mindenképpen meg kell halnia és még egy ehhez tartozó stalkerwiki cikket is lusta volt elolvasni…

Hát, gratulálok. Ennyit a könyv háttérmunkálatairól!

De ez még semmi, gyerekek! Az igazi szarvonat még csak most gördült be az állomásra, és ha azt hiszitek hogy ezzel már mindent kiveséztünk, akkor nyugodtan el is mondhatom, hogy még legalább tíz ilyen vonat várakozik a síneken és még az elsőt sem pakolták ki!

Szóval csak tessék-lássék és élvezzétek Pszich kemény tudományos előadását azt illetően, hogy mégis hogyan nem hathatnak rá a Zónában tapasztalt természetes és természetellenes veszélyek!

Hölgyeim és jobbára uraim, hegyezzék csak szemüket, mert amiről most lerántani készülöm a leplet, az bizony egy olyan méretes bullshit formát fog ölteni a szemük előtt, mint amilyet még a Soul Eater NOT! sem tett meg!

Felkészültek?

NEM!

Helyes!

Tudni(nem)illik, Pszich úgy magyarázza a rejtélyes képességét, hogy ő bizony nem az a Pszich, akit az Afgán háború után a pripyati kórházban kezeltek, hanem annak egy mutáns klónja. Ezt a mutáns klónt pedig nem mások, mint a C-Tudat (a könyvben hülye fordítás miatt O-Tudat néven szerepel) tudósai készítették el és olyan különleges képességgel látták el, hogy kettős kromoszómaszámmal rendelkezik és a sugárzás során nem az sérül amelyiket használja, hanem a tartalék.

No igen, amikor egy orvosilag képzettebb ismerősőmnek elmeséltem sírva fordult ki a székből a röhögéstől, aztán amikor lecsillapodott egy kicsit, akkor nyugodtan javasolt pár vastag szakkönyvet, hogy ha véletlenül találkoznék Vasziljevvel, akkor mindenképpen azokkal kúrjam pofán és ne a vékonyabb újrakiadásokkal.

Azonban ez most ne érdekeljen minket, hiszen én magam a halott világ krónikása vagyok és nem bukott orvostanhallgató. A történetben mindinkább az okoz nekem szem és arcrángást, hogy Vasziljev mégis hogyan gondolja, hogy a C-Tudat képes volt Pszich lemásolására, ha a Csernobil-i szovjet kutatóprogramok csak jóval a katasztrófa után vették kezdetüket, sőt, a C-Tudat maga csak a Szovjetunió bukása után alakult meg a helyben maradt fanatikusabb tudósokból…

Jó, értem. Ahhoz képest, hogy az agyam még a radiátoron szárad a mosás után még elég sok kérdést fel tudok tenni. Ahhoz hogy értsem is az események mögötti logikát, Vasziljev szintjére kell ereszkednem.


Qtya ezt követően pár napot töltött el a Breaking Bad tanulmányozásával, hogy tiszta metanfetamint tudjon előállítani és kristályozással szintre hozhassa a tudatát, viszont miután a kettes kémiai tanulmányai nem voltak elegendőek az eljárás megjegyzéséhez, így inkább fogta magát és pár liter L.Mole vodka társaságában leült az Index és a 444 fórumait böngészni.

Oké, legutóbb ilyen szarul a Mirai Nikki végignézése után éreztem magam. Annyi most a különbség, hogy nem sírok és nem egy fenyőfáról próbálnak meg leszedni a mátészalkai tűzoltók.

No, hol is tartottam?

Micimackó a disznótorban:

Hová megyünk Malackával?

Ezzel a nyitánnyal tudnám a leginkább kifejezni, hogy milyen debil érzés kerülget ennek a dolognak a kifejtése során, ugyanis amit most expozícionálni készülök, az elég bonyolult lenne sztalkert nem értő emberek számára, viszont elég nagy hiba ez is a könyvben, szóval mindenképpen benne kell lennie…

“Nos akkor kezdjünk hozzá és a végére csak összejön valami.”

Ezt mondta apám húsz évvel és kilenc hónappal ezelőtt.

Szóval Pszich még koránt sem unta meg a brit tudósokat megszégyenítő tudományos felfedezéseit megosztogatni, hiszen újabb lendületű áltudományos bullshit-jéhez már az előző regényben valamiért egyáltalán nem használt relikviák megerőszakolására is szüksége volt.

Ezen esemény tudniegyáltalánnemillik pedig az volt, amikor a Duplikátor jelentette széfet a Zóna egyik feléről annak másik túlfelére el kellett jutattnia és bizony pár száz kiló esetén ez nem tűnik megvalósíthatónak. Vasziljev itt úgy gondolta, hogy a célra valószínűleg a teherbírást növelő gravitációs relikviákkal próbálkozik meg, mégpedig úgy, hogy azokkal kúrja tele a páncélszekrényt, ami aztán a levegőnél is könnyebbé válik és így madzagon húzhatta maga után a levegőben, akár egy lufit…

No igen, impozáns és egész vicces látvány is lehet, már-már sztalkeres a lufiként cipelt több száz kilós széf, azonban itt és most le kell szögezzem, hogy még a fordítást és a jegyzetanyagot készítő Sándor Gábor is egyetért velem abban, hogy ez egy hatalmas nagy BAROMSÁG!

Kezdjük rögtön azzal, hogy Vasziljev rosszul értelmezte (minő meglepő, már megint?) a teherbírást növelő relikviák használatát. Ugye az Ő kedves kis fejében ezt úgy képzelte el, hogy az éjcsillag, a gravi és az aranyhal ANTIGRAVITÁCIÓS erőteret képez maga körül, aminek köszönhetően a széf súlyát antisúlyba képesek fordítani és ezáltal a széf lebeg.

Nos nem kell elmondjam, de fizikában jártasabb emberek most valószínűleg kifordultak a székből a röhögéstől. Az antigravitáció ugyanis úgy ahogy van, egy még a science fiction hőskorából származó irdatlan nagy áltudományos baromság. Ugyanis ilyen dolog ebben a formában nem létezik.

De most akkor megpróbálom elmagyarázni.

A gravitáció egy bizonyos mértékkel leírható hatás, de az ellenhatása nem az antigravitáció.

Ez olyan, mintha a fénynek az antifény lenne a fordítottja. Nem, a sötétség nem az antifény. A sötétség azt jelenti, hogy nincs fény, tehát az antigravitáció helyes megfelelője a súlytalanság lenne, csakhogy az azt jelenti, hogy nincs gravitáció. Tehát nem a gravitáció ellentéte, hanem annak hiánya.

Tehát az antigravitációs hatás egy irdatlan nagy parasztvakítás, ami még Sándor Gábor szemét is szúrta, így a jegyzetek között ki is javította, hogy adott relikviák nem idéznek elő semmi ilyesfélét, hanem a használójukat teszik bizonyos mértékig erősebbé.

Kiegészítés: Az antigravitáció egy létező jelenség, azonban korántsem abban a formában, ahogyan Vasziljev, vagy a már említett ócska sci-fi mozik és sorozatok felhasználták.

Így máris borul az egész koncepció, de oké… A kritika előtt elég emberrel volt alkalmam a sztalkerek oldalakon tanácskozni erről és egyértelműen a pofámba kaptam a következő “érvet”: Ez sci-fi, itt nem számít hogy tudományosan mennyire fantasztikus.

Rendben, ha így akarunk játszani. Akkor közelítsük meg a már lerakott szemszögből, vagyis a játékok alapján. Vegyük csak sorra a felhasznált relikviákat:

Éjcsillag, gravi és aranyhal. Ezek legjobb esetben is 3:2:1 arányban lelhetőek fel a Zónában, tehát ezzel a mértékkel kell számolni. A széf súlya legyen egy olyan száz-százötven kilogramm, azért mégis csak egy kiöregedett szocreál darabról van szó.

A relikviák hatásának mérésére a legfrisebb játékot, vagyis a Call of Pripyat-ot vegyük alapul, ami szerint:

Éjcsillag: +4 kilogramm

Gravi: +8 kilogramm

Aranyal: +12 kilogramm

Tehát vegyük egy jó esetben is száztizenkilec kilós széfet, mert így kerek a mutató.

A lebegés eléréséhez pedig valamivel kevesebb, mint súlytalanra kell csökkenteni a széf súlyát, tehát erre legalább tíz aranyhalra volna szükség. Csakhogy a regényben le volt írva, hogy a mutatványhoz a másik két típust is felhasználta Pszich, tehát akkor vegyük a korábbi aránypárt, miszerint ezek a relikviák 3:2:1 arányban fordulnak elő a Zónában.

Vagyis!

Ehhez a mutatványhoz kereken 9 éjcsillag, 6 gravi és 3 aranyhal lenne szükséges.

Nos egyetlen kérdést tennék csak most fel, amire választ várok:

HOGY A FRANCBA FÉRT BELE?

That’s what she said.


A zakciójelenetek:

Jesszus atya úristen, hát végre elértük azt, hogy ezt is leírhatom! Tehát már majdnem végeztünk!

Köszönöm!

Szóval ami az akciót illeti, abból valamiért a tisztességesnél is sokkalta több van a könyvben. Kezdve az iszonyatosan vérszegény leírással ellátott verekedős jelenetet Agropromban Pszich, Szivercev és Pokatyilov emberei között, folytatva a még ennél is borzalmasabb tűzpárbajokkal, mindezt a végső nagy ütközet nem látásáig folytatva, ami után a MÁV kalauz értetlenkedve nézte, hogy miért van felszakadva a fejem és miért véres a vonat ablaka.

Kérem szépen, a tűzpárbajok izgalmának bemutatására Vasziljev egy olyan új és innovatív módszert alkalmaz, hogy az csuhaj! Megkezdődik a tűzpárbaj, megindul a roham a mutánsok hordái ellen és ekkor az író elkezdi leírni azt, ahogyan a mesterlövész leheveredik a domboldalon. Lő-lő-lő és lő! Majd tárat cserél és újra lő-lő-lő és lő! Aztán felkel, újratölt, pozíciót vált. Lehasal, állít a távcsövön és újra lő-lő-lő és lő! Ezután felkel, elvigyorodik és lesétál a harctérre, ahol már minden mutáns holtan hever és a többiek diatalittasan állnak a főgenya hulláján, miközben pózolnak a kamerának.

Azt hiszitek túlzok? Hogy biztos csak Qtya elméje borult el végleg és ilyen nyomorult minimalimust az underground dadaisták sem mernek meglépni?


Higyjétek el nekem, egy cseppett sem túlzok, ennyiből áll az egyik legnagyobb harcjelenet! Tényleg csak annyi szerepel, hogy a fickó rohan és lő, de még azt se tudjuk hogy mire és hol, csak hogy lő, aztán lefekiszik, aztán tárat cserél és ennyi! Higyjetek nekem, nem én őrültem meg, ott áll fehéren és niggeren a lapra vetve.

De ez még semmi, óh, hogy is úsznánk meg ennyivel?

A regény befejezésénél Pszich és Szivercev elérik az Ingovány mélyét, ahol a Duplikátort elrejtette, de egy időközben megjelent anomália elvágta az utat, így csúcstechnológiás felszerelés nélkül az átjutás lehetetlen.

Eddigre már a cselekmény új fordulatot vesz, Pokatyilov koalíciót szervez Taranyenó megdöntésére és ez sikerül is, ezzel rákényszerítve a tudományos vezetőt arra, hogy a rendelkezésükre bocsássa az anomálián való átjutáshoz szükséges felszerelést.

Pszich és Szivercev el is indulnak az anomália mélyére, ahol mellékesen még egy kimérát is sikerül megszelidíteniük, mert hát ugye Pszich a badass csóka és hol van hozzá képest a többi sztalker! A cselekmény folyik, a Duplikátor ki is kerül az anomáliából, mire a kiérő páros csak egy felégetett és lerombolt pusztaságot talál ott, ahol korábban az őket beküldők vártak. Váratlanul egy helikopter érkezik, ami kimenekíti őket a csatatérről és akkor tudjuk csak meg, hogy a Duplikátorra vágyakozó szörnyeteg minden erejével támadást indított, egy csomó regénybeli karakter és egyéb mellékszereplők meghaltak, de azért happy end, mert megvan a Duplikátor.

Ezen már fölöslegesen rágódom, mert annyira, de annyira nem izgat, hogy az már fájdalmas.

A kiégett sztalker:

Kész!

Emberek, nekem ennyi volt!

Sztalkertársaim, sajnálom hogy így kelljen, de ez egész egyszerűen leütött. Vasziljev ilyetén való borzalmas hozzáállása sokkal jobban felcseszett, mint bármi más, ami felcseszhetett volna. Minden elképzelhető hiba, ami ejteni lehet egy regényben, itt hol kevesebb, hol több alkalommal, de előfordul.

A karakterek egész egyszerűen nem léteznek.

A cselekmény egész egyszerűen egy nagy semmi, tökéletesen kiszámítható.

Az izgalmak, amiket ígér a borító, gyakorlatilag egy kalap szarral sem egyenértékűek.

A játékokhoz való hűsége nem hogy kívánnivalót hagy maga után, de egyenesen meggyalázza a sztalker kultúrát, hogy aztán ráköpjön a megerőszakolt testére és berúgja a sírgödörbe a Call of Duty mellé.

Mindezek ellenére azonban el tudok mondani valamit!

A Duplikátor gyermekei annyira nem lett bődületesen szar, mint a Halálos Zóna!

Micsoda!?

Bár a regény maga egy kalap szar, de Sándor Gábor fordítása rendben van. Látszik hogy foglalkoztak a dologgal és a játékos közönséget is segítségül hívták a fórumokról, ami sokat segített abban, hogy legalább a borostyánozástól, vagy a bürerezéstől ne kapjak agyérgörcsöt az olvasás során.

Mindezen dícséretes javítások mellett örömmel tudom bejelenteni, hogy Vasziljev második könyve már annyiban jobbra sikerült elődjénél, hogy képes vagyok azt értékelni.

Végső értékelés:

Stílus: 1/10

Történet: 1/10

Karakterek: 1/10

Adaptálás: 1/10

Megvalósítás: 2,5/10

Összességében: 1/10

Good hunting, Stalker!


A folytatásban…

“Az igazi sztalkereket nem lehet csak úgy egyszerűen megölni…”

Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Az utolsó menedék – antológia

BorejtóCím: Az utolsó menedék – Antológia
Magyar kiadás: 2015

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 472

Sorozat: Metró 2033 Univerzum

Kérlek szépen Qtya, de nem hiányzik valami?

Igen, tudom hogy a Duplikátor gyermekei kritikát ígértem legközelebbre, de hát az úgy volt, hogy nem úgy volt. Akkora pöcébe ástam bele a gödrömet az új kötet kapcsán, hogy azzal nem tudtam csak úgy elbánni, ahogyan az előzővel.

