Címke: Dmitry Glukhovsky

Könyvkritika Qtya koponyájából; Szergej Antonov: Sötét alagutak

Cím: Sötét (v)alagutak

Eredeti cím: Тёмные туннели

Író: Szergej Antonov

Eredeti kiadás: 2010

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Gergely Gabriella

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 304

A kukac-szeánsz:

Eltelt hát ez a nyár is (hűűű… kurva régóta húzom már ezt a kritikát). Lassan vörösbe fordulnak az erek a szemfehérjémben a kialvatlanságtól, miközben a közelgő diószezonra áhítozó éhes cigányok szagát hordozza a szél a falu széléről. A nyári kertrendezés és szemétégetés után a lángnyelvek által meggyötört fákon megmaradt lombkorona lassan barnulni kezd, hulló leveleivel végleg elfedve a jelét annak a két méter széles kráternek, ami egy égetés során véletlenül egy gázolajjal teli kanna felrobbanása okozott.

Számotokra talán furcsa, eseményekben szegény nyári szünidő volt ez, s bár sokak most szemöldöküket vonogathatják eme kijelentésemre, de nekem mindig is az ilyen nyugodt, bulizásoktól mentes nyarak voltak a kedvesek. Kiülve a tornácra egy egész dinnyével és két liter gyümölcslével, értetlenkedve merengve azon, hogy miért ül már lassan két órája a macska ugyanazon az átkozott helyen, meredten bámulva ugyanazt a sóderkupacot, tetején egy törött féltéglával.

Hearts of Iron 4-ezett egész nyáron, csak szólok…

Eme nyárias idilli állapotomat igyekezett nyálkás csápjaival megzavarni valami rettenetesen szörnyűséges és undorító dolog. Egy nevén nem nevezett szörnyűség, mely mindenki elméjébe befészkelte magát és onnan halálunk napjáig kiűzni nem lehet, akármivel is próbálkozunk vele. Időbe tellett hogy hozzászokjak, de sajnos a pszichológus megállapította, hogy a Boku no Pico opening számát sehogyan sem tudja kiűzni az ember a füléből. Olyan ez, mint a szívdobogás. Egy idő után az agy megtanulja kizárni a zavaró hangot, azonban ha az ember elcsendesül és minden idegszálával koncentrál, meghallhatja a rettenetes démon alvilági csörtetését, amint acsarkodó üvöltések közepette megpróbál a felső világra törni minden dühével, hogy tüzet s halált hozzon az emberiségre…

Szóval az új metró könyv…

He?

Nem az új metró könyvről akartál beszélni? Még oda is tetted magad mellé, hogy el ne felejtsd.

Mit tettem magam mellé? Ja, ezt? Mi ez a könyv? Olvastam én ezt?

Máskülönben leültél volna ide kritikát írni belőle?

Rémlik valami, de… Semmi sem rémlik belőle. Talán újra el kéne olvasnom…

Inkább ne tedd.

Dehát semmire sem emlékszem belőle! Hogyan mutassak be egy könyvet, amire nem is emlékszem?

(Mintha nem mutattál volna már be így egy csomó könyvet.)

Tessék?

Újra emlékezned kell a regényre anélkül, hogy újraolvasnád.

Ezek szerint ugyanarra gondolunk.

IGEN! 

SturmGeschütz III-as!

KUKAC-SZEÁNSZ!

Mi?

Igen, kukac-szeánsz! Elő is készítem a kellékeket…

Szóval a kukac-szeánsz. Gondolom senki sem hallott még erről a dologról, lévén ez Qtya amolyan saját találmánya. Az egész azzal kezdődött, hogy a Mob Psycho 100 nézése közben belegondolt abba, hogy mégis milyen módszerekkel lehetne az emberekben lakozó energiát még több energiává alakítani. Ezt később sajnos megrekesztette, hogy már késő éjszaka volt és le kellett feküdnie aludni. Mivel elfelejtette felhúzni az új ágyneműt és a pucér paplan alatt azért mégiscsak egy paraszt dolog aludni, ezért inkább bebugyolálta magát egy bolyhos barna plüssplédbe és úgy feküdt le aludni. Reggel a húga bekapcsolta a tévét, ahol éppen Discovery ID-s tényfeltáró gyilokpornó ment. A bebugyolált Qtya félálomban hallotta a gyilokpornó alatt narráló nő erotikus hanghordozását, ami nyomán a plüsspléd részecskéi reakcióba léptek a tévéből áramló faszság-ionokkal, aminek hatására a Qtya testén belül feszülő energia hirtelen elkezdett osztódni és még több energiává szétválni. Az energia azonban nem kifelé áramlott a környezet felé, hanem a kisebb ellenállást mutató emberi agy felé, aminek hatására egy delíriumos sokk érte Qtya agyát, aki ettől rángatózni kezdett, habzott a szája és teli torokból ordibálta, hogy: „A kertész tette! A kertész a gyilkos!”

A roham elmúlta után Qtya ráébredt arra, hogy emlékszik a szülei házassági évfordulójának napjára és legalább öt olyan közeli/távoli rokon nevére, akiket ha évente egy alkalommal látott átlagosan életében. Ekkor jött rá arra, hogy az általa kukac-szeánsznak elnevezett dolog töltött részecskéket juttatott az agyába, amitől abban felszabadultak az addig elzárt emlékek és onnantól fogva emlékezett a gyulai Markos Csaba nevére, akit azóta is egy alkalommal látott és akkor sem váltott vele egy szót sem.

Oké, én kész vagyok. Kezdem.

Ne feledjük el a kukac-szeánsz biztonsági előírásait sem. Reggel csináljuk, mert akkor van a legnagyobb esély arra, hogy ha valaki az utcán meghallja az ordítozást: leszarja azt, mivel kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a szomszéd hülyegyerek kiabálását hallgassa. Illetve mindig legyen egy elég közeli ismerős a környezetünkben aki a sokkhatás befejeződését követően egy „Neked meg mi a fasz bajod van!?” felkiáltás és egy pofon kíséretében próbál meg magunkhoz téríteni és nem egy irgalmas szamaritánus, aki hívja a mentőket és aztán kezdődhet a komoly jogi huzavona a fehérgyarmati kórházban.

Jaj… jaaaj…

Kezdődik…

Te jó ég… Anarchisták kondiznak… A komcsi az áruló és az anyuka a gyerekével… az anyuka a gyerekével és a giliszták… a giliszták megették a kutyát!!! Sugárzásálló szuperkatonák és… és egy őrült tudós, akit elüt a gőzmozdony… Szőrös izék az alagútban… szőrös röhögő izék… és sátánisták. Meg egy átlátszó bőrű telepata… A megszülető új világrendben a spirituális vezető egy zseblámpás csöves, aki az alagutakat rója… És a levágott fül… Miért nem érdekel senkit a levágott fül!? MIÉRT!?!?!?

Qtya sokkos állapotban tépi le magáról a plüssplédet. A barna foszlányok csak úgy szállnak a szobában, miközben az unott tekintettel az ágyon ülő kritikus csak bámul maga elé, mintha lenne ott bárki, akinek a következő szavakat suttoghatja: Hölgyeim és jobbára uraim, Sötét alagutak.

