Címke: Galaktika

Könyvkritika Qtya koponyájából; Jezsi Tumanovszkij: Agyar

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar

Eredeti cím: Qtya sehol sem találja

Író: Jezsi Tumanovszkij

Eredeti kiadás: 2007

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 264

Honnan ez a nem létező harci kedv:

Hölgyeim és jobbára uraim, a most következő könyv bemutatása sajnálatos módon messze nem lesz olyan hosszasan taglalt és minden fontosabb veséjében megkéselt, minek tekintetében a soron következő S.T.A.L.K.E.R. kötet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hosszú bemutatót készítsek róla.

Ez a könyv ugyanis rövid. Nagyon rövid és a cselekmény maga is pörög egy olyan szinten, hogy két-három óra alatt könnyűszerrel kiolvasható. Ugyan más okok is közrejátszanak a soron következő kritika rövidségét illetően, azonban ezeket most így az elején nem lőném le bojlerrel.

Szóval nyugodtan dőljön hátra mindaz, kinek van támla a székén (csak mert az enyém pont most törött el a kritika elkezdése előtt), helyezze magát kényelembe és készüljön fel az ismeretlenre.

Hölgyeim és uraim, Agyar!

MondoCon lovasa:

2016 márciusában eléggé el voltam havazva nem egy dologgal. Többek között a MondoCon-ra szervezett Metrós csapattalákozó nagy összeröfögésével, a sztalker cosplay tökéletesítésével, a haldokló laptopom életbentartásával és még sorolhatnám mi mindennel. A lényeg az, hogy amennyire napi tizenkét helyett csak tizenegy órát ültem az internet előtt, úgy sehogy sem sikerült belebotlanom a Metropolis Media reklámkampányába, ami az új STALKER fankötetet, az Agyart sztárolta.

Bezzeg a Halálos Zóna… Én barom már az első reklámok után előrendeltem és alig vártam a megjelenést, annyira hogy a kiadás csúszása ellenére is bementem a postára, hogy megkérdezzem, biztos nem jött e meg az a fránya könyv…

És Qtya ebben a pillanatban jött rá, hogy a benne élő naiv kisgyerek utolsó még élő megnyilvánulását maga Vlagyimir Vasziljev ölte meg… Ha tudná az a terebélyes orosz faszkopasz, hogy mit művelt…

Szóval éppen a 2016-os, tavaszi MondoCon-on barangoltunk a csapat pár tagjával, amikor az egyik könyvstandon Petya kollega kiszúrta, hogy egy addig azonosítatlan objektum jelent meg a radaron és csakis arra vár, hogy valaki (Én) megmagyarázzam a jelenséget, felfedjem titkait, röhögjek, vért köpjek, kritikát írjak… Tudjátok, a szokásos.

Eléggé vonakodtam attól, hogy egyáltalán megfontoljam a vásárlást, de végül a 30%-os kedvezmény és maga a tény, hogy a könyv elég vékonyka volt, megvettem.

Később pedig szörnyülködtem, látva hogy az Agyar mellett nagy könyvkupacokban álló Halálos Zóna és a Duplikátor gyermekei látványos módon megfogyatkozott a nap végére.

“Ez már a vég.” – KennyTheOne

Üdv a Zónában, bár mégsem:

Jezsi Tumanovszkij kötete azért is furcsa termés, mert eléggé korai érésnek minősült.

Tudni kell erről a könyvről, hogy a Shadow of Chernobyl megjelenése előtt (szolid 5 évvel) a GSC-s srácok egy novellapályázatot írtak ki, hogy az addig kiadott játékinformációk alapján minden magát elég jó írónak képzelő rajongó megpróbálhasson valamit hozzátenni a frissen megjelenő S.T.A.L.K.E.R. univerzumhoz. Ezen a pályázaton nagy meglepetésként robbant, hogy Józsi Turmix egyenesen egy egész regényt hozott össze a szűkös határidő alatt, ami annyira megtetszett a GSC fejeseinek, hogy azon nyomban győztesnek is hírdették ki és közre is adták a regényét.

Na most, kérem szépen. Ezek szerint ez az ELSŐ megjelent STALKER fanregény. Tehát ha megjelenés szerint kerültek volna fordításra a fanregények, akkor ennek kellett volna először kijönnie magyarul. De nem, megkaptuk helyetett Vaszi Faszit.

Szóval a könyv egy időben jött ki az első STALKER játékkal, így annak univerzumával ha mutat is hasonlóságokat, ennek ellenére bizonyos dolgokban gyökeresen eltér. Ezekre az eltérésekre nagyon nem fogok majd kitérni a kritika alatt, ugyanis a legtöbb nagyobb eltérésnek nincs komolyabb jelentőssége a cselekmény szempontjából, a kisebbek meg elég jelentéktelenek.

Minden könyv a borítójával kezdődik:

Oké, a borító szép. Ennyit tudok elmondani róla.

A Duplikátorral ellentétben végre egy olyan képet használtak, ami a STALKER világához köthető és a Halálos Zónával ellentétben nem mostak rá olyan undorító neonzöld betűket sem. Ez a borító tisztességesen megoldott és csak azért nem mondom tökéletesnek, mert nem eredeti munka, hanem egy játékhoz kiadott hivatalos háttérkép újrafelhasználása

“A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből.

Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül.

Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra.

A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét.

Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb? “

Ez a hátszöveg egy az egyben a könyvből kölcsönzött idézet. Régóta mondom, hogy vonakodom az olyan könyvektől, amik megpróbálják azzal eladni magukat, hogy mindenféle ajánlót, meg hatásvadász spolierezést nyomnak a hátlapjukra. Nekem így már egy hatalmas piros pont, hogy nem mindenféle random monológok, vagy ismeretlen írók ajánlásai vannak rászarva, hanem a könyv előre megmutatja, hogy mire is lehet számítania annak, aki megveszi és ez így tökéletesen rendben is van.

Agyar a játékban:

Agyar neve ismerősen csenghet a játékosok számára. A játékok univerzumában ugyanis Strelok csapatának tagjaként volt ismert. Egy furcsa, magában motyogó alakként említi a kevés forrás, illetve egy technikai zseniként, aki a Zónában guberált alapanyagok segítségével bármit képes volt összerakni. Ez onnan derül ki, hogy az atomerőműben található titkos ajtó feltöréséhez az Ő által hátrahagyott dekódert kell alkalmazni.

Mellékesen még tudni lehet róla, hogy Strelok csapatában egyedül Ő használt exoskeleton szervóruhát, amit a Pripyat-i sírja kirablása során vehetünk magunkhoz. Igen, a sírjából, ugyanis nem sokkal a Clear Sky eseményeit követően valaki (feltehetően Heg, a sebhelyes zsoldos) megöli.

Ezt követően Szellem eltemeti, de nem tudni, hogy hova. Ugyanis a Shadow of Chernobyl-ban két sírhelye található: az egyik Pripyat-ban, a másik pedig a Katonai raktárak melletti elhagyatott faluban. Feltehetően ez egy véletlenül bennmaradt hiba a játékban, bár lehet hogy csak két sztalker, akik ugyanazt a becenevet használták. Mindenesetre a szervóruha a Pripyat-i sírból szerezhető meg, így én magam a kánon szerinti sírhelyet is oda teszem.

Sok más ezen kívül nem derül ki róla. A róla készült egyetlen képen is pusztán hátulról látható, így arról csak annyit lehet kideríteni, hogy elég kétajtós szekrény alkata volt, illetve szemmel láthatóan borotválta a fejét. Ezek alapján a kánont annyira nem ismerők jogosan tehetik fel a kérdést, hogy akkor ez a fickó miért is számított nagy karakternek? Nos, itt magam is be kell erősítsek, egyáltalán nem volt szinte semmilyen karaktere a játékok világában. Nem is volt lehetőségünk a vele való találkozásra, azon túl hogy a Clear Sky eseményei során követhettük egy ideig a nyomait, míg végül elege nem lett abból hogy valaki a nyomában koslat és egy alkalmas helyen egy claymore akna bevetésével sikeresen elvette a játékos kedvét a további kergetőzéstől.