Hosszas hányódtatáson vagyok túl már így is. Konzultálnom kellett nem egy írótársammal, más a könyvet olvasó emberek véleményét kellett mellé kikérnem, el kellett utaznom a Vatikánba tanácsot kérnem Ferenc pápától, spirituláis zarándoklaton kellett részt vennem a Himaláján keresztül fél cipőben és egy tyúkkal a hónom alatt, hogy a kellő mennyiségű szakrális letisztultságnak csupán a töredéke meglegyen ahhoz, hogy a gány és ótvar minden pontját tökéletesen be tudjam mutatni.

fallout 4

Igen, meg az is közrejátszott egy ici-picit… De csak egy ici-picit…

De hát ha már itt vagyok, akkor húzzuk is elő kalapunkból azt a nevezetes Cár bombát és mutassuk meg hát e színe világnak, hogy mit is tudnak alkotni a Metró Univerzum pitiánerebb alkotói. Hölgyek és urak, tölgyek és nyulak, Dmitry Glukhovsky novemberi látogatását és a Metró 2035 kijövetelét megelőzően sikerült megkaparintanom és gyorsan végigszaladnom a sorozat legújabb kötetén, mely ezúttal rendhagyóbb módot követett és ezúttal nem egy nagy regényt, hanem számos novellát tartalmazott, melyek között ugyan voltak bár jók, de ugye… Vrocsek…

Vrocsek, hát újra találkozunk? Nem volt elég a legutóbbi alkalom? Nocsak, ezúttal hoztad Gyjakovot is? Ketten egy ellen? Mi ez, talán azt hiszitek, hogy nem edződtem meg eléggé már évek alatt? Ugyan már, egy ideje képes vagyok vérhányás nélkül yaoi-t nézni, azt hiszitek, hogy… Mi az ott nálatok? Ki az az Andrej Grebenscsikov? Mi az a Végső remény légiója?

Egek ura, sztalker isten az égben és minden más mi holtak faszát veri lenn a sírgödörben, mi ez?!

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!

Könyvet borítójáról:

Fúh, mi volt ez?

Nem tudom, de nem is akarom… Remélem nem lesz nagy visszhangja… Szóóóval, ott tartottunk, hogy ugye kikujtorgott ez a kedves kis antológia a fényre és hát nem Qtya lenne az – akit valami érthetetlen oknál fogva úgy becéznek, hogy “A magyar sztalker mester” – aki ezt nem is olvassa el.

A borító végre tényleg szépre sikerült. Sokkal szebbre, mint annó a Pétervári háború, habár lassan már kezd elegem lenni abból, hogy ezekkel a hatásvadász szörnyetegekkel egyszerűen nem bírtak spórolni. Persze legalább (szerintem) szerepel az egyik novellában, de hát ugye…

Ugyanakkor megint a hatásvadász címek, mert ugye… Ha egy címben benne van az a szó, hogy “utolsó”, akkor az csak is menő lehet.

Az utolsó szamuráj… Az utolsó mohikán… Az utolsó léghajlító… Az utolsó élő zsidó: Bújócska a mátészalkai gettóban.

Oké, ez tényleg ízléstelen volt… mármint Az utolsó léghajlító… Nem is láttam, minek említgetem?

Hősünk hányódtatásai kezdetüket veszik:

Cím: Über és a forradalom

Író: Simun Vrocsek

Oldalszám: 78

Fordította: Vass Annamária

És persze, hogy rögtön a fekete leves legmélyebb tajtékában találom magam, ráadásul még úsznom is itt kell a legtöbbet, hogy levegőhöz jussak!

Vrocsek mintha valami feltűnési viszketegségtől szenvedne, vagy nem tudom hogy hogyan lett az Ő novellája… mit novellája, ez egy kibaszott kisregény! Szóval hogy pont Vrocseknek kellett ide bepaszírozni egy kemény 78 oldalas tömény nemtudommiafenét, az már sajnos nem példátlan, de akkor is pofátlan.

A történet közvetlenül a Pétervári háború után játszódik.

Egy Max nevű elítélt a vörös vonal végén dolgozik éppen egy munkatáborban, ahol csak ássák és ássák az alagutat a moszkvai metró irányába. Itt kapcsolódik be a történetbe a Vrocsek regényben megismert és ott is kifejezetten szerethető karakter, a szkinhed Überführer, akit a kommunisták ugyanúgy rab módjára dolgoztatnak a zsákvonalon.

Max meg akar szökni, ahogyan Über is, így hát ketten tervet kovácsolnak a szökéshez, melyhez hozzásegíti őket a tény, hogy a Börtönigazgató megbízik a számára szimpatikus Maxban.

Amikor tűz tör ki az állomáson, Max, Über és valami professzor meg a nevelt kölke elmenekülnek. Kisvártatva Max cimborái, valami Hammer meg a Hammer haver találkoznak velük össze, akik a tüzet is okozták. A kis csapat el is menekül az állomásról, hogy aztán kalandos menekülés vegye kezdetét úgy két állomáson keresztül, majd az egész egy sehová sem vezető túszdrámába torkolljon, ahol Maxról kiderül hogy valami nagy gengszter és az Igazgató szeretné őt szövetségesnek azzal, hogy elengedi őt… Aztán meg Max, akiről kiderül hogy igazából egy pilóta keksz, és egy banditák uralta állomás főnöke és a többi és a többi, Übert megint megverik, visszaviszik a börtönbe, Max a végén a jó öreg Edwárd király, angol király módján megőrül és vége…

Oké, ez a kisregény a Pétervári háború tömörítve tányérra fosott és egy kicsit szebb tálalásban elénk lökött változata.

Nézzük csak:

Indokolatlanul sokszor emlegetett karakternevek és szóismétlések?

PIPA!

Sehová sem kifutó fő és mellékszálak?

PIPA!

Teljesen fölösleges töltelékszereplők, akiknek semmi szerepük nincs a cselekmény alatt, de azért fontos hogy ott legyenek, mert na?

PIPA!

Csak azért volt érdemes elolvasnom ezt novellát, mert legalább egy fokkal bővebb lezárást kapott Überführer, akit a Pityer végén akarva akaratlan is a legtöbb olvasó megkönnyezhetett.

Vrocsek vérző fejjel dől el Qtya előtt, miközben megmaradt büszkeségét összeszedve még utolsó lehelletével cserét kér. Az arénában a tömeg őrjöng, ugyanis egy addig ismeretlen kihívó lép a színre, Andrej Grebenscsikov!

Ehhez ma még nem ittam eleget:

Cím: A végső remény légiója

Író: Andrej Grebenscsikov

Oldalszám: 30

Fordította: Vass Annamária

Mindössze 30 oldalával senki sem gondolná szarnak, hiszen novellát ANNYIRA nem nehéz írni, hogy az embernek beletörjön a bicskája. Persze ha tipikus metró rajongóról van szó, akkor már inkább illik félni és csak később megijedni, de hát HÉ, végigszenvedtem magam Vrocseken is és tudtommal nála nincs rosszabb író, akit olvastam volna…

Na szóval, a Belső lepény léggenyója… Ez melyik állomás? Asszem… talán Moszkva?

Nem tudom, a Gebecsikó nem ad túl sok támpontot, alig bírom értelmezni…

Aha, szóval egy vírus pusztítja éppen az állomás gyereklakosságát és éppen készülnek megfeszíteni a fickót, aki azt behurcolta… Tiszta sor, talán… De ez melyik állomás? Melyik város?

Értem, szóval… ja, mégsem értem…

Aztán meg… Mi, most meg mit keresnek a felszínen? Mit keres itt egy pap? Miért adnak fegyvert a vírust behurcoló diverzánsoknak? Milyen erőnövelő drog, miféle 36 perc? Milyen mutánsok? MILYEN MACHETE!? MI EZ A TÖMÖR FOS!?!?!

Im out

Qtya belei lassan felkúsznak a garatfalán és megtöltik a száját. Az érzés, miközben olvassa a novellát, lassan hatalmába keríti minden érzékszervét. A szemei próbálják kiégetni saját magukat, hogy megakadályozzák a képek agyba jutását, miközben az elme mindinkább igyekszik megnehezíteni az olvasottak értelmezését. Bár igaz, ami a lapon van azt egy az egyben lehetetlen értelmezni. A hugyhólyag is feszül, már az sem bírja tovább, de Qtya magával viszi a vécére a könyvet. Ahogyan lassan végigszenvedi a novella utolsó odalait, úgy egyre fokozatosabban és fokozatossabban jut el a végső megsemmisülés állapotába, a Nirvánába…

MI. EZ. A. FOS?

MI EZ A NYAKBATEKERT ÉS SZÉLESRE TÁRT ALAGÚTFALÚ SEGGLYUKBÓL KIOKÁDOTT BIRKAGANÉ?!

Állj! Álljunk csak meg, hadd vázoljam fel!

Szóval van egy vírus amit behurcoltak egy állomásra. A diverzánsokat elkapják, majd elegendik őket azzal a feltétellel, hogy segítenek valamiért kitartani a felszínen 36 percet egy mutánshorda ellen, erre pedig kapnak valami erőnövelő drogot is, amivel sokkal erősebb állatokká válnak és ölnek, szakadnak a bele és kivájják valaki szemeit, aztán meg valami gány befejezés és vége…

Vrocsek, nyertél… Nem a tied a legszarabb munka az antológiában, ez az Anyatej Gebecsikó messze mérföldeket ver rád a metélt falloszkájával, mert ennél szarabb, ismétlem ENNÉL SZARABB MUNKÁT én még életemben NEM OLVASTAM!

A kórházi ápolás sikeresnek mondható:

Cím: Az oktató

Író: Olga Svecova

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Ezúttal egy könnyed novella egy korábban katasztrófavédelmisként dolgozó, kiöregedett sztalkerről, aki visszavonultan él egy állomáson és mindennapjait azzal tengeti, hogy kölykökből képez ki tökös sztalkereket.

Semmi extra, egy novella a kedvesebb fajtából. Nincsenek mutánsok, nincs agyonakciózva. Nagyobb hangsúlyt kap a Kiképző múltja és lelki állapota, illetve annak a fejlődése…

Ki hinné, hogy pont egy nő tudott jó novellát írni egy tipikusan férfi szívekhez szóló szériába?

Semmi extra, de nekem felüdülést jelentett Gebecsikó után.

Vérző busz születik a Széna téren… hoppá, rossz cím!

Cím: A mesterlövész (Magyarországon pont ilyen címmel kiadni 😀 )

Író: Konsztantyin “Eretnek” Baranov

Oldalszám: 14

Fordította: Turi Márton

Ez a novella egy az egyben egy a Metro: Last Light-hoz megvásárolható DLC küldetés, a Red sniper.

Következő…

Na jó, ennyivel nem úszom meg, ugye?

A novella egy mesterlövészt helyez a célkeresztbe (höhöhö), aki éppen levadász egy csapat sztalkert, akik az állomásukra térnek vissza a zsákmánnyal. Fegyverpornónak hangzana, de ez a jobbik fajtából van. Nem megy el az agyatlan akció irányába. A lövéseknek súlya van és persze a környék mutánsai is felriadnak a zajra. Az író leírásából érződik, hogy foglalkozott egy keveset a mesterlövészet művészetével, így tudja hogy mi merre nagyjából hány kilométer.

Összességében ez is olvasható darab, bár annyira jónak nem mondanám. Inkább egy könnyed kikapcsolódás és persze egy olyan novella, ami bár fegyverpornó, de legalább abból a fajtából, amit én is nyugodt szívvel el tudok olvasni.

Pompei megelevenedése egy könyvre való túlzott rálihegés következtében:

Cím: Tabula Rasa

Író: Szergej Antonov

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

A brahmanok a Poliszban hírt kapnak egy sztalkertől, hogy látta az állítólagos Fóliánst.

A Fóliáns – mely a brahmanok hite szerint a múltat a jelent és a jövőt egyaránt tartalmazó krónika – megkeresésére egy sztalkert, Shootert… Shootert… Shoo… Shoo…

Ez nekem nem megy…

Qtya a Shootert meglátva letette a könyvet, majd rövid gondolkokás után következetesen fogta és a falhoz vágta azt.

Három napig hevert a kötet a sarokban, míg Qtya végül befejezte az első valamire való házidolgozatát és miután belelépett, végül eldöntötte hogy folytatja.

Szóval Shooter… Öregem, csak kerüljenek a kezeim közé Szergej tökei… Szóval Shooter fel is kujtorog a felszínre, majd a könyvtárosok vigyázó tekintetei közepette be is tör a Könyvtárba, ahol a Fóliáns keresésére indul. Ahogyan egyre közelebb és közelebb ér hozzá, úgy a Könyv is bombázni kezdi, méghozzá különböző jelenésekkel és látomásokkal.

Librarian

Ennek ellenére Shooter megszerzi a könyvet, habár az a metróba vezető visszaúton még egyszer utoljára megtréfálja.

Ennyi a novella, megint csak semmi extra. Szergej elég nagy fába vágta a fejszéjét, mert annak idején Glukhovsky a Metró 2033-ban semmi konkrétumot nem adott meg a Fóliánst illetően, így írónk kénytelen volt a saját képzeletére hagyatkozni, amikor megírta a novellát…

Hogy milyen is lett a végeredmény?

Nem rossz. Elnézőbb vagyok vele, mert a munkája nem is lenne olyan vacak, csak ugye a téma kifogott rajta.

Embernek lenni könnyen jelenti, hogy embernek nem lenni lehet Lenin!

Cím: Embernek lenni

Író: Alekszandra “Dia Feliz” Tverszkih (Ezt a nevet… Ezt már csak a Stella Star űbereli!)

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

Egy fiú felszökik a felszínre, hogy betegeskedő nővérének gyógyszert szerezzen. Egyetlen fegyvere egy kihegyezett vacső, amivel bár el tud kergetni egy falka veszett kutyát, de a nagyobb dögökkel már meggyűlik a baja, szóval inkább menekül és bujkál, miközben kétségbeesetten kutat a megfelelő herbárium után.

Ezek alapján nem is mondanám jónak, de a csavar a végén…

A novellában a fiú hosszasan vágtázik a városon keresztül, menekülve a gyógyszeres csomagokkal, míg az egyik épületben egy alak le nem teríti. Az epilógusban érkezik a nagy csavar, az illető ugyanis egy értelmes mutáns, aki a leírt novellát éppen egy tábortűznél meséli el egy barátjának.

Az élet túlmutat az emberen, az evolúció talál nálunk jobb lényeket az új világ benépesítésére.

Patkányok vagyunk csak, a Föld többé nem a mienk, bár igazából nem is volt az soha.

Kiváló!

A Negyedik Birodalomból érkeztem és babát vennék a felszínen, persze elvitelre:

Cím: Gyermekvilág

Író: Jelena Fadosz

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Jaj, már kezd elegem lenni ebből.

Sztalkerek összebalhéznak a metróban a gaz nácikokkal, aztán történik egy verekedés valami arénában és a bátor sztalkert – aki egy nő – végül elengedik, hogy a felszínre mászva babák után kutasson egy áruházban, ahol össze is találkoznak a radioaktív macskásnénivel.

Nem tudom, miért nincs végre egy olyan író, aki hajlandó egy kicsit jobban nekifeküdni a Reich-nek és nem csak úgy bemutatni őket, mint gyilkológép fasisztákat. Ennyire alacsony lenne az igény egy jól kidolgozott nemzetiszocialista szálra a Metrón belül?

Hóbortos hobók csöveznek az apokaliptikumban:

Cím: Arszi

Író: Vaszilij Pronyin

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

A novella 2013-ban veszi kezdetét.

Egy Arszinak becézett hobó a Gyűrű metróján próbál szunyókálni, amikor egy csapat hideg milicista kellemes verésben részesíti és elkergetik.