Ahogy az lenni szokott, a borítós mustra ráférne egy kis mustra:

Ezzel a hosszú bevezetővel talán pótolhattam az elmúlt hónapok csak úgy félig összehajigált kritikáit és fércköveit. Visszaolvasva az előzőleg kiadott kritikákat kellett rájöjjek arra, hogy én aztán sokkal többre is képes vagyok egy a kezem közé kapott megfelelő alapanyaggal, így hát ezen képességem továbbfejlesztésére mégis mi más lehetne alkalmasabb, mint a magyarul megjelenő Metró Univerzum új könyve, a Sötét alagutak Szergej Antonov tollából. Ugyanis így előljáróban két dolog mondható el erről a könyvről. Először is borzalmasan unalmas és vontatott, de már annyira hogy arra nehezen találok szavakat. Miközben a kritika tervezetét próbáltam meg fejben összerakni jöttem rá, hogy alig emlékszem belőle valamire, mivel a már említett unalmassága folytán csak szenvedve voltam képes elolvasni belőle egynél több fejezetet egyszerre, így nem csak a bedolgozása volt gyötrelmesen hosszadalmas munka, de közben még azt is alig bírtam megállni, hogy ne kapjak rögtön az ezzel egy csomagban megvett Warhammer könyvek valamelyike után, hogy Khorne koponyáit köpködném addig, amíg fényesre nem csiszolom őket a Véristen dicsőségére. Ennek a lassúságnak folytán pedig sikerült úgy elhúznom az egészet, hogy mire elolvastam az utolsó fejezetet, gyakorlatilag semmire sem emlékeztem abból, hogy hogyan is kezdődött az egész regény így most komolyan, nem viccelek, vissza kellett néznem hogy mégis miről kell írnom ezt az átkozott kritikát és rá kellett jöjjek, hogy ebből a könyvből majdhogynem lehetetlen teljes értékű kritikát írni. A másik és még fontosabb dolog pedig a magyar borító, ami… Szóval igen, ami úgy néz ki, ahogyan kinézhet, mégpedig… igen… szóval… Egy pillanatot kérek…

És kiment a szomszéd szobába röhögni! Ezt nem hiszem el, tényleg megcsinálta! Ott ül a szomszéd szobában és röhög. De most komolyan, annyira csak nem lehet röhejes a magyar borító… Nézzük csak…

Igen, szóval ez kinéz úgy ahogy… De hát ami a borítót illeti azért ahogy kinéz az… igen… Egy pillanatot kérnék…

És erre a Második is kiment röhögni… Igen, üdv! Én vagyok a Harmadik, üdvözletem. Arra az esetre vagyok itt, ha az Első és a Második valami miatt nem tudná folytatni a munkát és… Őszintén, én csak egy helyettes vagyok és nem is igazán értek ehhez a munkához. Szóval… Szép időnk van, nemdebár?

Oké-oké! Ez már nagyon kellett. Esküszöm, amikor először megláttam ezt a borítót, majdnem egy fél órán keresztül sírva röhögtem mindenen, amit megláttam, vagy amit megláttam.

Megjelent egy óriási pók a falon? Qtya röhög.

Valaki megosztotta egy holokausztot túlélt rokona történetét? Qtya röhög.

Valaki bekiabál az utcáról, hogy: „Ne röhögj már te buzi!”? Qtya röhög.

Az egész kép egyszerűen olyan nevetséges. A pózerkedően szálkás szláv felsőtest az előtérben, mögötte fókuszban az NKVD tiszttel akinek az arca egyszerre tükrözi egy álmos FIDESZ képviselő teljes világfájdalmát, egy szorulás közben befutott hasmenés kellemetlen kettősségérzetét, illetve az Univerzumban lakozó sötét erők hatalmának teljes kiteljesedését egyetlen olyan hülyére rajzolt csodán, mint Nyikita elvtárs dagadt nyaka. Mögötte a leginkább anyai nagyanyám nővérének átlagos arckifejezésével operáló Korbut professzorral.

De most komolyan, még a haját is ugyanúgy hordja mint az öreglány. Ha legközelebb lemegyek hozzá meg kell kérdeznem tőle, hogy nem vállalt e szakmát aktmodellként.

Szóval a könyvkritika…

Szóval röviden leírva: Ez a borító túltett mindenen, amit eddig elvárhattam a magyar borítóktól. Ezúttal ugyanis egy regénybeli jelenetet próbáltak meg a könyv borításaként értékesíteni. Egyébként ezt a megközelítést tudom támogatni. Sokkal inkább mint azt a tendenciát, hogy rábaszunk egy háttal álló embert kezében fegyverrel és egy nagy szörnyet a háttérbe ami 99%-os eséllyel a következő öt percben vagy széttépi a szerencsétlen főhőst, vagy jelentkezik a RetroShock-ba, mint a teremtő elme meggyötört szüleménye, aki már csak pihenésre vágyik.

Viszont a regénybeli cselekmény kiborítózása… (Új ige, hamarosan levédetve.) Igazából a legnagyobb tragédia ami itt az egészet elcseszte az a kontár művész, aki ezt a vackot jónak gondolta és nem valami mást próbált meg kiemelni a könyvből. Ugyanis sok jelenet volt az egész regényben, amik bár olvasatra unalmasak voltak, viszont borítóképnek lerajzolva ezerszer jobban néztek volna ki, mint… Ez…

De hagyjuk is hátra a süllyedő hajót és lépjünk tovább a másik süllyedő hajóra, mert van itt még pár dolog, ami miatt megérné újra bevezetni az áramot.

Következzen a hátsó borító!

Anatolij Tomszkij, a fiatal anarchista harcos hisz benne: bármilyen borzalmasnak és kilátástalannak tűnik az élet a Metróban a Kataklizma után, nem szabad lemondani róla, hogy igazságos társadalmat építsenek fel benne.”

Bazd, Qtya! Mi van abban a szobában, hogy mindig oda kell menned röhögni?

És persze arról sem, hogy szembeszálljanak a gonosz erőkkel. Most például egy gyanús alak érkezett, aki azt meséli, hogy a Vörös Vonalon az ember genetikai módosításával kísérleteznek. Nem is sikertelenül. Létrehozzák az übermenscht, amelynek nem árt a sugárzás, amely nem érez fájdalmat, amely gondolkodás nélkül teljesíti a parancsokat – és e szuperharcosok segítségével a vörösök könnyűszerrel leigáznák az egész Metrót.”

