Címke: könyv

Könyvkritika Qtya koponyájából; Szergej Antonov: Sötét alagutak

Cím: Sötét (v)alagutak

Eredeti cím: Тёмные туннели

Író: Szergej Antonov

Eredeti kiadás: 2010

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Gergely Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 304

A kukac-szeánsz:

Eltelt hát ez a nyár is (hűűű… kurva régóta húzom már ezt a kritikát). Lassan vörösbe fordulnak az erek a szemfehérjémben a kialvatlanságtól, miközben a közelgő diószezonra áhítozó éhes cigányok szagát hordozza a szél a falu széléről. A nyári kertrendezés és szemétégetés után a lángnyelvek által meggyötört fákon megmaradt lombkorona lassan barnulni kezd, hulló leveleivel végleg elfedve a jelét annak a két méter széles kráternek, ami egy égetés során véletlenül egy gázolajjal teli kanna felrobbanása okozott.

Számotokra talán furcsa, eseményekben szegény nyári szünidő volt ez, s bár sokak most szemöldöküket vonogathatják eme kijelentésemre, de nekem mindig is az ilyen nyugodt, bulizásoktól mentes nyarak voltak a kedvesek. Kiülve a tornácra egy egész dinnyével és két liter gyümölcslével, értetlenkedve merengve azon, hogy miért ül már lassan két órája a macska ugyanazon az átkozott helyen, meredten bámulva ugyanazt a sóderkupacot, tetején egy törött féltéglával.

Hearts of Iron 4-ezett egész nyáron, csak szólok…

Eme nyárias idilli állapotomat igyekezett nyálkás csápjaival megzavarni valami rettenetesen szörnyűséges és undorító dolog. Egy nevén nem nevezett szörnyűség, mely mindenki elméjébe befészkelte magát és onnan halálunk napjáig kiűzni nem lehet, akármivel is próbálkozunk vele. Időbe tellett hogy hozzászokjak, de sajnos a pszichológus megállapította, hogy a Boku no Pico opening számát sehogyan sem tudja kiűzni az ember a füléből. Olyan ez, mint a szívdobogás. Egy idő után az agy megtanulja kizárni a zavaró hangot, azonban ha az ember elcsendesül és minden idegszálával koncentrál, meghallhatja a rettenetes démon alvilági csörtetését, amint acsarkodó üvöltések közepette megpróbál a felső világra törni minden dühével, hogy tüzet s halált hozzon az emberiségre…

Szóval az új metró könyv…

He?

Nem az új metró könyvről akartál beszélni? Még oda is tetted magad mellé, hogy el ne felejtsd.

Mit tettem magam mellé? Ja, ezt? Mi ez a könyv? Olvastam én ezt?

Máskülönben leültél volna ide kritikát írni belőle?

Rémlik valami, de… Semmi sem rémlik belőle. Talán újra el kéne olvasnom…

Inkább ne tedd.

Dehát semmire sem emlékszem belőle! Hogyan mutassak be egy könyvet, amire nem is emlékszem?

(Mintha nem mutattál volna már be így egy csomó könyvet.)

Tessék?

Újra emlékezned kell a regényre anélkül, hogy újraolvasnád.

Ezek szerint ugyanarra gondolunk.

IGEN! 

SturmGeschütz III-as!

KUKAC-SZEÁNSZ!

Mi?

Igen, kukac-szeánsz! Elő is készítem a kellékeket…

Szóval a kukac-szeánsz. Gondolom senki sem hallott még erről a dologról, lévén ez Qtya amolyan saját találmánya. Az egész azzal kezdődött, hogy a Mob Psycho 100 nézése közben belegondolt abba, hogy mégis milyen módszerekkel lehetne az emberekben lakozó energiát még több energiává alakítani. Ezt később sajnos megrekesztette, hogy már késő éjszaka volt és le kellett feküdnie aludni. Mivel elfelejtette felhúzni az új ágyneműt és a pucér paplan alatt azért mégiscsak egy paraszt dolog aludni, ezért inkább bebugyolálta magát egy bolyhos barna plüssplédbe és úgy feküdt le aludni. Reggel a húga bekapcsolta a tévét, ahol éppen Discovery ID-s tényfeltáró gyilokpornó ment. A bebugyolált Qtya félálomban hallotta a gyilokpornó alatt narráló nő erotikus hanghordozását, ami nyomán a plüsspléd részecskéi reakcióba léptek a tévéből áramló faszság-ionokkal, aminek hatására a Qtya testén belül feszülő energia hirtelen elkezdett osztódni és még több energiává szétválni. Az energia azonban nem kifelé áramlott a környezet felé, hanem a kisebb ellenállást mutató emberi agy felé, aminek hatására egy delíriumos sokk érte Qtya agyát, aki ettől rángatózni kezdett, habzott a szája és teli torokból ordibálta, hogy: „A kertész tette! A kertész a gyilkos!”

A roham elmúlta után Qtya ráébredt arra, hogy emlékszik a szülei házassági évfordulójának napjára és legalább öt olyan közeli/távoli rokon nevére, akiket ha évente egy alkalommal látott átlagosan életében. Ekkor jött rá arra, hogy az általa kukac-szeánsznak elnevezett dolog töltött részecskéket juttatott az agyába, amitől abban felszabadultak az addig elzárt emlékek és onnantól fogva emlékezett a gyulai Markos Csaba nevére, akit azóta is egy alkalommal látott és akkor sem váltott vele egy szót sem.

Oké, én kész vagyok. Kezdem.

Ne feledjük el a kukac-szeánsz biztonsági előírásait sem. Reggel csináljuk, mert akkor van a legnagyobb esély arra, hogy ha valaki az utcán meghallja az ordítozást: leszarja azt, mivel kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a szomszéd hülyegyerek kiabálását hallgassa. Illetve mindig legyen egy elég közeli ismerős a környezetünkben aki a sokkhatás befejeződését követően egy „Neked meg mi a fasz bajod van!?” felkiáltás és egy pofon kíséretében próbál meg magunkhoz téríteni és nem egy irgalmas szamaritánus, aki hívja a mentőket és aztán kezdődhet a komoly jogi huzavona a fehérgyarmati kórházban.

Jaj… jaaaj…

Kezdődik…

Te jó ég… Anarchisták kondiznak… A komcsi az áruló és az anyuka a gyerekével… az anyuka a gyerekével és a giliszták… a giliszták megették a kutyát!!! Sugárzásálló szuperkatonák és… és egy őrült tudós, akit elüt a gőzmozdony… Szőrös izék az alagútban… szőrös röhögő izék… és sátánisták. Meg egy átlátszó bőrű telepata… A megszülető új világrendben a spirituális vezető egy zseblámpás csöves, aki az alagutakat rója… És a levágott fül… Miért nem érdekel senkit a levágott fül!? MIÉRT!?!?!?

Qtya sokkos állapotban tépi le magáról a plüssplédet. A barna foszlányok csak úgy szállnak a szobában, miközben az unott tekintettel az ágyon ülő kritikus csak bámul maga elé, mintha lenne ott bárki, akinek a következő szavakat suttoghatja: Hölgyeim és jobbára uraim, Sötét alagutak.

Ahogy az lenni szokott, a borítós mustra ráférne egy kis mustra:

Ezzel a hosszú bevezetővel talán pótolhattam az elmúlt hónapok csak úgy félig összehajigált kritikáit és fércköveit. Visszaolvasva az előzőleg kiadott kritikákat kellett rájöjjek arra, hogy én aztán sokkal többre is képes vagyok egy a kezem közé kapott megfelelő alapanyaggal, így hát ezen képességem továbbfejlesztésére mégis mi más lehetne alkalmasabb, mint a magyarul megjelenő Metró Univerzum új könyve, a Sötét alagutak Szergej Antonov tollából. Ugyanis így előljáróban két dolog mondható el erről a könyvről. Először is borzalmasan unalmas és vontatott, de már annyira hogy arra nehezen találok szavakat. Miközben a kritika tervezetét próbáltam meg fejben összerakni jöttem rá, hogy alig emlékszem belőle valamire, mivel a már említett unalmassága folytán csak szenvedve voltam képes elolvasni belőle egynél több fejezetet egyszerre, így nem csak a bedolgozása volt gyötrelmesen hosszadalmas munka, de közben még azt is alig bírtam megállni, hogy ne kapjak rögtön az ezzel egy csomagban megvett Warhammer könyvek valamelyike után, hogy Khorne koponyáit köpködném addig, amíg fényesre nem csiszolom őket a Véristen dicsőségére. Ennek a lassúságnak folytán pedig sikerült úgy elhúznom az egészet, hogy mire elolvastam az utolsó fejezetet, gyakorlatilag semmire sem emlékeztem abból, hogy hogyan is kezdődött az egész regény így most komolyan, nem viccelek, vissza kellett néznem hogy mégis miről kell írnom ezt az átkozott kritikát és rá kellett jöjjek, hogy ebből a könyvből majdhogynem lehetetlen teljes értékű kritikát írni. A másik és még fontosabb dolog pedig a magyar borító, ami… Szóval igen, ami úgy néz ki, ahogyan kinézhet, mégpedig… igen… szóval… Egy pillanatot kérek…

És kiment a szomszéd szobába röhögni! Ezt nem hiszem el, tényleg megcsinálta! Ott ül a szomszéd szobában és röhög. De most komolyan, annyira csak nem lehet röhejes a magyar borító… Nézzük csak…

Igen, szóval ez kinéz úgy ahogy… De hát ami a borítót illeti azért ahogy kinéz az… igen… Egy pillanatot kérnék…

És erre a Második is kiment röhögni… Igen, üdv! Én vagyok a Harmadik, üdvözletem. Arra az esetre vagyok itt, ha az Első és a Második valami miatt nem tudná folytatni a munkát és… Őszintén, én csak egy helyettes vagyok és nem is igazán értek ehhez a munkához. Szóval… Szép időnk van, nemdebár?

Oké-oké! Ez már nagyon kellett. Esküszöm, amikor először megláttam ezt a borítót, majdnem egy fél órán keresztül sírva röhögtem mindenen, amit megláttam, vagy amit megláttam.

Megjelent egy óriási pók a falon? Qtya röhög.

Valaki megosztotta egy holokausztot túlélt rokona történetét? Qtya röhög.

Valaki bekiabál az utcáról, hogy: „Ne röhögj már te buzi!”? Qtya röhög.

Az egész kép egyszerűen olyan nevetséges. A pózerkedően szálkás szláv felsőtest az előtérben, mögötte fókuszban az NKVD tiszttel akinek az arca egyszerre tükrözi egy álmos FIDESZ képviselő teljes világfájdalmát, egy szorulás közben befutott hasmenés kellemetlen kettősségérzetét, illetve az Univerzumban lakozó sötét erők hatalmának teljes kiteljesedését egyetlen olyan hülyére rajzolt csodán, mint Nyikita elvtárs dagadt nyaka. Mögötte a leginkább anyai nagyanyám nővérének átlagos arckifejezésével operáló Korbut professzorral.

De most komolyan, még a haját is ugyanúgy hordja mint az öreglány. Ha legközelebb lemegyek hozzá meg kell kérdeznem tőle, hogy nem vállalt e szakmát aktmodellként.

Szóval a könyvkritika…

Szóval röviden leírva: Ez a borító túltett mindenen, amit eddig elvárhattam a magyar borítóktól. Ezúttal ugyanis egy regénybeli jelenetet próbáltak meg a könyv borításaként értékesíteni. Egyébként ezt a megközelítést tudom támogatni. Sokkal inkább mint azt a tendenciát, hogy rábaszunk egy háttal álló embert kezében fegyverrel és egy nagy szörnyet a háttérbe ami 99%-os eséllyel a következő öt percben vagy széttépi a szerencsétlen főhőst, vagy jelentkezik a RetroShock-ba, mint a teremtő elme meggyötört szüleménye, aki már csak pihenésre vágyik.

Viszont a regénybeli cselekmény kiborítózása… (Új ige, hamarosan levédetve.) Igazából a legnagyobb tragédia ami itt az egészet elcseszte az a kontár művész, aki ezt a vackot jónak gondolta és nem valami mást próbált meg kiemelni a könyvből. Ugyanis sok jelenet volt az egész regényben, amik bár olvasatra unalmasak voltak, viszont borítóképnek lerajzolva ezerszer jobban néztek volna ki, mint… Ez…

De hagyjuk is hátra a süllyedő hajót és lépjünk tovább a másik süllyedő hajóra, mert van itt még pár dolog, ami miatt megérné újra bevezetni az áramot.

Következzen a hátsó borító!

Anatolij Tomszkij, a fiatal anarchista harcos hisz benne: bármilyen borzalmasnak és kilátástalannak tűnik az élet a Metróban a Kataklizma után, nem szabad lemondani róla, hogy igazságos társadalmat építsenek fel benne.”

Bazd, Qtya! Mi van abban a szobában, hogy mindig oda kell menned röhögni?

És persze arról sem, hogy szembeszálljanak a gonosz erőkkel. Most például egy gyanús alak érkezett, aki azt meséli, hogy a Vörös Vonalon az ember genetikai módosításával kísérleteznek. Nem is sikertelenül. Létrehozzák az übermenscht, amelynek nem árt a sugárzás, amely nem érez fájdalmat, amely gondolkodás nélkül teljesíti a parancsokat – és e szuperharcosok segítségével a vörösök könnyűszerrel leigáznák az egész Metrót.”

És itt csak halmozódnak a problémák. Kezdve azzal, hogy az übermensch elsősorban erkölcsi és nem fizikai tulajdonságaiban áll az átlagember felett, ami miatt elég nagy baromság ezzel a szóval illetni olyan szuperkatonákat, akik vakon engedelmeskednek minden utasításnak, amit a teremtőjük ad. Itt persze felhozhatnám, hogy kevésbé művelt metrólakók adták nekik ezt a nevet, viszont kedves Szergej barátunk olyan elánnal ecseteli az anarchisták, köztük a főhős ideológiai műveltségét, hogy ezt a feltételezést el is felejthetjük. Már itt ül egy baki az út szélén és még mennyi mérföldet kell megtennünk a kihalt úton csak azért, hogy elérjük a következő állomást. Mellesleg mi ez a baromság, hogy HÚSZ ÉVVEL az apokalipszis után állítanak elő ilyen szuperkatonákat? Ráadásul nem is egy egész állami tudósapparátus, hanem egy nyomáskamrával, pár rézgyűrűvel és egy mikrohullámú sütővel felszerelt tudós-szopadék, akinek épelméjűsége nemhogy erősen megkérdőjelezhető, de már-már SŐT! Ez olyan, mint amikor a Szovjetúnió idején Vlagyimir Viktorov megfejtette, hogy a mikrohullámú sütő valójában egy titkos NASA teleport kiszivárogtatása, csak annak működési elve hibás, mivel a kísérlet során a sütőbe tett macskák egytől-egyig felrobbantak (nem tudta, hogy előtte egy villával meg kell szurkálni).