Agyar a regényben:

A regény és a játék univerzuma közötti eltérés rögtön észrevehető a főhős karakterén. Agyar ugyanis a regényben egyáltalán nem az a műszaki zseni, akit a játékban meg(nem)ismerhettünk. A könyvbéli Agyar ugyanis egy amolyan „sztalkersámán“. A hivatalos kánonban talán a megjelöltekhez lehetne a leginkább hasonlítani, azon sztalkerek ritka csoportjához akik valami módon spirituálisan összefonódtak a Zóna lényegével, megértik annak természetét és képesek anélkül ép állapotban tartani a seggüket, hogy fél tonnányi acélba és kevlárba öltöznének, valamint magukkal hordoznának egy Agáta névre keresztelt kalasnyikovot.

Ugyan a sztalkersámánkodás mibenléte rögtön felébresztene bennem egy kérdezősködő kisördögöt, aki a Coelho idézeteket hallván a röhögés energiájából táplákozik (vagyis a minden emberben ott élő kicsi Ricz-et), azonban ezt rögtön képes volt elhalgattatni valami és kritikusi énem most szégyenében megszólalni sem mer.

Egyszerűen imádom a regénybéli Agyar stílusát!

De hát… Tele van röhejesebbnél röhejesebb akciópornózással…

Nem érdekel! Egy sztalker aki a Zóna határán, egy teraszos kunyhóban lakik és akkora arc, hogy ha a helyzet megkívánja akkor akár hagymákat is kész használni hogy utat találjon az anomáliák között, az itteni Agyar nekem csak imponálni tud!

Sztori, mint meséli az önmagát:

A történet epizódszerű, egészen pontosan négy nagyobb részből áll, melyeket az Agyar körül folyamatosan halmozódó és egyre furcsább események hálója sző össze.

Az első történet maga Agyar egy átlagos utazásával kezd a Zónán belül, ami végül két titkozatosan felbukkanó alak, egészen pontosan egy a Zónán belül végzett körútja során lezuhant ukrán bürokrata, illetve a megmentésére érkezett csapatból egyedül megmaradt parancsnok miatt kezd el bonyolódni. Agyar elvállalja, hogy segít kijuttatni a Zónában teljesen életképtelen aktakukacot, ám a hamarosan nyomukba eredő kutyafalka eléggé megbonyolítja a dolgokat.

Nagyjából ennyi ennek a résznek a története, annyira nem is hosszú hogy elhúzzam vele itt az időt. Ami eltérés itt taptasztalható, az a mutánsok viselkedése, illetve a fajtája. Többek között az óriási hordákban támadó fekete kutyáké, akik (hála a kurva jó égnek) sohasem bukkannak fel a játékokban.

A második történet ennél már furcsább egy kicsit… Ugyanis felbukkan egy magát Gárdistának becéző alak, aki mindenképpen rá akarja venni Agyart arra, hogy elkísérje őt a Zónába, hogy ott csináljon valamit és…

Mond ki!

De nem akarom…

Mond csak ki, nem szégyen…

Amilyen istenes mindfuck kerekedik ennek a fejezetnek a végére, az egész egyszerűen nem emberi közegből való. Talán egy, az Androméda galaxisban tenyésző hétpupú mutáns csigaivadék megérti a cselekmény logikáját, de ezt a második „fejezetet“ én inkább úgy-ahogy van kivágtam volna az egész történetből.

Sajnos már elég régen olvastam a könyvet…

Ki gondolta volna!

De még így is elég tisztán emlékszem arra, hogy mi is történt. Gárdistáról lassan kiderül, hogy igazából Zónán kívüli telepaták küldötte, akik azért indították útjára, hogy megtalálja a Zóna területén tenyésző telekinetikus mutánst, aki a Zónán kívül munkálkodó telepatikus sztalkerek elméjére veszélyt jelent. Gárdista be is akart jutni a Zónába, ehhez pedig bevetette telepatikus képességét, hogy meggyőzze vele Agyart és ezen kívül még olyan faszságokra is felhasználta, minthogy elhitette vele, hogy a zsákjában lapuló tíz tonnányi éles lőszer igazából löncshúsos szendvics, illetve amikor beszélgettek igazából nem is beszélgettek, csak a telepatikus hatalmánál fogott Gárdista beszélgetést színlelt, hogy Agyar a fejében azokat a mondatokat vélje hallani, amiket szeretett volna…

Te jó ég, megfájdul a fejem!

Az enyém is…

Hé, várj csak! Itt a bizonyíték!

Mire?

Hisz ez egy tevepatás képesség! A könyvnek saját tudata van! Képes behatolni az agyadba és ott azt az érzést kelti, hogy amit olvasol az jó, közben pedig…

A második faszságot kivéve tényleg nem egy rossz könyv.

Jaj ne, elkapta Qtyát!

Tényleg amúgy. Ez az a rész, ami nagyon elrontja úgy az egészet, hogy erős közepesnél sajnos nem tudom jobbnak mondani. A telepatikus hülyeség túlerőltetése itt nagyon rossz hatással volt az egész koncepcióra amire a regény épült és ez csak tovább rombolta azt az amúgy jó felépítményt, amire később ráépültek a soron következő…

A harmadik rész volt nekem úgymond az, amitől nagyon sokat vártam. Rögtön kezdve azzal, hogy a Zóna valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen terjeszkedni kezdett és alig egy éjszaka alatt bekebelezte Agyar tanyáját, illetve a közeli ukrán városkát is (gondolom Szlavuticsot, vagy Csernyigovot). Itt ez a rész nekem kifejezetten tetszett a kezdésekor, ahogy Agyar az anomáliákkal borított házában próbált hozzáférni a szétszóródott holmijaihoz, illetve ahogy a spájzból szerzett füzérről lopkodott fokhagymákkal határolta körbe a ház belsejében felbukkant anomáliákat. A pusztulás mértéke, a levegőben felbukkanó anomáliák miatt megdöglött madarak, a kipusztult háziállatok, a kiterjedt Zóna által széttépett szomszédos tanyák képe nagyon hangulatosra festette a harmadik fejezetet. Itt éles váltást jelentett a felbukkanó Szolgálatos osztag, az ahhoz való ideiglenes csatlakozás, az akaratlanul verbuválódott csapaton belüli paranoia, majd a téranomáliában való kilátástalan kiútkeresés.

Hogy is hívták a Szolgálatosokat?

Várjá, a nevük… Volt valami Örmény, vagy… Örkény… Mondjuk így már értem ezt a cuccot a döglött lóval és a repülő madarakkal…

Aha, szóval ennyire tetszett?

Az hogy nem volt megjegyezhető karaktere a szolgálatos katonáknak sajnos elég komoly negatívum ennél a résznél. Habár Agyar ismét odatette magát, ahogy a térbuborékban való eltévedést követően egyszerűen leült a tűz mellé szalonnát sütni, amíg a szolgálatosok őrülten keresték a kiutat az erdőből, miközben mindig ugyanahhoz a tábortűzhöz jutottak vissza, illetve Agyarhoz és az Ő sülő kis szalonnájához.

Na de ne feledjük!

Jaj, hagyjál már békén! Most muszáj?

Igen, muszáj!

Szóval ezt a részt is halovány cseszésként éri az, amikor végre kijutnak a kitágult Zóna határai mögül, a hadsereg összegyűtji a túlélőket, majd elkezdődik valami „halálos méreg van benned ami megöl ha nem lopsz nekem negyvennyolc órát“ szál. Magyaráznak valamit egy másik Zónáról a Zónán belül, ami nagyjából akkora igazság, mint hogy a nők vagináján belül található még egy pina.

És még csak ne is említsem a római légiósokat, ugye?

Jaj, hagyj ezzel békében, nem akarok arra a részre emlékezni!

MOND!!!

A hadsereg kényszeréből kifolyólag Agyar be is hatol ebbe a belső Zónába, aminek áltudományos paraméterei legalább annyira érdekfeszítőek mint a Lajtabánság-i bélyegek történelmével foglalkozó történészprofesszor előadása a Hajdúböszörményi falunapon.