És itt csak halmozódnak a problémák. Kezdve azzal, hogy az übermensch elsősorban erkölcsi és nem fizikai tulajdonságaiban áll az átlagember felett, ami miatt elég nagy baromság ezzel a szóval illetni olyan szuperkatonákat, akik vakon engedelmeskednek minden utasításnak, amit a teremtőjük ad. Itt persze felhozhatnám, hogy kevésbé művelt metrólakók adták nekik ezt a nevet, viszont kedves Szergej barátunk olyan elánnal ecseteli az anarchisták, köztük a főhős ideológiai műveltségét, hogy ezt a feltételezést el is felejthetjük. Már itt ül egy baki az út szélén és még mennyi mérföldet kell megtennünk a kihalt úton csak azért, hogy elérjük a következő állomást. Mellesleg mi ez a baromság, hogy HÚSZ ÉVVEL az apokalipszis után állítanak elő ilyen szuperkatonákat? Ráadásul nem is egy egész állami tudósapparátus, hanem egy nyomáskamrával, pár rézgyűrűvel és egy mikrohullámú sütővel felszerelt tudós-szopadék, akinek épelméjűsége nemhogy erősen megkérdőjelezhető, de már-már SŐT! Ez olyan, mint amikor a Szovjetúnió idején Vlagyimir Viktorov megfejtette, hogy a mikrohullámú sütő valójában egy titkos NASA teleport kiszivárogtatása, csak annak működési elve hibás, mivel a kísérlet során a sütőbe tett macskák egytől-egyig felrobbantak (nem tudta, hogy előtte egy villával meg kell szurkálni).

Tomszkij egy csapat élén elindul… és még nem tudja, hogy nemcsak a vörösökkel kell megküzdenie, hanem egy őrült professzorral meg a Metró különféle mutáns és mitikus lényeivel is: óriásférgekkel, Anyukával, a Vaddal, a Vonalbejáróval… „

Én ütöm a fejem ebbe a rohadt asztalba, de sajnos ilyen az, amikor két kiegyenlített erő találkozik. A koponyám a szar könyvek óta edződött a sok asztalveréstől, míg az asztal maga már olyan vén és sokat látott jószág, hogy ennyi neki meg sem köttyen. Ilyen az, amikor a könyv hátsó borítója MEGINT ELŐRE LELÖVI AZ EGÉSZ KURVA TÖRTÉNETET! Mert más nagyon nem is történik benne és most legyen őszinte az-a nyolc olvasó (Silver, Petya, Dömi, Kristóf, Iván, Szenka, Martin és Jövő-Qtya). Komolyan el is várunk több történetet egy ilyen könyvtől? Hiszen mindent amit el lehetett rontani el is rontottak a kiadás körül, csak éppen a fordítást végző Gergely Gabriella munkája van rendben… Habár néhol ott is találni furcsaságokat, lévén a könyv kiadása előtt a borítón szereplő idézet, az Anyukának igaza volt: A Vad létezik…” Több változatban is fellelhető volt a különböző ajánlókban. Néhol az anyukát fordították mamának, máshol a vadat szörnynek, amit igazán nem tudok hova tenni. Talán utólag gyorsan belejavítottak és a már kiadott promóanyagot utólag nem módosították, nem tudom.

Amit viszont tudok az az, hogy már az ötödik oldalnál tartok és sehol sem tart magának a cselekménynek a kritikája, szóval itt húzzuk is meg azt a mágikus határvonalat és kezdjünk hát bele a történet elemzésébe, ami…

És elaludt… Hát ez nem igaz, csak belegondolt a könyv történetébe és ela…

Iiigen… Nos, sajnos a Második is beleesett abba a gödörbe, hogy véletlenül belegondolt a Sötét alagutak történetébe. Az unalom veszélye miatt sajnos ezt a könyvet a Monty Python halálos vicce mellé temették, remélhetőleg az áldozatok hamarosan felébrednek.

Anarchia, mint folyik a víz, le a hegy oldalán:

Van, hogy a legsötétebb alagútban csillognak a sínek a legfényesebben.”
Vonalbejáró

Nekem 32 munkám vagy egy héten, az átlagos niggereknek egy sem.”
Rumli bátya

A történet a Moszkvai metróhálózat egyik perifériás területén, valahol a Dinamó állomáscsoporton túli területen veszi kezdetét, ahol az anarchisták alakítottak ki maguknak egy államszervezetet… Te jó ég, egy anarchista ÁLLAM… Ez kezd olyan mértéket ölteni, mint amikor lángol a víz…

Szóval a történet szerint a Vojkovszkaján él Tolja, akinek élettörténete hű de nagyon, de nagyon szomorú. A háború során éppen a metrón utazott a hegedűjével, amikor bekövetkezett az apokalipszis és ő (meg a hegedűje), lenn rekedtek a metróban. A szülők halottak (de legalább a hegedű még megvan), így az öreg emlékszikafaszomanevére veszi magához, akinél természetes dolog a drámaiság kedvéért, hogy meghaljon két oldalnyi mesélést követően (sőt, a hegedűt is ekkor vesztette el… Ide jöhetne valami szomorkás hangulatzene, de hát nincs meg a hegedű…).

Sőt, itt van valami arról, hogy valami hülyeség ömlött a lábszárára (ez a későbbiekben majd fontos lesz) és attól kialakult ott egy gennyedző kelés, ami nem gyógyul meg sohasem, csak ott van és kész. Nekem is van egy hasonló sebhelyem a múltból, csak az akkor keletkezett, amikor egy bográcsolás alkalmával sikerült felrúgnom a tűzhelyet és a tűzforró halászlé nem röstellett ráömleni a pöcsömre.

Az ébredés!

Szóval a regény engem már ezen a ponton kezdett elveszíteni, ugyanis a kedves író, Szergej Antonov nem átallott rögtön az első oldalon úgy indítani a cselekményt, hogy Tolja már ébredéskor érezte magában, hogy a mai egy különleges nap lesz (ezt éreztem én is október 2-án), hiszen valami akció fog ma történni… Talán egy szabotázsakció a kommunisták ellen… amit talán pont ő fog vezetni… Ezt olvasva kisvártatva az arcom elkezdődött olyan grimaszt felvenni, mint akit tarkónlőttek és ez még bőven a könyv eleje csak, hol van még a vége!?

Sok üresjárat és fölösleges mellékszál el nem mesélése után egy sztálini gőzmozdony kerekei alatt.

Ugyanis valóban, Tolját rögtön aznap meginvitálja az anarchista király… Egy pillanatot kérek…

Nem! Nem mész át a másik szobába! Nem, nem szakítod félbe többet, csak mert röhögni akarsz! Visszamész és befejezed a kritikát, vagy elolvastatom veled a Szürkét is! Mars!

Oké, itt álljunk meg egy pillanatra! Drága Antonovunk ugyanis nem általiik az itt elkövetkező sorokban bemutatni az anarchista államszervezetet, melynek vezetője
afaszomemlékszikráúgysemvoltfontoskarakterszóvalkinemszarjale egy a többség fölött erejével és személyes karizmájával hatalmat nyerő egyén, akinek kezében összpontosul a három állomásból álló közösség teljes gazdasági és katonai hatalma. Minthogy a hatalom egyetlen döntéshozó vezető kezében összpontosul, így az itt felépített rendszer inkább tekinthető egy rosszul szervezett autokráciának, semmint az anarchisták által megálmodott ősközösségeknek, így a regényben bemutatandó ideológiai rendszer már borul, mint a tányérok a Titanicon.

Szóval a történet…

A történet szerint egyik napról a másikra felbukkan egy Nyikita nevű volt volt NKVD tiszt a Vojkovszkaján azzal a hihetetlen hírrel, hogy a vörösök által foglalkoztatott Korbut professzor valahol a vörös vonalon felfedezett egy módszert, aminek a segítségével előállíthatóak olyan szuperkatonák, akikre nem hat a sugárzás és a felszín hamarosan a vörösök uralma alá kerül, hacsak a drága anarchisták nem tesznek valamit annak érdekében, hogy a labor minél hamarabb a levegőbe repüljön.