Tomszkij egy csapat élén elindul… és még nem tudja, hogy nemcsak a vörösökkel kell megküzdenie, hanem egy őrült professzorral meg a Metró különféle mutáns és mitikus lényeivel is: óriásférgekkel, Anyukával, a Vaddal, a Vonalbejáróval… „

Én ütöm a fejem ebbe a rohadt asztalba, de sajnos ilyen az, amikor két kiegyenlített erő találkozik. A koponyám a szar könyvek óta edződött a sok asztalveréstől, míg az asztal maga már olyan vén és sokat látott jószág, hogy ennyi neki meg sem köttyen. Ilyen az, amikor a könyv hátsó borítója MEGINT ELŐRE LELÖVI AZ EGÉSZ KURVA TÖRTÉNETET! Mert más nagyon nem is történik benne és most legyen őszinte az-a nyolc olvasó (Silver, Petya, Dömi, Kristóf, Iván, Szenka, Martin és Jövő-Qtya). Komolyan el is várunk több történetet egy ilyen könyvtől? Hiszen mindent amit el lehetett rontani el is rontottak a kiadás körül, csak éppen a fordítást végző Gergely Gabriella munkája van rendben… Habár néhol ott is találni furcsaságokat, lévén a könyv kiadása előtt a borítón szereplő idézet, az Anyukának igaza volt: A Vad létezik…” Több változatban is fellelhető volt a különböző ajánlókban. Néhol az anyukát fordították mamának, máshol a vadat szörnynek, amit igazán nem tudok hova tenni. Talán utólag gyorsan belejavítottak és a már kiadott promóanyagot utólag nem módosították, nem tudom.

Amit viszont tudok az az, hogy már az ötödik oldalnál tartok és sehol sem tart magának a cselekménynek a kritikája, szóval itt húzzuk is meg azt a mágikus határvonalat és kezdjünk hát bele a történet elemzésébe, ami…

És elaludt… Hát ez nem igaz, csak belegondolt a könyv történetébe és ela…

Iiigen… Nos, sajnos a Második is beleesett abba a gödörbe, hogy véletlenül belegondolt a Sötét alagutak történetébe. Az unalom veszélye miatt sajnos ezt a könyvet a Monty Python halálos vicce mellé temették, remélhetőleg az áldozatok hamarosan felébrednek.

Anarchia, mint folyik a víz, le a hegy oldalán:

Van, hogy a legsötétebb alagútban csillognak a sínek a legfényesebben.”
Vonalbejáró

Nekem 32 munkám vagy egy héten, az átlagos niggereknek egy sem.”
Rumli bátya

A történet a Moszkvai metróhálózat egyik perifériás területén, valahol a Dinamó állomáscsoporton túli területen veszi kezdetét, ahol az anarchisták alakítottak ki maguknak egy államszervezetet… Te jó ég, egy anarchista ÁLLAM… Ez kezd olyan mértéket ölteni, mint amikor lángol a víz…

Szóval a történet szerint a Vojkovszkaján él Tolja, akinek élettörténete hű de nagyon, de nagyon szomorú. A háború során éppen a metrón utazott a hegedűjével, amikor bekövetkezett az apokalipszis és ő (meg a hegedűje), lenn rekedtek a metróban. A szülők halottak (de legalább a hegedű még megvan), így az öreg emlékszikafaszomanevére veszi magához, akinél természetes dolog a drámaiság kedvéért, hogy meghaljon két oldalnyi mesélést követően (sőt, a hegedűt is ekkor vesztette el… Ide jöhetne valami szomorkás hangulatzene, de hát nincs meg a hegedű…).

Sőt, itt van valami arról, hogy valami hülyeség ömlött a lábszárára (ez a későbbiekben majd fontos lesz) és attól kialakult ott egy gennyedző kelés, ami nem gyógyul meg sohasem, csak ott van és kész. Nekem is van egy hasonló sebhelyem a múltból, csak az akkor keletkezett, amikor egy bográcsolás alkalmával sikerült felrúgnom a tűzhelyet és a tűzforró halászlé nem röstellett ráömleni a pöcsömre.

Az ébredés!

Szóval a regény engem már ezen a ponton kezdett elveszíteni, ugyanis a kedves író, Szergej Antonov nem átallott rögtön az első oldalon úgy indítani a cselekményt, hogy Tolja már ébredéskor érezte magában, hogy a mai egy különleges nap lesz (ezt éreztem én is október 2-án), hiszen valami akció fog ma történni… Talán egy szabotázsakció a kommunisták ellen… amit talán pont ő fog vezetni… Ezt olvasva kisvártatva az arcom elkezdődött olyan grimaszt felvenni, mint akit tarkónlőttek és ez még bőven a könyv eleje csak, hol van még a vége!?

Sok üresjárat és fölösleges mellékszál el nem mesélése után egy sztálini gőzmozdony kerekei alatt.

Ugyanis valóban, Tolját rögtön aznap meginvitálja az anarchista király… Egy pillanatot kérek…

Nem! Nem mész át a másik szobába! Nem, nem szakítod félbe többet, csak mert röhögni akarsz! Visszamész és befejezed a kritikát, vagy elolvastatom veled a Szürkét is! Mars!

Oké, itt álljunk meg egy pillanatra! Drága Antonovunk ugyanis nem általiik az itt elkövetkező sorokban bemutatni az anarchista államszervezetet, melynek vezetője
afaszomemlékszikráúgysemvoltfontoskarakterszóvalkinemszarjale egy a többség fölött erejével és személyes karizmájával hatalmat nyerő egyén, akinek kezében összpontosul a három állomásból álló közösség teljes gazdasági és katonai hatalma. Minthogy a hatalom egyetlen döntéshozó vezető kezében összpontosul, így az itt felépített rendszer inkább tekinthető egy rosszul szervezett autokráciának, semmint az anarchisták által megálmodott ősközösségeknek, így a regényben bemutatandó ideológiai rendszer már borul, mint a tányérok a Titanicon.

Szóval a történet…

A történet szerint egyik napról a másikra felbukkan egy Nyikita nevű volt volt NKVD tiszt a Vojkovszkaján azzal a hihetetlen hírrel, hogy a vörösök által foglalkoztatott Korbut professzor valahol a vörös vonalon felfedezett egy módszert, aminek a segítségével előállíthatóak olyan szuperkatonák, akikre nem hat a sugárzás és a felszín hamarosan a vörösök uralma alá kerül, hacsak a drága anarchisták nem tesznek valamit annak érdekében, hogy a labor minél hamarabb a levegőbe repüljön.

Jó, ezt adom. Ha valamit fel kell robbantani, akkor a második legjobb választási lehetőség egy csapat anarchista… Hogy miért csak a második? Ezt egyáltalán minek kérdi bárki, úgyis tudja mindenki, hogy kik az első számú lehetőség.

Egyébként miért egy istenhátamögötti kis eldugott közösséget kéri fel ez a bizonyos Nyikita arra, hogy segítsenek neki a Metró három szuperhatalma közül az egyiket a saját területén megtámadni? Miért is nem a Negyedik Birodalmat, vagy a Hanzát? Nos, erre a válasz az, hogy azért nem, mert a technológia nem kerülhet a többi frakció kezébe, mert akkor nárciszok, vagy kapitányisták özönlenék el a felszínt, ami azért még sem lenne jobb, mint a vörösök… No igen, de akkor miért nem kerested meg Melnyik ezredest és a Rendet? A Rend pont az ilyen veszélyforrások elhárítására jött létre, ne mondja már nekem, hogy pont egy eldugott kis közösségnél kell ezt a hülyeséget előadni, pláne az anarchistáknál, akik közismerten megbízható személyek hírében állnak (irónia).

És nem mondjuk valamelyik másik kisebb frakciót beszervezni, akik kicsivel megbízhatóbbak és lenne is okuk a vörösökre támadni… Mint mondjuk az Arbat Konföderációnak, vagy a Csegevarásoknak. De most komolyan, ezt a hülyeséget…

Annyi biztos, hogy az Anarchista király valamiért beveszi azt a sok sületlenséget, amit a drága Nyikita állít és el is dönti, hogy Tolja vezetésével megszerveződhet az expedíció a szuperkatonákat gyártó kommunista laboratórium felrobbantására… Esküszöm, már csak a szemcsés képernyő és a zúgó LCD tévé kéne mellé és tökéletesen el is menne egy béna, hidegháborús akciófilmnek.

Ezek közben pedig megcsodálhatjuk az anarchista testépítés rejtelmeit, ami elsősorban a Csegevara poszter előtt történő súlyemelést és tömegelést jelenti.

És ez volt az a két szó, amit Qtya életében hajlandó volt megtanulni a konditermekről, lévén szerinte igazi férfi favágás közben szálkásodik.

Szóval innen egy nagy üresjáraton fut a regény. Tolja csapata felszerelkezik a nagy kalandra, ami elviszi majd őket a Vörös Vonalra. Fejezetek telnek el gyakorlatilag nulla értelmes cselekménnyel, miközben Tolja visszaemlékezik arra, hogy egy dagadt barátját egyszer elvitte valami és persze áldramatizálás, amit eddig is annyira szerettünk.

A gyerekből nem maradt semmi, csak pár vörös hajszál. Oda is adta az anyjának, hadd temesse el a fiát.

Valami ilyesmi volt, bár ahogy én visszaemlékszem rá, élhetetlenül pózerkedő módon volt felvezetve és semmi ütőereje nem volt a csattanónak a végén, ami az egész erejét adta volna. És hogy miért emelem most ezt ki? Azért, mert maga a regény is ilyen! Érthetetlen drámázás teljesen jelentéktelen dolgokon, miközben a jelentős dolgok (mint majd a fül… te jó ég, a FÜL!!!) szinte semmi szerepet nem kapnak a nagy egészben. Persze fontos ugye megtudni, hogy Tolja ideológiai tudása olyan mint egy dísztőr, egyik haverjáét pedig a piszkavashoz hasonlítják.

Qtyáé pedig olyan, mint egy dísztárcsa, de akkor Member a szélkakas. Mert az előbbit mindig látod, csak nem érdekel, utóbbi pedig úgy nyikorog, mint az LMP.

Na ja, mert a metrólakók kisebb baja is nagyobb annál, na de az ideológia!

Amiért küzdünk és amire vágyunk, avagy két külön dolog:

A Vörös Vonalra érve sem túl érdekes a cselekmény, amit egyszerűen nem tudok elhinni. Annyi történik egy ideig, hogy felbukkan Ő! A nagyon nagy Ő, akire Tolja szíve majd nem fog vágyakozni az egész regény során és akinek a nevére sem emlékszem, mivel Antonov szerint az értékelhető karakterek száma a regényben elég ha Tolja és még ez is elég nagy szó.

Szóval felbukkan a csaj, már-már gatyábanyúlásig nyálas magasztalás a gyönyörűségéről, majd szakadás és folytatódik tovább a nagy semmi, aminek a végén végre történik valami. Toljáékat ugyanis elkábítják és… és… ekkor derül ki, hogy Nyikita valójában nem egy kirúgott NKVD tiszt, hanem egy valódi NKVD tiszt… Azt a fordulat, tehát eddig egészen tökéletesen eljátszotta önnön magának a kirúgott változatát! Hű!

És kiderül, hogy azért is ment el az anarchistákhoz „segítségért”, mert kísérleti alanyokra volt szükségehehehehe…

Qtya… Te most… sírsz?

A halál csak az élet alternatívája. A Föld sem több annál, mint ami kívülről látszik, s a belseje sem tartalmaz többet önnön magánál. A fém felhevítéskor jobban izzik, mint anyám lelke a falunapi sörversenyen. Apám őszülő hajában a magam végzetét látom, míg nagyapám kopasz fejében ugyanazt, csak ott tükröződik is. Az ég nem terem több angyalt, mert a Föld gyomra sem rejt démonokat. A démonok bennünk élnek, míg az angyalok a démonokban. Ebből következik, hogy minden angyalban ott él az ember.

Szerintem megőrült…

Mikor a fa fiatal ruganyos és zsenge, akárcsak a kisbabák seggluka. Következésképpen aki fákkal kufircol, az buzi. Ezt a felfedezést meg kell írnom a Népszabadságba… Basszus, megszűnt…

Qtya, fejezd be! Kelj fel és írj!

Nincs értelme! Nincs semmi értelme! Ezt a hülyeséget nem bírom ki! Hogy fordulhat valami így szarba? Nem, ezt nem bírom elviselni… Ez egyszerűen nem az, amire számítottam, amikor elkezdtem ezt a sorozatot… A kritikák… A kritikák kifolynak az ujjaim közül és semmit sem érnek többé. Por és hamu, azzá válnak csupán, amikért mindez idáig küzdöttem. Nem marad meg belőlük semmi, csak a sötétség, amit egy megkínzott lélek szart ki magából.

Te mondtad, hogy küzdeni fogsz. Vagy talán nem erre esküdtél fel? Hogy harcolsz a valódi sztalkerek élén a kontárok ellen? Hogy nem hagyod érvényesülni azokat, akik nem értenek semmit, csak próbálják azt elhitetni a többi emberrel?

Nincs ennek semmi értelme. Úgy megmondom őszintén, semmi! Akármit teszek, nem tudok véget vetni ennek a pokolnak. A sötétség tovább terjeng, én pedig csak egyre jobban elrothadok, ahogy próbálom életben tartani a fényt… Miért küzdjek tovább?

Egy nyalóka talán segít megváltoztatni a véleményedet…

Nyalóka?