A novella során megismerhetjük Arszi múltját és tragikus életét, miközben folyamatosan haladunk az utolsó hat perc irányába. Hobónk életének szörnyűségei közepette felfedez egy titkos katonai objektumot, ahol sikeresen meghúzza magát és átvészeli az apokalipszist.

Érdekes, ha valami jól van megírva és olvasatja magát a történet, arról nagyon sokat nem tudok írni…

Kivéve ha már ezredjére találkozom ugyanazzal a sablonnal, ami nagyon beleette magát a Metró Univerzumba, miszerint a főhős álmodik és álmában tök szép minden, csicsergnek a madarakon a fák és dalolnak a tarajos gőték, majd szörnyűségek sorozata és OTT A SZÖRNY!

Esküszöm, egyre inkább terítéken van a paródianovella sorozat, ahol ezeket fogom úgy kifordítani, hogy az már fájni fog.

Ennek ellenére Pronyó Pronyin novellája jó…

Farkasemberekkel erdőben versenyt futva rohanok a metró felé:

Cím: Tejút

Író: Ruszlan Kljauzov (Na ezt a nevet mond ki teli szájjal!)

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

Őszinte leszek, marhára nem emlékszem hogy miről szól ez a novella.

Ami már jót jelent az írónak, mert akkor nem volt olyan szar hogy nagyon beleégjen az agyamba, na de olyan jó sem, hogy érdemesnek tartsam megjegyezni…

Gyorsan belelapozok és… Valami öreg faszi a csillagok útján tájékozódva farkasemberekkel viaskodik a susnyásban, majd havat nyelve sprintel el üldözői elől, lerohan a Metróba és vége.

Hát… Hát… Olvastam már rosszabbat is.

Egyébként egy érdekes feltevés: A vidéki állatvilág miért is változik meg?

Értem én hogy apokalipszis meg minden faszom, csak szerintem ez hülyeség. A városi lényeket még megértem, mert ugye torzult környezethez torz külső dukál, de vidéken mi a nyavaja ösztönöz egy farkast arra, hogy két lábra álljon és torzult pöcsét futva lobogtatva üldözze Piroska bácsit a havas tajgán keresztül?

Mindegy, nem ártom bele magam jobban…

Nukleáris kutatólabor, abortusz és folyóban szötymörgő mutáns harcsák:

Cím: A Mennyország kapuján túl

Író: Szergej Moszkvin

ÁLLJ! Állj-állj! Most komolyan a Vörös Vonal volt pártfőtitkárának a nevét használta a fickó művésznévként!?

Oldalszám: 22

De most komolyan, remélem ez a valódi neve… Kreatívnak kreatív, de hát ugye ha szar, akkor meg nem tisztelet adás, hanem egy tiszteletes análbaszás.

Fordította: Vértes Judit

Szibéria, Novoszibirszk.

2033.

Elvadult vadon az Ob folyó két partján.

Egy háború előtti atomlabor lakossága borzalmas időket él meg. Kevés lakóhelyük és alacsony erőforrásaik miatt komoly népességszabályozási programot vezettek be, melynek egy sztalker és terhes felesége is éppen készül áldozatul esni.

A sztalker viszont kialkudja a labor vezetőjével, hogy egy veszélyes küldetés végrehajtásáért cserébe engedélyezi neki és drága asszonyának, hogy megtarthassák a kölköt.

A sztalker útnak is indul, hogy megkeressen valami urántartályt a menedék reaktorához, miközben otthon maradt feleségét a laborvezető boszorkány asszisztense akarja eltenni láb alól, mert szerinte egy cseppett sem szabad engedni és a kölköt mindenképpen ki kell nyúvasztani, különben a menedék többi lakója fellázad a népességkorlátozás ellen és az mindannyiuk halálát jelentheti.

Oké, tisztázzunk valamit, elég erős abortuszellenes felhangja van (amit egyébként én támogatok, tehát a női olvasók nyugodtan megkövezhetnek), szóval elég kellemetlen, de ebben a történetben én… a Banyával értek egyet… (Mert elsősorban a józan paraszti eszemre hagyatkozom).

Komolyan, az emberi hülyeség netovábbja, hogy életben vagytok és megvan minden eszközötök egy működő kolónia fenntartására, azonban ahelyett hogy beosztanátok mindent és vállalnátok a kegyetlen módszert hogy a jobb időkre életben maradjatok és majd ha egy kicsivel kevésbé lesz szar a helyzet, akkor telepotyogtassátok fattyakkal a szibériai erdőket… Nem, nektek már halálra kell szülnötök a jövő generációját és a ti boldogságotokért cserébe az elkövetkező nemzedékek sírját kell még mélyebbre ásni, hátha majd lesz egy olyan szép és boldog jövőjük, ahol vígan felfalhatják egymást…

De szép jövő, nagyon szép jövő.

A novella is itt hibáz. Mindenképpen Ördögnek akarja bemutatni az öreg nőt, miközben semmit sem próbál meg tenni azért, hogy egy halvány fasznyit is, de érthetőbb szándékokkal ruházza fel és rávilágítson, hogy csak a szükséges rosszat vállalja a jövő nemzedékeinek boldogsága érdekében…

Egyébként a befejezés megint az, hogy eljutnak a Metróba és ott boldogan élnek, amíg Gyjakov rá nem bukkan a szeretett újszülöttre és militáns gyerekkatonát nem csinál belőle, hogy boldogok legyenek az animereferenciával rendelkező rajongók… De ott még nem tartunk… Kitartás…

Három buzi egy rádiótoronyban gombán él harminc évig:

Cím: Jelzőfények

Író: Katyerina Tarnovszkaja

Oldalszám: 14

Fordította: Zoltán Dominika

Élt egyszer három fiatal tinédzser, akik egy békalencsés tóban úsztak minden nyáron.

Mikor elkövetkezett az apokalipszis, akkor egy erdőben kirándultak éppen. Nem volt mit tenniük, ugyanúgy mit enniük, így hát egy elhagyatott rádiótorony pincéjében húzták meg magukat.

Egy ideig a torony készletein éltek, aztán mikor azok teljesen kimerültek, az erdőben gombásztak és azon éltek tovább.

Eltelt harminc év…

Közben teljesen elidegenedtek egymástól, mint Marx a munkától, és teljes kussban lapítva éltek tovább így, míg végül szakállat nem eresztettek és ebbe bele nem fáradtak.

Kedves olvasó itt most nyugodtan megkérdezheti, hogy mi a fene is ez, vagy hogy az író éppen komolyan gondolta e? De nem hiszem, hogy olyan komoly logikai kérdésekkel kellene foglalkoznunk, hogy mégis honnan termelt a szervezetük elég vitamint, hogy hogyan voltak képesek csak gombán életben maradni és mégis hogy lehet az, hogy nő nélkül nem ölték, vagy kúrták szét egymást harminc év alatt.

Mindez nem számít, mert mikorra már közelítenek a negyvenhez és már ráuntak egymás testnyílásainak a próbálgatására, úgy döntenek hogy mégis ideje lenne valamit csinálni és puszta kedvtelésből bekapcsolják a rádiótorony vörös jelzőfényeit, hátha segítséget kapnak.

Hogy áramot honnan szereztek, megint ne kérdezze tőlem semmi.

Telnek a napok, segítség nem érkezik, majd a torony is összedől saját súlya alatt, így hát a fiúk egyike végső elkeseredésében felköti magát, míg egy másik elemenkül, hátrahagyva a társát és nagy nehézségek árán végül MEGINT ELJUT A KURVA METRÓBA és ott fogadalmat tesz, hogy visszamegy és lehozza majd szeretett análpajtását.

Olyan isten nincs és nem is fogok kitalálni magamnak, ami rá tudna venni, hogy ehhez megint hozzányúljak!

A különös véletlenek folytán egy francia kislány lelke fehér gecilabdaccsá változik:

Cím: Egy szellem memoárja

Író: Viktor Tarapata

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A véletlenek különösek lehetnek, pláne ha olyan sok van belőlük egy novellában, hogy nyugodtan adhatnának kölcsönbe ezret egyiknek-másiknak.

Párizsban járunk, ahol egy kislány éppen bőszen csigás croissant-ot zabál.

Apja különös véletlen folytán pont egy pék, akinek különös véletlen folytán pont van egy majd ezer éves családi receptje. Különös véletlen folytán pont befut egy orosz nagytőkés aki ismét csak egy különös véletlen folytán ezt a receptet akarja a moszkvai éttermébe és hihetetlen, de megint csak különös véletlen folytán olyan kedves és lóbaszó vigyorral dolgozó illető, hogy a papát és a teljes családot saját költségén kész lenne áttelepíteni Moszkvába. Különös véletlen folytán a papa kislánya – aki a mesélő is egy személyben – mindig is szeretett volna eljutni Oroszországba és különös véletlen folytán pont hogy beszél is egy kicsit oroszul.

El is költöznek Putyisztánba, ahol a milliárdos fiával találkozva a főszereplő kislány megint csak hódolhat a különös véletlenek istenének. Ugyanis különös véletlen folytán a milliárdosnak van egy fia, aki franciául akar megtanulni és ezért cserébe Ő meg oroszul tanítja meg a kislányt…

Jaj…

Jaj

Higgyétek el, ez olvasva sokkal irritálóbb, mint ahogyan én elmeséltem.

Aztán persze be is következik az ilyenkor szokásos apokalipszis, a kislányt meg a menekülő tömeg szépen és komótusan, de laposra tapossa futás közben.

A halott gyermek szelleme valami spirituális tudjaafaszom megtisztuláson vesz részt, ahol fehér gecilabdaként él tovább a metróban, miközben más fehér gecilabdacsokkal diskurál a fehér gecilabdacsként való létezés értelméről, aztán jön egy szerelvény és elviszi valahova, ahol valaki őt már nagyon várja, mert valószínűleg neki nagyon hiányzik egy fehér gecilabdacs…

Nyugodtan, nem kell megérteneketek, mert én sem értettem egy büdös szót sem.

Következő!

ÁLLJ!

Mi van már?

Qtya, gondolj már bele! Fehér gecilabdacs, akit…

Akit egy hosszú vonat betol egy alagútba, majd fehér fény és egy hang a nevén szólítja, hát persze!!!

Hiszen meghalt, aztán genyaként élt tovább valakinek a tökeiben, majd egy metróhosszúságú míves lőcs betolta őt egy nőbe és megszületett! Esküszöm, hát ezért lett 88%-os a magyar érettségim!

Posztnukleáris képzőművészet egy rogyadozó toronyház erkéjén:

Cím: Remény ajándékba

Író: Alekszandr Kojnov

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A Tiszt egy felszínről készült képpel akarja megörvendeztetni a kisfiát a szülinapján, de mivel a Háború óta eltelt szűk 20 év nem tett jót a fényképezőgépeknek, így egy festő ismerősét veszi rá arra, hogy menjen fel és fesse meg Moszkvát egy toronyházból.

A Festő el is vállalja a feladatot, mely során hosszasan morgolódik azon, hogy romokat festeni képzeletből is tudna, így újra életre kelti a halott várost. A folyamatot persze nem tűrheti a közelben röpködő démonfamília, így hát mindenkit felfalnak. A kép szárnyra kel és KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN pont akkor száll be a metróba, amikor a csapat keresésére induló parancsnok kinyítja a hermetikus kaput…

Megint egy jó történet, bár ismét semmi extra.

Egyszeri elolvasásra egész szórakoztató.

Bájos sokk a Fekete-tenger mélyén búvárkodó sztalker szemszögéből:

Cím: A polipölő

Író: Lev Rizskov

Oldalszám: 18

Fordította: Gergely Gabriella

Egy Fekete-tenger mélyére épített vízalatti hotel túlélte a Világot felperzselő nagy Háborút.

A túlélők szigorú szabályozások szerint próbálnak életben maradni Ruszko Rapture-ben, azonban léteznek a törvényre magasról tévő badass búvárok, akik tojva minden biztonságra kimásznak egy peronra a bakteriális szlötyibe és vízalatti mutáns halcuccmókat gyilkolásznak a húsukért.

Bájosokk

Meglepő, de MÁR MEGINT egy olyan írás kerül szerintem a legjobbak közé, aminek semmi köze sincs a metróhoz. Kreatív, a kevés oldalszám ellenére elég részletesen bemutatja a vízalatti kolónia életét és mindennapjait, valamint annak kialakulását is szépen elmeséli.

Hangulatos írás, nagyon jó helyszínválasztással és végre van egy jól előadott harcjelenet, amely nem az “Öljünk meg minél többet minél változatosabb módon, mert az kell a népnek!” sallangot követi, hanem a kedves búvár még egy 1v1-et is elég keményen megszenved.

A legjobb novellák egyike az antológián belül.

Hull az érdes szürke hó, megdöglött a Télapó:

Cím: Újévi történet

Író: Konsztantyin Benyov

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

Karácsony a Metróban…

Oké, próbáljuk meg megint.

Ortodox Karácsony a Metróban…

Oké, utoljára…

Poszt apokaliptikus ortodox Karácsony az orosz Metróban.

Meglepő, hogy megint egy a Metróba kicsit sem illő téma lett az, ami egy egész jó novellát eredményezett?

Karajcsont

Kicsit sem, általában ezek az igazi gyöngyszemek!

Egy gyereknek véletlen elkotyogott karácsonyi történetet követően egy állomás lakossága rákényszerül arra, hogy ismét megünnepeljék a Karácsonyt, bevonva ezzel a körzet összes többi állomását is.

Dúl a szeretet, remény gyullad az elgyötört szívekben és a Csecsenföldön korábban tömegeket lemészároló Mikulás lelke is megnyugszik.

Nem egy éllovas novella, de a története egész kedves és egy hideg téli estén egész kellemes olvasmány. Hogy a karácsonyi hangulat megteremtésére mennyire alkalmas, azt nem tudom megmondani, kezdve azzal, hogy novemberben olvastam végig, másrészt meg jómagam nem ünneplem a napot, amikor Jézus Krisztus elvette a saját anyja szűzességét.

Magát németnek képzelő idegbeteg orosz rohangászik a felszínen egy Dragunovval:

Cím: Az igazi német

Író: Dmitrij Jermakov

Oldalszám: 14

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (Cicám, a te neved sem öt perc volt kibetűzni.)

A novella a sztalkerek két típusának bemutatásával nyit.

Először láthatjuk a mindentől fosó, falhoz lapuló és egész éjjel settenkedve lopakodó alagúttöltelékeket, akik még a saját árnyékukra is úgy reagálnak, hogy szörnyet halnak tőle.

Aztán ott vannak az úgynevezett lármások, akik még az olyan egyszerű dolgokat is géppuskatűzzel oldják meg, mint egy ajtó kinyitása, vagy egy májkrémes kenyér megkenése.

Ezzel nem is lenne semmi gond, csak a novella kedves írója szerint az utóbbi, az úgynevezett lármások közül sokan különös gyakorisággal térnek vissza az állomásraaa… NEM! NEM! NEM OSZT A FASZOM, DE SZOROZNI MÁR MEGTANULT!

Nerd2

Mi ez a hülyeség!? Ki talál ki ilyet!?

A történet szerint valami drezdai születésű német színész a Háború idején pont Moszkvában tartózkodott, így hát kellemes német baritonjával a Metró gyér lakosságát volt módja boldogítani.