Jó, ezt adom. Ha valamit fel kell robbantani, akkor a második legjobb választási lehetőség egy csapat anarchista… Hogy miért csak a második? Ezt egyáltalán minek kérdi bárki, úgyis tudja mindenki, hogy kik az első számú lehetőség.

Egyébként miért egy istenhátamögötti kis eldugott közösséget kéri fel ez a bizonyos Nyikita arra, hogy segítsenek neki a Metró három szuperhatalma közül az egyiket a saját területén megtámadni? Miért is nem a Negyedik Birodalmat, vagy a Hanzát? Nos, erre a válasz az, hogy azért nem, mert a technológia nem kerülhet a többi frakció kezébe, mert akkor nárciszok, vagy kapitányisták özönlenék el a felszínt, ami azért még sem lenne jobb, mint a vörösök… No igen, de akkor miért nem kerested meg Melnyik ezredest és a Rendet? A Rend pont az ilyen veszélyforrások elhárítására jött létre, ne mondja már nekem, hogy pont egy eldugott kis közösségnél kell ezt a hülyeséget előadni, pláne az anarchistáknál, akik közismerten megbízható személyek hírében állnak (irónia).

És nem mondjuk valamelyik másik kisebb frakciót beszervezni, akik kicsivel megbízhatóbbak és lenne is okuk a vörösökre támadni… Mint mondjuk az Arbat Konföderációnak, vagy a Csegevarásoknak. De most komolyan, ezt a hülyeséget…

Annyi biztos, hogy az Anarchista király valamiért beveszi azt a sok sületlenséget, amit a drága Nyikita állít és el is dönti, hogy Tolja vezetésével megszerveződhet az expedíció a szuperkatonákat gyártó kommunista laboratórium felrobbantására… Esküszöm, már csak a szemcsés képernyő és a zúgó LCD tévé kéne mellé és tökéletesen el is menne egy béna, hidegháborús akciófilmnek.

Ezek közben pedig megcsodálhatjuk az anarchista testépítés rejtelmeit, ami elsősorban a Csegevara poszter előtt történő súlyemelést és tömegelést jelenti.

És ez volt az a két szó, amit Qtya életében hajlandó volt megtanulni a konditermekről, lévén szerinte igazi férfi favágás közben szálkásodik.

Szóval innen egy nagy üresjáraton fut a regény. Tolja csapata felszerelkezik a nagy kalandra, ami elviszi majd őket a Vörös Vonalra. Fejezetek telnek el gyakorlatilag nulla értelmes cselekménnyel, miközben Tolja visszaemlékezik arra, hogy egy dagadt barátját egyszer elvitte valami és persze áldramatizálás, amit eddig is annyira szerettünk.

A gyerekből nem maradt semmi, csak pár vörös hajszál. Oda is adta az anyjának, hadd temesse el a fiát.

Valami ilyesmi volt, bár ahogy én visszaemlékszem rá, élhetetlenül pózerkedő módon volt felvezetve és semmi ütőereje nem volt a csattanónak a végén, ami az egész erejét adta volna. És hogy miért emelem most ezt ki? Azért, mert maga a regény is ilyen! Érthetetlen drámázás teljesen jelentéktelen dolgokon, miközben a jelentős dolgok (mint majd a fül… te jó ég, a FÜL!!!) szinte semmi szerepet nem kapnak a nagy egészben. Persze fontos ugye megtudni, hogy Tolja ideológiai tudása olyan mint egy dísztőr, egyik haverjáét pedig a piszkavashoz hasonlítják.

Qtyáé pedig olyan, mint egy dísztárcsa, de akkor Member a szélkakas. Mert az előbbit mindig látod, csak nem érdekel, utóbbi pedig úgy nyikorog, mint az LMP.

Na ja, mert a metrólakók kisebb baja is nagyobb annál, na de az ideológia!

Amiért küzdünk és amire vágyunk, avagy két külön dolog:

A Vörös Vonalra érve sem túl érdekes a cselekmény, amit egyszerűen nem tudok elhinni. Annyi történik egy ideig, hogy felbukkan Ő! A nagyon nagy Ő, akire Tolja szíve majd nem fog vágyakozni az egész regény során és akinek a nevére sem emlékszem, mivel Antonov szerint az értékelhető karakterek száma a regényben elég ha Tolja és még ez is elég nagy szó.

Szóval felbukkan a csaj, már-már gatyábanyúlásig nyálas magasztalás a gyönyörűségéről, majd szakadás és folytatódik tovább a nagy semmi, aminek a végén végre történik valami. Toljáékat ugyanis elkábítják és… és… ekkor derül ki, hogy Nyikita valójában nem egy kirúgott NKVD tiszt, hanem egy valódi NKVD tiszt… Azt a fordulat, tehát eddig egészen tökéletesen eljátszotta önnön magának a kirúgott változatát! Hű!

És kiderül, hogy azért is ment el az anarchistákhoz „segítségért”, mert kísérleti alanyokra volt szükségehehehehe…

Qtya… Te most… sírsz?

A halál csak az élet alternatívája. A Föld sem több annál, mint ami kívülről látszik, s a belseje sem tartalmaz többet önnön magánál. A fém felhevítéskor jobban izzik, mint anyám lelke a falunapi sörversenyen. Apám őszülő hajában a magam végzetét látom, míg nagyapám kopasz fejében ugyanazt, csak ott tükröződik is. Az ég nem terem több angyalt, mert a Föld gyomra sem rejt démonokat. A démonok bennünk élnek, míg az angyalok a démonokban. Ebből következik, hogy minden angyalban ott él az ember.

Szerintem megőrült…

Mikor a fa fiatal ruganyos és zsenge, akárcsak a kisbabák seggluka. Következésképpen aki fákkal kufircol, az buzi. Ezt a felfedezést meg kell írnom a Népszabadságba… Basszus, megszűnt…

Qtya, fejezd be! Kelj fel és írj!

Nincs értelme! Nincs semmi értelme! Ezt a hülyeséget nem bírom ki! Hogy fordulhat valami így szarba? Nem, ezt nem bírom elviselni… Ez egyszerűen nem az, amire számítottam, amikor elkezdtem ezt a sorozatot… A kritikák… A kritikák kifolynak az ujjaim közül és semmit sem érnek többé. Por és hamu, azzá válnak csupán, amikért mindez idáig küzdöttem. Nem marad meg belőlük semmi, csak a sötétség, amit egy megkínzott lélek szart ki magából.

Te mondtad, hogy küzdeni fogsz. Vagy talán nem erre esküdtél fel? Hogy harcolsz a valódi sztalkerek élén a kontárok ellen? Hogy nem hagyod érvényesülni azokat, akik nem értenek semmit, csak próbálják azt elhitetni a többi emberrel?

Nincs ennek semmi értelme. Úgy megmondom őszintén, semmi! Akármit teszek, nem tudok véget vetni ennek a pokolnak. A sötétség tovább terjeng, én pedig csak egyre jobban elrothadok, ahogy próbálom életben tartani a fényt… Miért küzdjek tovább?