Kérsz?

Igen… Egy… tucatot…

Akkor folytasd a kurva kritikát!

Tokyo Tolja elszabadul:

Szóval ja, Nyikita egész körmönfontsága csak arra volt jó, hogy kísérleti alanyokra tegyenek szert, amit végképp nem értek, hiszen ha szuper-képességekkel készülnek felruházni több embert is egyszerre, akkor miért random, tudományosan előbb ki nem szelektált és a Párthoz hűséges alanyokat használnak fel?

Ezen kérdésre választ nem is, helyette a felvetésemre kapjuk a példát: az egyik anarchista elszabadul a laborban és a borítón megörökített borzalmak közepette az álmos FIDESZ képviselő Nyikita ekkor lövi le. Természetesen egy golyó nem végez vele, mert ugye a szuperkatonák ilyenek. Lassan bandukolnak, gépiesen mozognak és több golyó kell, hogy megöljék őket. Ennyi erővel karót is döfhettek volna a szívükbe, az hatásosabb.

Ezek genetikailag módosított katonák, nem vámpírok!

A karónak mindegy!

Szóval ekkor derül ki a nagy fordulat, hogy a kísérleteknek alávetett Tolja azért nem változott agyatlan zombivá, mert a lábán lévő kelés és a szervezetében maradt mérgező kemikáliák reakcióba léptek a beadott szuperkatonaszérummal, így Tolja megkapta egy szuperkatona képességeit, aminek jeleként megőszült…

Őőő… Really? Komolyan lejátszódik itt is a Tokyo Ghoul? Várjunk csak! A Tokyo Ghoul animeként 2014-ben jelent meg… A manga 2011-es… A regény eredeti, orosz kiadása pedig 2010-es… Blin…

A tanulság?

Drogozzatok, mert ha egy őrült tudós kísérletezik rajtatok, akkor nem fogtok agyatlan zombivá válni, de a zombik képességeit megkapjátok.

Ezt követően Tolját kivégzik, de aztán mégsem hal me… meg…

Ez most tényleg… VÉR!?!? Vért köhögsz fel?

I… Iván… Most komolyan, annyi a munkád, hogy főbe lőj valakit, hogyan hagyhatod akkor életben? Vrocsek, ez a te műved? Vagy… Nem… Hiszen, ez az első megjelent Univerzum regény… Ezek szerint ez nem Vrocsek műve, hanem… Vrocsek maga Antonov műve! Te jó ég!

Tolvajok és kukacok:

Tehát Tolja túléli a saját kivégzését és titkos alagutak hálózatán átkúszva végül felbukkan a METRÓ TÚLOLDALÁN! Mester, taníts már meg engem így kúszni, mennyivel egyszerűbb lenne így eljutni Vásárosnaményba!

Ezen a területen találkozik főhősünk Rákkal, aki afféle tolvaj akar lenni és a karaktere nagyjából ki is merül annyiban hogy enyves a keze, de legalább az esetek nagy részében csak akkor, amikor élet-halál között jelenti a különbséget, hogy kirabol valakit. Tolja ráeszmél, hogy semmije sem maradt, mindent a vörösöknél kellett hagynia, amikor megszökött a laboratóriumból. Így hát a metró bűnszövetkezetéhez kell fordulnia segítségért, akik megígérik neki, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében átcsempészik a metró másik végébe. Tolja és a Rák el is indulnak hazafelé, amikor váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkan a kukacizé, amit csak a Vadként emlegetett addig egy hajléktalan anya és egy szellem, jól megkergetve őket titkos alagutakon keresztül, ahol hogy-hogy nem: a Sátánisták állomása! Egy pillanat…

Nem, tedd le a puskát!

Komolyan, itt kezd nekem nagyon elegem lenni ebből a könyvből. Nem elég hogy rettenetesen vontatott és unalmas, a történet egy nagy baromság, a karakterek mind idióták és az érzelmi szál is annyira értékelhető, mint a gimnáziumi fizikadolgozataim (A csillag egy olyan bolygó, ami lángol.), de erre most magának a Mesternek egy történetét próbálja meg úgy feldolgozni, hogy sehogy. Megelevenedik előttünk a teljesen egészében fapados sátánista paradicsom, az állomás ahol azért ásnak, hogy elérjék a Poklot (Már rég elérték, hiszen szerepelnek ebben a regényben.). És hogy hogyan is valósította meg Antonov ennek a helynek a bemutatását?

Sehogy?

Igen! A sátánisták nem tűnnek többnek semmivel egy Reich, vagy egy vörös állomásnál. De már annyira, hogy az kínkeserves. De mégsem az itt a legszörnyűbb, hanem… ó, te jó ég, a FÜL!!!

Szóval Toljáék összekapnak az őrökkel, mert azok le akarják őket csukni. A dulakodásban Rák nem hajlandó megadni magát, ezért a sátánista főpap leguggol (Do the slav squat!), majd egyetlen mondatban körülírva levágja a fél fülét.

És ennyi!

Nincs feszültségépítés, se gyomorforgatóan naturalista ábrázolásmód. Nincs ami gazdagon körülírná, hogy milyen hangja van annak, ahogyan a recés kés előre-hátra mozogva belevágja magát a rugalmas porcszövetbe. Sem annak, hogy hogyan indul meg a vérzés, hogyan sikít és könyörög kegyelemért az áldozat, amint az egészet perverz élvezettel űző hóhér csak egyre jobban belelendülve folytat, mert számára az emberi fájdalom a gyönyör, a lélek meggyötrése pedig maga a mennyei drog!

Neked… neked most felállt?

De nem, Antonov a maga szegényes szóhasználatával egyetlen mondatban elintézi az egészet. Rák véres nyállal leköpte a sátánistát, mire az elővett egy kést és levágta a fülét. És nem hazudok, ennyi. Ennyivel letudja azt, hogy baszki, a csávónak éppen az imént vágták le a fülét! Könyörgöm, ezt nem így kell. A Vikingekben ezerszer jobban elő volt adva ugyanez a jelenet, csak ott valóban is érezhető volt a feszültség, az áldozat félelme a hamarosan bekövetkező csonkítástól, az egészet figyelő közönség visszafojtott őrülete, majd a tetőponton a rettenetes fájdalom és az ovációban kitörő tömeg lelketlen ujjongása. Ezzel szemben itt van Antonov, egyetlen mondatot odabasz, hátha érdekel is valakit az, hogy a csávónak…

Bazdmeg, azért mégiscsak az imént vágták le a fülét, azt így el is van intézve a dolog, de annyira, hogy a következő fejezetekben Rák semmi jelét nem adja annak, hogy bármennyire is megviselné a dolog… Sőt, úgy igazából soha semmi jelét nem adja annak, hogy egyáltalán érdekelné hogy mi folyik körülötte, helyette csak úgy ott van és néha pont az életveszélyes, vagy feszült helyzetekben találja ki, hogy el kell lopnia valamit, hátha észreveszik és ott helyben agyonlövik. De most úgy értem, ne már. Éppen túlvagytok egy rizikós tárgyaláson, egy pisszenés és állítanak titeket a falhoz, te meg csak úgy ellopod az egyik őr zseblámpáját, mert az mennyire vicces és mennyire karakteres, hogy nem csak a saját, hanem mások életét is kockára teszed EGY KURVA LÁMPÁÉRT!

Igen, Qtya nem bírja a csávót. Úgy általában azért, mert rühelli a nihilistákat.

Mutáns telepaták és röhögő szőrös cöcmöcök:

Szóval a sátánista börtönben ülve találkoznak egy mutánssal, aki az agydaganatának köszönhetően telepatikus képességekkel rendelkezik és ha Toljáék kiszabadítanák őt, akkor elkábítaná az egész állomást, segítve mindegyiküket a szökésben, ami során eljuthatnának a felszínhez közeli, mutánslakta állomásra.

Nincs mit tenni, Rák ellopja az őr kulcsait, majd valahogy meglógva az állomásról el is jutnak a Charles Xavier akadémiára, ahol egy átlátszó bőrű mutáns sámán megjósolja Tolja jövőjének egy homályos képzetét, amit úgy bárki meg tudna tenni fél percnyi gondolkodás után… Nagyjából a regény története is ennyiből születhetett egyébként…

Szóval a mutók egy hipnotizált Hanza kereskedőt adnak Tolja és Rák mellé, felszerelik őket, majd mutatnak nekik egy titkos kormányalagutat, ami a Gyűrű egyik állomására vezet és ahol a hipnotezált kereskedő segítségével átjuthatnak, onnan pedig már könnyűszerrel hazatérhetnének. Azonban van egy rettenetes titokzatosság az egész mögött, ugyanis az alagutat röhögő szőrös cöcmöcök lakják. Toljáék ennek ellenére keresztül is vergődik magukat az alagúton, mire váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a sátánisták és visszaviszik Tolját az állomásra, ahol már készülnek arra, hogy feláldozzák. Rákot és a hanzást már megölték, mire Tolja felébred és kiderül, hogy csak álmodta az egészet, mert az alagút padlója megrepedt és halucigány gázokat lélegzett be az egész csapat.

Oké, most komolyan!

Antonov tökéletesen hozta össze amit eddig is sikerült, mégpedig totálisan összezavart olvasás közben. Azt sem értettem, hogy mi a fasz történik éppen, mert egyszerűen semmi kapaszkodót nem adott, aztán amikor végre történne valami értékelhető fordulat, mindenféle átmenet nélkül derül ki, hogy az egész csak egy álom volt! Ennyi, itt és most megyek, megkeresem azt a parasztot és megdugom a kutyá…

Elfelejted azt, hogy a cöcmöcök röhögéssel kommunikálnak!

Igen, itt a másik. Ugyanis Tolja végül levezeti magában az elméletet, miszerint a cöcmöcök a röhögéssel valójában beszélgetnek és megpróbálták felhívni a figyelmüket arra, hogy az alagút egy szakasza tele van kéjgázzal! Azt a mindenit, mikre képes az emberi evolúció! Annyiféle módon ki tudja fejezni magát az emberi faj, annyi lehetőség van a továbbfejlődésre, mégis egy röhögő szőrös plüssmackó lehet a fejlődés következő foka, a valódi Homo Novus! Mit ide a feketék kollektív öntudata, mit ide az erkölcsök fölött álló übermensch, mit ide az új árja faj, RÖHÖGŐ SZŐRÖS PLÜSSMEDVÉK!

A szerelem mindent legyőz… kivéve az Apache helikoptert:

Na ja, szóval hosszas keveredés után végre Tolja hazatér, ahol a Piszkavas barátja várja őt a fegyverraktárban. A neki elmesélt történet után döntenek úgy hárman, hogy itt az ideje visszatérni Korbut professzorhoz és fel, meg szét, meg össze, meg le, meg mindenfelé robbantani a laboratóriumot, az átkozott szuperkatona szérumot, meg úgy mindent, aminek köze van Amerika Kapitányhoz. Vissza is indulnak az úton, mely során egy borzasztóan kellemetlen párbeszédbe elegyednek a Reich egyik határőrparancsnokával (aki persze gonosz és korrupt, mert fasisztoid nárcisz), majd eldöntik, hogy a felszínen próbálják meg megközelíteni a labornak otthont adó állomást. Fel is mennek a felszínre, ahol szépen lassan és komótosan bandukolnak, amikor is váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a szuperkatonává avanzsált anarchisták, tombol az orkán, dőlnek a panelházak és zuhog a golyózápor, a buliba beszállnak a mutánsok is és az egész odáig fajul, hogy majdnem mindenki meghal a dicsőséges ütközetben, kivéve a svájciak.

A harcok során Tolja végigküzdi magát a laboratóriumig, ahol először is megölik Nyikitát, aztán hihetetlenmód találkozik a szerelemmel. Nem viccelek, a regény negyedénél találkozott a csajjal, aztán kicsivel később megint, ideológiailag meg nem kérdőjelezhető proletár verseket szavaltak egymásnak egy börtön rácsain keresztül, aztán a csaj kikerült a szerepből az egész regény alatt, nem is említették egyszer sem, de aztán visszatérve Tolja látja, hogy mit műveltek vele és aztán annyira begurul, mint traktorkerék a domboldalon.

Harcok folynak tovább, felküzdik magukat egy gőzmozdonyra és a csata tovább tombol az alagútban száguldó mozdonyon, miközben tovább törik a PÁNIK! A foglyul ejtett Korbut valamiért úgy érzi illendőnek, hogy felmászik a vonat tetejére, aztán onnan az elejére és végül Ő nézi a legnagyobbat, amikor a regény cselekményszálai mind összefutnak a saját végzetében, mégpedig széttrancsírozva egy sztálini lokomotív kerekei alatt.

A regény itt ér véget, Tolja a kórházsátor előtt várja, hogy a harcokban megsérült csaj életben marad e, majd felbukkan a Vonalbejáró nevű szellem-kísértet-lidérc-eltévedt lélek anyámkínja, motyog valami bölcsességet végszóként és ennyi, véget ért a regény!

Összegzés, úgy mint általában:

Nem tudom rendesen kiértékelni a regényt, ugyanis nagyon nincs is mit ezen tárgyalni. A nagyja rettenetesen unalmas és vontatott. A stílus száraz és repetitíve ismétli ugyanazokat a szófordulatokat. A cselekmény azon túl hogy az alapszituáció maga a röhej végtelenedik hatványa, gyakorlatilag nem is létezik. Az egész könyv valami rettenetes alibimunka, ami csak magára tetováltatta a Metró feliratot, de annak az esszenciájából semmit sem volt képes visszaadni, nem teremtette meg az atmoszférát, azt inkább csak szegényes eszközökkel próbálta meg utánozni. Úgy is mondhatjuk, hogy atmoszférája olyan, mint a Marsé a Földéhez viszonyítva. Kínosan vékony, agyon van színezve, de valódi vastagsága egyáltalán nincs, belélegzése pedig halálos.