Ehhez társul a szokásos Gyjakov-i főgonosz (ugyan az író nem Gyjakov és ez a könyv korábban jelent meg, de egész egyszerűen a csávó olyan kontrolcé, kontrolvé hogy az nem igaz) ripacs genyasága és ennyi volt a harmadik…

Az alternatív dimenzióban tenyésző földönkívüli sztalkerek és a római légiósok?

Hagyjál már ezzel békén!

Csináld!

Szóval az egész jól indult, majd megcseszett, de legalább hangulatos, viszont arányaiban fostos fejezet végén kiderül, hogy a Zónán belüli Zónát idegenek hozták létre az emberiség elpusztítására, ugyanis kiderül, hogy a Zóna igazából átjáró egy párhuzamos Földre, ahol szintén van egy ilyen átjáró Zóna, ami az idegenek otthonát szintúgy pusztítja. Ezért a ZUFÓK általjöttek az emberi világba, hogy megsemmisítsék azt és ezáltal bezárják a kaput, hogy ne szökjenek ki a tyúkok.

Ezeket pedig a kiválasztott Agyarnak kellett megállítania úgy, hogy az ukrán földbe évezredek óta eltemetett lelkeket feltámasztotta a Zóna és seregbe szervezte a ZUFÓK ellen. De ez a Wehrmacht katonáktól kezdve a napóleoni sorgyalogságig, a második magyar hadseregig, a teuton lovagokig elmegy, sőt, még egy római légiós is felbukkan a sorok között, ami nekem végleg betett valamit, ami után már csak arra emlékszem, hogy megint azon a rohadt Mátészalka-i fenyőfán gubbasztok és megint kihívták miattam a tűzoltókat.

Sajnos ez van, mindig jól kezdődnek a fejezetek, de mindig kikerekedik a végükre valami, ami miatt….

Negyedik fejezet!

Negyedik fejezet… Hát huhh… Miután Agyar által állította meg a ZUFÓKAT váratlan valakik (fél évvel később) vérdíjat tűznek ki a fejére, ami miatt az egész Zóna biznisz group a nyomába ered, a Szolgálatot kivéve, akik tudtak a ZUFÓK ellen végrehajtott hősies csatájáról, így a védelmükbe vették.

Nem azt mondom, hogy tökéletesen megfelel nekem ez a szituáció és a szabadságosok kapják be. Nem! Helyette azt mondom, hogy nekem ez a szituáció tökéletesen megfelel és az összes szabadságos hülyegyerek térdeljen le előttem bevazelinezett szájpadlással és…

QTYA!

Szóval a Szolgálat kivételével az összes klán Agyar nyomába ered, ami hamarosan állandó összecsapások színhelyévé teszi a Zónát. Agyar mi mást tehet, arra a helyre menekül, ahova bajban lévő sztalker menekülhet (természetesen az Ingoványba). A cselekmények sorozata ekkorra már annyira megkettyintették az agyát, hogy egyfajta üdvözült állapotban járja a mocsarat, érezhető rajta hogy a Zóna valóban megjelölte őt és a kiválasztottak szűk rétegéhez tartozik. Ezt a kis elmélkedős részt szakítja félbe pár katonai sztalker és a banditák összetűzése Agyar fölött, ami végül ahhoz vezet, hogy a sufnigyártott főgonosz újra felbukkan és elragadja magával főhősünket, akinek a segítségére egyáltalán nem tud sietni a Szolgálat, lévén megfeszített erővel védekeznek a támadó klánok túlerejével szemben.

A főgonosz (valami Rideg, a fene tudja már) el is cipeli Agyart a körözvényen feltűntetett helyre és akkor kiderül, hogy ez nem más miatt történt, mint a gonosz ZUFÓK miatt, akik közül sokan a Földön rekedtek, miután Agyar legyőzte a támadó seregüket és hogy haza tudjanak jutni, az őket ott tartó Agyarnak meg kell halnia. Így hát Agyar végső önfeláldozásként átlép az átjárón és itt a vége, fuss el véle, törjön le a faszod vége.

Minden dolgok értelme ott rejtőzik, hol azt nem is sejtenénk:

Hát huhh… Mit mondjak erről az egészről?

Értékeld!

Az író stílusa kielégítő, a fordítás pedig ezúttal jól sikerült. Nincsenek a Halálos Zónában még meglévő félrefordítások, így hát úgy tűnik, hogy a duplikátorral kezdődően sikerült révbe terelni a fordítást. Sándor Gábor ugyan továbbra sem lopta be magát a szívembe, de a stilisztikai megformáltság megfelelően sikerült, szóval panaszom nagyon nem lehet rá.

A karakterek Agyaron kívül nagyon nem léteznek, de egy 300 oldalt sem elérő könyben ezt meg lehet bocsátani, pláne mert a főhős karaktere elég jól ki lett dolgozva.

És most jön.

A történet pedig… Amilyen kecsegtetően kezdődik mindegyik rész, olyan marhaságba is fullad néha a befejezés. Az első rész még egész jó, a végén lévő fordulat is szépen ki volt dolgozva, ahogyan a negyedik rész is jó volt. A probléma a másodikkal és a harmadikkal volt, amik annyi faszságot tartalmaznak önnön magukba tömörítve, hogy ha azt részecskegyorsítóban ütköztetnénk, akkor kapnánk egy, a fekete lyukkal egyenértékű pusztításra képes jelenséget: A faszlyukat!

A telepatás hülyeség a második részben, illetve a Zónán belüli Zóna az idegenekkel már tényleg felcseszi az ember agyát, a légiós pedig egyenes ütemben végrehajtott offenzíva volt az agyérgörcs kikényszerítésére, azonban…

Azonban mi?

Ez egy egész jó könyv.

Qtya… Jól vagy?

Lehet csak az elődeiből visszamaradt poszttraumatikus stressz mondatja ki ezt velem, de Vaszi Faszi kontármunkásságához viszonyítva ez a könyv továbbra is egy mestermű. Itt azonban a REKT nem a könyv minőségibb kidolgozása, vagy a sokkalta sztalkeresebb tartalma miatt következik be, hanem egyetlen egyszerű és szolid tény miatt:

Tumanovszkij úgy írta meg a regényt, hogy szinte semmit sem tudott a játékról. Az első kiadott Dev infókban még szerepeltek űrlények, meg hard sci-fi vonal is, ami valószínűleg ezt az idegenes hülyeséget kitermelték magukból. Azonban maga a tény, hogy Tumanovszkij kollega gyakorlatilag zéró információval, első regényeként, mindössze saját kreativitására hagyatkozva JOBB REGÉNYT ÍRT, mint a kipróbált írónak minősülő Vasziljev, aki mögött ráadásul még ott ült több gigabájtnyi, interneten bármikor elérhető információ, na az aztán már tényleg valami egészen botrányos. És ez az a REKT, ami megismételhetetlen és aminél jobbat még nem pipáltam életemben. Jezsi Tumanovszkij, megjegyeztem a neved!

Végső értékelés:

Stílus: 7/10

Történet: 5/10

Karakterek: 7/10

Megvalósítás: 8/10

Összességében: 7/10

A folytatásban…

Anyukának igaza volt: A liberálfasizmus létezik…

Egy kérés az írótól: Tudom hogy sokan olvassátok a kritikákat, annyi lenne a kérésem, hogy most az egyszer erőltessétek meg magatokat egy kicsit és véleményezzétek a munkámat. Szeretnék javítani rajta ott ahol lehet, de visszajelzés nélkül ez nem lehetséges.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – A Duplikátor gyermekei


Duplikator_250x350Cím:
S.T.A.L.K.E.R. – A duplikátor gyermekei

Eredeti cím: S.T.A.L.K.E.R. – Gyeti duplikatora

Író: Vlagyimir Vasziljev

Eredeti kiadás: 2011

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 328

Veszett fejsze cseszett nyele el lett nyelve:

Valahogy úgy érzem, hogy már fölöslegesen ültem le ide tépni a számat. Mivel a könyv már több mint fél éve hogy a világra szaródott, így valószínűleg totálisan fölöslegesen írom meg ezt a kritikát, lévén aki kicsit is kíváncsi volt rá, az már valószínűleg rég megvette és elolvasta, aki pedig nem, nos… az meg nem olvassa el a kritikámat, tehát akármelyik oldalról nézzük, meg vagyok rektelve.