Egy nyalóka talán segít megváltoztatni a véleményedet…

Nyalóka?

Kérsz?

Igen… Egy… tucatot…

Akkor folytasd a kurva kritikát!

Tokyo Tolja elszabadul:

Szóval ja, Nyikita egész körmönfontsága csak arra volt jó, hogy kísérleti alanyokra tegyenek szert, amit végképp nem értek, hiszen ha szuper-képességekkel készülnek felruházni több embert is egyszerre, akkor miért random, tudományosan előbb ki nem szelektált és a Párthoz hűséges alanyokat használnak fel?

Ezen kérdésre választ nem is, helyette a felvetésemre kapjuk a példát: az egyik anarchista elszabadul a laborban és a borítón megörökített borzalmak közepette az álmos FIDESZ képviselő Nyikita ekkor lövi le. Természetesen egy golyó nem végez vele, mert ugye a szuperkatonák ilyenek. Lassan bandukolnak, gépiesen mozognak és több golyó kell, hogy megöljék őket. Ennyi erővel karót is döfhettek volna a szívükbe, az hatásosabb.

Ezek genetikailag módosított katonák, nem vámpírok!

A karónak mindegy!

Szóval ekkor derül ki a nagy fordulat, hogy a kísérleteknek alávetett Tolja azért nem változott agyatlan zombivá, mert a lábán lévő kelés és a szervezetében maradt mérgező kemikáliák reakcióba léptek a beadott szuperkatonaszérummal, így Tolja megkapta egy szuperkatona képességeit, aminek jeleként megőszült…

Őőő… Really? Komolyan lejátszódik itt is a Tokyo Ghoul? Várjunk csak! A Tokyo Ghoul animeként 2014-ben jelent meg… A manga 2011-es… A regény eredeti, orosz kiadása pedig 2010-es… Blin…

A tanulság?

Drogozzatok, mert ha egy őrült tudós kísérletezik rajtatok, akkor nem fogtok agyatlan zombivá válni, de a zombik képességeit megkapjátok.

Ezt követően Tolját kivégzik, de aztán mégsem hal me… meg…

Ez most tényleg… VÉR!?!? Vért köhögsz fel?

I… Iván… Most komolyan, annyi a munkád, hogy főbe lőj valakit, hogyan hagyhatod akkor életben? Vrocsek, ez a te műved? Vagy… Nem… Hiszen, ez az első megjelent Univerzum regény… Ezek szerint ez nem Vrocsek műve, hanem… Vrocsek maga Antonov műve! Te jó ég!

Tolvajok és kukacok:

Tehát Tolja túléli a saját kivégzését és titkos alagutak hálózatán átkúszva végül felbukkan a METRÓ TÚLOLDALÁN! Mester, taníts már meg engem így kúszni, mennyivel egyszerűbb lenne így eljutni Vásárosnaményba!

Ezen a területen találkozik főhősünk Rákkal, aki afféle tolvaj akar lenni és a karaktere nagyjából ki is merül annyiban hogy enyves a keze, de legalább az esetek nagy részében csak akkor, amikor élet-halál között jelenti a különbséget, hogy kirabol valakit. Tolja ráeszmél, hogy semmije sem maradt, mindent a vörösöknél kellett hagynia, amikor megszökött a laboratóriumból. Így hát a metró bűnszövetkezetéhez kell fordulnia segítségért, akik megígérik neki, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében átcsempészik a metró másik végébe. Tolja és a Rák el is indulnak hazafelé, amikor váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkan a kukacizé, amit csak a Vadként emlegetett addig egy hajléktalan anya és egy szellem, jól megkergetve őket titkos alagutakon keresztül, ahol hogy-hogy nem: a Sátánisták állomása! Egy pillanat…

Nem, tedd le a puskát!

Komolyan, itt kezd nekem nagyon elegem lenni ebből a könyvből. Nem elég hogy rettenetesen vontatott és unalmas, a történet egy nagy baromság, a karakterek mind idióták és az érzelmi szál is annyira értékelhető, mint a gimnáziumi fizikadolgozataim (A csillag egy olyan bolygó, ami lángol.), de erre most magának a Mesternek egy történetét próbálja meg úgy feldolgozni, hogy sehogy. Megelevenedik előttünk a teljesen egészében fapados sátánista paradicsom, az állomás ahol azért ásnak, hogy elérjék a Poklot (Már rég elérték, hiszen szerepelnek ebben a regényben.). És hogy hogyan is valósította meg Antonov ennek a helynek a bemutatását?

Sehogy?

Igen! A sátánisták nem tűnnek többnek semmivel egy Reich, vagy egy vörös állomásnál. De már annyira, hogy az kínkeserves. De mégsem az itt a legszörnyűbb, hanem… ó, te jó ég, a FÜL!!!

Szóval Toljáék összekapnak az őrökkel, mert azok le akarják őket csukni. A dulakodásban Rák nem hajlandó megadni magát, ezért a sátánista főpap leguggol (Do the slav squat!), majd egyetlen mondatban körülírva levágja a fél fülét.

És ennyi!

Nincs feszültségépítés, se gyomorforgatóan naturalista ábrázolásmód. Nincs ami gazdagon körülírná, hogy milyen hangja van annak, ahogyan a recés kés előre-hátra mozogva belevágja magát a rugalmas porcszövetbe. Sem annak, hogy hogyan indul meg a vérzés, hogyan sikít és könyörög kegyelemért az áldozat, amint az egészet perverz élvezettel űző hóhér csak egyre jobban belelendülve folytat, mert számára az emberi fájdalom a gyönyör, a lélek meggyötrése pedig maga a mennyei drog!

Neked… neked most felállt?

De nem, Antonov a maga szegényes szóhasználatával egyetlen mondatban elintézi az egészet. Rák véres nyállal leköpte a sátánistát, mire az elővett egy kést és levágta a fülét. És nem hazudok, ennyi. Ennyivel letudja azt, hogy baszki, a csávónak éppen az imént vágták le a fülét! Könyörgöm, ezt nem így kell. A Vikingekben ezerszer jobban elő volt adva ugyanez a jelenet, csak ott valóban is érezhető volt a feszültség, az áldozat félelme a hamarosan bekövetkező csonkítástól, az egészet figyelő közönség visszafojtott őrülete, majd a tetőponton a rettenetes fájdalom és az ovációban kitörő tömeg lelketlen ujjongása. Ezzel szemben itt van Antonov, egyetlen mondatot odabasz, hátha érdekel is valakit az, hogy a csávónak…

Bazdmeg, azért mégiscsak az imént vágták le a fülét, azt így el is van intézve a dolog, de annyira, hogy a következő fejezetekben Rák semmi jelét nem adja annak, hogy bármennyire is megviselné a dolog… Sőt, úgy igazából soha semmi jelét nem adja annak, hogy egyáltalán érdekelné hogy mi folyik körülötte, helyette csak úgy ott van és néha pont az életveszélyes, vagy feszült helyzetekben találja ki, hogy el kell lopnia valamit, hátha észreveszik és ott helyben agyonlövik. De most úgy értem, ne már. Éppen túlvagytok egy rizikós tárgyaláson, egy pisszenés és állítanak titeket a falhoz, te meg csak úgy ellopod az egyik őr zseblámpáját, mert az mennyire vicces és mennyire karakteres, hogy nem csak a saját, hanem mások életét is kockára teszed EGY KURVA LÁMPÁÉRT!