A karakterek úgy ahogy alig léteznek. Toljánál figyelhető meg egyedül valami csírája a karakterépítésnek és Antonov próbált is valamiféle belső jellemfejlődést beleerőltetni, hogy az idealista fiú a sok megpróbáltatás során realista férfiemberré váljon, csak éppen ezt úgy kellett kibogarászni az egész regényből és nem kaptunk sehol semmi konkrét utalást rá. Ezzel szemben a többi karakter totálisan lapos és vékony, a motivációik vagy nem léteznek, vagy nevetségesen klisések, míg a cselekményhez sem nagyon tesznek hozzá semmit. Ezek alapján nyugodtan el tudom mondani, hogy a Setét Kanális nem mutat fel semmi pozitívumot, ami bármit is hozzáadna a Metró univerzumhoz. Tökéletes példa a kontárkodó ál-sztalkerekre, akik csupán megpróbálják megjátszani ennek a kiterjedt világnak a valódi arculatát, miközben semmit sem értenek meg abból, hogy mi is teszi jóvá ezt az Univerzumot.

Mert mi teszi jóvá?

Arra ott van Kenny videója, most nem fogom ugyanazt leírni.

Végső értékelés:

Stílus: CYKA!

Történet: CYKA!

Karakterek: CYKA!

Megvalósítás: CYKA!

Összességében: 1.5/10

Hé, mi az a fél pont?

Nincs strandolós/karácsonyi vonatkozás a regényen belül.

Manapság már ez is pozitívumnak számít?

Ennyi volt?:

Kész, úgy tűnik vége. Nem maradt sem S.T.A.L.K.E.R., sem Metró fankönyv a bemutatandók listáján. A legközelebbi is legalább egy hónap múlva érkezik, ha egyáltalán adnak ki újat. Azt hiszem, hogy egy időre szögre akaszthatom magamat.

Ezek szerint hátrahagyod a Zónát? Előjössz az alagútból?

Most először történik velem ilyesmi. Nem maradt semmi, amit be kellene mutatnom. Ez az érzés… Ez az érzés egyszerűen páratlan!

Akkor most mit fogsz tenni?

Nem is tudom. Ez a sok cirkálás a sötétség útvesztőjében megviseli az ember lelkét. Pihenni vágyom már mindezek után. Lehet fogom magam és utazok egy keveset, meglátogatok más világokat is, hátha ott végre lelek magamnak pár békés pillanatot.

Visszatérsz még valaha?

Ez most komoly kérdés akart lenni? Persze hogy visszatérek! Ha hajnalban a kürtöt fújják, mindig visszatérek a Nap felől. Nem hagyom magára ezt a világot, mindig is itt leszek. Ha szükség van rám, akkor visszatérek! Mert úgy tűnik, hogy ez jutott csak nekem és kár lenne miatta szembeszegülni az istenekkel. Talán… Talán ezért vagyok én: A magyar sztalker mester.

Mert nincs is annál nagyképűbb dolog, mint amikor egy író saját magától idéz.”
Grigorij Proverka

Három az egyben könyvkritika Qtya koponyájából, avagy tartsunk távolságot a Metró fősodrattól:

Qtya: A révedő hüllő:

Születik az születik az.

Avagy egy metró három áráért és ezúttal nem a négyes metróról szóló élménybeszámolómmal tervezem rombolni az oldal sajátos struktúráját. Azt majd valaki más úgyis megteszi helyettem.

Igazából emberek, bajtársaim a bajban – és persze fegyverpornóra a cerkájukat hegyező, a Metro 2033 Hungary csoportban sokszor pózerkedően csillámos hímcsiklójukat villogtató seggfej egyebek -, itt az ideje annak, hogy leverjem a polcról a tiszta vízzel teli poharat és őszintén bevalljam:

NEM!

Nem tudom mit akartam ezzel az egy szem bekezdéssel elérni, de ha arra várt itt bárki, hogy majd epikus és különösképpen megható bevezetőt írok ahhoz, hogy rohadtul lusta voltam előkészületeket tenni három kritika megírása érdekében, az rossz oldalt keresett fel.

Sajnálom, a kijáratot arra találod. Mielőtt elmész, légyszi dobj egy like-ot.

Mert igen, elkezdtem már a napokban fejben felvezetni és persze a homloklebenyem aktuálisan le nem foglalt partícióiba belevésni pár magvas gondolatot az eddig kijött három Metró Univerzum könyvvel kapcsolatban és sajnos rá kellett jönnöm, hogy: NEM!

Újfent elnézést kérek, a kijárat még mindig arra van.

Miután kénytelen realizáltam magamban a tényt, hogy a puszta alapokon túlmenően semmiféle kritikát nem írhatok a már sokszor megemlített művekből – hiszen a legutóbbit is tavaly nyáron sikerült csak elolvasnom -, hát úgy voltam az egésszel, hogy: Ez van, majd a meglévő anyagból írok valami minimális kritikának nevezhető szart, kicsit kicicomázom és kap egy szép írásképet, aztán majd a többit kitöltöm egy egész oldalasra elnyújtott, csak a cikk hosszúságának növelése érdekében, néhol barokkos körmondatba átcsapó bevezetővel és persze pár szándékosan nagyra növesztett és ide nem passzoló képpel.

Heidi

Qtya itt most azt akarta hosszas taglalások között elmondani, hogy nem tartaná tisztességesnek hogy teljes értékű kritikát írjon három olyan könyvből, amiket hónapokkal ezelőtt olvasott el és már csak azok fontosabb momentumaira emlékszik, miközben a részletek mind elvesztek dióhéjégetés közben a szervezetébe jutott tudatmódosító kemikáliák következtében. Aki kíváncsi lenne a hatásaira: NE LEGYEN!

De hát ki vagyok én, hogy megtagadjam az olvasóközönség (három ember) kívánságait (kérték hogy kíméljem meg őket, de ki vagyok én ahhoz, hogy istent játszak?) és ha csak egy minimális MINDFUCK keretein belül is, de legalább eme rövid szösszenetek képében Monolitot állítsak ama két nevezetes sztalker emlékének.

Tullio Avoledo és Andrej Gyjakov, avagy az elfeledett kincs Velence lagúnáinak mélyén és persze egy gyűrött tízrubeles a pityeri metró egyik lezárt mellékvágányán.

Fény feléCím: A fény felé

Író: Andrej Gyjakov (Semmi áthallás a Tarkovszkij filmklasszikussal)

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Schiller Erzsébet

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 296

Könyvet hátlapjáról, avagy anyád ma jól nézett ki a Tesco-ban:

Dmitry Glukhovsky a Metró 2033 világsikere után nagy vállalkozásba fogott: „METRÓ UNIVERZUM 2033” címmel jelentet meg sorozatot, amelyben orosz és külföldi szerzők írják tovább s népesítik be mind újabb hősökkel az általa megfestett posztapokaliptikus világot.

“…népesítik be mind újabb hősökkel…” Halljátok, ez majdnem ugyan olyan nyelvtani botlásból fakadó dugós asszociáció, mint amikor történelem órán a következő mondatot sikerült meghallanom: “IV. Béla királyunk sokat tett az ország benépesítésének érdekében.”

Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett – keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját.

Danger zone

A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni. A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak.

Ebből is látszik, hogy hogyan módosulnak lezüllés hatására az emberi agyban működő felfogóképességek. Míg manapság a megmagyarázhatatlan fényjelenségekkel Pataki Attilát hozzuk összefüggésbe, addig egy apokalipszis után már mindenre az a válasz, hogy talán vannak ott élő emberek.

Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is.

Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését – csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott…

Pedobear

A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is.

***

A METRÓ UNIVERZUM 2033 eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének.

Stannis

Szerintem erről nem is kell hosszasan taglalt és felettébb frappáns kritikát szlöttyintenem, megteszik azt helyettem a mém szótáram képei is. Have a seat on the hype train! CYKA!

Némi írói fantázia a borítót illetően, avagy anyád a Tesco parkolójában is jól nézett ki:

A borítóról sokat nem is igazán tudok elmondani.

Úgy alapjában véve rendben van, a könyv egyik emlékezetesebb momentumát ábrázolja és szerintem ezzel nincsen semmi probléma. Elég jól is néz ki, nem szégyenkezem miatta amikor ismerőseim a könyvespolcom kínálatát nézegetve belebotlanak, átesnek a lépcső korlátján és a nyakukat törik.

Jöjjön az írói véna, azaz hogy-hogy anyád ma nem is volt a Tesco-ban!?

Andrej Gyjakov és az Ő trilógiája.

A Metró Antológia minőségibb darabjai és egyikei azon irodalmi élményeimnek, amikre vegyes érzelmekkel kell visszagondolnom. Ugye ebben a szériában voltak már jobb, kevésbé jó és persze egy egészen fos darab is, így hát a mezőnyben A fény felé jó pozíciót tudhatott magának.

Igaz, megint befigyelt a HYPE és persze el kell mondanom, amit már jó ideje hangoztatok például az Attack on Titan esetében is: Egy élvezhetően előadott, de a végletekig túlhájpolt átlagos valamit nem kötelességem csak amiatt jó színben értékelni, mert egy fokkal jobb a többi átlag alatti hulladéknál.

Ami azt illeti, a most bemutatásra kerülő két Gyjakov könyv egy trilógia része, tehát nem tudom őket teljes hosszukban értékelni, hiszen mint minden más hasonló kiadás, ezek is önnön maguk egészében értékelhetőek csak úgy igazán. Tehát nem fogok teljes értékű véleményt mondani mindaddig, amíg a most novemberben begördülő harmadik zárókötet nem forgattam át minden egyes betűjével együtt.

Ettől függetlenül vannak olyan történetelemi dolgok, amiket attól függetlenül is tudok értékelni, hogy a teljes élményt még nem kaptam meg, avagy ezekkel együtt még nyugodtan rendezhetek egy ordenáré trollkodást, csak a kedves publikum kedvéért. Odalent a kommentek között várom azokat, akik túl komolyan veszik majd ezeket a szavakat és készek lennének ölre menni érte.

Qtya nagy önvallomása; avagy ja hogy az nem az anyád volt, hanem a Gyjakov!

A történet elmegy, nem is arról van szó, hogy rossz lenne.

Gyjakov okosan építi fel az elemeit, a korai bénázásai és segglyukkifordítóan gyermeteg fogalmazása pedig emberedni látszik a könyv felétől, tehát egy heveny rosszullét után felüdítően gyógyító hatású, önmagát olvasató és persze a mű alatt láthatóan fejlődő írói stílusról van szó, ami azon túl hogy nem okoz rosszullétet, csak arra ad okot, hogy ez így rendben van.

A prológusban, mikor a repkedő röppentyű szemszögéből láthatjuk az elpusztult világot, szerintem ez azon kevés pillanatok közé tartozott a könyv alatt, amikor Gyjakov képes volt valóban alkotni valamit és tényleg élvezetes tálalásban felhozni egy amúgy fapados egyszerűséggel lefolyó eseményt.

Ennek ellenére büszkén jelentem ki és ezt örök életemen át tartom, sőt a síromra is rávésetem hogy majd a Világ pusztulása után fennmaradt mekegő-makogó posztnukleáris yolo-zó swaghuszárok is nagy nehezen kibetűzhessék: “Andrej Gyjakov szart sem ért a karakterdrámához!”

Kezdve a pedomacit idéző fiúrablással és Gleb bunkerban eltöltött mindennapi életének leírásával, Gyjakov gyakorlatilag semmi olyat nem tudott belegondolni ebbe az egyébként egészen groteszk történetbe, amitől arra elismerően tudnám mozgatni a fejemet előre hátra.

Az élet fájdalom és szenvedés – gondolja Gleb. De aztán rábukkan újdonsült gyámjának konzervbarack-készletére, s abból fosásig belakmározva, majd belehallgatva Dárda zenei gyűjteményébe kijelenti: “Az élet fájdalom, szenvedés, de néha jó ételek, jó zene!”

Nem is értem mi a fene van ennek az írónak a fejében!

A Necropolis-ban eltöltött idő és a halott építőmunkástól hátramaradt napló, valamint a parkolóházban szédelgő kislány szellemével történő találkozás és persze az emberi optimizmus és amcsi önfeláldozás halálát szarkasztikus egyszerűséggel alázó terepjárós jelenet messze a Fény felé legjobb pillanatai közé tartoznak, amik miatt többször is finoman megjegyeztem, hogy Gyjakov tud jól írni.

Más kérdés, hogy mit.

Mert szerintem a metrót nem neki találták ki, egyszerűen ehhez a műfajhoz nincs tehetsége.

Ha engem kérdezne, én a horrort javasolnám neki, mert ahhoz láthatóan nagyon is ért. A horrorisztikus elemeket szépen használja, a sötét és kietlen helyeken történt események leírása magával ragadó. A stílusa ilyenkor mérföldekkel az átlagos fölé emelkedik és jól láthatóan az itt lezajlott szörnyűségek leírását nagyon is élvezte, kreatívan ki és átgondolta. A Necropolis fejezetre emelem kalapom, messze az egyik legjobb fejezet a Metró antológián belül… Csak…

Mielőtt még nagyon belemennék ennek a buktatónak a kivizsgálásába, hadd prezentáljam nektek én magam is írói tökéletlenségemet.

Egy nap Andrej Gyjakov az írógépe fölé görnyedt, s a nagy sztalker expedíció kidolgozásra tett kísérletet. Elképzelte naiv civil fejével a legutolsó Mad Max klónfilmet amit a mozivásznon látott, s kicsit sem erre való írói stílusával elkezdte felvezetni a Dárda mellé küldött sztalker csapat alakjait, kiknek aktuális jellemzésére éppen annyi időt is fordított, mint amennyi idő eltelik egy átlagos orosz életében a reggeli felkelés és az első pohár vodka között.

A heroikus gárda tagjait a maguk felületes módján küldte bele az utolsó amerikai közönségfilm látványosan elképzelt, de leírva kicsit sem epikus akcióorgiájába, hogy a sztalker kultuszba tartozó halálos területeken úgy nyargaljanak végig idióták módjára, mint veszett buzik az Andrássy úton. Magamutogatva s persze kellemes hangulatban eldurrogtatva, minden elől menekülve s helyszínről helyszínre rohangálva telik az idő, a felszín pedig már-már éppen hogy kezdi magára ölteni az “Itt miért is nem élnek akkor emberek?” hangulatát, mikor az író végre felismeri önnön művének lapos és feszültségmentes hangulatát.

Mit is tehetne az író, amikor látja, hogy az eddig felvázolt események köszönőviszonyban sincsenek semmilyen sztalker és metró témával?