Hogy családja megélhetését biztosítsa, nyelvtanárként elköltözött a Negyedik Birodalomba, ahol németet tanított a gaz gonosz náczikoknak.

Ez egészen addig ment, amíg a gaz gonosz, még a vécére is lovaglópálcával és Vaskereszttel járó náczikok el nem kezdték a torzszülöttek eltakarítását. Hősünk ekkor gondolt egyet és családját, valamint a magát németnek gondoló őrült Ivánt… ÁÁÁ!!! Szóval Helmut kigondolja, hogy hiába tiszta fajilag és megbecsült állampolgára a Reich-nek, azért a metró egyik legbiztonságosabb állomásáról mégis illene elköltözni a Szevasztopolszkajára, a metró egyik legveszélyesebb mutánspoklába, mert ugye hiába vagy megbecsült ember, ha gaz náczikok becsülnek és tisztelnek téged, akkor máris fogni kell asszonyt és kölköt, majd futni és futni, még ha a Pokol kénköves tüzére, akkor is.

Itt őrült orosz cimborájával berendezkednek és a határőrségnél kezdenek el dolgozni, ahol ahelyett hogy Hunter rögtön fogná és szokásához híven féltéglával agyonbaszná mind a kettőt, még megbecsült emberek is lesznek.

Egyik nap a kezükbe akad a Moszkvai Német Nagykövetség alaprajza, melyen miután felfedeznek egy bombabiztos atombunkert, gondolnak egyet és valami kamuszöveget beadva az állomásfőnöknek, elindulnak azt felderíteni.

Persze ezután elszabadul a fegyverekkel tarkított, puskaportól bűzlő fegyverpornó. Dögök hullanak el és az égből zuhanó szitává lyuggatott démonok tarkítják a zöld naplementét, amikor is a két német sztalker el nem éri a Német követséget.

Itt a gaz gonosz náczikok bukkannak rájuk a Reich-ből. Helmutot ki is nyírják, ám még idejében Iván segítéségre sietnek a követség alatt kucorgó fegyversakálok. Mészárlás és pusztítás, Iván meghal (ÉLJEN! ÉLJEN!), aztán csattanó hogy az alaprajzot a követség lakói sztalkerek odacsalására terjesztették a metróban, majd vége…

Kész, ha tudnám, akkor kidobnám a taccsot, de a gyomrom már valahol a fogason lóg az agyam mellett, mert ilyen tömény szemetet már jó tíz perce nem olvastam…

Csak nem azért ez a legszarabb novella, mert a Gebecsikó képes volt szarabbat alkotni.

Nem szükséges az egyszerűbb utat követni, mert abban nincs semmi feature:

Cím: Mindörökké együtt

Író: Grigor Elbekjan

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

A történet a felszínen nyit, egy toronyházban.

Egy csapat fejvadász éppen egy hírhedt bandita, a Vándor csoportján készül rajtaütni.

A fejvadászok között egy testvérpár is az akcióra vár, Anton és Szemjon.

A váratlan kitört akciót tragikus fordulat követi, amikor a Vándor – mit sem törődve a seggébe tuszakolt fél tucat puskacsővel – fogja magát és kilöki Antont az ablakon, ahol az véres taszajtékká zúzódik a járdán.

Váltás.

Szemjon az állomás kórházán ébred, mellette az ágyon pedig kicsit sem véres taszajtékként Anton fekszik. Egy kis drogkúra, majd folytatódhat a történet.

Rövid kórházi ápolás és magyarázkodás, majd furcsa dolgok történnek. A parancsnok valamiért elég furcsán beszél Szemjonnal és valamilyen különös oknál fogva észre sem veszi Antont, mintha ott sem lenne… Itt valami bűzlik…

Kocsmázás, Anton nem iszik… Itt valami nagyon bűzlik…

Kocsmázás után Szemjon felbátorodva odamegy egy kiszemelt nőstényhez, aki tüstént a dolgok közepébe is csap, amikor tiszta erőből megküldi őt egy csöcsből indított erőteljes öleléssel, majd annyit mond neki: “Nagyon bátor vagy. Őszinte részvétem.”

Aha… Akinek ezek után nem esett le, hogy mi történt, az húzzon el és kurva gyorsan nézze meg a Hatodik érzéket.

Ennek ellenére Grigor bátya valamiért úgy érzi, hogy az olvasó hülye és erre még csak tesz és tesz rá a lapátokkal.

Itt pedig kritikusi énem hadd vegyen ki egy kis szabadságot és hadd adom át székemet művészlélek írói énemnek, aki már eléggé vágyik arra, hogy érvényesülhessen.

Köszönöm, vajh te biz az faszfej.

Grigorij Proverka ül most a billentyűzet mögött és hivatalosan is átveszi a kezdeményezést.

Hadd idézzek hát saját magamtól és mutassam be mindazt, ami Elbekjan kollega novellájából kimaradt, holott szerintem ennek a párbeszédnek meg kellett esnie ahhoz, hogy elérjük a finálét.

A történet arról, hogy bár az egyszerű dolgok sokszor hatékonyak, azért ha menőnek akarunk tűnni, néha érdemes a történeti logikát feláldozva a hülyeség oltárán megmutatni, hogy mi igenis hülyének nézzük az olvasót, mert mi is hülyék vagyunk, de nagyon ám!

Mindörökké pettyhüdt

– Parancsnok úr – szólította meg felettesét Petya készségesen, miközben a szamovárban gőzölgő gombatea hírét adta annak, hogy ideje lenne végre leszedni őt a kurva kályháról.

– Tessék, Petya – fordult beosztottjához a Parancsnok, közben fél szemmel figyelve a sípoló szamovárra a kurva forró tűzhelyen.

– El kellene mondanunk Szemjonnak, nem helyes ez így. Tudnia kell.

A Parancsnok vén és ráncos kezeit tördelve gyászos képet vágott, mint aki éppen a saját temetésén vesz részt, ahol egyedül Ő az egyetlen ember, aki tudja, hogy igazából nem is halt meg.

– Igazad van, Petya – felelte kis gondolkodást követően a gyászos képű Parancsnok. – Mindenképpen meg kell tudnia az igazat, akármilyen fájdalmas legyen is.

– Van valami ötlete, uram?

– A szokásos kúra, ha úgy tetszik. Kiürítünk egy szobát teljesen csupaszra. Bevisszük és leültetjük a Szemjont, majd ott elmondjuk neki.

Rövid csend állt be, ahol mást nem is lehetett hallani, mint ahogyan sípolt és fújtatott az átforrósodott szamovár. Az elpárolgó víz gőze megtöltötte a kis szobát, felverve a párát. A kicsapódó vízcseppek lágy csíkokban csordogáltak le a szent ikonokról, azt az érzetet keltve, hogy Szűz Mária éppen ráizzad a kisded Jézus fejére.

– Uram – felelte magabiztosan Petya. – Uram, szerintem ez ostoba terv.

– HE!? – hökkent meg a Parancsnok. – Ugyan miért lenne az? Talán neked jobb ötleted van?

– Lenne egy ötletem.

– Hát akkor gyerünk, ki vele!

– Uram, ha megengedi. Az állomáson úgyis téblábol éppen húsz fölösleges ember, akiknek látszólag semmi dolguk sincsen. Mi lenne, ha beadnánk Szemjonnak, hogy a Vándor megszökött?

– Igen…

– Elvisszük őt egy mellékvágányra, ahol én és az a húsz ember beadjuk, hogy elárultuk az állomást, aztán megöljük magát és a segédjét!

– Aha…

– Majd lefogjuk Szemjont, magukról meg kiderül, hogy csak heccből tettettek halált, felkelnek és aztán odamegyünk Szemjonhoz, jól a szemébe nézünk és csak aztán mondjuk meg neki, hogy Anton halott!

A szamovár az érzékelt hülyeség hatására darabokra robbant. Darabjai betöltötték a szobát. A szétdurrant edényből kifröccsent gombatea bűzölögve forrt tovább a tűzhelyen.

– Petya – szólt a Parancsnok. – Petya, ez egy zseniális terv!

És próbálja azt beadni nekem bárki, hogy pontosan nem ez történt!

Mert igen, ez történik!

Ráadásul Elbarák úr még odáig is elmegy, hogy az olvasót a végső idiótának tekinti. Ezt onnan is tudom, hogy bár már tíz oldallal korábban leesett hogy konkrétan mi is lesz a csattanó, ennek ellenére még tovább és tovább is játszik a dologra úgy, hogy “Anton próbálta megmenteni a parancsnokot, de nagyon furcsán.”. Nagyon furcsán én döfködöm anyád pináját a faszommal, ne nézz már hülyének! Ha valakinek már tíz oldallal korábban nem esett le a csattanó, arra meg jogosan ráaggathatjuk a műveletlen jelzőt.

Esküszöm, ha megint egy ilyen logikátlan szar kerül a kezembe, akkor én…

A Hanza kémelhárításának legjobb ügynökét meg nem nevezett okok miatt sztalkerségre kárhoztatják:

ÁÁÁ!!!

Cím: Nincs menekvés (Ahogy nekem sem a Pokolból…)

Író: Szergej Kuznyecov

Oldalszám: 28

Fordította: Németh Emese Zsófia

Mindenki képzelje maga elé.

Sötétség honol a metróban, ahol egy bérgyilkos éppen beles egy sátorba. Pisztolyát ráfogja a benn üldögélő hullajelölt tarkójára, majd amikor meghúzza a ravaszt, a fegyver csupán trollkodva kattan egyet és besül.

Az árnyak közül a Hanza biztonsági őrei özönlenek elő és a tetüt lapostetüvé konvergálják.

A Hanza 007-es ügynöke megint jól végezte el a feladatát és már éppen szervezné be a saját csapatába a diverzáns ügynököt, amikor is váratlan megbízás keretein belül a Nagykutyák a felszínre küldik, hogy menjen el valami Moszkva környéki kisvárosba és keressen meg valami gyereket és hozza vissza a metróba.

007 persze hárítana, mivel Ő az apokalipszis óta csak egy alkalommal járt a felszínen, de láthatólag a főnökséget egy kicsit sem hatja meg az, hogy beosztottjuk a józan paraszti ész nevű betegségben szenved és késlekedést nem tűrve felzavarják őt a felszínre, ahol valami látomások kezdik el nyaggatni, majd a végén meghülyül és vége…

Remek, csak tapsolni tudok, mert a szörnyülködéstől már az arcom tetemes hányada elmállott.

Komolyan az egyik legjobb ügynökötök az, akit fel kell zavarni a felszínre zéró tapasztalattal és nulla eligazítással? Nem lett volna erre alkalmasabb mondjuk egy sokat próbált sztalker, aki valószínűleg kapva kapott volna az alkalmon egy zsíros töltényekkel megtöltött erszény láttán?

Meh, hagyjuk… Annak örülök, hogy legalább militáns csatapulyákat nem erőltettek…

Pedofíliára hajazó akciószaltók egy militáns harcipulya és egy szavahihető sztalker társaságában:

Cím: A sztalker becsületszava

Író: (Az a rohadt) Andrej Gyjakov

Oldalszám: 18

Fordította: Medzibrodszky Alexandra

Elegem van… Kezdek összeomlani… Felkeltem a szék mellől és egy nagy darabot kitéptem a saját fejemből, mert nem bírtam tovább a fájdalmat… Heh…

Nem baj, csak ezen jussak túl… A végső fő és legfőbb ellenfél… Andrej Gyjakov…

A történet Moszkvában játszódik, azon belül is egy a metró többi részétől elvágott állomáson.

Ezt az állomást az atomcsapást követően a talajvíz elszakította a metró többi részétől és lakói izolációban éltek húsz éven keresztül, míg a falból előszötymörgő gilisztaszörnyek fel nem falták majd a teljes lakosságot, egyetlen családot kivéve.

Ezt a családot egy frissen felbukkant sztalker próbálja megmenteni, aki a szötymörgő gilisztacsökevényeket követően érkezett az állomásra és már csak a kis család túlélőit találta.

El is vállalja, hogy egyesével elszállítja a családtagokat a Poliszba, míg mindegyiküket biztonságba nem juttatja. Az első eszkort a nagypapával sikerül is, majd utána a kislányra kerül a sor, de miután az retteg a csúnya bácsitól, így végül a nagy sztalker beadja a derekát és elviszi vele az anyát is.

Mellesleg megjegyzem, hogy a sztalkert Vándornak hívják…

Aztán valami furcsa dolog történik. A fater alvajárás közben véletlen kinyitja a hermetikus kaput, majd visszafekszik aludni.

A visszatérő Vándor szerint ez a Hívás, amit egy pszichotikus szörnyeteg idéz elő. A fater érzékeny erre a dögre, ezért végül fogja és elviszi őt onnan a FIÁT MEG HÁTRAHAGYJA!!!

ÁÁÁ!!!

Oké, ha az anyát a lányával kettesben el tudtad vinni, miért indulsz útnak a faterral és hagyod ott a fiút!? Ennek semmi értelme!

Aztán persze a fiút is elkapja a Hívás, kikecmereg a sötét alagútba és valami csápos japán pornószörny meg akarja enni, de uge Gyjakov itt még vissza tudta fogni perverz hajlamait és a csápos nem kúrja széjjel a kölök minden egyes testnyílását, hanem a visszatérő Vándor egy gránáttal megteszi ugyanezt, csak a nyüszüge popilszörnyeteggel…

ÁLLJ!

Mi van már megint!?

Semmi, csak szerinted nem lett volna jobb az a csavar, ha kiderül, hogy a szörny igazából a Vándor és akiket eddig elvitt, azokat mind felfalta?

Tényleg! Hogy az mekkora csavar lett volna!

De nem, helyette Vándor fogja, belepakolja a kölyköt a háti bevásárlószatyrába, majd esküszöm a legunalmasabb harc veszi kezdetét, amit valaha olvastam. Ám a dolgok még csak most érik el a tetőpontjukat, ugyanis Gyjakov itt már végképp nem bírt magával és a harc hevében a nagy kemény sztalker előhúzza két megtermett gyorstüzelő pisztolyát és hátranyújtva a hátizsákban fityegő alig tízéves gyereknek!

Qtya? Qtya? Attól tartok hogy meghalt… Úgy tűnik nekem kell befejeznem a kritikát…

Szóval… Hogy is kell ezt? Értem, szóóóval… Vándor fut, s rohan a végzete felé, közben pedig minden mi a városban szem szájnak tulajdonosa üldözi őt maximális erőbedobással, aztán…

…aztán meg amikor már Vándor majd lefullad és esik össze, készülvén a nagy önfeláldozásra, hirtelen KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN egy pont arra járó sztalkercsapat megmenti őket!

KÉSZ!

Eddig csak sejtettem, de most már maximális bizonyossággal kijelentem és ezt véssék majd a sírkövemre is halálom után: ANDREJ GYJAKOV EGY PEDOFIL!

Pedobear

Olyan mértékű fosvihar kerekedik ennek a szörnyűségnek a végére, hogy az már nem igaz! És elvileg Gyjakovot kellene nekem a legjobb írónak tekintenem az Univerzumban… A LEGJOBBNAK!? Elmennek a fegyverpornósok a picsába, egy kalap szart nem ér a munkássága!

Elegem volt, lassan már ott tartok, hogy soha a büdös életben nem olvasok metró könyveket!