A hosszú várakozás oka egészen egyszerű: Nem bírtam.

Vasziljev ezúttal jobban odavágott, mint nagyanyám a rühes kóborkutyának. Nem viccelek, harmadjára írom újra a kritikát az elejétől fogva és ennek egészen egyszerűen az az oka, hogy olyan sok dologról lehetne írni, annyi mindenbe lehet oldalakon keresztül bele és belekötni. Az előző változatban egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy az értelmezésétől agyérgörcsöt kapjak és két oldalon keresztül ecseteljem Vasziljev pinájának geometriai együtthatóit, aminek köszönhetően észre sem vettem, de harminc oldalt sikerült legépelnem tele olyan dolgokkal, amiket a legfontosabbnak tartottam kielemezni és ez még csak a vágott verzió volt.

Mondanom sem kell, hogy iszonyatos munka volt és amikor visszaolvastam, egész egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt ebben a formában semmiképpen sem közölhetem le, már csak a terjedelme miatt sem, így végül vágólapra került a projekt, majd Gyjakov új könyve is támadást indított a második fronton, így egész egyszerűen nem maradt lelki erőm arra, hogy elejétől a végéig újragondoljam és mellé még le is írjam a megvágott, már kész verziót, így hát minden egyes alkalommal elodáztam a lehetőséget, hogy aztán bőven lekéssem a hullámot és most itt vagyok a hullám után, a partot már rég letarolta a cunami, de azért nekem még volna bőven mondanivalóm. Szóval most szépen leülök emellé a döglött kagyló mellé és neki elmesélem, hogy miért is szar Vasziljev második könyve.

Hölgyeim, bár többnyire inkább uram, ímhol vagyok Vlagyimir Vasziljev Halálos Zónájának a közvetlen folytatása, a A duplikátor gyermekei.

Ezzel a könyvvel be ne merészkedj a Zónába!

Hat hónap telt el a Halálos Zóna eseményei óta. Pszichnek nyoma veszett, Iván Szivercev pedig, a biológusból lett, botcsinálta kettősügynök még mindig a tiltott területet járja. Nem ő döntött így, a főnöke terveit hajtja végre, de a tápláléklánc alján nem is tehetne mást. Amúgy jó dolga van, katonák védik minden veszélytől, csak egy tisztességes fürdő meg egy jó pofa sör hiányzik neki nagyon.

A főnöknek a duplikátor kell, de az Pszichnél maradt. Szivercev elsődleges feladata az ő előkerítése. Csakhogy másik „főnöke” is mozgatja a szálakat: Pokatyilov, a maffiózó. És természetesen neki is a duplikátor a szíve vágya. Amikor Szivercev fölfogja, hogy két úr között csak a föld alá kerülhet, kétségbeesetten keresni kezdi a kiutat, úgy képletesen, mint szó szerinti értelemben.
Azután Pszich ugyanolyan titokzatos módon, ahogy eltűnt, előkerül, és összevissza beszél valami felsőbbrendű lényről, aki a mutánsokat irányítja. És nem, ő nem a duplikátort akarja, hanem azokat, akik keresik. Nem feltétlenül élve.

Én meg Vasziljevet akarom. Nem feltétlenül élve.

Vlagyimir Vasziljev újabb STALKER-regényében is pörögnek az események, az izgalmak és rejtélyek egyre halmozódnak, a Zóna pedig még mindig halálos. A sorozat rajongói még mélyebbre merülhetnek ebbe a titokzatos világba, amit egy áttekintő bevezető és a szöveget kísérő gazdag jegyzetanyag is segít.

“E NÉLKÜL A KÖNYV NÉLKÜL BE NE MERÉSZKEDJ A ZÓNÁBA!”


Valószínűleg sok dolgot nem árulok el azzal, hogy annyira érdemes hinni ennek az ajánlónak, mint anyám szakácskönyvének a frankfurti levesnél. Nem azt mondom, hogy ne lenne emészthető, de hát amikor kapom a nagy tál frankfurti főzeléket, akkor bizony felteszem magamban a kérdést, hogy mégis a könyv írója tisztában is van e azzal, amit éppen leír. De ne rohangálj Arthur Barbridge, mert a húsdaráló emészti meg a szívedet. Bizony még csak az elején tartunk és majd mindenre sort kerítünk a későbbiekben szép lassan és biztosan. Akinek pedig szíve ügye lenne, hogy atomoszférikus hangulatban ülje végig most szervezett rövid kis bemutatómat, az lője be a lentebb linkelt melódiákat.

Borisz, ne csináld ezt velem! Ezt!

A borítón elterpeszkedő hólyagok gyönyörködtetik a szemet:

Hát ami a borítót illeti, azzal kapcsolatban maximálisan meg lehetnék elégedve, amennyiben nem lennék halban nem csak a szálkát, de a szigonyt is kereső típus, így hát nagy megrökönyödéssel, majd megröhögtetéssel telve vettem észre, hogy bizony a borítónak annyi köze van a sztalkerekhez, mint anyám főzelékének a leveshez.

Mert mit is látunk?

Egy hólyagos kéz… aha és egy Geiger-Müller számláló, meg… Ott a háttérben jól figyeljétek csak meg… Na, nézzétek csak mi van ott. Na mi van ott? Hoppá, hiszen ez egy amerikai autópálya. És még hátrébb. Hát nem egy amerikai metropolis tornyai törnek éppen utat utolsó betonlehelletükkel az ég felé? Lehet tényleg csak nekem szúrja a szememet ez a gerenda, de én úgy tudtam, hogy a Zóna (még) Ukrajnában és kicsit Belorussziában terpeszkedik és sugárzik kellemetesen.

Fasza, már a borító kezdi… Még ki sem nyitottam a könyvet!

Az első oldal: Ajánló a gamereknek!

Kinyitom a könyvet és ami fogad: az a fordítást, illetve a jegyzetanyagot készítő Sándor Gábor hosszas előszava, amiben igyekszik nagyvonalakban körülírni hogy pontosan mi is a STALKER, mégis honnan ered és hogyan fejlődött hányadtatott sorsa során könyv/film/játék formájában, hogy aztán bár messze nem tökéletes formában (no jó, a film tényleg tökéletes lett), de hihetetlen prezentálással kerülhessen a fogyasztók elé, ezzel a poszt apokaliptikus és urban fantasy zsáner legnyersebb, de mégis legfinomabb krémjévé válva.

A gond mindezzel csak az, hogy minden amit leír a könyv első, körülbelül 20 oldalán, azt már minden a STALKER világát egy kicsit is érdeklő személy elolvashatott valamely erre szakosodott oldalon, legyen az akár a PC Guru, vagy a Gamestar. Persze fontos a friss, egyszeri olvasót is valamilyen szinten bevonni ebbe az élménybe. No de azt már most elárulhatom, hogy ha valaki ez alapján a könyv alapján döntene úgy, hogy neki igen is tetszik a STALKER, akkor bizony inkább a DayZ-re kellene pucolnia a kis répáját, majd meglátjátok miért.

A gondok pedig csak fokozódnak, hiszen nem maradhatott el a már unalomig bevett Lost Alpha hype sem, meg a jó öreg átverés, hogy bizony magyar fejlesztésű játékról van szó (meg a nagy szart, a fejlesztőcsoport feje magyar egyedül) és hogy mekkora élmény ezzel játszani, meg hogy A+ kategóriás játékélmény ingyen… És fagyás, fagyás hátán, törött AI, csaló játék, unalmas játékmenet, borzalmasan vezetett történet, nem létező új karakterek, a történelem valaha volt legrosszabb karakterszinkronja és persze órákon át tartó folyamatos, megszakítás nélküli és iszonyatosan unalmas futás, keresztül a teljesen üres területen, egészen a következő küldetés leadásáig, vagy a játék lefagyásáig.