Vissza is törölhette volna, átgondolva a cselekményt és karaktereket alkotva a szereplők köré, de hát ugye a felhasználható papír mennyisége véges volt, s a pénzt ugye vodkára is el lehetett költeni, tehát stílusidegen stílusváltással megkezdte a fegyverpornó ősi művészetét, s oly kegyetlen és rettenetes lényeket fektetett a papírlapokra s keltett életre, kik addig minden arra tévedő sztalkerrel egy pöccintéssel végeztek, ámbár a műben a főhősök mindenfajta veszteség nélkül kivégezték őket bármiféle testi vagy lelki károsodás nélkül.

Ám a karakterek a sztalkerek körül még mindig hiányoztak, így hát Gyjakov lehajtott egy újabb hektoliternyi vodkát, s már homályos tekintettel kigondolta zseniális ötletét: Megölte a Belgát, kinek minden karakterjellemzése annyiból állt, hogy belga gépkarabéllyal gyilkolta az egyébként különösen nem is veszélyes mutánsokat.

Aztán csoda történt, s a Belga cimborájának Gyjakov a siratás alkalmával képes volt karaktert alkotni és szerethető szereplővé kovácsolni, mígnem egy ügyes, ámbár ügyetlen húzással ki is nyírta szegényt.

dead

Mit lehet tenni, a felszín már csak ilyen.

S Gyjakov eztán újra elővette ugyanazt, a siratás folytatódott a maga módján, s aztán egyesével kidolgozta úgy-ahogy a sztalkerek jellemét, hogy aztán közvetlen a megismerésüket követő fejezetben végezzen is velük újra és újra.

Úgy éljek száz évet, hogy konkrétan ez volt az alapkoncepció.

Nevetségesebbnél nevetségesebb módon hullanak el a kidolgozatlan sztalkerek, miközben a csapat lassan halad előre a végkifejlet felé.

Meg sem említve egyébként hogy az egyik sztalker már attól meghalt, hogy nyakondöfték egy késsel… Míg a másikat a Slayers-ből ismert halemberek szétmarcangolták, radioaktív vízbe fojtották, aztán a társai kegyelemdöfésként még utána is kúrtak egy gránátot…

Ennek ellenére a mű végén egy kicsit süketen, de amúgy tökéletesen ép állapotban jelenik meg…

Miért is jó akkor a Fény felé?

Miért is mondom azt, hogy a Metró könyvek között ez egy minőségibb darab?

Miért is?

Hát a befejezés a hatalmas csavarral együtt a végén, ami nagyot tekert a sztorin és végül csak úgy lestem, hogy: “MI AZ ANYÁD?! Akkor ezt most értsem így? Aha, így már több értelme van…”

Persze az antagonista a végén több mint nevetséges, hogy péniszbűvölő falloszvillogtatással rátámad egy védtelen gyerekre, ahelyett hogy egyszerűen csak lelőné vagy mittudomén mi…

Nem lényeg…

Értékelje a Halál!

Stílus: 7/10

Történet: 8/10

Karakterek: 5/10

Összességében: 7/10

VisszaCím: Vissza a sötétségbe

Író: Andrej Gyjakov

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Kisbali Tamás

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 332

Könyvet hátlapjáról, avagy hogy néz ez ki!?

Andrej Gyjakov nagy sikerű első regényének (A fény felé) folytatásában újra találkozhatunk a rettenthetetlen sztalkerrel, Dárdával, akinek megint különleges küldetést kell végrehajtania.

Mert igen, Dárda az egyetlen ember Pétervárott, akinek megvan ehhez a képzettsége. Nem tudta volna mondjuk egy vizsgálóbizottság, vagy valami erre jobban szakosodott… Hagyjuk…

A Mosnij-szigeten, ahol az emberek már létrehozták a civilizáció egy kis oázisát, atomrobbanás történik. A túlélő tengerészek a pétervári metróból érkezett menekülteket vádolják a diverzióval. Azt követelik, hogy a metrólakók találják meg és adják ki a felelősöket, különben mindannyiukat elpusztítják. Dárda elkezdi a nyomozást, de közben fogadott fiát, Glebet is meg kell találnia, aki egyszer csak eltűnik a bunkerból.

Biztos elrabolta Kishimoto és most belőle csinálja a Sztalker mangát.

Már amennyi köze van Gyjakov műveinek a sztalkerekhez, ugyanannyi a Narutonak a nindzsákhoz.

Dárda és Gleb kalandjai ezúttal is lélegzetelállítóak, s közben mindketten megismerkednek egy különlegesen szép és titokzatos leánnyal, Aurórával, s mindkettejüknek meg kell küzdeniük a végtelen gonoszság megtestesítőjével, a Fekete Hóhérral…

Őőő… Gyjakov…

Ugye Auróra 13 év körüli és… “Különlegesen szép…”

Meg ugye már a Fény felében is Gleb…

Ok

Szerintem itt valami nagyon nincs rendben… Szóval ha nem haragszotok, én most tárcsáznám a KGB segélyvonalát. Oroszországban ugye ezt tudjuk mennyire szakszerűen tudják kezelni.

A könyv és a borító szerelmi lírája, avagy jól néz ez ki na!

Hogy kinek mi a véleménye a magyar borítót illetően, azt ki-ki vesse a maga keresztjére.

Szerintem jól néz ki, legalábbis finoman megadja a sötét hangulatot amit nem a mű, hanem néhol Gyjakov elméje áraszt magából, de ebbe ne menjünk túlságosan bele.

Ami engem illet, nekem bejött és büszkén siránkozom azon, hogy a könyveknek a polcon csak a gerincét lehet látni.

Hát az úgy volt, hogy…:

De csak egy nyugtató hidegzuhany után.

Megmondom nektek őszintén, a történetből halvány fingokra is éppen csak, de azokra semmiképpen nem emlékszem. És ezt kicsit sem a jó értelemben, mert ebből már biztosan tudom, hogy jó biztosan nem volt, de annyira rossz sem, hogy úgy igazán beleégjen az elmémbe…

Oké, egy kicsit itt át kell fogalmaznom a dolgot…

Szükséges előtörténeti elemet megemlítenem ehhez, hogy érthessétek: Mit miért hogyan hogy?

Mától visszanézve egy éve, nyáron történt a dolog. Éppen túlvoltam a S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha-hoz kötődő első traumatikus élményen (nem futott Windows XP-n), így hát gépem beújítására adtam a fejemet.

Miután Józsit leadtuk az erre szakosodott szaküzletben, rögtön a könyvesbolt kínálatával kezdtem el szemezgetni, mely során a már régóta várt Gyjakov könyvet sikerült hazacipelnem.

Mivel édes jó apám mániájához tartozott, hogy “Ha már az egyiket akkor a többit is!”, így a másik gép is sikeresen elkerült a szervízbe, ezzel teljesen elvágva informatikai kielégülésemtől benézett az ablakon Freud, s minthogy a feszültséget valahol le kellett vezetni, úgy röpke egy nap alatt a harmadik Gyűrűk Ura kötet végére értem, majd aztán két napig nyüstöltem a Vissza a sötétségbe-t.

Ugye két napos maratoni leolvasás és ebből fakadóan a szünetek között élő realizálás és átgondolás híján nagyon nem volt alkalma leülepednie az információknak és a cselekmény több pontja – hasonlóan a World War Z-hez – egyszerűen kiesett, aztán meg ugye még egy év cselekményei ráborultak és…

Nos, hogy jobb értékelést tudjak róla írni, ahhoz újra el kellene olvasom, de:

Először is erre nem vagyok hajlandó.

Másodszor meg: Nem, akkor sem!

Tehát most inkább nem nagyon mennék bele az alapvető logikai bukfencekbe és egyebekbe, legyen elég annyi, hogy gyorsan átrohanok a jó, a rossz és a kifejezetten csúf pillanatain, aztán hagyjuk, hadd kerüljön ez az alkotás “vissza a sötétségbe”.

Gikszerek, buktatók és egyéb elbaszások mellett jó dolgok:

Kimondom így az elején, a Vissza a sötétségbe nem egy rossz könyv!

Hanem egyszerűen csak úgy… átlagos…

Igazából semmi extra, az alapvető elvárásokat ezúttal hozza és A fény felé-vel ellentétben a cselekmény végre odáig is hajlandó elmenni, hogy jobban körülírja a pityeri metró politikai és társadalmi viszonyait, vagyis mit hol hogyan miért nem szabad, mert pestist kapsz.

A világ részleteiben ötletesebb és szebben van összerakva, mint az előzmény.

A pestisdoktorok frakciója ugyan szerepelt például Glukhovsky első Metró könyvében, azonban Gyjakov hajlandó volt odáig menni, hogy be is mutatta őket és az élet, valamint a munkakörülményeiket. Ez egy hatalmas plusz volt a mű alatt, igazán azt kell mondanom, hogy ismételten le a kalappal érte.

Erre mondtam már korábban is, ha a szituáció úgy kívánja, akkor Gyjakov meg tudja villantani orosz-lánkörmeit és igazán bele tud karmolni a pofánkba a gyönyör, csak aztán ugye megint kezdi az álfilozofálást, meg a stílusával összeegyeztethetetlen akciójeleneteket, amik lényegében a már feltépett karmolásokra való savas hugyozással értek fel.

Hogy csak egy példát hozzak fel, amikor nagyon a toppon volt minden ami MINDFUCK.

Dárda nyomozása során egy sörétes puska kíséretében tiszteletét teszi a Vegán Birodalom rabszolgatartó zöldségemberei között (átemelve Vrocsek könyvéből). A kutatás során a vegán rabszolgák között igazi istenes MINDFUCK, rábukkan Gleb halottnak hitt apjára.

Cage

Nem elég, hanem amikor az egyik vegán rabtartó minden ok nélkül kinyírja a megcsömörlött csontkollekciót, Dárda megvadul és egy szál sörétes puska beiktatásával menő(nek szánt) gyilkolásba kezd az állomás lakosságának a körében, mely során hull a zöldség a levesbe.

MI A JÓ ÉDES KURVA ANYJA?!

Ez az a higgadt, hideg sztalker A fény feléből, aki korábban mindenfajta érzelem nélkül nézte végig több társa halálát. Aki Glebet a kiképzése alatt egy megvadult mutáns elé lökte egy szál késsel, hogy meglássa alkalmas e arra, hogy maga mellé vegye.

Ez az ember elveszíti az önuralmát és olyan mértékű idiótaságot csinál, ami…

Leírhatatlan!

Ráadásul pont annak a frakciónak a szívében, aminek az orvosai egyedül az egész metróban képesek csak gyógyszert gyártani az epilepsziára hasonlító betegségére!

Ez mi a faszom volt?!

Az értékelhetetlen ökörségek netovábbja, amikor egy író elveszíti a hidegvérét és ilyen szarságokkal cseszi el az egyébként teljesen rendben lévő és szerethető karaktert.

Eszem-faszom megáll, leszárad és önként veti le magát a Taigetoszról!

Higgadj le Qtya… Szúszá… Hakuna matata… Nincs itt semmi baj, elmentek már a migránsok…

Szóval a történet szerkezete.

Gyjakov ezúttal többet akart és a lineáris történetvezetés helyett két szálon futó és itt-ott összeérő cselekménnyel dolgozott, amit be kell valljak, elég igényesen képes volt megoldani. Elvonatkoztatva Dárda néhanapi megnyilvánulásain és persze Auróra “Mindjár lefejellek te kényes ribanc!” tettein, képes volt alapvető érdeklődést fenntartani, olvasatja magát a történet.

Persze a legsablonosabb részek, mint például a “Tíz lépésre sem voltak egymástól és mégsem jött össze a nagy találkozó análkozó.” klisék itt sem maradhattak ki, de ez legyen a legnagyobb probléma.

Szánakozó tekintetem a karaktergárdának nevezett agyhallottakra vetem:

Dárdát szerintem már bőven kitárgyaltuk, nem is szólok róla többet.

Gleb megint hozza a formáját, a karaktere fejlődést mutat, bár néha iszonyatosan gyermeteg ahhoz képest, ahogyan az előzmény végén odamaradt.

Auróra egy ribanc és ehhez tartom magam.

Aztán… Basszus, kik vannak még itt?

Ja persze, ott van még Füst is és a kemény szereplése, ahogyan totálisan szájbakúrja az előzményben felépített karakterét Gyjakov, aztán már csak finom jókívánságokat dédelgetek a fejemben azt illetően, hogy az előző könyv kannibáljai vajon miért nem kapnak véres hasmenést esetleg Andrej kedves édesanyjától.

Aztán persze jönnek még ilyen-olyan mellékszereplők, meghalnak és elégnek, aztán valami módon visszautal rájuk az Író, hogy Ő meg a Laci a retekkel ezért is voltak fontosak, az olvasó meg csak kapkodja vissza a könyvet és lapoz hátrafele száz oldalt, hogy valami expozíciót kapjon arról, hogy akkor ki a fene is volt a Laci és miért is volt mindig nála az a retek.

Minden jó történethez dukál egy jó antagonista is, ami a legalapabb követelmények egyike.

Láthattuk már, hogy Andrej bátya hogyan is teljesít néha az alapokat illetően, így nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a Hóhér karaktere annak jó felvezetése ellenére a végére teljesen súlytalanná válik és MÁR MEGINT ahelyett hogy valami értelmes ellenlépést tenne, megint a gyereket akarja megsütni!

Gyjakov, mi a franc van veled!? Ez már a második BOSS, aki előbb foglalkozik a gyerekkel, mint hogy esetleg elmeneküljön, vagy mittomén!

Lépj át a holtak fölött és hívd fel a sírkövest:

Gyjakov, Gyjakov…

Ímhol vagyon előttem ez a két könyv, a maguk értékelhetetlenül felemás minőségében.

Nem mondanám őket rossznak, de annyira jónak sem, hogy metró fanokon kívül bárkinek is ajánljam. Nagyon reménykedem benne, hogy a hamarosan kijövő zárókötetben végre megemberelted magad és végre kijön tőled egy olyan metró könyv, amire ha tudnék is rossz szavakat mondani, akkor nem tenném, mert egyszerűen nem lennék rá képes.