Igen, Qtya nem bírja a csávót. Úgy általában azért, mert rühelli a nihilistákat.

Mutáns telepaták és röhögő szőrös cöcmöcök:

Szóval a sátánista börtönben ülve találkoznak egy mutánssal, aki az agydaganatának köszönhetően telepatikus képességekkel rendelkezik és ha Toljáék kiszabadítanák őt, akkor elkábítaná az egész állomást, segítve mindegyiküket a szökésben, ami során eljuthatnának a felszínhez közeli, mutánslakta állomásra.

Nincs mit tenni, Rák ellopja az őr kulcsait, majd valahogy meglógva az állomásról el is jutnak a Charles Xavier akadémiára, ahol egy átlátszó bőrű mutáns sámán megjósolja Tolja jövőjének egy homályos képzetét, amit úgy bárki meg tudna tenni fél percnyi gondolkodás után… Nagyjából a regény története is ennyiből születhetett egyébként…

Szóval a mutók egy hipnotizált Hanza kereskedőt adnak Tolja és Rák mellé, felszerelik őket, majd mutatnak nekik egy titkos kormányalagutat, ami a Gyűrű egyik állomására vezet és ahol a hipnotezált kereskedő segítségével átjuthatnak, onnan pedig már könnyűszerrel hazatérhetnének. Azonban van egy rettenetes titokzatosság az egész mögött, ugyanis az alagutat röhögő szőrös cöcmöcök lakják. Toljáék ennek ellenére keresztül is vergődik magukat az alagúton, mire váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a sátánisták és visszaviszik Tolját az állomásra, ahol már készülnek arra, hogy feláldozzák. Rákot és a hanzást már megölték, mire Tolja felébred és kiderül, hogy csak álmodta az egészet, mert az alagút padlója megrepedt és halucigány gázokat lélegzett be az egész csapat.

Oké, most komolyan!

Antonov tökéletesen hozta össze amit eddig is sikerült, mégpedig totálisan összezavart olvasás közben. Azt sem értettem, hogy mi a fasz történik éppen, mert egyszerűen semmi kapaszkodót nem adott, aztán amikor végre történne valami értékelhető fordulat, mindenféle átmenet nélkül derül ki, hogy az egész csak egy álom volt! Ennyi, itt és most megyek, megkeresem azt a parasztot és megdugom a kutyá…

Elfelejted azt, hogy a cöcmöcök röhögéssel kommunikálnak!

Igen, itt a másik. Ugyanis Tolja végül levezeti magában az elméletet, miszerint a cöcmöcök a röhögéssel valójában beszélgetnek és megpróbálták felhívni a figyelmüket arra, hogy az alagút egy szakasza tele van kéjgázzal! Azt a mindenit, mikre képes az emberi evolúció! Annyiféle módon ki tudja fejezni magát az emberi faj, annyi lehetőség van a továbbfejlődésre, mégis egy röhögő szőrös plüssmackó lehet a fejlődés következő foka, a valódi Homo Novus! Mit ide a feketék kollektív öntudata, mit ide az erkölcsök fölött álló übermensch, mit ide az új árja faj, RÖHÖGŐ SZŐRÖS PLÜSSMEDVÉK!

A szerelem mindent legyőz… kivéve az Apache helikoptert:

Na ja, szóval hosszas keveredés után végre Tolja hazatér, ahol a Piszkavas barátja várja őt a fegyverraktárban. A neki elmesélt történet után döntenek úgy hárman, hogy itt az ideje visszatérni Korbut professzorhoz és fel, meg szét, meg össze, meg le, meg mindenfelé robbantani a laboratóriumot, az átkozott szuperkatona szérumot, meg úgy mindent, aminek köze van Amerika Kapitányhoz. Vissza is indulnak az úton, mely során egy borzasztóan kellemetlen párbeszédbe elegyednek a Reich egyik határőrparancsnokával (aki persze gonosz és korrupt, mert fasisztoid nárcisz), majd eldöntik, hogy a felszínen próbálják meg megközelíteni a labornak otthont adó állomást. Fel is mennek a felszínre, ahol szépen lassan és komótosan bandukolnak, amikor is váratlanul kitör a PÁNIK!

Felbukkannak a szuperkatonává avanzsált anarchisták, tombol az orkán, dőlnek a panelházak és zuhog a golyózápor, a buliba beszállnak a mutánsok is és az egész odáig fajul, hogy majdnem mindenki meghal a dicsőséges ütközetben, kivéve a svájciak.

A harcok során Tolja végigküzdi magát a laboratóriumig, ahol először is megölik Nyikitát, aztán hihetetlenmód találkozik a szerelemmel. Nem viccelek, a regény negyedénél találkozott a csajjal, aztán kicsivel később megint, ideológiailag meg nem kérdőjelezhető proletár verseket szavaltak egymásnak egy börtön rácsain keresztül, aztán a csaj kikerült a szerepből az egész regény alatt, nem is említették egyszer sem, de aztán visszatérve Tolja látja, hogy mit műveltek vele és aztán annyira begurul, mint traktorkerék a domboldalon.

Harcok folynak tovább, felküzdik magukat egy gőzmozdonyra és a csata tovább tombol az alagútban száguldó mozdonyon, miközben tovább törik a PÁNIK! A foglyul ejtett Korbut valamiért úgy érzi illendőnek, hogy felmászik a vonat tetejére, aztán onnan az elejére és végül Ő nézi a legnagyobbat, amikor a regény cselekményszálai mind összefutnak a saját végzetében, mégpedig széttrancsírozva egy sztálini lokomotív kerekei alatt.

A regény itt ér véget, Tolja a kórházsátor előtt várja, hogy a harcokban megsérült csaj életben marad e, majd felbukkan a Vonalbejáró nevű szellem-kísértet-lidérc-eltévedt lélek anyámkínja, motyog valami bölcsességet végszóként és ennyi, véget ért a regény!

Összegzés, úgy mint általában:

Nem tudom rendesen kiértékelni a regényt, ugyanis nagyon nincs is mit ezen tárgyalni. A nagyja rettenetesen unalmas és vontatott. A stílus száraz és repetitíve ismétli ugyanazokat a szófordulatokat. A cselekmény azon túl hogy az alapszituáció maga a röhej végtelenedik hatványa, gyakorlatilag nem is létezik. Az egész könyv valami rettenetes alibimunka, ami csak magára tetováltatta a Metró feliratot, de annak az esszenciájából semmit sem volt képes visszaadni, nem teremtette meg az atmoszférát, azt inkább csak szegényes eszközökkel próbálta meg utánozni. Úgy is mondhatjuk, hogy atmoszférája olyan, mint a Marsé a Földéhez viszonyítva. Kínosan vékony, agyon van színezve, de valódi vastagsága egyáltalán nincs, belélegzése pedig halálos.