De ez nem a Lost Alpha kritikája! Abból talán majd egyszer a távoli jövőben egy hosszabb videókritikát fogok készíteni. Mindezt is csak azért írtam le, hogy jól lássátok mennyire is van toppon a szerkesztő úr. Habár munkáját (majdnem) maradéktalanul el is végezte, hiszen végre a szakzsargonnak megfelelő fordítást kaptunk a regény mellé, ami dícséretes és végre örül a gigám, mert kevesebb vért kell majd felköhögnie… Már ami még megmaradt.

A könyv harmadát kitevő szerkesztői hozzájárulás:

No igen, végiglapozva a könyvön és felmérve a tartalmi arányokat… Hát legyen elég annyi, hogy én még előrendelési akcióval (teljes árat fizet a faszom ezért a szarért!) együtt sem vagyok megelégedve a pénzért kapott tartalomért. Nem azért mert a regény szar, az már egy teljesen más kérdés. De én azért a pénzért elvártam, hogy bizony meg is kapjam érte a várt szart, de helyette mit kaptam?

A könyv durván 300 oldal, aminek majd a harmadát Sándor Gábor előszava, illetve a regény végi jegyzetanyag teszi ki, tehát az elköltött közel 3.000 forintból 1.000 forintot egy amatőr PC Guru cikkre, illetve egy a stalkerwiki-hez képest tizedannyi információt sem tartalmazó jegyzetre költöttem el. Megjegyzem utóbbi sem mindig száz százalékig pontos és persze ha már felhoztam a stalkerwiki-t, akkor még beleütnék még egy szöget a koporsóba: Nem tartalmaz képanyagot sem.

Internet vs könyv 1:0

De hé, “Always look on the bright side of life”! Így legalább Vasziljev története “csak” 200 oldal!

200 oldal… Több szálon futó történet, ami sok karaktert és eseményt mozgat… Felmerül a kérdés, hogy egy Trónok Harca évadra elegendő karakteranyaggal rendelkező könyv szereplőgárdáját 200 oldal alatt mennyire lehet jól kibontani… Még bele se kezdtem a történetbe, már félek!

Ki itt belépsz, fagyjon el a menyéted:

Felnyitom a koponyámat, kitapintom az agyvelő alsó tájékait, majd egyben kitépem a koponyaűr teljes tartalmát és csak úgy az asztalra teszem, egy ideig úgysem lesz rá szükségem.

Vasziljev regénye… Nem, regénynek nevezni sértés lenne… Erre találták fel az univerzális pótlószót, vagyis pontosítva: Izé.

Szóval ez az izé, hát nem kell róla ódágat zengenem a könnyebb érthetőség okán: Borzalmas.

Nem, ez nem az a szintű borzalom, amikor Pista bácsi és Józsi néni bemennek a moziba megnézni a Star Wars VII-et, aztán kinek tetszik és kinek nem. Nem, ez az amikor Józsi bácsi és Pista néni bemennek a moziba megnézni a Szürke ötven módszerrel adjuk el több zsozsóért árnyalatát, aztán itt nincs kérdés, hogy emberfüggő: tetszik e vagy sem. Nem, itt ez már a közízlés határait súroló és a sztalkerek szubkultúráját fenyegető piszkos bomba, aminek már maga a létezése, nemhogy esetleges tisztele is maga a bűn!

De hát már mindenki ég a vágytól és ide érzem a perzselő lángokat, hogy bizony itt és most oltásra van szükség, tehát ne is várassuk meg a tisztelt publikumot, kezdjük rögtön azzal, amivel illik.

Mint minden jó történet, ez is anyáddal kezdődik…

Fél évvel járunk a Halálos Zóna eseményei után. Pszich szőrén-szálán eltűnt a Duplikátorral együtt. Kex és Buci száműzetésbe került távol a Zónától. Pokatyilov és Taranyenko még mindig pitiáner párharcukat vívják, miközben a közéjük került I… Ivá… No tessék, hát ez a beépített gát, amit nem lehet áttörni… Szóval Szivercev két úr szolgálatába keveredett és ez a dolog valahogy úgy csapódik le rajta, hogy bizony szünetmentes tápként végzi a Jantar kutatóállomáson a Zóna mélyén, ahol aztán tényleg nincs lehetősége sem egy pofa sörre, sem egy normális fürdőre… Kérlek szépen drága Szivercev, ezen már minden felsőoktatásban valaha is megfordult ember átesett és úgy hívják, hogy vizsgaidőszak!

Egyik nap aztán drága Szivercevünk úgy gondolja hogy megnyugtatja egy kicsit az idegeit és egy társával a Bár felé veszi a bakancsát, hogy ott megöblögesse egy kicsit a torkát. Útközben rejtélyes kezdet, egy féregfertőzött kobakú pszeudokutya csahol az útjukba, fejében tekergőző fehér szmötyivel, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva csak addig kelti fel a tudósok érdeklődését, amíg lefényképezik. Eztán tovább és tovább, irány a Bár.

Közeleg…

Vasziljev leírása szerint egyáltalán nem kapunk betekintést a Bárról, de hát képzett sztalker öreg sztalker, a Bárban pedig vakon is eltalál egyik helyről a másikra…

A vihar…

Mint kiderül, a Bár a Zóna legnagyobb állandó települése és bizony sok dolog egyedül itt található meg a Zóna területén belül, mint például tisztességes lakás, vagy biztonságos menedék. Egyetlen hátránya, hogy piszok drága…

A szél! Halljátok? A vihar közeleg! Itt van már! Lüktet az ég, tombol az orkán, zuhog a zápor… A fák… A fák tövestül tűnnek el a levegőben…

No igen, ebbe beleköthetnék, de hát minek? Gondolom nem lehet olcsó, ha már nincs versenytárs. Igaz, Vasziljev még abba is belekontárkodik, hogy a 100 RAD bárban az italválaszték eléggé gyér és ami még rosszabb, hogy még drága is…

Itt van már! Érzitek? Most fog kitörni. Előtör az ősi bestia a vihar szeméből… A harag! Tombol a harag!

Meg a jó édes… No oké, nyugalom… Szóval vannak itt még dolgok, többek között, hogy a Bár még a Zóna legnagyobb banditatanyája is egybe… banditatanya? A Bár? A BÁR!?

RELEASE THE BEAST!

VASZILJEV, A JÓ KURVA ANYÁDAT! Hogy van pofád ahhoz, hogy így megalázd a Zóna legikonikusabb helyeinek egyikét? Kapát-kaszát ragadj sztalker! Dühöd ne nyeld, hanem köpjed. Üssed-rúgjad-vágjad és öljed a dögöt, mert ez aztán már tényleg nem járja. Mégis ki volt az a barom, aki ezt a GSC szerkesztői közül az írógéphez engedte? Oké, még száz oldalt sem tudtam le, de már fognám a mordályt és ütném a lukakat sorban Vlagyimir hulláján, mert ennél nagyobb sertést még nem pipáltam és szerintem ebben itt most nincs ellentmondás, még ha valakinek esetleg még tetszett is ez a szörnyűség. Mert a Bár egy szent dolog, a legszentebb helyek egyike a Zónában és a meggyalázása annyit jelent, mintha valaki egyenesen rászarna a Kába kőre, vagy fejjel lefelé lógva verné a faszát Betlehemben karácsony este. Vasziljev, most első helyre kerültél a halállistámon. Gratulálok, leelőzted Jar Jar kibaszott Binks-et és Simun Vrocseket.


Még hogy banditatanya… Anyád lelakott pinája a banditatanya.

Folyjon csak tovább a történelem:

Hát jó, száz oldalt sem tudtam le, de ez a könyv már sértés a sztalkerek legszentebb szentségére és egyben azt hiszem, hogy heveny skizofréniát is előidézett… Bár lehet, hogy a pszichológus is csak a képzeletem szüleménye, szóval akkor a jelek szerint még nincs baj.