Egy sztalker-asszony férjurának agya behatol a zöld szlötyimötyi tudatába:

Cím: A szörnyeteg

Író: Jelena Csernih

Oldalszám: 18

Fordította: Turi Márton

Nem emlékszem semmire ezzel a novellával kapcsolatban, vagyis annyira biztos nem volt szar, hogy emlékeznem kelljen rá, de annyira jó sem.

Ez csak annyit jelenthet, hogy bemutatnom sem érdemes.

Következő!

Nyizsnyij Novgorod nagy sztalkere romantikázik feleségével a felszínen:

Cím: Hajnalhasadás

Író: Irina Baranova

Oldalszám: 20

Fordította: Németh Emese

Igen, ez egy romantikus novella.

Igen, ilyenek is vannak.

Nem, egyáltalán nem szar.

Egészen kellemes olvasmány.

Jé

A sztalker teljesíti haldokló felesége utolsó kívánságát és még egyszer utoljára felviszi őt a felszínre, hogy megmutassa neki a halott várost. Finom motívumokkal dolgozik, szépen vezeti végig az olvasót és egyszer-kétszer egészen ügyesen kezeli a karaktereit is.

Emelem kalapom, szép munka.

Illetve feltűnt? Nem?

Megint egy olyan írás sikerült egész jól, ami egyáltalán nem akarja majmolni Glukhovsky-t.

Meghasad az ég, a Világ lelke kitárulkozik. A fosvihar tovaszáll és ami marad a helyében, az egy utolsó, melengető fénysugár:

Cím: Artyom evangéliuma

Író: Dmitry Glukhovsky

Oldalszám: 20

Fordította: Schiller Erzsébet

Glákhovszky

Végre vége!

El nem bírjátok képzelni, hogy ennyi kín, könny és véres verejték után mekkora élmény volt a Mester novelláját a kezem ügyébe kaparintanom.

Csak amiatt, hogy maximálisan felemelő érzés legyen és a lelkemen vágott mély, s gennyedző sebekre gyógyírt jelentsen… Hiszen a hideg víz is a szomjazónak esik a legjobban, vagy nem?

A Mester ismét csak káprázatos művet hozott össze.

Közvetlenül a 2033 eseményei után Artyom félőrülten kapargatja a hamut a Botanikus kert maradványai között. Időközben megelevenedik a régi történet, feltörnek elméjéből az elfojtott érzelmek és egész addigi életét és minden cselekedetét átértelmezi.

Új színben tűnnek fel a 2033 eseményei és karakterei, valamint Artyom motivációi is. Minden új értelmet nyer, miközben a régi értékek is kiegészülnek úgy-ahogy a maguk módján. A megtört és saját magát gyötrő Artyom szenvedése, melyet bűnös tettének súlya alatt kell tűrnie, már-már apostoli szintre emeli hányódtatását.

Ez a novella szolgált a Metro: Last Light alapjául is, ugyanis a végén a csattanó… de ez már rátok vár, hogy kiderítsétek.

Bár útjaink elválnak, azért nem most találkoztunk utoljára:

Mit is mondjak erről a félig gyémánttá sajtolt ganéról, ami most mellettem pihen az asztalon?

Jó, vagy rossz?

Kiemelkedően egyedi, vagy inkább fájóan átlagos?

Nem tudok rá szavakat mondani, hiszen mint azt a kritikában is olvashattátok, számos élményt átéltem az antológia olvasása közben és ezeket nehéz lenne egy kalap alatt értékelni.

Teszem hát azt, amit bárki más megtenne a helyemben és nem teszek semmit. A fentiek alapján ki-ki ítélje meg a saját értékrendje szerint azt, hogy milyen is volt ez az átokfajzat. Csalfa nőszemély ez, ki édes csókokkal hiteget, hogy aztán keserű savat okádjon a számba és kiszipolyozza az agyvelőmet, de azért én továbbra is szeretem.

Metró 2035?

JÖHET! Most azonnal!

Andrej Gyjakov új könyve?

Tessék?

Hamarosan érkezik Andrej Gyjakov új… Qtya, miért kell az a bőrönd? Hova pakolsz? Elutazol?

El! És ezúttal ez egy valódi spirituális utazás lesz! Egy igazi dzsihád, egy keresztes hadjárat valami ellen, amit mindenképpen el kell intézzek, mielőtt a kezem ügyébe kaparintom azt a mocskot!

De hát alig vagy túl az antológián! Ha most felveszed a harcot Vasziljevvel, abba bele is halhatsz!

Igen, belehalhatok! De ez már személyes ügy! Személyes ügy, amit akkor is meg kell vívnom, ha az az életemet követeli! Tudja meg a Világ, mindaz a kilenc mindenre elszánt olvasóm, hogy nem hátrálok meg csak egy kis belső vérzés miatt! A küzdelmem tovább folytatódik, ahogyan a gyötrelmeim is!

Őrült vagy! Bele fogsz halni!

És mi van akkor, ha belehalok? Mások talán gumimacikkal küszködve váltak hősökké? Nem-nem, imádott kis belső hangocskám, ezt most mindenképpen végigcsinálom! Hogy mi lesz a vége, arra én is kíváncsi leszek. De hogy méltó lezárása lesz ez a küzdelemnek, arra aztán mérget vehetsz!

Indulás
Mert egy nap minden küzdelem véget ér… Kivéve az a harc, amely nem ér véget sohasem…
Nagyon remélem, hogy nem pont az én küzdelmem az…

Három az egyben könyvkritika Qtya koponyájából, avagy tartsunk távolságot a Metró fősodrattól:

Qtya: A révedő hüllő:

Születik az születik az.

Avagy egy metró három áráért és ezúttal nem a négyes metróról szóló élménybeszámolómmal tervezem rombolni az oldal sajátos struktúráját. Azt majd valaki más úgyis megteszi helyettem.

Igazából emberek, bajtársaim a bajban – és persze fegyverpornóra a cerkájukat hegyező, a Metro 2033 Hungary csoportban sokszor pózerkedően csillámos hímcsiklójukat villogtató seggfej egyebek -, itt az ideje annak, hogy leverjem a polcról a tiszta vízzel teli poharat és őszintén bevalljam:

NEM!

Nem tudom mit akartam ezzel az egy szem bekezdéssel elérni, de ha arra várt itt bárki, hogy majd epikus és különösképpen megható bevezetőt írok ahhoz, hogy rohadtul lusta voltam előkészületeket tenni három kritika megírása érdekében, az rossz oldalt keresett fel.

Sajnálom, a kijáratot arra találod. Mielőtt elmész, légyszi dobj egy like-ot.

Mert igen, elkezdtem már a napokban fejben felvezetni és persze a homloklebenyem aktuálisan le nem foglalt partícióiba belevésni pár magvas gondolatot az eddig kijött három Metró Univerzum könyvvel kapcsolatban és sajnos rá kellett jönnöm, hogy: NEM!

Újfent elnézést kérek, a kijárat még mindig arra van.

Miután kénytelen realizáltam magamban a tényt, hogy a puszta alapokon túlmenően semmiféle kritikát nem írhatok a már sokszor megemlített művekből – hiszen a legutóbbit is tavaly nyáron sikerült csak elolvasnom -, hát úgy voltam az egésszel, hogy: Ez van, majd a meglévő anyagból írok valami minimális kritikának nevezhető szart, kicsit kicicomázom és kap egy szép írásképet, aztán majd a többit kitöltöm egy egész oldalasra elnyújtott, csak a cikk hosszúságának növelése érdekében, néhol barokkos körmondatba átcsapó bevezetővel és persze pár szándékosan nagyra növesztett és ide nem passzoló képpel.

Heidi

Qtya itt most azt akarta hosszas taglalások között elmondani, hogy nem tartaná tisztességesnek hogy teljes értékű kritikát írjon három olyan könyvből, amiket hónapokkal ezelőtt olvasott el és már csak azok fontosabb momentumaira emlékszik, miközben a részletek mind elvesztek dióhéjégetés közben a szervezetébe jutott tudatmódosító kemikáliák következtében. Aki kíváncsi lenne a hatásaira: NE LEGYEN!

De hát ki vagyok én, hogy megtagadjam az olvasóközönség (három ember) kívánságait (kérték hogy kíméljem meg őket, de ki vagyok én ahhoz, hogy istent játszak?) és ha csak egy minimális MINDFUCK keretein belül is, de legalább eme rövid szösszenetek képében Monolitot állítsak ama két nevezetes sztalker emlékének.

Tullio Avoledo és Andrej Gyjakov, avagy az elfeledett kincs Velence lagúnáinak mélyén és persze egy gyűrött tízrubeles a pityeri metró egyik lezárt mellékvágányán.

Fény feléCím: A fény felé

Író: Andrej Gyjakov (Semmi áthallás a Tarkovszkij filmklasszikussal)

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Schiller Erzsébet

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 296

Könyvet hátlapjáról, avagy anyád ma jól nézett ki a Tesco-ban:

Dmitry Glukhovsky a Metró 2033 világsikere után nagy vállalkozásba fogott: „METRÓ UNIVERZUM 2033” címmel jelentet meg sorozatot, amelyben orosz és külföldi szerzők írják tovább s népesítik be mind újabb hősökkel az általa megfestett posztapokaliptikus világot.

“…népesítik be mind újabb hősökkel…” Halljátok, ez majdnem ugyan olyan nyelvtani botlásból fakadó dugós asszociáció, mint amikor történelem órán a következő mondatot sikerült meghallanom: “IV. Béla királyunk sokat tett az ország benépesítésének érdekében.”

Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett – keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját.

Danger zone

A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni. A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak.

Ebből is látszik, hogy hogyan módosulnak lezüllés hatására az emberi agyban működő felfogóképességek. Míg manapság a megmagyarázhatatlan fényjelenségekkel Pataki Attilát hozzuk összefüggésbe, addig egy apokalipszis után már mindenre az a válasz, hogy talán vannak ott élő emberek.

Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is.

Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését – csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott…

Pedobear

A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is.

***

A METRÓ UNIVERZUM 2033 eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének.

Stannis

Szerintem erről nem is kell hosszasan taglalt és felettébb frappáns kritikát szlöttyintenem, megteszik azt helyettem a mém szótáram képei is. Have a seat on the hype train! CYKA!

Némi írói fantázia a borítót illetően, avagy anyád a Tesco parkolójában is jól nézett ki:

A borítóról sokat nem is igazán tudok elmondani.

Úgy alapjában véve rendben van, a könyv egyik emlékezetesebb momentumát ábrázolja és szerintem ezzel nincsen semmi probléma. Elég jól is néz ki, nem szégyenkezem miatta amikor ismerőseim a könyvespolcom kínálatát nézegetve belebotlanak, átesnek a lépcső korlátján és a nyakukat törik.

Jöjjön az írói véna, azaz hogy-hogy anyád ma nem is volt a Tesco-ban!?

Andrej Gyjakov és az Ő trilógiája.

A Metró Antológia minőségibb darabjai és egyikei azon irodalmi élményeimnek, amikre vegyes érzelmekkel kell visszagondolnom. Ugye ebben a szériában voltak már jobb, kevésbé jó és persze egy egészen fos darab is, így hát a mezőnyben A fény felé jó pozíciót tudhatott magának.

Igaz, megint befigyelt a HYPE és persze el kell mondanom, amit már jó ideje hangoztatok például az Attack on Titan esetében is: Egy élvezhetően előadott, de a végletekig túlhájpolt átlagos valamit nem kötelességem csak amiatt jó színben értékelni, mert egy fokkal jobb a többi átlag alatti hulladéknál.

Ami azt illeti, a most bemutatásra kerülő két Gyjakov könyv egy trilógia része, tehát nem tudom őket teljes hosszukban értékelni, hiszen mint minden más hasonló kiadás, ezek is önnön maguk egészében értékelhetőek csak úgy igazán. Tehát nem fogok teljes értékű véleményt mondani mindaddig, amíg a most novemberben begördülő harmadik zárókötet nem forgattam át minden egyes betűjével együtt.

Ettől függetlenül vannak olyan történetelemi dolgok, amiket attól függetlenül is tudok értékelni, hogy a teljes élményt még nem kaptam meg, avagy ezekkel együtt még nyugodtan rendezhetek egy ordenáré trollkodást, csak a kedves publikum kedvéért. Odalent a kommentek között várom azokat, akik túl komolyan veszik majd ezeket a szavakat és készek lennének ölre menni érte.

Qtya nagy önvallomása; avagy ja hogy az nem az anyád volt, hanem a Gyjakov!

A történet elmegy, nem is arról van szó, hogy rossz lenne.

Gyjakov okosan építi fel az elemeit, a korai bénázásai és segglyukkifordítóan gyermeteg fogalmazása pedig emberedni látszik a könyv felétől, tehát egy heveny rosszullét után felüdítően gyógyító hatású, önmagát olvasató és persze a mű alatt láthatóan fejlődő írói stílusról van szó, ami azon túl hogy nem okoz rosszullétet, csak arra ad okot, hogy ez így rendben van.

A prológusban, mikor a repkedő röppentyű szemszögéből láthatjuk az elpusztult világot, szerintem ez azon kevés pillanatok közé tartozott a könyv alatt, amikor Gyjakov képes volt valóban alkotni valamit és tényleg élvezetes tálalásban felhozni egy amúgy fapados egyszerűséggel lefolyó eseményt.

Ennek ellenére büszkén jelentem ki és ezt örök életemen át tartom, sőt a síromra is rávésetem hogy majd a Világ pusztulása után fennmaradt mekegő-makogó posztnukleáris yolo-zó swaghuszárok is nagy nehezen kibetűzhessék: “Andrej Gyjakov szart sem ért a karakterdrámához!”

Kezdve a pedomacit idéző fiúrablással és Gleb bunkerban eltöltött mindennapi életének leírásával, Gyjakov gyakorlatilag semmi olyat nem tudott belegondolni ebbe az egyébként egészen groteszk történetbe, amitől arra elismerően tudnám mozgatni a fejemet előre hátra.

Az élet fájdalom és szenvedés – gondolja Gleb. De aztán rábukkan újdonsült gyámjának konzervbarack-készletére, s abból fosásig belakmározva, majd belehallgatva Dárda zenei gyűjteményébe kijelenti: “Az élet fájdalom, szenvedés, de néha jó ételek, jó zene!”

Nem is értem mi a fene van ennek az írónak a fejében!

A Necropolis-ban eltöltött idő és a halott építőmunkástól hátramaradt napló, valamint a parkolóházban szédelgő kislány szellemével történő találkozás és persze az emberi optimizmus és amcsi önfeláldozás halálát szarkasztikus egyszerűséggel alázó terepjárós jelenet messze a Fény felé legjobb pillanatai közé tartoznak, amik miatt többször is finoman megjegyeztem, hogy Gyjakov tud jól írni.

Más kérdés, hogy mit.

Mert szerintem a metrót nem neki találták ki, egyszerűen ehhez a műfajhoz nincs tehetsége.