Stílus: 7/10

Történet: 6.5/10

Karakterek: 3/10

Összességében: 6.5/10

De ezt hagyjuk a harmadik alanyunkra, mert ami most következik, gyerekek, az száz százalékosan bizonyítja, hogy bár nem minden út vezet Rómába, pedig úgy istenek igazából nagyon is illene.

GyökereiCím: Az ég gyökerei

Eredeti cím: Le radici del Cielo

Író: Tullio Avoledo

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Matolcsi Balázs

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 570

Glukhovsky mester hozzászól:

“Metró 2033 című regényemben a Végső Háború kevés túlélője a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain talál menedéket…


Nem is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva.


A Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.


Aztán két éve, amikor valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metró 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot. Azóta húsz regényt jelentettünk meg. Mindegyik 2033-ban játszódik, a Metró 2033 világában. A legtöbb Oroszországban: Szentpéterváron, Szibériában, az Urál vidékén, az ország északi és déli tájain. De persze más nemzetek is képviseltetik magukat: az Egyesült Királyság, Kuba és most már Olaszország is!…


Büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű, briliáns és innovatív író is, mint Tullio Avoledo, úgy döntött, csatlakozik hozzánk, hogy elmondja, mi történt Itáliában a Végső Háború után.


S most a 2033. év térképének egyik pontjáról lassan kezd felszállni a köd… látom a Colosseumot, a Vatikánt… Igen, ez Róma…”

– Dmitry Glukhovsky

Glákhovszky

Mindig is vesszőparipáim voltak a hátsó borítókra rágányolt olcsó “VEGYÉL MEG!” szövegek, amiket gyakorlatilag bármilyen barom össze tudott szerkeszteni a könyvről kapott 2-3 mondatnyi információt felhasználva. Azonban most ez így TÖKÉLETES!

Nem viccelek!

Mindössze azzal, hogy csak egy idézetet kerestek elő Glukhovsky-tól és azt nyomták rá a kötet hátoldalára, azzal mindent megtettek, amit el lehet tőlük várni, sőt, túl is teljesítették azt!

A többi könyvnél miért nem tudtak ilyesmit összeszedni?

Ja, tényleg… A többi könyv erősen megkérdőjelezhető minőségét valószínűleg a Metró nagymestere sem tartotta többre nálam.

Miért is imádom az borítót?

Nem szeretem magam ismételgetni, szóval egyértelműen kijelentem, hogy a borító ezúttal nagyon is szépre sikerült és így, vagy úgy, de számomra az etalonok egyike. Már csak amiatt is, mert annó az angol házi feladatomban róla készített képleírásom olyan jól sikerült, hogy végül félévkor meg is kaptam rá a jobbik jegyet és ennek hála díszeleghet most a polcomon 30.000 forintnyi értékű Tolkien gyűjtemény.

Dilisek ezek a rómaiak:

Tullio Avoledo, ahogyan tudom egy veterán író.

Már csak amiatt is, mert Glukhovsky is olvashatóan eléggé tiszteli, s az Ég gyökerei után kénytelen, de kicsit sem kelletlen én magam is.

Ami azt illeti szerintem már mindenkinek leesett, hogy én magam ezt a könyvet tartom az antológia legjobbjának és ahogyan különböző fórumokon körbenéztem, sokan tartják úgy, hogy bizonyos pontjain még a nagy alapművet is túlszárnyalja.

Kezdjük hát rögtön azzal, hogy mégis miről is szólhat egy olyan metró könyv, ami nem is a metróban játszódik.

Itt álljunk meg és valljuk be, nem feltétlen kell egy könyvnek a metróról szólnia ahhoz, hogy teljes értékű tagja legyen a szériának. Erre a legjobb példa ez a könyv is, ami cselekményének túlnyomó többségében a Vatikánváros alatti katakombákban, s persze a Velence felé vezető úton, a felszínen játszódik.

Az atmoszféra itt érződik át a legerősebben.

Démonok

A regény legerősebb sarkpontja, gyakorlatilag a motorja.

Iszonyatosan erős, sötét és nagyon-nagyon melankólikus, letargikus hangulat érződik minden egyes oldalról. És itt most nem úgy értem, hogy “Ja, nagyon szomorú.”, hanem tiszta szívemből kijelentem és örökké hozzákötözöm magam ehhez a betonkockához, hogy egy csinovnyik novellához képest, de még Csáth Géza műveihez viszonyítva is olyan mélységekig képes melankóliába juttatni az olvasót, hogy ennél jobban szerintem már csak egy írói vénával rendelkező, végtagok nélkül született süket és vak delíriumos drogfüggő lenne képes.

A sokkoló jelenetek okosan vannak beleszőve a történetbe, nem érződik egyik másik kegyetlen jelenet polgárpukkasztónak.

Ami nagyon rémisztő, hogy ahogyan lassan haladsz előre az olvasásban és Daniels atyán keresztül belefolysz a halott Itália szövetébe, lassan téged is lehúz a gaz, majd befed és egyes iszonyatosan sokkoló dolgok után már úgy érzed, hogy nem érzel semmit. Avoledo nagy tehetséggel kezeli az eseményeket, minden dolognak érzed a súlyát.

Ezt nevezem valódi sztalker műnek, hiszen már magára a felszínre való felkaptatás is felér egy damoklészi kardfelkötéssel, de aztán ha még ehhez hozzáadjuk azokat a dolgokat, amik a felszínt benépesítik, akkor érezhetjük csak át úgy igazán, hogy mit is jelent egy elpusztult világban élni.

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy bárki-bármit mond, ezen véleményemhez örökké ragaszkodni fogom és a Metro 2033 Hungary csoportban is szerkesztői utasítás, hogy Tullio Avoledo könyve egy mestermű, Gyjakovot pedig csak túlértékelik, mert ugye elsősorban populárisak a könyvei és nem elgondolkodtatóak.

Daniels atya nyakába veszi a Mediterráneumot:

A történet egyszerű, bár nem is igazán ez számít.

Adott egy emberi település a Vatikán alatti katakombákban, ahol állandó harcát vívja az egyház és a Városi tanács testülete.

A harcban aktuálisan felülkerekedni látszik a Tanács, így hát az egyetlen életben maradt bíboros felszólítja az Inkvizíció vezetőjét és annak egyetlen tagját, Daniels atyát, hogy a svájci gárda egyébként nem svájci embereit gyűjtse maga köré és ruccanjon ki a csodálatos Velencébe, kerítse elő az állítólag ott még életben maradt bíborost és cipelje vissza Rómába, hogy ők ketten aztán kő-papír-olló párbajban eldönthessék, hogy melyikük is legyen a Pápa.

Avoledo

Daniels atya nyakába is kapja hát Itáliát és a felszínre merészkedve a svájci gárdával meg is indul a nagy expedíció Velence felé, hogy a pátriárka felkutatása mellett esetleg még egy kis aranyat meg miegymást is zsákmányoljanak. Igaz hogy semmi értéke nincs már, maga a történet narrátora is értetlenkedik rajta, de azért kell mert az arany az jó.

A történet alapszituációja ennyi, többet nagyon nem is regélnék el róla, mert ahhoz SPOILER-eznem kellene és azt jó művek esetén nem szeressük.

Kiemelhetném még persze a gárda jól megírt karaktereit, az antagonista Gotschalk-ot, vagy úgy az egész környezetet és a végre valami emberibb arcot kapott Feketéket, azonban mint mondtam, a SPOILER nem szolgálna rá a történet élvezeti faktorára.

Ha valaki nem is metró fan, de szeretne valamit megismerni ebből a világból, annak ezerszer is ezt a könyvet ajánlom elolvasásra, maradandó élmény.

Miért is szokott Qtya olyan gyakran anyáddal példálózni:

Ám itt most jön egy finom és kivédhetetlenül övön aluli ütés mindazon embereknek, akikkel eddig volt alkalmam önhibámból kifolyólag ordítozásig fokozódó anyázásokat váltanom.

Ugye irodalmi térten különösen érzékeny szoktam lenni, az emberi hülyeség és értetlenkedés pedig nagyon, de nagyon ki tud zökkenteni az egyensúlyomból és néha (gyakran) ilyenkor hajlamos vagyok teljesen objektívnek venni olyan dolgokat, amik csak számomra értékesek.

De amikor valaki, például Pál kijelenti hogy neki jobban tetszett a Gyjakov széria…

Azzal nem vitázom, maradjon csak rá.

Ám a minap beleakadtam valamibe valahol, ahol sikerült is egy elég komoly vitát kirobbantanom.

Mégpedig egy kommentbe, ahol egy fegyverpornós egekig magasztalta Gyjakov könyvét, míg szerinte Avoledo munkája kalap szart sem ér, mert élvezhetetlenül borongós.

Gömb

Ki-ki ítélje meg a maga értékrendje szerint. Én viszont amikor meglátom a sztalker címet, akkor nekem nem a lövöldözés meg a sok COD fos jut eszembe, hanem a Tarkovszkij Sztalker soundtrackje, Eduard Artemiev-től. A kies és békés táj, ahol egyedül állok és tudom jól, hogy fél méterre tőlem a Halál les rám üres szemgödreivel és a lejárt BKV bérletemmel.

Durand százados Mithrász kultusza igényelné az értékelést:

Nem értékelném, mert nem tudom objektíven értékelni.

Minden hibája ellenére élveztem és szerettem, talán ha nem lesz olyan sok könyv felírva a listámra, akkor újra elő is veszem és ismét kipörgetem.

Viszont ha valaki továbbra is objektívebb kritikára vágyik, annak be tudok linkelni egyet ITT.

Búcsúzóul, míg el nem jő a november:

Közeleg a november, közeleg a Fallout 4.

Közeleg a Metró 2035 magyar megjelenése is, megint csak novemberben.

Közeleg Gyjakov harmadik könyve is, ismét csak novemberben…

Idén korábban jön a Mikulás!

Snowman

“Elkészült a nagy mű…” vagy nem!

A Földről érkezett


Minden író(nak magát hívó) ember életében sorsfordító pillanatként éli meg, amikor végre látja előrehaladni élete nagy történetét és ahogyan lassan telnek és telnek a lapok, záporoznak a fogalmak és gyűlik a nagy rakat virtuális kontent-anyag, a hosszú és fáradságos munkával eltöltött hajnali órák és a véresre koptatott billentyűk fölött lassan karikás szemmel belebámulsz úgy az egészbe és végül kijelented:

“Ez hülyeség!”

Két éve érlelődött a fejemben egy rendhagyó és minden sablonokon magát túltevő igazi fantasy etalon írása, melynek megkezdése előtt hosszas (rövid) és mindenre kiterjedő (elolvasta a Gyűrűk Urát) kutatást folytattam, felgöngyöltem egyetlen palacsintába minden egyes fellelhető tipikus mesei sablont, hogy utána a jegyzeteim között pihenjen a fiókom legmélyén, arra várva, hogy talán a jövőben beleférjen az amúgy elég szűkösre tervezett 30 fejezet valamelyikébe.

Árok

Az írás januárban kezdődött még el és a különösen borzalmasra sikerült első fejezet után úgy-ahogy magamat megemberelve rontottam neki a munkának, s így fél év távlatából visszatekintve az eleddig elkészült 10 fejezetre: Emelem kalapom saját magam előtt, hogy mindazon sok szarságot képes voltam papírra vetni, amit aktuálisan jó ötletnek tekintettem, de talán a végső simítási munkálatok során egy az egyben ki kell majd vegyek.

De mi is ez: Kérditek.
Nos, szerény írói személyem által lefuttatott bonyolult logikai okfejtések.
Többek között arra vonatkozólag, hogy képes e egy főhős még R. R. Martinnál is többet fantáziálni mindennemű fantázialények nemi, illetve közösülés során mindenfajta élvezeti hátralék nélkül felhasználható szerveiről. Valamint pár bonyolultabb filozófiai kérdés azt illetően, hogy a halhatatlan lények között többségében az istenek miért is válnak depresszív öngyilkosokká, ha nem jutnak szerencsejátékhoz. Illetve magvas gondolatok azt illetően, hogy a trolloknak miért is válik előnyére a szakszervezetbe való tömörülés ahelyett, hogy híveivé válnának az új korokban különösen népszerű terrorakcióknak – mint tették azt a szerencsétlen félszerzetek is.

“Független Féltörpföld!”

“Aki hobbit velünk tart!”

Főhősünk egy magát csak Lidércnek becéző egyén, ki Földről Földre vándorolt át, amikor egy balul elsült hősidézési szertartás okán átrángatták békés külpesti lakásából, hogy egy különösképpen nem is fontos forradalom vezéralakjává váljon… Mármint annak leverésével.
Túlzott önbizalomhiányát főhősünk legendásan hideg kegyetlensége és az aktuálisan homoszexualitásig hangoztatott hősiesség kerülésével igyekszik palástolni, melynek eredményeképpen akár saját magát is kész megölni, hogy elkerülje a gyilkosok rá pályázó tekintetét.

A banda

Hogy hova is fog mindez kisülni?
Fogalmam sincs, a 10. fejezet után óriási vakfolt tátong az agyamban a történetet illetően egészen a 20. fejezet után kibontakozó igazi fináléig. Ami azt illeti, Sztálingrád fantasy-ba való átültetése különösen vicces folyamat volt és a masszív This War of Mine élményeket hasznosítva már több fejezetre való vázlatom gyűlt össze a témában, amik mindabban megegyeznek, hogy teljes egészében hasznavehetetlenek.

De nem adom fel, hiszen a nagy mű már harmadáig elkészült.
Karakterei közül a kemény-mag már elég jellemépítést tudhat magáénak és ami azt illeti, már kezd hiányozni úgy az egészből az érzelmeken túlmutató vad és heves, depresszív harcokkal tarkított és véres nászéjszakákba torkolló élvezet.

Mert ugye a proliknak is kell valami…

Mindenesetre bátran fogom eme nagy küzdelmekben és öt perc alatt kiforrt ötletekben megszületett munkásságot és most mint kőkemény és részletes mesét, a kedves publikum elé tárom. Nem várok el sokat, eme kicsi blogon úgysem fogják sokan elolvasni. De legalább tudom, valahol megvannak azok a kurva linkek, ha valaki elkérné és megint elfelejteném, hogy hova töltöttem fel őket!