De hogy ne csak húzzam tovább a szót… Időközben a másik szálon Pokatyilov és Taranyenkó is mozgatják a szálakat. Pokatyilov, a volt sztalker és maffiavezér is igyekszik érvényesíteni az érdekeit a Zónában, miután Taranyenkó olyan csúnyán elbánt vele a legutóbbi alkalommal. Ez alatt érthetjük azt, hogy néha ha kedve szottyan beugrik a Zónába körbenézni és fejeket mosni, illetve visszaúton autóbalesetet szenvedni.

De ezek nem is fontosak, mert bár maga az autóbaleset és annak hatásai is vagy 20 oldalt vesznek el a regény tartalmából, később ennek jól átgondolatlanul nem lesz semmi következménye, tehát a leírása nem mondom hogy fölösleges, mert azt már kitalálhattátok magatok is.

A másik megemlítendő dolog Pokatyilov áskálódása és a háttérhatalmi táncikálás Taranyenkó ellen, aminek a részeként Szivercevet is újra az ujja köré csavarja, mert bár a fickónak semmi személyisége sincsen, azért mégis fontos szerepet tölt be valamiért a regényben. Fölösleges lenne mondanom, hogy a két úr közötti szolgálódásnak semmi nyomát nem lehet látni, Szivercev sosem kerül olyan válsághelyzetbe, ahol aggódnunk kellene érte, ugyanis állandóan megússza valahogy a dolgot, mielőtt a cselekmény komolyabbra, vagyis esetleg izgalmasabbra és szórakoztatóbbra fordulna.

Időközben Pszich újra felbukkan a Bárban, ahol Szivercev és a váratlanul megjelenő Taranyenkó is éppen a pihenőidejét tölti. Ennek keretein belül Pszich elmondja, hogy kész lenne a rejtélyes Dupliktátort, a szervetlen dolgok megduplázására képes szerkezetet Taranyenkó professzornak átadni, amennyiben az kezeskedik róla, hogy nem használják fel gonosz célokra.

No igen, a címben szereplő Duplikátor, ami egy szabványszéf és pár relikvia felhasználásával képes a dolgok megduplázására, fontos szerepet tölt be a nagy hajszában, ugyanis Pszich felbukkanását követően hamarosan Pokatyilov és újonnan a Zónán kívüli erőkkel alakított szövetsége is csatlakozik a nagy játszmához, amit már a Zónában ülő titokzatos mutáns fenevad sem nézhet ölbe tett kézzel és kezdetét is venné a nagy összecsapás, ahol…

Ahol Pszich és a nagy bánatára mellé kényszerített Szivercev sétálnak. Aztán Pokatyilov is beküld egy kommandóra való maffiózót egy sztalker vezetésével és ők is csak sétálnak. Aztán megint Pszich szála, ahol továbbra is csak sétálnak, majd leülnek pihenni. Erre rá a maffiózók is sétálnak egy kicsit, majd leülnek pihenni és… És mi a fasz? Most komolyan, ezt én is meg tudnám úgy írni, hogy csak sétál mindenki, miközben a nagy küzdelem nem történik meg, mert a kaland végére mindenki elfárad a csámborgásban!

Jaj bocsánat, a nagy maffiózók akik életükben még mélyen a Zónában nem jártak és egy tapasztaltabb sztalker összefutnak egy pszeudoóriással az útjuk közben. Természetesen a BADASS kommandót nem kell félteni, mert bár lehet hogy a Görögnek nevezett sztalker korábban látott már kisóriást és éppen felvenné a nyúlcipőt, azért mégiscsak a még mutánst nem látott maffiózók fogják magukat és hidegvérrel harcképtelenné teszik a dögöt, majd még le is állnak menőzni…

Én itt már nem is teszek fel kérdéseket és nem is firtatom a dolgot, hiszen értelmetlen dolgokra rákérdezni éppen ugyanolyan értelmetlen, mint Migration Aid-es picsákkal vitatkozni… De azért most tényleg. Komolyan higyjem el én, a magyar sztalkerek állítólagos mestere, hogy életükben Zónát alig látott bűnözők tökéletes hidegvérrel fogadnak egy olyan ólomfaló dögöt, mint a kisóriás? Hát a faszom most aztán megállt, az eszem meg készül követni a példáját…


Na, mi van még itt?

Aztán elérik az Agropromot, ahol tábort is ütnek. Ugyanerre jár korábban Pszich és Szivercev is, akik egy felújított bunkerben találnak menedéket a Taranyenkóval beígért találkozóig és hat napig csak ülnek oszt néznek, mint macska a serpenyőből a kínai szakácsra.

A maffiózó vonalon egy kronoanomálival történik balhé… Egy mivel? Kronoanomália? Várjatok, ez még nekem is új… Asszongya egy hely, ahol lelassul az idő, míg körülötte felgyorsul… Oké, ez még mindig új, mert nyugodtan elmondhatom, hogy ennek semmi nyoma nem volt nem hogy a játékokban, de még az eredeti könyvben és a filmben sem. És most nem arra kell gondolni, hogy: “Persze. Qtya, eddig az volt a bajod, hogy semmi érdemlegeset nem ad hozzá a STALKER világához, aztán amikor hozzáad, akkor hőbörögsz.”

Kérem szépen, tegyük fel a nagy kérdést, hogy mégis mennyi időbe telik kitalálni egy helyet, ahol az idő eltorzul és lassabban telik, mint máshol? Öt perc egy üveg vodka mellett? Ráadásul semmi értelme sincs, hiszen annyi az egész, hogy az egyik maffiózó elmegy szarni a bokorba, aztán csak estére ér vissza és többé éppen annyi utalás van rá, hogy szopatják szegény csávót, hogy kellett neki egy álló napig a bokorban gugolva szarnia.

Marha jó… Ebben a regényben mindenkivel történik valami hülyeség, de senki sem tud belehalni semmibe… Hé, Zóna! Beteg vagy, hogy ennyire könnyelmű lettél? Annó a Keselyű megcsúszott az árokparton és a lidérckocsonya térdig grafittá változtatta a lábát. Kirill pedig elszakította az ezüstös pókhálót és pár órára rá szívrohamban meghalt. Annyi mindent elvettél eddig az emberektől és csak a kitartóbbakat jutalmaztad meg, most pedig csak úgy tréfálkozol, mint egy szenilis öregember…

Vasziljev és a magányos Stalkerwiki:

Közben a történet sodratában Pszich és Szivercev szedve-vedlett párosa is haladgat a maga módján. A Bárból való távozásukat követően homályos tudományos expozíciót kaphatunk a Duplikátor működéséről, illetve megismerkedhetünk a Zóna faunájának víz alatti élővilágával, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy Szivercev egy folyón átkelve pár felszín alól kimeredező vészjósló hátúszótól napokon át tartó folytatólagos traumát él át, amit néha-néha megszakít egy-egy beszélgetés, vagy gyerekfogkrémmel való tisztálkodás.

No igen… A víz alatti fauna. Ehhez már nem is fűzök hozzá semmit, mert a regényben is nagyjából annyi súlyt fektetnek bele, mint én ezen sorok megírása során.

Agropromba érve Pszich egy nem túlságosan modern, de azért felszerelt bunkert mutat be főhősünknek, ahol aztán nyugodtan le is táboroznak és eldöntik, hogy ott várják be a hat nappal később esedékes Taranyenkót és csapatát, hogy aztán az általuk kiutalandó speciális védőruhával majd Pszich bejuthasson a Duplikátort őrző anomália mögé, kihozza és átadhassa azt a tudósoknak. A dolgok egészen rendben is mennek, Pszich történeteket mesél a Zónáról és hogy a bunkert a halott Zulu hagyta rá…

ÁLLJ!

Baj van… Bújjatok el!

A Zulu. A Zulu meghalt? MEGHALT?

Annak aki még nem bújt el: Én szóltam!

Vasziljev, az anyád baszogatása helyett nem lett volna alkalmad arra, hogy esetleg beleolvass a stalkerwiki bármelyik cikkébe is a karaktereket illetően?