A karakterek úgy ahogy alig léteznek. Toljánál figyelhető meg egyedül valami csírája a karakterépítésnek és Antonov próbált is valamiféle belső jellemfejlődést beleerőltetni, hogy az idealista fiú a sok megpróbáltatás során realista férfiemberré váljon, csak éppen ezt úgy kellett kibogarászni az egész regényből és nem kaptunk sehol semmi konkrét utalást rá. Ezzel szemben a többi karakter totálisan lapos és vékony, a motivációik vagy nem léteznek, vagy nevetségesen klisések, míg a cselekményhez sem nagyon tesznek hozzá semmit. Ezek alapján nyugodtan el tudom mondani, hogy a Setét Kanális nem mutat fel semmi pozitívumot, ami bármit is hozzáadna a Metró univerzumhoz. Tökéletes példa a kontárkodó ál-sztalkerekre, akik csupán megpróbálják megjátszani ennek a kiterjedt világnak a valódi arculatát, miközben semmit sem értenek meg abból, hogy mi is teszi jóvá ezt az Univerzumot.

Mert mi teszi jóvá?

Arra ott van Kenny videója, most nem fogom ugyanazt leírni.

Végső értékelés:

Stílus: CYKA!

Történet: CYKA!

Karakterek: CYKA!

Megvalósítás: CYKA!

Összességében: 1.5/10

Hé, mi az a fél pont?

Nincs strandolós/karácsonyi vonatkozás a regényen belül.

Manapság már ez is pozitívumnak számít?

Ennyi volt?:

Kész, úgy tűnik vége. Nem maradt sem S.T.A.L.K.E.R., sem Metró fankönyv a bemutatandók listáján. A legközelebbi is legalább egy hónap múlva érkezik, ha egyáltalán adnak ki újat. Azt hiszem, hogy egy időre szögre akaszthatom magamat.

Ezek szerint hátrahagyod a Zónát? Előjössz az alagútból?

Most először történik velem ilyesmi. Nem maradt semmi, amit be kellene mutatnom. Ez az érzés… Ez az érzés egyszerűen páratlan!

Akkor most mit fogsz tenni?

Nem is tudom. Ez a sok cirkálás a sötétség útvesztőjében megviseli az ember lelkét. Pihenni vágyom már mindezek után. Lehet fogom magam és utazok egy keveset, meglátogatok más világokat is, hátha ott végre lelek magamnak pár békés pillanatot.

Visszatérsz még valaha?

Ez most komoly kérdés akart lenni? Persze hogy visszatérek! Ha hajnalban a kürtöt fújják, mindig visszatérek a Nap felől. Nem hagyom magára ezt a világot, mindig is itt leszek. Ha szükség van rám, akkor visszatérek! Mert úgy tűnik, hogy ez jutott csak nekem és kár lenne miatta szembeszegülni az istenekkel. Talán… Talán ezért vagyok én: A magyar sztalker mester.

Mert nincs is annál nagyképűbb dolog, mint amikor egy író saját magától idéz.”
Grigorij Proverka

Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Az utolsó menedék – antológia

BorejtóCím: Az utolsó menedék – Antológia
Magyar kiadás: 2015

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 472

Sorozat: Metró 2033 Univerzum

Kérlek szépen Qtya, de nem hiányzik valami?

Igen, tudom hogy a Duplikátor gyermekei kritikát ígértem legközelebbre, de hát az úgy volt, hogy nem úgy volt. Akkora pöcébe ástam bele a gödrömet az új kötet kapcsán, hogy azzal nem tudtam csak úgy elbánni, ahogyan az előzővel.

Hosszas hányódtatáson vagyok túl már így is. Konzultálnom kellett nem egy írótársammal, más a könyvet olvasó emberek véleményét kellett mellé kikérnem, el kellett utaznom a Vatikánba tanácsot kérnem Ferenc pápától, spirituláis zarándoklaton kellett részt vennem a Himaláján keresztül fél cipőben és egy tyúkkal a hónom alatt, hogy a kellő mennyiségű szakrális letisztultságnak csupán a töredéke meglegyen ahhoz, hogy a gány és ótvar minden pontját tökéletesen be tudjam mutatni.

fallout 4

Igen, meg az is közrejátszott egy ici-picit… De csak egy ici-picit…

De hát ha már itt vagyok, akkor húzzuk is elő kalapunkból azt a nevezetes Cár bombát és mutassuk meg hát e színe világnak, hogy mit is tudnak alkotni a Metró Univerzum pitiánerebb alkotói. Hölgyek és urak, tölgyek és nyulak, Dmitry Glukhovsky novemberi látogatását és a Metró 2035 kijövetelét megelőzően sikerült megkaparintanom és gyorsan végigszaladnom a sorozat legújabb kötetén, mely ezúttal rendhagyóbb módot követett és ezúttal nem egy nagy regényt, hanem számos novellát tartalmazott, melyek között ugyan voltak bár jók, de ugye… Vrocsek…

Vrocsek, hát újra találkozunk? Nem volt elég a legutóbbi alkalom? Nocsak, ezúttal hoztad Gyjakovot is? Ketten egy ellen? Mi ez, talán azt hiszitek, hogy nem edződtem meg eléggé már évek alatt? Ugyan már, egy ideje képes vagyok vérhányás nélkül yaoi-t nézni, azt hiszitek, hogy… Mi az ott nálatok? Ki az az Andrej Grebenscsikov? Mi az a Végső remény légiója?

Egek ura, sztalker isten az égben és minden más mi holtak faszát veri lenn a sírgödörben, mi ez?!

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!

Könyvet borítójáról:

Fúh, mi volt ez?

Nem tudom, de nem is akarom… Remélem nem lesz nagy visszhangja… Szóóóval, ott tartottunk, hogy ugye kikujtorgott ez a kedves kis antológia a fényre és hát nem Qtya lenne az – akit valami érthetetlen oknál fogva úgy becéznek, hogy “A magyar sztalker mester” – aki ezt nem is olvassa el.

A borító végre tényleg szépre sikerült. Sokkal szebbre, mint annó a Pétervári háború, habár lassan már kezd elegem lenni abból, hogy ezekkel a hatásvadász szörnyetegekkel egyszerűen nem bírtak spórolni. Persze legalább (szerintem) szerepel az egyik novellában, de hát ugye…

Ugyanakkor megint a hatásvadász címek, mert ugye… Ha egy címben benne van az a szó, hogy “utolsó”, akkor az csak is menő lehet.

Az utolsó szamuráj… Az utolsó mohikán… Az utolsó léghajlító… Az utolsó élő zsidó: Bújócska a mátészalkai gettóban.

Oké, ez tényleg ízléstelen volt… mármint Az utolsó léghajlító… Nem is láttam, minek említgetem?

Hősünk hányódtatásai kezdetüket veszik:

Cím: Über és a forradalom

Író: Simun Vrocsek

Oldalszám: 78

Fordította: Vass Annamária

És persze, hogy rögtön a fekete leves legmélyebb tajtékában találom magam, ráadásul még úsznom is itt kell a legtöbbet, hogy levegőhöz jussak!