Ihletanyag - Kentaur

“A Birodalom lakói között egyértelmű az egyetértés abban, hogy nincs közöttük semmiféle egyetértés. Ennek a paradoxonnak az okát egyébként már számos kutatócsoport próbálta megfejteni, azonban a fenn említett egyetértés hiányából kifolyólag egymás megállapításait folyamatosan megcáfolták.”

1. Fejezet – Majré

Avagy hogyan riasszuk el az olvasót már a könyv első szavával.

2. Fejezet – Hőst vártak

Unalmasak már a forradalmár hősök. A legütősebb srácok egyébként is a Forradalom mögött állnak, irányítják azt és ha kell, lemészárolnak mindenkit, aki nem az Ő nézeteiket vallja.

3. Fejezet – Csak a politika

Két, a rend fenntartásáért felelős lovag párbeszéde, csak hogy lelassuljon az akció menete és végre megkaphassa a drága olvasó azt a kedves expozíciót. Továbbra is fogalmam sincs, hogy miért bírja mindenki ennyire a Fekete lovagot.

4. Fejezet – Emlékpóker

Avagy Qtya, íratlan írói álnevén pedig Grigorij Proverka továbbra sem érti, hogy miért mindenkinek ez a kedvenc fejezete.

5. Fejezet – Láng-tenger vándorai

Fogalmam sincs ez micsoda. Félig aludtam amikor leírtam és végül a fejezet végén dőltem ki. Reggel felkeltem, átolvastam, lektoráltam és mehet, amilyen a történet, senkinek sem fog feltűnni.

6. Fejezet – Lakásavató

Hogyan főzzünk kóser módra, ha nincs kóser hozzávaló.

7. Fejezet – WiFi

“I’m on the Highway to Hell!”

8. Fejezet – Akinek egy isten lakik a fejében

Újabb bizonyíték arra, hogy miért is ne fogyasszunk tudatmódosításra alkalmas szereket írás előtt. Miután magamhoz tértem átolvastam, lektoráltam és mehet, amilyen a történet, senkinek sem fog feltűnni.

9. Fejezet – Lévén minden viszonylagos

A nyár végi Terminátor maraton által ihlettel telve és egy valódi koncepcióval együtt leültem, hogy most megírom a világ egyik legütősebb paradox időutazós történetét, azonban a végére rá kellett jöjjek, hogy talán a Mirai Nikki szint áll hozzám a legközelebb. Mindenesetre azért átolvastam és lektoráltam, aztán mehet, amilyen a történet, senkinek sem fog feltűnni.

10. Fejezet – Vissza az árnyak közé

Avagy méltó lezárása az első kötet első könyvének. Hosszas hányadtatások után eredménytelenül, leépülve láthatjuk Lidércet, amint reménytelenül keresi a Doktort egy útszéli nyilvános vécéfülkében. A művész ezen a ponton olyan szinten kiteljesedett szellemileg, hogy ekkor fogant meg az elméjében egy másik könyv ötlete, amit az első próbálkozások és fél oldalnyi értelmetlen katyvasz után ki is vágott a kukába, majd bosszúsan lefeküdt aludni.

És aztán mindez megjelent a Teazsúron.

33%

Könyvkritika Qtya koponyájából: Vlagyimir Vaszilijev: S.T.A.L.K.E.R. – Halálos Zóna

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Halálos ZónaDAFUQ

Eredeti cím: S.T.A.L.K.E.R. – Prjatki na oszevoj

Író: Vlagyimir Vaszilijev

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Földeák Iván

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 312

 

Bemelegítés:

A magyarra fordítandó stalker kiadványok első példányát tartom a kezemben, avagy a “Hogyan ejtsünk nyomdahibát már az első oldalon!” című szakkönyvet. Hölgyeim és uraim, itt az ideje a tudálékos információszerzésnek csak úgy a Csernobil-i Zónáról, meg amúgy minden másról, amelynek semmi köze hozzá.

Miért írom ezt?

Mert elolvastam ezt a… “könyvet”…

De ne zarándokoljunk már el rögtön a szar eme Mekkai szintű csodájához, hiszen még csupán az első szavakat merem képernyőre vetni és egyébként is az oldaltól kapott fizetésképtelenség nem kötelez betartandó szabályokra, így nyugodtan kicsomagolhatom ezt a szépen befóliázott fekáliát és annak minden egyes négyzetcentiméterét szóról szóra be is mutathatom.

Ízleljétek bátran!

Mint korábbi kritikámnál, kezdjük rögtön a borító hátoldalával:

“A csernobili atomkatasztrófa kiürített és lezárt területe az elszánt kincsvadászok paradicsoma. Ez a paradicsom azonban cseppet sem veszélytelen. A sugárzás ellen még viszonylag egyszerű védekezni, gyógyszerekkel és megfelelő öltözékkel. Ám a környéken egyre jobban elszaporodnak a különböző szörnyek és mutánsok, sőt anomáliák is megjelennek, ahol a földi fizika törvényei megszűnnek működni, s átadják helyüket valami érthetetlenebbnek és fenyegetőbbnek.”

Aki egy kicsit is ért úgy a S.T.A.L.K.E.R. univerzumához (és még nem olvasta ezt a… “könyvet”…) az most nyugodtan bólogathat, hogy: “Igen, ez így van. Egy stalker könyvnek pont erről kell szólnia.”

“A mutációkat vizsgáló Ivan Szivercev biológusnak egy helyi maffiózó visszautasíthatatlan megbízást ad: járjon végére annak, hogy a baljós Zóna hatásai miért nyújtóznak immár a szigorúan őrzött területen túlra. Egy tapasztalt stalker, Kex, valamint annak zöldfülű segédje társaságában veszi fel a harcot az ismeretlennel.”

Állj-állj-állj! Csak nem hazudik a hátsó borító?!

Dehogynem és ezt majd a későbbiekben alaposan ki is vesézem…

“A Sztrugackij fivérek kultikus regénye már két filmben és egy sikeres komputerjáték-sorozat formájában is tovább él. Ez utóbbihoz íródott az a regényfolyam, amelyben az eredeti történetet átlényegítve Vlagyimir Vaszilijev és későbbi szerzőtársai a Zóna grandiózus időtlenségét összekötik hétköznapi világunk kicsinyes, kíméletlen valóságával.”

Hazudsz, te nyavajás?! Hazudsz?!

Vaszilijev könyvének egy kis utánanézés is elég és már húzhatom le az egészet a vécén. A Halálos Zóna NEM a sorozat első kötete, mint ahogyan ez a marhaság megpróbálja belénk tuszkolni. Csupán a szerző alapvető magyar ismertségét akarták valamiféle tőkévé kovácsolni, de mint látjátok: Nem sikerült!

Őszintén megmondom, hogy vártam ezt a könyvet. Elő is rendeltem már a megjelenése előtt egy hónappal (pár másik kötet társaságában) és amikor úgy október magasságában hozzájutottam, valahogy rögtön az első oldalak után ennyit mondhattam: “Azt a zsonglőr, vérszopó kurva anyádat!”

Cheeki

Azért valamit a STALKER-ről, avagy Cheeki breeki iv damke!:

A Sztrugackij fivérek eredeti, két kisregényből összeálló klasszikusát remélem nem kell sok embernek bemutatnom. Az 1971-es év folyamán legépelt eredeti változat mára az egész univerzum gyémánttá sajtolt alapjává vált.

A kor szovjet kórsága által többször is megviselt regény végül csak kilúgozott formában jelenhetett meg a széles publikum előtt, ennek ellenére még így is meghozta az írók számára a nemzetközi elismertséget és csak úgy mellékesen útjára indította a stalker szériát.

Teltek az évek és a 21. század baljós nyitányán az ukrán GSC stúdió gondnoksága alatt, többszöri halasztás és átdolgozás után végül megjelent a S.T.A.L.K.E.R. Shadow of Chernobyl, mely a regény eredeti, űrlények által meglátogatott kanadai városát áthelyezte a híres és éppolyan hírhedt Csernobilba.

Az itt felhozott fordulat szerint évekkel az eredeti katasztrófa után (2006 június 11.) egy különös, második katasztrófa esett meg a Csernobili atomerőműben, mely elsöpörte az egész addig ismert Zónát és egy új, megmagyarázhatatlan jelenségekkel teli világot hagyott maga után.

A veszélyes területen felhalmozódó legendás kincsek, a relikviák nyomában hamarosan felbukkantak az úgynevezett stalkerek, akik az ukrán hadsereg nyomása és a Zóna ezernyi veszélye ellenére készek voltak életüket kockára tenni a gazdagságért és csak úgy, a Zóna megismeréséért.

A játék az ígéretek ellenére nem valósított meg minden beígért elemet, azokat az utódokra hagyva.

A S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky kronológiailag előzményként került a boltok polcaira és a behozott újítások és hihetetlenül megdobott hangulata ellenére a szörnyen kiegyensúlyozatlan és néhol irreálisan nehéz (500 rubel egy elsősegélycsomag?! Komolyan?! Erre a szar küldetésre elhasználtam legalább százat ugyanebből és ha 1000 rubelt kaptam csak érte! Elmész te a picsába!) játékmenetét és lépésről lépésre felhalmozott bugáradatát csupán lelkes modderek tudták megmenteni az enyészettől (Még a Pc Guru-hoz adott változatot sem merték mod nélkül adni!).

A sorozat harmadik és egyben utolsó hivatalos tagja a S.T.A.L.K.E.R. Call of Pripyat és az istenekre mondom: Azt a kurva hétszentségit de imádom azt a játékot!

Illetve még egy, a 2014-es év folyamán napvilágot látott verzió is a stalkerek gépére került, mégpedig a magyar kezdeményezésre készített S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha, mely az eredeti játékból kivett elemek és a később behozott feature-ök hozzáadásával teremtette meg a tökéletes Stalker játékot.

Annak ellenére, hogy ingyenes, még nem tudtam magam rávenni, hogy végig is vigyem.

Maguk a stalker játékok minden hibájuk ellenére borzalmasan jó és eltalált hangulatú alkotások. Szerintem pedig nem létezik olyan internethuszár, aki ne találkozott volna legalább egyszer valamelyik koncepciós rajzzal az internetet.

De (sajnos) ez nem a játékok kritikája és akármennyire is fáj miatta a fejem, de most eljött az ideje annak, hogy a szörnyszülöttet elővarázsoljam a könyvkupac mélyéről…

Igen, ott volt Vrocsek és Antigoné között a szemét!

get_out_of_here_stalker__meme__by_drjorus-d7f508x

Könyvet borítójáról, avagy Get out of here Stalker!:

A borító első ránézésre bizalmat keltett benne, hiszen mégis csak egy a játékból való koncepciós rajzot használtak fel az elkészítéséhez. Persze ahogyan lenni szokott, az öröm ürömmé fajult a hosszas olvasgatás után és már semmi sem tudta elkerülni azt, hogy ne gyűlöljem ennek a könyvnek minden lapját.

De mielőtt lehoznám az összehasonlító képet, nézzük meg az eredeti kiadás borítóját, azt hogyan sikerült összehozni.

 

eredeti pripyat Eredeti bújócska

 

Íme!
Egy szó jut róla az eszembe: Király!

Nem is tudom hogyan fogalmazzam meg, de az eredeti képet nagyon ötletesen dolgozták át és így ránézve nem bírok rájönni, hogy mégis ki volt az az idióta gyökér, aki a magyar borítóért felelős volt.

 

eredeti DAFUQ

 

Tessék-lássék, a magyar kiadás!

Most komolyan, ismerek olyan embert akinek öt percet sem vesz igénybe egy ilyen borító elkészítése! Nem értem, hogy mégis ki volt az az istentelen vadbarom, aki ezt jó ötletnek tartotta. Nem arról van szó, hogy ne lenne szép, hiszen azért mégis tisztességesen sikerült volna, ha…

Ha nem egy az egyben vágták volna ki az egészet az eredeti képből és pár módosítás után ne került volna be a végleges borító elismerő pozíciójába.

Abból a két szál szép szemlencséből kíméletlenül sütnek az egész kiadást meghatározó szavak: OLCSÓ!

Föld hívja Deákot! Föld hívja Deákot! Avagy a borzalmas fordítás:

Földeák Iván fordítása már csak amiatt is meglepően lapos, hogy a Sztrugackij fivérek eredetijéért is ő volt a felelős. Több kritikában is olvastam, hogy talán csak a lektorok hülyesége okán készült el így a végső szövegkönyv, azonban kérem! Kérem!

Lassan már fájt a szemem, miközben ezt a halom ótvar bálnagenyát kellett olvasnom. Szörnyű, magyartalan fordítások tömkelege az egész “könyv” és itt még csak az alapvető stilisztikai hibákat írtam körül félig sem megnyerő barokkos körmondatokkal.

Ezek mellett még el lehetett volna menni (emelkedik az a faktor), ha a tapasztaltabb stalker mivoltom nem kötelez megállásra és okvetlen anyázásra minden egyes balul elsült szakzsargon lefordításánál. Nem csak amiatt vagyok persze pipa, mert szar a fordítás, hanem mert a buszmegállóban néha elsütött anyázásaim közepette nem egyszer kerültem kellemetlen helyzetbe.

Tárgyra vissza!

Évek óta létezik a hazai Stalker univerzumhoz kötődő, átgondolt fordítás. Már a játékok lemagyarítását követően bevett magyar stalker szavakká váltak az olyan kifejezések, mint a: Szúnyogpilis, vagy a húsdaráló.

Ugye ha egy magyar kiadás minimálisan is adott volna magára és a fő olvasóközönségre, akkor egy a témában már járatos embert állítottak volna a fordító mellé, hogy legalább a szörnyek és anomáliák neveit tisztességesen átültettese a magyar szakzsargonra.

De nem!

Így lett lett például az eredeti “burer”-ből bürer, holott magyarul ezt zsonglőrnek szokás hívni.

Meg a Yanov-tó kifacsart agyú zombikkal teli süllyesztőjéből nemes egyszerűséggel Borostyán.

Vagy az eredeti “bloodsucker”-ből vérszívó, bár ez a vérszopóhoz mérve ez még nem olyan komoly baki.

De a fő… A FŐ!