Ha engem kérdezne, én a horrort javasolnám neki, mert ahhoz láthatóan nagyon is ért. A horrorisztikus elemeket szépen használja, a sötét és kietlen helyeken történt események leírása magával ragadó. A stílusa ilyenkor mérföldekkel az átlagos fölé emelkedik és jól láthatóan az itt lezajlott szörnyűségek leírását nagyon is élvezte, kreatívan ki és átgondolta. A Necropolis fejezetre emelem kalapom, messze az egyik legjobb fejezet a Metró antológián belül… Csak…

Mielőtt még nagyon belemennék ennek a buktatónak a kivizsgálásába, hadd prezentáljam nektek én magam is írói tökéletlenségemet.

Egy nap Andrej Gyjakov az írógépe fölé görnyedt, s a nagy sztalker expedíció kidolgozásra tett kísérletet. Elképzelte naiv civil fejével a legutolsó Mad Max klónfilmet amit a mozivásznon látott, s kicsit sem erre való írói stílusával elkezdte felvezetni a Dárda mellé küldött sztalker csapat alakjait, kiknek aktuális jellemzésére éppen annyi időt is fordított, mint amennyi idő eltelik egy átlagos orosz életében a reggeli felkelés és az első pohár vodka között.

A heroikus gárda tagjait a maguk felületes módján küldte bele az utolsó amerikai közönségfilm látványosan elképzelt, de leírva kicsit sem epikus akcióorgiájába, hogy a sztalker kultuszba tartozó halálos területeken úgy nyargaljanak végig idióták módjára, mint veszett buzik az Andrássy úton. Magamutogatva s persze kellemes hangulatban eldurrogtatva, minden elől menekülve s helyszínről helyszínre rohangálva telik az idő, a felszín pedig már-már éppen hogy kezdi magára ölteni az “Itt miért is nem élnek akkor emberek?” hangulatát, mikor az író végre felismeri önnön művének lapos és feszültségmentes hangulatát.

Mit is tehetne az író, amikor látja, hogy az eddig felvázolt események köszönőviszonyban sincsenek semmilyen sztalker és metró témával?

Vissza is törölhette volna, átgondolva a cselekményt és karaktereket alkotva a szereplők köré, de hát ugye a felhasználható papír mennyisége véges volt, s a pénzt ugye vodkára is el lehetett költeni, tehát stílusidegen stílusváltással megkezdte a fegyverpornó ősi művészetét, s oly kegyetlen és rettenetes lényeket fektetett a papírlapokra s keltett életre, kik addig minden arra tévedő sztalkerrel egy pöccintéssel végeztek, ámbár a műben a főhősök mindenfajta veszteség nélkül kivégezték őket bármiféle testi vagy lelki károsodás nélkül.

Ám a karakterek a sztalkerek körül még mindig hiányoztak, így hát Gyjakov lehajtott egy újabb hektoliternyi vodkát, s már homályos tekintettel kigondolta zseniális ötletét: Megölte a Belgát, kinek minden karakterjellemzése annyiból állt, hogy belga gépkarabéllyal gyilkolta az egyébként különösen nem is veszélyes mutánsokat.

Aztán csoda történt, s a Belga cimborájának Gyjakov a siratás alkalmával képes volt karaktert alkotni és szerethető szereplővé kovácsolni, mígnem egy ügyes, ámbár ügyetlen húzással ki is nyírta szegényt.

dead

Mit lehet tenni, a felszín már csak ilyen.

S Gyjakov eztán újra elővette ugyanazt, a siratás folytatódott a maga módján, s aztán egyesével kidolgozta úgy-ahogy a sztalkerek jellemét, hogy aztán közvetlen a megismerésüket követő fejezetben végezzen is velük újra és újra.

Úgy éljek száz évet, hogy konkrétan ez volt az alapkoncepció.

Nevetségesebbnél nevetségesebb módon hullanak el a kidolgozatlan sztalkerek, miközben a csapat lassan halad előre a végkifejlet felé.

Meg sem említve egyébként hogy az egyik sztalker már attól meghalt, hogy nyakondöfték egy késsel… Míg a másikat a Slayers-ből ismert halemberek szétmarcangolták, radioaktív vízbe fojtották, aztán a társai kegyelemdöfésként még utána is kúrtak egy gránátot…

Ennek ellenére a mű végén egy kicsit süketen, de amúgy tökéletesen ép állapotban jelenik meg…

Miért is jó akkor a Fény felé?

Miért is mondom azt, hogy a Metró könyvek között ez egy minőségibb darab?

Miért is?

Hát a befejezés a hatalmas csavarral együtt a végén, ami nagyot tekert a sztorin és végül csak úgy lestem, hogy: “MI AZ ANYÁD?! Akkor ezt most értsem így? Aha, így már több értelme van…”

Persze az antagonista a végén több mint nevetséges, hogy péniszbűvölő falloszvillogtatással rátámad egy védtelen gyerekre, ahelyett hogy egyszerűen csak lelőné vagy mittudomén mi…

Nem lényeg…

Értékelje a Halál!

Stílus: 7/10

Történet: 8/10

Karakterek: 5/10

Összességében: 7/10

VisszaCím: Vissza a sötétségbe

Író: Andrej Gyjakov

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Kisbali Tamás

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 332

Könyvet hátlapjáról, avagy hogy néz ez ki!?

Andrej Gyjakov nagy sikerű első regényének (A fény felé) folytatásában újra találkozhatunk a rettenthetetlen sztalkerrel, Dárdával, akinek megint különleges küldetést kell végrehajtania.

Mert igen, Dárda az egyetlen ember Pétervárott, akinek megvan ehhez a képzettsége. Nem tudta volna mondjuk egy vizsgálóbizottság, vagy valami erre jobban szakosodott… Hagyjuk…

A Mosnij-szigeten, ahol az emberek már létrehozták a civilizáció egy kis oázisát, atomrobbanás történik. A túlélő tengerészek a pétervári metróból érkezett menekülteket vádolják a diverzióval. Azt követelik, hogy a metrólakók találják meg és adják ki a felelősöket, különben mindannyiukat elpusztítják. Dárda elkezdi a nyomozást, de közben fogadott fiát, Glebet is meg kell találnia, aki egyszer csak eltűnik a bunkerból.

Biztos elrabolta Kishimoto és most belőle csinálja a Sztalker mangát.

Már amennyi köze van Gyjakov műveinek a sztalkerekhez, ugyanannyi a Narutonak a nindzsákhoz.

Dárda és Gleb kalandjai ezúttal is lélegzetelállítóak, s közben mindketten megismerkednek egy különlegesen szép és titokzatos leánnyal, Aurórával, s mindkettejüknek meg kell küzdeniük a végtelen gonoszság megtestesítőjével, a Fekete Hóhérral…

Őőő… Gyjakov…

Ugye Auróra 13 év körüli és… “Különlegesen szép…”

Meg ugye már a Fény felében is Gleb…

Ok

Szerintem itt valami nagyon nincs rendben… Szóval ha nem haragszotok, én most tárcsáznám a KGB segélyvonalát. Oroszországban ugye ezt tudjuk mennyire szakszerűen tudják kezelni.

A könyv és a borító szerelmi lírája, avagy jól néz ez ki na!

Hogy kinek mi a véleménye a magyar borítót illetően, azt ki-ki vesse a maga keresztjére.

Szerintem jól néz ki, legalábbis finoman megadja a sötét hangulatot amit nem a mű, hanem néhol Gyjakov elméje áraszt magából, de ebbe ne menjünk túlságosan bele.

Ami engem illet, nekem bejött és büszkén siránkozom azon, hogy a könyveknek a polcon csak a gerincét lehet látni.

Hát az úgy volt, hogy…:

De csak egy nyugtató hidegzuhany után.

Megmondom nektek őszintén, a történetből halvány fingokra is éppen csak, de azokra semmiképpen nem emlékszem. És ezt kicsit sem a jó értelemben, mert ebből már biztosan tudom, hogy jó biztosan nem volt, de annyira rossz sem, hogy úgy igazán beleégjen az elmémbe…

Oké, egy kicsit itt át kell fogalmaznom a dolgot…

Szükséges előtörténeti elemet megemlítenem ehhez, hogy érthessétek: Mit miért hogyan hogy?

Mától visszanézve egy éve, nyáron történt a dolog. Éppen túlvoltam a S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha-hoz kötődő első traumatikus élményen (nem futott Windows XP-n), így hát gépem beújítására adtam a fejemet.

Miután Józsit leadtuk az erre szakosodott szaküzletben, rögtön a könyvesbolt kínálatával kezdtem el szemezgetni, mely során a már régóta várt Gyjakov könyvet sikerült hazacipelnem.

Mivel édes jó apám mániájához tartozott, hogy “Ha már az egyiket akkor a többit is!”, így a másik gép is sikeresen elkerült a szervízbe, ezzel teljesen elvágva informatikai kielégülésemtől benézett az ablakon Freud, s minthogy a feszültséget valahol le kellett vezetni, úgy röpke egy nap alatt a harmadik Gyűrűk Ura kötet végére értem, majd aztán két napig nyüstöltem a Vissza a sötétségbe-t.

Ugye két napos maratoni leolvasás és ebből fakadóan a szünetek között élő realizálás és átgondolás híján nagyon nem volt alkalma leülepednie az információknak és a cselekmény több pontja – hasonlóan a World War Z-hez – egyszerűen kiesett, aztán meg ugye még egy év cselekményei ráborultak és…

Nos, hogy jobb értékelést tudjak róla írni, ahhoz újra el kellene olvasom, de:

Először is erre nem vagyok hajlandó.

Másodszor meg: Nem, akkor sem!

Tehát most inkább nem nagyon mennék bele az alapvető logikai bukfencekbe és egyebekbe, legyen elég annyi, hogy gyorsan átrohanok a jó, a rossz és a kifejezetten csúf pillanatain, aztán hagyjuk, hadd kerüljön ez az alkotás “vissza a sötétségbe”.

Gikszerek, buktatók és egyéb elbaszások mellett jó dolgok:

Kimondom így az elején, a Vissza a sötétségbe nem egy rossz könyv!

Hanem egyszerűen csak úgy… átlagos…

Igazából semmi extra, az alapvető elvárásokat ezúttal hozza és A fény felé-vel ellentétben a cselekmény végre odáig is hajlandó elmenni, hogy jobban körülírja a pityeri metró politikai és társadalmi viszonyait, vagyis mit hol hogyan miért nem szabad, mert pestist kapsz.

A világ részleteiben ötletesebb és szebben van összerakva, mint az előzmény.

A pestisdoktorok frakciója ugyan szerepelt például Glukhovsky első Metró könyvében, azonban Gyjakov hajlandó volt odáig menni, hogy be is mutatta őket és az élet, valamint a munkakörülményeiket. Ez egy hatalmas plusz volt a mű alatt, igazán azt kell mondanom, hogy ismételten le a kalappal érte.

Erre mondtam már korábban is, ha a szituáció úgy kívánja, akkor Gyjakov meg tudja villantani orosz-lánkörmeit és igazán bele tud karmolni a pofánkba a gyönyör, csak aztán ugye megint kezdi az álfilozofálást, meg a stílusával összeegyeztethetetlen akciójeleneteket, amik lényegében a már feltépett karmolásokra való savas hugyozással értek fel.

Hogy csak egy példát hozzak fel, amikor nagyon a toppon volt minden ami MINDFUCK.

Dárda nyomozása során egy sörétes puska kíséretében tiszteletét teszi a Vegán Birodalom rabszolgatartó zöldségemberei között (átemelve Vrocsek könyvéből). A kutatás során a vegán rabszolgák között igazi istenes MINDFUCK, rábukkan Gleb halottnak hitt apjára.

Cage

Nem elég, hanem amikor az egyik vegán rabtartó minden ok nélkül kinyírja a megcsömörlött csontkollekciót, Dárda megvadul és egy szál sörétes puska beiktatásával menő(nek szánt) gyilkolásba kezd az állomás lakosságának a körében, mely során hull a zöldség a levesbe.

MI A JÓ ÉDES KURVA ANYJA?!

Ez az a higgadt, hideg sztalker A fény feléből, aki korábban mindenfajta érzelem nélkül nézte végig több társa halálát. Aki Glebet a kiképzése alatt egy megvadult mutáns elé lökte egy szál késsel, hogy meglássa alkalmas e arra, hogy maga mellé vegye.

Ez az ember elveszíti az önuralmát és olyan mértékű idiótaságot csinál, ami…

Leírhatatlan!

Ráadásul pont annak a frakciónak a szívében, aminek az orvosai egyedül az egész metróban képesek csak gyógyszert gyártani az epilepsziára hasonlító betegségére!

Ez mi a faszom volt?!

Az értékelhetetlen ökörségek netovábbja, amikor egy író elveszíti a hidegvérét és ilyen szarságokkal cseszi el az egyébként teljesen rendben lévő és szerethető karaktert.

Eszem-faszom megáll, leszárad és önként veti le magát a Taigetoszról!

Higgadj le Qtya… Szúszá… Hakuna matata… Nincs itt semmi baj, elmentek már a migránsok…

Szóval a történet szerkezete.

Gyjakov ezúttal többet akart és a lineáris történetvezetés helyett két szálon futó és itt-ott összeérő cselekménnyel dolgozott, amit be kell valljak, elég igényesen képes volt megoldani. Elvonatkoztatva Dárda néhanapi megnyilvánulásain és persze Auróra “Mindjár lefejellek te kényes ribanc!” tettein, képes volt alapvető érdeklődést fenntartani, olvasatja magát a történet.

Persze a legsablonosabb részek, mint például a “Tíz lépésre sem voltak egymástól és mégsem jött össze a nagy találkozó análkozó.” klisék itt sem maradhattak ki, de ez legyen a legnagyobb probléma.

Szánakozó tekintetem a karaktergárdának nevezett agyhallottakra vetem:

Dárdát szerintem már bőven kitárgyaltuk, nem is szólok róla többet.

Gleb megint hozza a formáját, a karaktere fejlődést mutat, bár néha iszonyatosan gyermeteg ahhoz képest, ahogyan az előzmény végén odamaradt.

Auróra egy ribanc és ehhez tartom magam.

Aztán… Basszus, kik vannak még itt?

Ja persze, ott van még Füst is és a kemény szereplése, ahogyan totálisan szájbakúrja az előzményben felépített karakterét Gyjakov, aztán már csak finom jókívánságokat dédelgetek a fejemben azt illetően, hogy az előző könyv kannibáljai vajon miért nem kapnak véres hasmenést esetleg Andrej kedves édesanyjától.

Aztán persze jönnek még ilyen-olyan mellékszereplők, meghalnak és elégnek, aztán valami módon visszautal rájuk az Író, hogy Ő meg a Laci a retekkel ezért is voltak fontosak, az olvasó meg csak kapkodja vissza a könyvet és lapoz hátrafele száz oldalt, hogy valami expozíciót kapjon arról, hogy akkor ki a fene is volt a Laci és miért is volt mindig nála az a retek.

Minden jó történethez dukál egy jó antagonista is, ami a legalapabb követelmények egyike.

Láthattuk már, hogy Andrej bátya hogyan is teljesít néha az alapokat illetően, így nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a Hóhér karaktere annak jó felvezetése ellenére a végére teljesen súlytalanná válik és MÁR MEGINT ahelyett hogy valami értelmes ellenlépést tenne, megint a gyereket akarja megsütni!

Gyjakov, mi a franc van veled!? Ez már a második BOSS, aki előbb foglalkozik a gyerekkel, mint hogy esetleg elmeneküljön, vagy mittomén!