Expozíció: A Zulu egy ex-szolgálatos sztalker, aki a frakciója korrupt ügyeit látva dobbantott a csapatától és a Janov vasútállomás melletti toronyban rendezkedett be. A Call of Pripyat eseményei során Degtyarev őrnagy képében kereshetjük fel, amikor egy Pripyat-ba tartó expedíció szervezésével bízzuk meg. Az út során a nehézgéppuskás támogatásunkat jelenti, majd amikor elérjük a halott várost és kiderülnek dolgok az expedíció valódi okát illetően: A Zulu felmondja a szerződését és inkább a maga módján próbál szerencsét.

Ha a játékos ezt követően nem tartja annyira fontosnak a halott város felfedezését és csak a küldetéseket akarja gyorsan befejezni, akkor nem is találhatja meg az Iskolában csapdába esett Zulut, akit éppen egy hordára való snork probál meg felfalni. Amennyiben segítünk neki, akkor szívesen hajlandó logikusabban átgondolni a helyzetét és visszatérni velünk a biztonságos övezetbe, illetve a segítségünkért cserébe még a játék leghaszontalanabb fegyvereinek egyikével is megjutalmaz bennünket.

Nos a problémám itt kezdődik!

A Call of Pripyat eseményei során a Zulu meghalhat az expedíció során, illetve elpatkolhat Pripyat-ban is, ha a játékos nem elég körültekintő és nem figyel oda a karakterre. Viszont azt nyugodtan elmondhatom, hogy a CoP által behozott befejezések között Zulu szerepelhet úgy is, hogy életben marad és visszatér a Szolgálathoz!

És itt a probléma: Vasziljev önnön tudatlanságából kifolyólag tényként kezeli az egyik lehetséges befejezést, valószínűleg amiatt, mert ha egyszer-kétszer végig is vitte a játékot, akkor nem találta meg a lehetőséget a Zulu megmentésére, így úgy vette a lapot, hogy a karakternek mindenképpen meg kell halnia és még egy ehhez tartozó stalkerwiki cikket is lusta volt elolvasni…

Hát, gratulálok. Ennyit a könyv háttérmunkálatairól!

De ez még semmi, gyerekek! Az igazi szarvonat még csak most gördült be az állomásra, és ha azt hiszitek hogy ezzel már mindent kiveséztünk, akkor nyugodtan el is mondhatom, hogy még legalább tíz ilyen vonat várakozik a síneken és még az elsőt sem pakolták ki!

Szóval csak tessék-lássék és élvezzétek Pszich kemény tudományos előadását azt illetően, hogy mégis hogyan nem hathatnak rá a Zónában tapasztalt természetes és természetellenes veszélyek!

Hölgyeim és jobbára uraim, hegyezzék csak szemüket, mert amiről most lerántani készülöm a leplet, az bizony egy olyan méretes bullshit formát fog ölteni a szemük előtt, mint amilyet még a Soul Eater NOT! sem tett meg!

Felkészültek?

NEM!

Helyes!

Tudni(nem)illik, Pszich úgy magyarázza a rejtélyes képességét, hogy ő bizony nem az a Pszich, akit az Afgán háború után a pripyati kórházban kezeltek, hanem annak egy mutáns klónja. Ezt a mutáns klónt pedig nem mások, mint a C-Tudat (a könyvben hülye fordítás miatt O-Tudat néven szerepel) tudósai készítették el és olyan különleges képességgel látták el, hogy kettős kromoszómaszámmal rendelkezik és a sugárzás során nem az sérül amelyiket használja, hanem a tartalék.

No igen, amikor egy orvosilag képzettebb ismerősőmnek elmeséltem sírva fordult ki a székből a röhögéstől, aztán amikor lecsillapodott egy kicsit, akkor nyugodtan javasolt pár vastag szakkönyvet, hogy ha véletlenül találkoznék Vasziljevvel, akkor mindenképpen azokkal kúrjam pofán és ne a vékonyabb újrakiadásokkal.

Azonban ez most ne érdekeljen minket, hiszen én magam a halott világ krónikása vagyok és nem bukott orvostanhallgató. A történetben mindinkább az okoz nekem szem és arcrángást, hogy Vasziljev mégis hogyan gondolja, hogy a C-Tudat képes volt Pszich lemásolására, ha a Csernobil-i szovjet kutatóprogramok csak jóval a katasztrófa után vették kezdetüket, sőt, a C-Tudat maga csak a Szovjetunió bukása után alakult meg a helyben maradt fanatikusabb tudósokból…

Jó, értem. Ahhoz képest, hogy az agyam még a radiátoron szárad a mosás után még elég sok kérdést fel tudok tenni. Ahhoz hogy értsem is az események mögötti logikát, Vasziljev szintjére kell ereszkednem.


Qtya ezt követően pár napot töltött el a Breaking Bad tanulmányozásával, hogy tiszta metanfetamint tudjon előállítani és kristályozással szintre hozhassa a tudatát, viszont miután a kettes kémiai tanulmányai nem voltak elegendőek az eljárás megjegyzéséhez, így inkább fogta magát és pár liter L.Mole vodka társaságában leült az Index és a 444 fórumait böngészni.

Oké, legutóbb ilyen szarul a Mirai Nikki végignézése után éreztem magam. Annyi most a különbség, hogy nem sírok és nem egy fenyőfáról próbálnak meg leszedni a mátészalkai tűzoltók.

No, hol is tartottam?

Micimackó a disznótorban:

Hová megyünk Malackával?

Ezzel a nyitánnyal tudnám a leginkább kifejezni, hogy milyen debil érzés kerülget ennek a dolognak a kifejtése során, ugyanis amit most expozícionálni készülök, az elég bonyolult lenne sztalkert nem értő emberek számára, viszont elég nagy hiba ez is a könyvben, szóval mindenképpen benne kell lennie…

“Nos akkor kezdjünk hozzá és a végére csak összejön valami.”

Ezt mondta apám húsz évvel és kilenc hónappal ezelőtt.

Szóval Pszich még koránt sem unta meg a brit tudósokat megszégyenítő tudományos felfedezéseit megosztogatni, hiszen újabb lendületű áltudományos bullshit-jéhez már az előző regényben valamiért egyáltalán nem használt relikviák megerőszakolására is szüksége volt.

Ezen esemény tudniegyáltalánnemillik pedig az volt, amikor a Duplikátor jelentette széfet a Zóna egyik feléről annak másik túlfelére el kellett jutattnia és bizony pár száz kiló esetén ez nem tűnik megvalósíthatónak. Vasziljev itt úgy gondolta, hogy a célra valószínűleg a teherbírást növelő gravitációs relikviákkal próbálkozik meg, mégpedig úgy, hogy azokkal kúrja tele a páncélszekrényt, ami aztán a levegőnél is könnyebbé válik és így madzagon húzhatta maga után a levegőben, akár egy lufit…

No igen, impozáns és egész vicces látvány is lehet, már-már sztalkeres a lufiként cipelt több száz kilós széf, azonban itt és most le kell szögezzem, hogy még a fordítást és a jegyzetanyagot készítő Sándor Gábor is egyetért velem abban, hogy ez egy hatalmas nagy BAROMSÁG!

Kezdjük rögtön azzal, hogy Vasziljev rosszul értelmezte (minő meglepő, már megint?) a teherbírást növelő relikviák használatát. Ugye az Ő kedves kis fejében ezt úgy képzelte el, hogy az éjcsillag, a gravi és az aranyhal ANTIGRAVITÁCIÓS erőteret képez maga körül, aminek köszönhetően a széf súlyát antisúlyba képesek fordítani és ezáltal a széf lebeg.

Nos nem kell elmondjam, de fizikában jártasabb emberek most valószínűleg kifordultak a székből a röhögéstől. Az antigravitáció ugyanis úgy ahogy van, egy még a science fiction hőskorából származó irdatlan nagy áltudományos baromság. Ugyanis ilyen dolog ebben a formában nem létezik.

De most akkor megpróbálom elmagyarázni.

A gravitáció egy bizonyos mértékkel leírható hatás, de az ellenhatása nem az antigravitáció.

Ez olyan, mintha a fénynek az antifény lenne a fordítottja. Nem, a sötétség nem az antifény. A sötétség azt jelenti, hogy nincs fény, tehát az antigravitáció helyes megfelelője a súlytalanság lenne, csakhogy az azt jelenti, hogy nincs gravitáció. Tehát nem a gravitáció ellentéte, hanem annak hiánya.