Kapaszkodjatok meg, mert ez fájni fog… Készen vagytok?

Hiányzik a 21. fejezet!

Nem viccelek, konkrétan nincs benne a könyvben a 21. fejezet! Valami hülye kihagyta, úgy került a nyomdába, aztán az én hülye fejjel előrendelt változatomba, onnan a már eléggé felbaszott agyamba és most ez a sok felhalmozódott szar és mellesleg az SAO 2 óta érzett belső feszültség most kitör belőlem, hogy telehányja a képernyőtöket ennek a szarnak egy kritikába sűrített tömör hányadékával! Hogy kerülne az egész bagázs Ricz nedves álmaiba!!!

waifu

Úgy a történetről pár szó, avagy I said come in! Don’t stand there! :

Egy lónyugtatóval feltuningolt gyümölcsteával később.

Most, hogy a nyugalom univerzális értéke szétárad az ereimben, itt az ideje annak, hogy végre a sok körítést félbehagyva belekezdjek a… “könyv” történetébe és ezúttal minden felhamozott nyugalmammal elküldjem az egész sztorinak hazudott szarságot a jó édes…

Remek, újra hangulatomnál vagyok!

Tehát most akkor hadd helyezkedem el fingós hangokat kiadó öreg bőrfotelemben. Kapom mindjárt elő vastag keretes olvasószemüvegemet és veszem mindjárt a kezembe Vlagyimir Vaszilijevet…
Ég a tűz kandallóban?

Helyes!

Akkor bele is dobom ezt a szart, fog itt felolvasni belőle az, aki visszaküldte a nemzeti konzultációt!

Történetünk, mily meglepő, nem a Zónában veszi kezdetét.

(MI?!)

A Zónán kívül Kex, a nem is kezdő nem is profi stalker (amolyan közepes gyökér, amifélével a Szemétdomb magasságában lehet találkozni) éppen annak a hírhedt maffiózónak, Pokatyilovnak teljesített megbízatásait készül leadni. A zöldfülűek kíméletlen pesztrálója számára új feladatot oszt ki a hírhedt maffiózó.

Valami megmagyarázhatatlan zónabéli jelenség túlterjesztette működési területét a Zóna határain kívülre. A pszichotikus szörnyeteg bárokban lődörögve lúgozza tisztára tucatnyi ember agyát, hogy aztán tapasztaltabb stalkerek összegyűjtésével és a Zónán belül vérszopókkal történő megetetésével rémissze halálra a stalkerek azon közösségét, akiket Qtya ültő helyében is mesterien el tud küldeni a kurva anyjába.

Igen, a történet alapját a Zónán kívül működő stalkerek adják, akik a terület szélén sorakozó táborokból indulnak hosszas portyáikra a Zóna belső területeire. Erről a közösségről nem sokat (SEMMIT!) nem lehet hallani a játékokban és egyébként is ellenszenves balfácánoknak tűnik az egész banda, szemben a Zónán belül lakó csoportokkal (Strelok, Doktor, Agyar, Szellem, Kalauz, Degtyarev, Bagoly, Szakáll, Noé, Spartacus, Hawaii, Vadász, Nitró, Heg, Farkas, Fürge, Garik, Vánó, Zulu és Józsi… Hol vagytok, stalkerek?!)

Én

Kex (már a neve után fogtam a fejem) persze elvállalja, hogy a szükséges pihenőidejéről lemondva meginduljon a Zónába egy zöldfülű tanítványa és egy különösen rejtélyes figura, az állítólag valamit tudó Pszich társaságában.

A regény fele az Ő utazásukat követi végig és az elején még bizakodó fejjel fogadtam őket, de ahogyan haladt előre a történet, úgy érteztem, hogy: Bassza meg!

A kompánia tagjai a nyomozósdi egyik szálán futnak végig, ugyanis valami tökömtudjamiértolyanfontosazaszar széf nyomában kujtorogják végig az egyébént hétvégi kirándulóhelynek is lazán betudható Zónát.

Mert nem?

Hihetetlen, hogy milyen emberbarát hely lett ez a Zóna, amióta nem jártam ott.

Van térerő az okostelefonnak, amihez mellesleg már anomália és mutánsdetektor app-okat is árulnak a weben. Gyakorlatilag kézenfogva sétál végig az egész buzeráns trió a napsütötte selymes mezőkön és közben csak úgy beszélgetnek olyan dolgokról, mint hogy Pszich igazából hibernálódott az eredeti 1986-os katasztrófa alkalmával és egy szótlan félmutáns X-men lett belőle mire felébredt, aki érzi a veszélyeket és nem mellesleg szereti a Kexet… Mármint a kekszet…

HÜLYESÉG!!!

Az egész egy nyugodt sétálgatás keresztül egy totálisan nyugodt közegen! Mintha a Zóna elefántnyugtatót vett volna be és ezt még megspékelte volna nagyapámféle 80%-os mindenbőlfőtt pálinkával! Már az egész kis utazás egy kicseszett hétvégi sétának tetszik valami békés kis parkban és még csak nem is beszéltünk arról, hogy a veszélyforrások kimerülnek a következő mondatokban:

“Ott egy anomália. Megkerüljük!

Ott egy falka veszett mutáns. Megkerüljük!

Ott egy könyv a földön, rajta Halálos Zóna felirat. Lődd szét a picsába!”

anomália

Az egész Kex vonal fapados és nem rejt magában semmi izgalmat. Még talán az a rész, amikor a zsonglőrök (Bürer a jó anyád!) kirabolják őket, vagy amikor egy csapat rivális stalker rajtuk talál ütni. Talán az emel valamit a színvonalon, de egyébként rövid kórusszólamokkal küldöm el az egész hülyeséget a francba!

Aztán jön a másik folyam, Ivan Szivercev-vel, a biológussal…

Iván… Iván… Megint egy Iván?

Várjunk csak?

Vrocsek könyvének főhőse Iván, Vaszilijev egyik hőse Iván, aztán még a Halálos Zónát is Földeák Iván fordította… Várjatok, valamit meg kell néznem…

És nem igaz! ÉS NEM IGAZ!

A Pétervári háborút pedig Iván Ildikó fordította!

(Szöul87fg7)FZs9ö78fvh8pcgbspuígvbsuIván=42osuébvéuiobvléubj sobuviosnbvsjkíb v!!

#ERROR!


#ERROR!

#ERROR!

Rendben srácok, öt perc szünet! Qtyának most szüksége van egy jó erős feketére.

Amint visszatért a gyapotföldről, ugyanitt folytatjuk.

Iván

Tehát Szivercev (Hagyjuk az Ivánt!) történetét ismét Pokatyilov indítja el, aki a Zónán kívüli nyomozósdi folytatását teszi hősünk gyengusz vállára, de annyira, hogy befolyásánál fogva még elő is lépteti a laboratóriumban, sőt ki is vetet nekik pár hét fizetett szabadságot. Persze erkölcsileg tökéletesen egyensúlyban lévő és maradéktalanul hálás hősünk rögtön az első detektív munkanapját egy jól betalált részegséggel nyitja meg.

Ez a szál már valamivel érdekesebb is volt, hiszen egy nem stalker szereplő szemszögéből kellett látnunk a dolgokat, mindezek ellenére nagyon nem jutott túl a sablonos detektív dolgokon és már ekkor úgy éreztem, hogy leülök mentem SAO 2-őt nézni (akkor futott, amikor olvastam a “könyvet”) mert annak a nyomozós szála JOBB VOLT, mint ez az egész marhaság!

Nem arról van szó, hogy ez annyira rossz lenne, csak ugye az elcseszett magyar fordítás, a rosszul felépített cselekmény és a rossz megközelítés miatt értelmét veszítette és az átlagoson túl nem tudott semmi jót felmutatni.

Aztán meg végre azok a részek, amikor Szivercev végül megindul egy csapat tudóssal a Zóna mélyére. Komolyan, egy baszott páncélautó és egy hadosztályni katonai stalker társaságban betörnek a világ legveszélyesebb helyeinek egyikébe és az egész cselekmény itt úgy fut, hogy néha a stalkerek elkergetnek egy mutánst az útból és kész!

Semmi kontent!

Ülnek a kocsiban és beszélgetnek, aztán X idő elteltével találkoznak Y helyen Z emberrel és megint csak beszélgetnek, aztán kiszállnak a kocsiból, elmennek Q irányba V helyre és megint csak beszélgetnek, hogy aztán visszamenjenek Y helyre és ott folytassák a beszélgetést és közben a Halál faszát is megszégyenítő döglődéssel vánszorog előre a “történet”, aminek a vége nagyjából olyan értelmes volt, mint LIKE gombot tenni a pornóoldalakra!

Egy nagy nulla a történet, egész végig csak rohangálnak benne és semmi feszültségkeltést nem erőltettek bele! Vaszilijev elvileg egy elismert szerző (Őrség könyvek… Nem olvastam…), de ez a történeti ostobaság érthetetlen!

Ez az egész egy olcsó detekítvregény, amire ráhúzta a STALKER jelzőt azért, hogy valaki meg is vegye! Semmi értelme nincs az egésznek, a magyar fordítás tovább cseszi a dolgot és az egész végkifejlet a befejezéssel egy borzalmasan vontatott szar!

Komolyan, Szivercev és Kex történetét külön-külön is el lehetne olvasni, mert a könyv végén érnek csak össze, de akkor sem történik olyan érdemi dolog, ami miatt mind a két részt el kellene olvasni a dolgok tökéletes megértéséhez.

És itt hazudott a hátsó borító!!!

“A mutációkat vizsgáló Ivan Szivercev biológusnak egy helyi maffiózó visszautasíthatatlan megbízást ad: járjon végére annak, hogy a baljós Zóna hatásai miért nyújtóznak immár a szigorúan őrzött területen túlra. Egy tapasztalt stalker, Kex, valamint annak zöldfülű segédje társaságában veszi fel a harcot az ismeretlennel.”

Visszautasíthatta volna minden gond nélkül az a rohadt megbízást!

Jó ha két szót vált Kex-el a történet végén, de Bucival (Kex zöldfülű segédje) egy szó nem sok, de annyi interakció sem történik. Nem is egy irányba fut ki a befejezés, hanem egy pontban a két vonal metszi egymást, s különválva tűnnek el a Zóna zöld naplementéjében.

Van itt még ütnivaló! Vegyük a karaktereket:

A karakterek legfőbb jellemvonásaikban hűen tükrözik azokat a sztereotípiákat, amiket az orosz és ukrán népekről gondolunk.

Legtöbbjük részeges bűnöző, vagy államilag támogatott tudós, de azért vannak itt katonák és bérgyilkosok is, tehát mindenfajta keleti-szláv sztereotípia tökéletes gyűjteménye a könyv, megfűszerezve némi humortalansággal és vontatotsággal is, ami tökéletes egyveleget alkotva teszi ezt a könyvet életem egyik legnagyobb csalódásává.

Nem arról van szó, hogy ez rossz lenne, hanem inkább szar.

Tehát összességében a karakterekről: Milyen karakterek?

A Zóna világáról, avagy Idi ka mnie!:

Rendben, eddig a gondok még elmennének az egész könyvben és persze csak egy középszerű alkotás volna, amennyiben az olvasás közben érzett fíling átadná a STALKER univerzumához köthető kiváló atmoszférát és persze Zóna volna a Zóna.

De nem!

magány

Az eredeti helyszíneket felejtsük csak el! Eredetileg csak a Yantar-tavat keresik fel (Borostyán az anyád!), de az összes többi ikonikusnak számító terület (Bár, Kordon, Ingovány, Sötétvölgy, Vörös-erdő, Pripyat, Limanszk és a többi és a többi) ha csak említés szintjén létezik is.

Van egy rész, amikor a Bár határában sétál el Kex kis csapata (persze a Rostock gyár környékén tanyázó kutyafalka meg sem kottyan nekik) és látják a legnagyobb stalker települést a Zóna egész területén és… és…

És csak elmennek mellette, szólnak róla pár szót és csak bandukolnak tovább a békés és madárdalos erődben… Madárdal?!

Igen, madárdal! Hiába van benne mindegyik játékban, hogy csak a varjak képesek életben maradni a Zóna körülményei között, mégis egy alkalommal az író konkrétan leírja, hogy daloltak a madarak!

Kész, ennyi. Ez nem STALKER!

Ez egy olcsó detektívregény, amit Vaszilijev önálló változatában nem tudott volna kiadatni, így az egészre ráhúzta ezt a fapados stalker fílinget, hogy legalább valamiféle kezdeti olvasóközönséget összekaparjon magának!

Ennyi, elegem van!

thisishell

Ott ahol minden összeér, avagy Vaszilijev nyugodtan kívánjon valamit a Monolittól:

Ha összesítenem kéne az olvasmánnyak kapcsolatos élményeimet, akkor a következő dolgokat tudnám róla elmondani:

Az eredeti változat tudtommal még megért volna egy olvasást, hiszen jobb fordítással és persze szép írásképpel adták ki, azonban a magyar verzió köpedelem, borzalmas minőségben került kiadásra!

Az egész minőségre ráhúzza a vizes lepedőt a szakzsargon elhibázott fordítása, illetve az olyan bakik és hibák, amik folyamatosan bomlasztják az egész “könyv” köré felépített kontentfalat.

Jól mutatja az egész regény minőség(telenség)ét, hogy a hiányzó 21. fejezet semmiben sem gátolt meg attól, hogy tökéletesen megértsem a… “történetet” és annak tükrében fejezzem be Vaszilijev szörnykreálmányát.

Nem terveztem ennyire kiakadni, de valahogy írás közben felszínre törtek bennem ezek a dolgok és most hogy a végére érek a kritikának, már csak az Iván szavak forognak a fejemben.

Talán egyedül az a hír ment valamit ezen a hányattatottan induló antológián, hogy a következő könyvek elkészítéséhez már igénybe vették a magyar stalker közösség segítségét, így ha a történetileg nem is, de legalább szakszavak tekintetében rendben lesz a következő kiadás…

Good hunting, Stalker!

Nooo

Végső értékelés:

Stílus: Cука!

Történet: Cука!

Karakterek: Cука!

Adaptálás: Cука!

Megvalósítás: Cука!

Iván: Cука!

Összességében: Cука!