Lépj át a holtak fölött és hívd fel a sírkövest:

Gyjakov, Gyjakov…

Ímhol vagyon előttem ez a két könyv, a maguk értékelhetetlenül felemás minőségében.

Nem mondanám őket rossznak, de annyira jónak sem, hogy metró fanokon kívül bárkinek is ajánljam. Nagyon reménykedem benne, hogy a hamarosan kijövő zárókötetben végre megemberelted magad és végre kijön tőled egy olyan metró könyv, amire ha tudnék is rossz szavakat mondani, akkor nem tenném, mert egyszerűen nem lennék rá képes.

Stílus: 7/10

Történet: 6.5/10

Karakterek: 3/10

Összességében: 6.5/10

De ezt hagyjuk a harmadik alanyunkra, mert ami most következik, gyerekek, az száz százalékosan bizonyítja, hogy bár nem minden út vezet Rómába, pedig úgy istenek igazából nagyon is illene.

GyökereiCím: Az ég gyökerei

Eredeti cím: Le radici del Cielo

Író: Tullio Avoledo

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Matolcsi Balázs

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 570

Glukhovsky mester hozzászól:

“Metró 2033 című regényemben a Végső Háború kevés túlélője a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain talál menedéket…


Nem is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva.


A Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.


Aztán két éve, amikor valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metró 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot. Azóta húsz regényt jelentettünk meg. Mindegyik 2033-ban játszódik, a Metró 2033 világában. A legtöbb Oroszországban: Szentpéterváron, Szibériában, az Urál vidékén, az ország északi és déli tájain. De persze más nemzetek is képviseltetik magukat: az Egyesült Királyság, Kuba és most már Olaszország is!…


Büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű, briliáns és innovatív író is, mint Tullio Avoledo, úgy döntött, csatlakozik hozzánk, hogy elmondja, mi történt Itáliában a Végső Háború után.


S most a 2033. év térképének egyik pontjáról lassan kezd felszállni a köd… látom a Colosseumot, a Vatikánt… Igen, ez Róma…”

– Dmitry Glukhovsky

Glákhovszky

Mindig is vesszőparipáim voltak a hátsó borítókra rágányolt olcsó “VEGYÉL MEG!” szövegek, amiket gyakorlatilag bármilyen barom össze tudott szerkeszteni a könyvről kapott 2-3 mondatnyi információt felhasználva. Azonban most ez így TÖKÉLETES!

Nem viccelek!

Mindössze azzal, hogy csak egy idézetet kerestek elő Glukhovsky-tól és azt nyomták rá a kötet hátoldalára, azzal mindent megtettek, amit el lehet tőlük várni, sőt, túl is teljesítették azt!

A többi könyvnél miért nem tudtak ilyesmit összeszedni?

Ja, tényleg… A többi könyv erősen megkérdőjelezhető minőségét valószínűleg a Metró nagymestere sem tartotta többre nálam.

Miért is imádom az borítót?

Nem szeretem magam ismételgetni, szóval egyértelműen kijelentem, hogy a borító ezúttal nagyon is szépre sikerült és így, vagy úgy, de számomra az etalonok egyike. Már csak amiatt is, mert annó az angol házi feladatomban róla készített képleírásom olyan jól sikerült, hogy végül félévkor meg is kaptam rá a jobbik jegyet és ennek hála díszeleghet most a polcomon 30.000 forintnyi értékű Tolkien gyűjtemény.

Dilisek ezek a rómaiak:

Tullio Avoledo, ahogyan tudom egy veterán író.

Már csak amiatt is, mert Glukhovsky is olvashatóan eléggé tiszteli, s az Ég gyökerei után kénytelen, de kicsit sem kelletlen én magam is.

Ami azt illeti szerintem már mindenkinek leesett, hogy én magam ezt a könyvet tartom az antológia legjobbjának és ahogyan különböző fórumokon körbenéztem, sokan tartják úgy, hogy bizonyos pontjain még a nagy alapművet is túlszárnyalja.

Kezdjük hát rögtön azzal, hogy mégis miről is szólhat egy olyan metró könyv, ami nem is a metróban játszódik.

Itt álljunk meg és valljuk be, nem feltétlen kell egy könyvnek a metróról szólnia ahhoz, hogy teljes értékű tagja legyen a szériának. Erre a legjobb példa ez a könyv is, ami cselekményének túlnyomó többségében a Vatikánváros alatti katakombákban, s persze a Velence felé vezető úton, a felszínen játszódik.

Az atmoszféra itt érződik át a legerősebben.

Démonok

A regény legerősebb sarkpontja, gyakorlatilag a motorja.

Iszonyatosan erős, sötét és nagyon-nagyon melankólikus, letargikus hangulat érződik minden egyes oldalról. És itt most nem úgy értem, hogy “Ja, nagyon szomorú.”, hanem tiszta szívemből kijelentem és örökké hozzákötözöm magam ehhez a betonkockához, hogy egy csinovnyik novellához képest, de még Csáth Géza műveihez viszonyítva is olyan mélységekig képes melankóliába juttatni az olvasót, hogy ennél jobban szerintem már csak egy írói vénával rendelkező, végtagok nélkül született süket és vak delíriumos drogfüggő lenne képes.

A sokkoló jelenetek okosan vannak beleszőve a történetbe, nem érződik egyik másik kegyetlen jelenet polgárpukkasztónak.

Ami nagyon rémisztő, hogy ahogyan lassan haladsz előre az olvasásban és Daniels atyán keresztül belefolysz a halott Itália szövetébe, lassan téged is lehúz a gaz, majd befed és egyes iszonyatosan sokkoló dolgok után már úgy érzed, hogy nem érzel semmit. Avoledo nagy tehetséggel kezeli az eseményeket, minden dolognak érzed a súlyát.

Ezt nevezem valódi sztalker műnek, hiszen már magára a felszínre való felkaptatás is felér egy damoklészi kardfelkötéssel, de aztán ha még ehhez hozzáadjuk azokat a dolgokat, amik a felszínt benépesítik, akkor érezhetjük csak át úgy igazán, hogy mit is jelent egy elpusztult világban élni.

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy bárki-bármit mond, ezen véleményemhez örökké ragaszkodni fogom és a Metro 2033 Hungary csoportban is szerkesztői utasítás, hogy Tullio Avoledo könyve egy mestermű, Gyjakovot pedig csak túlértékelik, mert ugye elsősorban populárisak a könyvei és nem elgondolkodtatóak.

Daniels atya nyakába veszi a Mediterráneumot:

A történet egyszerű, bár nem is igazán ez számít.

Adott egy emberi település a Vatikán alatti katakombákban, ahol állandó harcát vívja az egyház és a Városi tanács testülete.

A harcban aktuálisan felülkerekedni látszik a Tanács, így hát az egyetlen életben maradt bíboros felszólítja az Inkvizíció vezetőjét és annak egyetlen tagját, Daniels atyát, hogy a svájci gárda egyébként nem svájci embereit gyűjtse maga köré és ruccanjon ki a csodálatos Velencébe, kerítse elő az állítólag ott még életben maradt bíborost és cipelje vissza Rómába, hogy ők ketten aztán kő-papír-olló párbajban eldönthessék, hogy melyikük is legyen a Pápa.

Avoledo

Daniels atya nyakába is kapja hát Itáliát és a felszínre merészkedve a svájci gárdával meg is indul a nagy expedíció Velence felé, hogy a pátriárka felkutatása mellett esetleg még egy kis aranyat meg miegymást is zsákmányoljanak. Igaz hogy semmi értéke nincs már, maga a történet narrátora is értetlenkedik rajta, de azért kell mert az arany az jó.

A történet alapszituációja ennyi, többet nagyon nem is regélnék el róla, mert ahhoz SPOILER-eznem kellene és azt jó művek esetén nem szeressük.

Kiemelhetném még persze a gárda jól megírt karaktereit, az antagonista Gotschalk-ot, vagy úgy az egész környezetet és a végre valami emberibb arcot kapott Feketéket, azonban mint mondtam, a SPOILER nem szolgálna rá a történet élvezeti faktorára.

Ha valaki nem is metró fan, de szeretne valamit megismerni ebből a világból, annak ezerszer is ezt a könyvet ajánlom elolvasásra, maradandó élmény.

Miért is szokott Qtya olyan gyakran anyáddal példálózni:

Ám itt most jön egy finom és kivédhetetlenül övön aluli ütés mindazon embereknek, akikkel eddig volt alkalmam önhibámból kifolyólag ordítozásig fokozódó anyázásokat váltanom.

Ugye irodalmi térten különösen érzékeny szoktam lenni, az emberi hülyeség és értetlenkedés pedig nagyon, de nagyon ki tud zökkenteni az egyensúlyomból és néha (gyakran) ilyenkor hajlamos vagyok teljesen objektívnek venni olyan dolgokat, amik csak számomra értékesek.

De amikor valaki, például Pál kijelenti hogy neki jobban tetszett a Gyjakov széria…

Azzal nem vitázom, maradjon csak rá.

Ám a minap beleakadtam valamibe valahol, ahol sikerült is egy elég komoly vitát kirobbantanom.

Mégpedig egy kommentbe, ahol egy fegyverpornós egekig magasztalta Gyjakov könyvét, míg szerinte Avoledo munkája kalap szart sem ér, mert élvezhetetlenül borongós.

Gömb

Ki-ki ítélje meg a maga értékrendje szerint. Én viszont amikor meglátom a sztalker címet, akkor nekem nem a lövöldözés meg a sok COD fos jut eszembe, hanem a Tarkovszkij Sztalker soundtrackje, Eduard Artemiev-től. A kies és békés táj, ahol egyedül állok és tudom jól, hogy fél méterre tőlem a Halál les rám üres szemgödreivel és a lejárt BKV bérletemmel.

Durand százados Mithrász kultusza igényelné az értékelést:

Nem értékelném, mert nem tudom objektíven értékelni.

Minden hibája ellenére élveztem és szerettem, talán ha nem lesz olyan sok könyv felírva a listámra, akkor újra elő is veszem és ismét kipörgetem.

Viszont ha valaki továbbra is objektívebb kritikára vágyik, annak be tudok linkelni egyet ITT.

Búcsúzóul, míg el nem jő a november:

Közeleg a november, közeleg a Fallout 4.

Közeleg a Metró 2035 magyar megjelenése is, megint csak novemberben.

Közeleg Gyjakov harmadik könyve is, ismét csak novemberben…

Idén korábban jön a Mikulás!

Snowman

Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Simun Vrocsek: A Pétervári háború

Metró 2033 Univerzum

Simun Vrocsek – A Pétervári háború

Pétervár

Kiadó: Európa

Magyar kiadás: 2015

Fordító: Iván Ildikó

Oldalszám: 591

“Én optimizmussal tekintek a jövőbe. A katasztrófáig még van legalább két évünk.”

Bemelegítés:

Nem, kedves Hawking professzor, a katasztrófa már régen bekövetkezett. Úgy hívják Simun Vrocsek és a tollából szakasztott tintalavina kishíján elég volt ahhoz, hogy fél Európát elborítsa a lángtenger. Legalábbis személy szerint engem annyira felcseszett: csak kicsin múlott, hogy nem ugrottam fel az első útba eső repülőgépre és ALLAHU AKBAR felkiáltással nem repültem bele kedves alkotónk lakásába.

Aki nem hiszi?

Járjunk utána rögtön a hátsó borítónak!

Pétervár, Petrográd, Leningrád – vagy egyszerűen csak Pityer: a város, amely egykor Péter cár parancsára nőtt ki a Néva-parti mocsaras földekből, hogy aztán a világ egyik legszebb városa legyen.

De most, a Katasztrófa után már Pityeren is az enyészet az úr. Pontosabban a meghibbant evolúció által létrehozott új lények uralkodnak a város romjai között: Pavlov-kutyák, szárnyas sárkányok, a mitikus blokádnyikok, melyekről csak annyit lehet tudni, hogy senki sem éli túl az összecsapást velük.”

nivegas

Egyes stalkertársak nadrágjában már valami biztosan megmozdult erre a fenti két bekezdésre, de csalódást kell okoznom nekik. A fentieket nagyjából annyiban körül lehetne írni, hogy egy fejezetnyi epikusnak szánt akcióorgia keretein belül Vrocsek nyakonfossa az olvasót egy vödörnyi Ivánnal.


A felszín ezer veszélyt hordoz, és nem is merészkedik oda senki, csak a legerősebb, legtapasztaltabb diggerek. És ők sem mindig térnek vissza.

Állj-állj-állj! Diggerek? DIGGEREK!? DIG-GER-EK!? Rendben, erről még beszélünk.


Ivánt mégis vonzza a felszín, olyannyira, hogy menyasszonya, Tánya féltékeny arra a fenti világra, melyet ő még sohasem látott. S amikor a mindig nyugtalan Metróban háború tör ki: új szövetségek jönnek létre, az emberek halomra gyilkolják egymást, és újra felosztják egymás között az állomásokat, Iván egy véletlenül összeverődött csapat élén minden eddiginél veszélyesebb expedícióra indul a felszínen.


Az atomerőműhöz akar eljutni – amely minden jel szerint még működik -, hogy blokád alá vont

állomásának áramot szerezzen.

Gratulálok, kedves Európa kiadó! Ebben a két bekezdésben össze is lehetett foglalni a cselekményszálat, sokkal több dolog egyébként sem történik. Le is tehetem a könyvet, már tudom a történetet. Sőt! Csak az utolsó két fejezetet olvasom el, hogy sikerült e neki… Hoppá, spoiler! Sikerült, történet vége!

Ennyivel nem úszom meg, ugye?

Ugye?

Hejj…


Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzum sorozatában Simun Vrocsek regénye az egyik legnagyobb siker: a népszerű sci-fi-szerző a legapróbb részleteivel együtt, áradó fantáziával festi elénk a pétervári metró bűzlő, nyüzsgő, kegyetlen világát.”

Igen, biztosan. A könyv fele egy kicseszett akcióorgia, szakadó végtagokkal, repedező fogzománccal és vak emberek székekkel püfölnek sötétségből kiváló hőérzékelős szemű szellemszörnyeket… Előreszaladtam…

De most, hogy megvolt a bemelegítés, bontsuk rögtön darabjaira azt a kivesézést és kezdjük el a lehető legepikusabban elküldeni mindezt a sok papíralapú cellulózhulladékot a kurva anyjába…

blackangelAzért valamit a Metróról:

A Metró 2033-at valószínűleg nem kell sok embernek bemutatnom, vagy ha igen, akkor az a kivételes egyén mélyen szégyellje össze magát.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb apokaliptikus és urban fantasy sikere, mely az orosz zsánerben mára magát eléggé kinövő ifjú író, Dmitry Glukhovsky névjegyévé vált.

Az eredeti könyv egy hosszas hányódtatás és többszöri újraírás által megedzett lapélű durrbele bomba volt, melynek minden egyes oldaláról ordított az a vérbeli orosz hozzáállás, mely körüllengte az egész kibaszott nukleáris holokausztot.

Bár drámai elemet keveset tartalmazott és nagyon a történet sem volt szövevényes, mégis az emberi lelki világot és a posztnukleáris környezetben tengődő szerencsétlenek életét olyan remekül mutatta be, hogy valószínűleg az évszázad egyik legnagyobb orosz regénysikereként emlékezhetünk majd rá a halárus ágyunkon.