Tehát az antigravitációs hatás egy irdatlan nagy parasztvakítás, ami még Sándor Gábor szemét is szúrta, így a jegyzetek között ki is javította, hogy adott relikviák nem idéznek elő semmi ilyesfélét, hanem a használójukat teszik bizonyos mértékig erősebbé.

Kiegészítés: Az antigravitáció egy létező jelenség, azonban korántsem abban a formában, ahogyan Vasziljev, vagy a már említett ócska sci-fi mozik és sorozatok felhasználták.

Így máris borul az egész koncepció, de oké… A kritika előtt elég emberrel volt alkalmam a sztalkerek oldalakon tanácskozni erről és egyértelműen a pofámba kaptam a következő “érvet”: Ez sci-fi, itt nem számít hogy tudományosan mennyire fantasztikus.

Rendben, ha így akarunk játszani. Akkor közelítsük meg a már lerakott szemszögből, vagyis a játékok alapján. Vegyük csak sorra a felhasznált relikviákat:

Éjcsillag, gravi és aranyhal. Ezek legjobb esetben is 3:2:1 arányban lelhetőek fel a Zónában, tehát ezzel a mértékkel kell számolni. A széf súlya legyen egy olyan száz-százötven kilogramm, azért mégis csak egy kiöregedett szocreál darabról van szó.

A relikviák hatásának mérésére a legfrisebb játékot, vagyis a Call of Pripyat-ot vegyük alapul, ami szerint:

Éjcsillag: +4 kilogramm

Gravi: +8 kilogramm

Aranyal: +12 kilogramm

Tehát vegyük egy jó esetben is száztizenkilec kilós széfet, mert így kerek a mutató.

A lebegés eléréséhez pedig valamivel kevesebb, mint súlytalanra kell csökkenteni a széf súlyát, tehát erre legalább tíz aranyhalra volna szükség. Csakhogy a regényben le volt írva, hogy a mutatványhoz a másik két típust is felhasználta Pszich, tehát akkor vegyük a korábbi aránypárt, miszerint ezek a relikviák 3:2:1 arányban fordulnak elő a Zónában.

Vagyis!

Ehhez a mutatványhoz kereken 9 éjcsillag, 6 gravi és 3 aranyhal lenne szükséges.

Nos egyetlen kérdést tennék csak most fel, amire választ várok:

HOGY A FRANCBA FÉRT BELE?

That’s what she said.


A zakciójelenetek:

Jesszus atya úristen, hát végre elértük azt, hogy ezt is leírhatom! Tehát már majdnem végeztünk!

Köszönöm!

Szóval ami az akciót illeti, abból valamiért a tisztességesnél is sokkalta több van a könyvben. Kezdve az iszonyatosan vérszegény leírással ellátott verekedős jelenetet Agropromban Pszich, Szivercev és Pokatyilov emberei között, folytatva a még ennél is borzalmasabb tűzpárbajokkal, mindezt a végső nagy ütközet nem látásáig folytatva, ami után a MÁV kalauz értetlenkedve nézte, hogy miért van felszakadva a fejem és miért véres a vonat ablaka.

Kérem szépen, a tűzpárbajok izgalmának bemutatására Vasziljev egy olyan új és innovatív módszert alkalmaz, hogy az csuhaj! Megkezdődik a tűzpárbaj, megindul a roham a mutánsok hordái ellen és ekkor az író elkezdi leírni azt, ahogyan a mesterlövész leheveredik a domboldalon. Lő-lő-lő és lő! Majd tárat cserél és újra lő-lő-lő és lő! Aztán felkel, újratölt, pozíciót vált. Lehasal, állít a távcsövön és újra lő-lő-lő és lő! Ezután felkel, elvigyorodik és lesétál a harctérre, ahol már minden mutáns holtan hever és a többiek diatalittasan állnak a főgenya hulláján, miközben pózolnak a kamerának.

Azt hiszitek túlzok? Hogy biztos csak Qtya elméje borult el végleg és ilyen nyomorult minimalimust az underground dadaisták sem mernek meglépni?


Higyjétek el nekem, egy cseppett sem túlzok, ennyiből áll az egyik legnagyobb harcjelenet! Tényleg csak annyi szerepel, hogy a fickó rohan és lő, de még azt se tudjuk hogy mire és hol, csak hogy lő, aztán lefekiszik, aztán tárat cserél és ennyi! Higyjetek nekem, nem én őrültem meg, ott áll fehéren és niggeren a lapra vetve.

De ez még semmi, óh, hogy is úsznánk meg ennyivel?

A regény befejezésénél Pszich és Szivercev elérik az Ingovány mélyét, ahol a Duplikátort elrejtette, de egy időközben megjelent anomália elvágta az utat, így csúcstechnológiás felszerelés nélkül az átjutás lehetetlen.

Eddigre már a cselekmény új fordulatot vesz, Pokatyilov koalíciót szervez Taranyenó megdöntésére és ez sikerül is, ezzel rákényszerítve a tudományos vezetőt arra, hogy a rendelkezésükre bocsássa az anomálián való átjutáshoz szükséges felszerelést.

Pszich és Szivercev el is indulnak az anomália mélyére, ahol mellékesen még egy kimérát is sikerül megszelidíteniük, mert hát ugye Pszich a badass csóka és hol van hozzá képest a többi sztalker! A cselekmény folyik, a Duplikátor ki is kerül az anomáliából, mire a kiérő páros csak egy felégetett és lerombolt pusztaságot talál ott, ahol korábban az őket beküldők vártak. Váratlanul egy helikopter érkezik, ami kimenekíti őket a csatatérről és akkor tudjuk csak meg, hogy a Duplikátorra vágyakozó szörnyeteg minden erejével támadást indított, egy csomó regénybeli karakter és egyéb mellékszereplők meghaltak, de azért happy end, mert megvan a Duplikátor.

Ezen már fölöslegesen rágódom, mert annyira, de annyira nem izgat, hogy az már fájdalmas.

A kiégett sztalker:

Kész!

Emberek, nekem ennyi volt!

Sztalkertársaim, sajnálom hogy így kelljen, de ez egész egyszerűen leütött. Vasziljev ilyetén való borzalmas hozzáállása sokkal jobban felcseszett, mint bármi más, ami felcseszhetett volna. Minden elképzelhető hiba, ami ejteni lehet egy regényben, itt hol kevesebb, hol több alkalommal, de előfordul.

A karakterek egész egyszerűen nem léteznek.

A cselekmény egész egyszerűen egy nagy semmi, tökéletesen kiszámítható.

Az izgalmak, amiket ígér a borító, gyakorlatilag egy kalap szarral sem egyenértékűek.

A játékokhoz való hűsége nem hogy kívánnivalót hagy maga után, de egyenesen meggyalázza a sztalker kultúrát, hogy aztán ráköpjön a megerőszakolt testére és berúgja a sírgödörbe a Call of Duty mellé.

Mindezek ellenére azonban el tudok mondani valamit!

A Duplikátor gyermekei annyira nem lett bődületesen szar, mint a Halálos Zóna!

Micsoda!?

Bár a regény maga egy kalap szar, de Sándor Gábor fordítása rendben van. Látszik hogy foglalkoztak a dologgal és a játékos közönséget is segítségül hívták a fórumokról, ami sokat segített abban, hogy legalább a borostyánozástól, vagy a bürerezéstől ne kapjak agyérgörcsöt az olvasás során.

Mindezen dícséretes javítások mellett örömmel tudom bejelenteni, hogy Vasziljev második könyve már annyiban jobbra sikerült elődjénél, hogy képes vagyok azt értékelni.

Végső értékelés:

Stílus: 1/10

Történet: 1/10

Karakterek: 1/10

Adaptálás: 1/10

Megvalósítás: 2,5/10

Összességében: 1/10

Good hunting, Stalker!


A folytatásban…

“Az igazi sztalkereket nem lehet csak úgy egyszerűen megölni…”