Metro_2033_by_likvik

A könyv sikerét hamarosan egy a történetet nem túl jól adaptáló, de azért jó játék, illetve egy folytatás, a már sokkal kevésbé improvizált módon, mindinkább előrelátóan megszerkesztett Metró 2034 követte.

És persze később a kerítésszaggatóan überbrutális Metro: Last Light játék.

Minthogy hatalmas sikert elért könyvsorozatoknak dukál, úgy jelentek meg egyre-másra a fanok által össze(gányolt)szerkesztett saját elgondolások, melyeket Glukhovsky mester legjobb tudása szerint egy új antológiába, a Metró Univerzumban gyűjtött össze.

Az antológia eddig húsznál is több könyvet számlál és folyamatosan bővül.

Tartalmaz többek között orosz, ukrán, olasz, brit és belorusz átgondolásokat is, bár a hírek szerint már a német és a spanyol változatok is hamarosan papírra nyomatják magukat.

(Hősies elszántságomnak és főszerkesztői pozíciómnak köszönhetően már létezik a maga módján egy elég bő magyar univerzum is. Érdeklődöknek: Facebook –> Metro 2033 Hungary).

Nem is meglepő hát, ha az antológia hamarosan csonka hazánk véráztatta partjaira is elérkezett és a világító análkorbács először vastag gyöngyvirágtenger… basszus Ricz…

Szóval az elsőként megérkezett könyv Tullio Avoledo tollából zsongott elő és Az ég gyökerei címet viselte magán. Az elsősorban teológiai, illetve erkölcsi vonatkozásai mellett meglepően színvonalas és élvezhető olasz könyv félelmetes képett festett Róma és Velence lepusztult világáról, illetve a letolt gatyában meghalt Pápa sorsáról. Legnagyobb sajnálatomra a legtöbb fan (talán éppen a túlzottan nehezen emészthető stílusa miatt) nem adott neki túlzottan vastag pontszámot, de üsse kavics. Kevés veréb néha többet fosik.

Ezt követően került ki a sorozat legjobb(nak tartott) könyve, az Andrej Gyjakov által írt Fény felé, illetve a Vissza a sötétségbe. Sokan fenyegettek már meg kövezéssel a véleményem miatt, de míg az első könyv talán valamivel az átlagos akcióregények fölött lebegett egy hangyafasznyival, addig a második könyvben tapasztalható akció/ krimi párosítás nagyon nem jött be és a főgonosz karakterén kívül egy eléggé felejthető alkotás lett belőle.

Eltelt másfél év, hideg tavaszba fordult a langyos tél és Qtya hadúr 2015 februárjában (kikészülve Vlagyimir Vaszilijev Halálos Zónája után) leadta rendelését az andalítóan fos címet kapott Pétervári háborúra, Simun Vrocsek tollából.

 

Hogy a pokol ezer kénköves kétharmados vas-zuhataga hullott volna akkor a nyakamba!

StalkerQtyaKönyvet borítójáról:

Miután az előző Metró könyvek esetén a borítók kifogástalan minőségben és gyönyörűségben tetszeleghettek a polcomon, addig ebben az esetben… Hát ez az eléggé furcsán összeállított gigászi székesegyházfaló bestia arc mostanában talán valahol a könyvkéreg egy alsóbb tartományában fortyoghat, valahol az Antigoné diákkönyvtáros kiadása mellett…

Nos ez szerintem elég széles képet fest a borítóhoz fűződő viszonyomról.

Nem elég hogy ronda, de még a fél történetet is elpofázza már csak a hátoldalán olvasható ajánlóban, szóval több szót nem is igazán érdemel.

Utóirat: Nincs metró térkép… Navigálj a leírások alapján, hülye magyar…

Pár szó a nyelvhejességről:

Jól olvasod, direkt írtam hejességet.

Gondoltam hű leszek az alapanyaghoz és inkább úgy fogom fel az egészet, hogy körülírom a legnagyobb hibákat.

Tehát főhősünk, Iván, neve valamiért túlzottan is gyakorta bukkan fel egy oldal hasábjain. Mivel az Iván egy egyszerű név, így Iván nevének megjegyzése valószínűleg akkor sem okozhatott volna komoly nehézséget, ha Vrocsek nem említi meg Iván nevét minden egyes bekezdésben.

Iván neve még akkor is sokszor felmerül, amikor Iván teljes egyedüllétben trappol egy húsz éve kihalt metróállomáson, aminek egy főre vetíthető lakossága éppen Iván.

A helyrajzok és nevek is elég furcsák.

Említést érdemel, hogy Vrocsek könyve egy helyszínen, vagyis Pityerben játszódik Gyjakov két kalandregényével, tehát érdemes lett volna talán a magyar kiadás fordítóinak esetleg egyeztetnie, amikor a frakciók és különböző csoportosulások nevét összeállították.

Néhány esetben azért sikerült belőniük az egyszerűbb politikai érdekcsoportosulások neveit, de azért a már bonyolultabb nevek kifogtak rajtuk és ez meg is látszik.

Önmagában a történetről, avagy a nagy büdös semmiről:

Igen, szóval hősünk (Iván) egy kihalt állomásra bandukol nászajándékot zsákmányolni a zasszonynak. Mire hosszas hányódtatások és kocsonyaszerű hentai csápos pornószörnyekkel való eposzi küzdelmét egy menőnek szánt hozzábaszok valami robbanékot a genyához és magamra robbantom az éppen összeomlófélben lévő állomást mozdulattal befejezi és hazaér, meglepve kell tapasztalnia, hogy valakik hát bizony elrabolták perifériás kis oázisának áramadó dízelgenerátorát, meg kell hát keresni a gaz tolvajokat.

Furcsamód kiderül, hogy talán egy szomszédos birodalom felelős a generátor elrablásáért, lesz is ebből nagy bonyodalom, hiszen a pityeri metró egész azon tájéka fegyverre kél és jó keresztényként elindul gyilkolászni.

Hogy egy nagy birodalom miért is tulajdonította el éppen az Ő generátorukat, illetve mi szüksége is volna nekik arra, azt a kérdést persze a könyv negyedében nem teszik fel és persze váratlan mennykőcsapásként éri hősünket a hír (mint már előre megtippelhettek sokan): a generátort az állomás szövetségesei raboltatták el, hiszen így akartak egy háborút csiholni az ellenkező birodalommal szemben és egy egységes metrót létrehozni a szövetségek felélesztésével.

Ez nem spoiler, mert valami különös oknál fogva nekem már akkor elkezdett leesni a dolog, amikor az író külön kedvesen kiemelte, hogy csak EGY ŐR vigyázott a generátorra, az is degenerált volt.

Kiszámíthatatlan történeti misztikum?

Nincs!

Kafa!

Persze ebben a mederben is kezd el haladni a történet. A mindezekért óbégató Ivánt hűvösre teszik (értsd: Hasbalövik, mert a feje az luxus és a pulzusa ellenőrzése nélkül kidobják egy helyre, ahol biztosan megtalálják) és ami ezután következik, az csupán egy laza bosszúállós regény, tele mindenféle marhasággal és olyan dologgal, amit talán jobb is volna nem leírni.

A lényeg, hogy ha valaki a történetre kíváncsi, az inkább csak felszínesen fussa át az első fejezeteket, hogy tudja is mi az ábra, aztán a második könyvnél kezdjen igazán bele.

Mint az kifejthető, a történet végre éledezni látszik a három részes könyv második felénél, de csak azért, hogy aztán a harmadik rész végéig kifulladjon és elnyelje az egészet a Mirai Nikki-re hajazó kíméletlen DAFUQ!? élmény.

Értsd: Mindenki meghal valami miatt bármiféle logikai vagy dramaturgiai ok nélkül és mire végre az ember elér a semmitmondó epilógusig már valószínűleg jól kiszámolta a könyv és a kuka közötti pályaadatokat a minél pontosabb célzás érdekében.

Tehát a történet körülírható egy kiöregedett házaspár szexuális életére alapozva:

“Várjá, mingyá’ beindul… Ezaz, feláll az… Oké, most aztán bevadulok! Igen, érzed!? Érzed!? Oké, most akkor gyorsan elmegyek. Kész vagyok, kapcsold le a villanyt.”

Tehát ha a könyv történetét egy mondatban kellene körülírnom: Viagra nélkül élvezhetetlen.

Az élet, a világmindenség meg a karakterek:

Iván karaktere főhősi mivolta ellenére úgy ahogy van súlytalan, nem létezik.

Összességében összefoglalható azokban, hogy összeszedték mindazon férfias sztereotípiákat, melyekkel egy középkorú autószerelő rendelkezik, mellépakoltak egy kevés fegyverekhez, illetve általános iskolai kémiához járó szakértelmet és az egész üveget megtöltötték sóderral, hogy ne tűnjön fel, hogy nincs az egészben semmi méz.

Versus

Annak idején Glukhovsky könyvében Artyom pont azért volt jó karakter, mert míg részben az író akkori énjének lelki világát volt hivatott képviselni, egyszerre volt pont úgy összeszerkesztve, hogy az olvasó igazán a szerepébe tudja képzelni magát. Tehát pont az a semmit sem tudó karakter, akit igazán meg tudott kedvelni az olvasó, hiszen vele együtt kellett felfedeznie a moszkvai metró sivár és kegyetlen világát.

Ugyanez volt igaz Gleb-re is Gyjakov első könyvéből.

Mit adott nekünk Vrocsek?

Mit kaptunk főhős címszó alatt?

Mit is tudtunk meg Ivánon keresztül a metró világáról?

Na, ki böki ki a választ?

Hé! A semmi azért kicsit túlzás lenne. Megtudtuk például, hogy a karbidlámpa kék lánggal ég.

Tehát hanyagoljuk, tegyük Ivánt takaréklángra.

Következzenek hát azok a karakterek, akiknek a jelleméről a Metró széria mindig is mesteri rajzokat tudott összeállítani, mégpedig a mellékszereplők!

Az eredeti könyvben Artyom utazását számos furcsa, mégis a maga módján kedvelhető és hihető karakter követte végig. A felszínen nevelkedett nagyöregtől egészen Dzsingisz kán utolsó reinkarnációjáig, mindenkinek megvolt a maga szerepe a történetben és éppen emiatt kell minden egyes írónak felkötnie a gatyáját metró regény kapcsán, ha mellékkarakterek írásáról van szó.

Avoledo jól keverte a kártyákat és Az ég gyökerei svájci gárdája, illetve a különböző helyszíneken felbukkanó groteszk alakok sokasága végül képes volt egy egybefüggő egészet alkotni és tényleg színes gárdát felvonultatni, míg Gyjakov… míg Gyjakov… Hagyjuk…

Ezzel szemben Vrocsek?

Tudjátok volt egy karakter a könyvben, aki egész sokat szerepelt, állítólag a fél könyvben követte hőseink kompániáját egészen a végső nagy összecsapásig.

A kedvetekért kigyűjtöttem ennek a legendás és megismételhetetlen karakternek az összes elhangzó mondatát:

“Menjetek, én majd feltartom őket!”

Úgy érzem ez kellően leírja mindazt, hogy a pofátlan történetvezetés és a semmitmondó jellemű főhős mellett felbukkanó kicsit is érdekes karakterek kompániája egyenlő Mjóafjarðarhreppur teljes lakossága mínusz harmincöttel, vagyis KETTŐ!!!

Két kibaszott, jellemre talán valamit adó karakter az egész műben, név szerint: Enigma és Überführer!

Előbbi egy megvakult stalker (digger), aki hosszas stalker lét után kényszerült nyugdíjba és vált valami módon elég fura emberré. Mint mester stalker különös kapcsolatot ápol a körülötte elterülő világgal, illetve a megmagyarázhatatlan metró misztikumokkal is van egyfajta belsőséges kapcsolata.

Kicsit olyan, mint az eredeti könyvben felbukkanó és sokak kedvenc karakterévé váló Kán, már csak titokzatossága miatt is. Igaz, ezt a végén Vrocsek magyarázkodással nyakonfossa, de azért a szándék megvolt benne.

A második karakter, Überführer (neve ellenére kopasz kommunista) egy magára elég keveset adó alkoholista zsoldos, akinek kompániája a már fent kivesézett háborúban vész el, így feneketlen bosszú és italvágya hajtásában válik az egyetlen olyan karakterré az egész kicseszett regényben, aki méltó befejezésben távozik majd az élők sorából… Pillanat, el kell égetnem valamit…

Tehát összességében a karakterekről: Milyen karakterek?

S.T.A.L.K.E.R. Avagy Piknik Vrocsek pofájában:

Hol vagytok stalkerek?

E könyvet bíztam rátok!

És érkezik a válasz… Érkezik…

Getoutofhere

Basszus, hova lettek a stalkerek?

Mármint úgy a szó valódi értelmében… Tehát nem mint szakma, hanem mint életstílus.

Mert a stalker egy életstílus… Ezt Róka is megmondta annak idején.

Ezt Strelok is megmondta, ahogyan Hunter és Melnyik is.

De kik azok a diggerek? Kik azok a diggerek?

Vrocsek, most kreatív akartál lenni? Komolyan megpróbáltad?

Egy fél évszázada beidegződött, a szó minden értelmében menő és a világot átütő erővel rendelkező szó lényegét átültetni egy olyan angolságát is borzasztóan felvállaló szóval, mint a digger…

Vrocsek, nyugodtan kinyalhatod a stalker seggemet!

Minden amitől Metró a Metró:

A metró fogalmának meghatározásához elég annyit tudnunk, hogy az apokalipszis után húsz évvel sínylődő Világ, a különböző misztikumok és az urban fantasy elemek közé vegyülő science fiction pöttyök adták az egész igazi esszenciáját, ami miatt az ember valóban át is érezhette, hogy mit is művelt magával ez a jobb sorsra érdemes faj, mivé is alacsonyodott le.

anomaly

Elpusztítottuk a túlvilágot?

Megöltük Istent?

Leromboltuk a Poklot?

Nos, ezek az egyszerű filozófiai kérdések úgy ahogy vannak nincsenek meg a Pétervári háborúban, tehát így végső rúgásként egyetlen tény világítson itt neonfényekkel: A Pétervári háború minden, de nem Metró!

Úgy az egészről:

“Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzum sorozatában Simun Vrocsek regénye az egyik legnagyobb siker: a népszerű sci-fi-szerző a legapróbb részleteivel együtt, áradó fantáziával festi elénk a pétervári metró bűzlő, nyüzsgő, kegyetlen világát.”

Tehát most ezt vegyem komolyan?

Az egyik legnagyobb siker az egész szériában ez a förmedvény, aminek magyar kiadása csak teszi és teszi rá a lapátokat a trágyahegyre?

Az áradó fantázia alatt értsem az egész történetet felölelő Ivánozást és menőnek szánt akcióorgánumot, ami talán elmenne egy fapados német krimisorozatban, de a Metró 2033 égisze alatt eléggé kellemetlen. Mindinkább maga a tény, hogy pont ezt a valamit szánták magyar kiadásba. Nincs eléggé lenézve a stalker stílus magasabb körök által, de még tegyük rá azt a bizonyos lapátot is.

NoooTaps-taps!

Végső értékelés:

Stílus: 1/5

Történet: 2/5

Karakterek: 2/5

Összességében: 2/5