Vrocsek mintha valami feltűnési viszketegségtől szenvedne, vagy nem tudom hogy hogyan lett az Ő novellája… mit novellája, ez egy kibaszott kisregény! Szóval hogy pont Vrocseknek kellett ide bepaszírozni egy kemény 78 oldalas tömény nemtudommiafenét, az már sajnos nem példátlan, de akkor is pofátlan.

A történet közvetlenül a Pétervári háború után játszódik.

Egy Max nevű elítélt a vörös vonal végén dolgozik éppen egy munkatáborban, ahol csak ássák és ássák az alagutat a moszkvai metró irányába. Itt kapcsolódik be a történetbe a Vrocsek regényben megismert és ott is kifejezetten szerethető karakter, a szkinhed Überführer, akit a kommunisták ugyanúgy rab módjára dolgoztatnak a zsákvonalon.

Max meg akar szökni, ahogyan Über is, így hát ketten tervet kovácsolnak a szökéshez, melyhez hozzásegíti őket a tény, hogy a Börtönigazgató megbízik a számára szimpatikus Maxban.

Amikor tűz tör ki az állomáson, Max, Über és valami professzor meg a nevelt kölke elmenekülnek. Kisvártatva Max cimborái, valami Hammer meg a Hammer haver találkoznak velük össze, akik a tüzet is okozták. A kis csapat el is menekül az állomásról, hogy aztán kalandos menekülés vegye kezdetét úgy két állomáson keresztül, majd az egész egy sehová sem vezető túszdrámába torkolljon, ahol Maxról kiderül hogy valami nagy gengszter és az Igazgató szeretné őt szövetségesnek azzal, hogy elengedi őt… Aztán meg Max, akiről kiderül hogy igazából egy pilóta keksz, és egy banditák uralta állomás főnöke és a többi és a többi, Übert megint megverik, visszaviszik a börtönbe, Max a végén a jó öreg Edwárd király, angol király módján megőrül és vége…

Oké, ez a kisregény a Pétervári háború tömörítve tányérra fosott és egy kicsit szebb tálalásban elénk lökött változata.

Nézzük csak:

Indokolatlanul sokszor emlegetett karakternevek és szóismétlések?

PIPA!

Sehová sem kifutó fő és mellékszálak?

PIPA!

Teljesen fölösleges töltelékszereplők, akiknek semmi szerepük nincs a cselekmény alatt, de azért fontos hogy ott legyenek, mert na?

PIPA!

Csak azért volt érdemes elolvasnom ezt novellát, mert legalább egy fokkal bővebb lezárást kapott Überführer, akit a Pityer végén akarva akaratlan is a legtöbb olvasó megkönnyezhetett.

Vrocsek vérző fejjel dől el Qtya előtt, miközben megmaradt büszkeségét összeszedve még utolsó lehelletével cserét kér. Az arénában a tömeg őrjöng, ugyanis egy addig ismeretlen kihívó lép a színre, Andrej Grebenscsikov!

Ehhez ma még nem ittam eleget:

Cím: A végső remény légiója

Író: Andrej Grebenscsikov

Oldalszám: 30

Fordította: Vass Annamária

Mindössze 30 oldalával senki sem gondolná szarnak, hiszen novellát ANNYIRA nem nehéz írni, hogy az embernek beletörjön a bicskája. Persze ha tipikus metró rajongóról van szó, akkor már inkább illik félni és csak később megijedni, de hát HÉ, végigszenvedtem magam Vrocseken is és tudtommal nála nincs rosszabb író, akit olvastam volna…

Na szóval, a Belső lepény léggenyója… Ez melyik állomás? Asszem… talán Moszkva?

Nem tudom, a Gebecsikó nem ad túl sok támpontot, alig bírom értelmezni…

Aha, szóval egy vírus pusztítja éppen az állomás gyereklakosságát és éppen készülnek megfeszíteni a fickót, aki azt behurcolta… Tiszta sor, talán… De ez melyik állomás? Melyik város?

Értem, szóval… ja, mégsem értem…

Aztán meg… Mi, most meg mit keresnek a felszínen? Mit keres itt egy pap? Miért adnak fegyvert a vírust behurcoló diverzánsoknak? Milyen erőnövelő drog, miféle 36 perc? Milyen mutánsok? MILYEN MACHETE!? MI EZ A TÖMÖR FOS!?!?!

Im out

Qtya belei lassan felkúsznak a garatfalán és megtöltik a száját. Az érzés, miközben olvassa a novellát, lassan hatalmába keríti minden érzékszervét. A szemei próbálják kiégetni saját magukat, hogy megakadályozzák a képek agyba jutását, miközben az elme mindinkább igyekszik megnehezíteni az olvasottak értelmezését. Bár igaz, ami a lapon van azt egy az egyben lehetetlen értelmezni. A hugyhólyag is feszül, már az sem bírja tovább, de Qtya magával viszi a vécére a könyvet. Ahogyan lassan végigszenvedi a novella utolsó odalait, úgy egyre fokozatosabban és fokozatossabban jut el a végső megsemmisülés állapotába, a Nirvánába…

MI. EZ. A. FOS?

MI EZ A NYAKBATEKERT ÉS SZÉLESRE TÁRT ALAGÚTFALÚ SEGGLYUKBÓL KIOKÁDOTT BIRKAGANÉ?!

Állj! Álljunk csak meg, hadd vázoljam fel!

Szóval van egy vírus amit behurcoltak egy állomásra. A diverzánsokat elkapják, majd elegendik őket azzal a feltétellel, hogy segítenek valamiért kitartani a felszínen 36 percet egy mutánshorda ellen, erre pedig kapnak valami erőnövelő drogot is, amivel sokkal erősebb állatokká válnak és ölnek, szakadnak a bele és kivájják valaki szemeit, aztán meg valami gány befejezés és vége…

Vrocsek, nyertél… Nem a tied a legszarabb munka az antológiában, ez az Anyatej Gebecsikó messze mérföldeket ver rád a metélt falloszkájával, mert ennél szarabb, ismétlem ENNÉL SZARABB MUNKÁT én még életemben NEM OLVASTAM!

A kórházi ápolás sikeresnek mondható:

Cím: Az oktató

Író: Olga Svecova

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Ezúttal egy könnyed novella egy korábban katasztrófavédelmisként dolgozó, kiöregedett sztalkerről, aki visszavonultan él egy állomáson és mindennapjait azzal tengeti, hogy kölykökből képez ki tökös sztalkereket.

Semmi extra, egy novella a kedvesebb fajtából. Nincsenek mutánsok, nincs agyonakciózva. Nagyobb hangsúlyt kap a Kiképző múltja és lelki állapota, illetve annak a fejlődése…

Ki hinné, hogy pont egy nő tudott jó novellát írni egy tipikusan férfi szívekhez szóló szériába?

Semmi extra, de nekem felüdülést jelentett Gebecsikó után.

Vérző busz születik a Széna téren… hoppá, rossz cím!

Cím: A mesterlövész (Magyarországon pont ilyen címmel kiadni 😀 )

Író: Konsztantyin “Eretnek” Baranov

Oldalszám: 14

Fordította: Turi Márton

Ez a novella egy az egyben egy a Metro: Last Light-hoz megvásárolható DLC küldetés, a Red sniper.

Következő…

Na jó, ennyivel nem úszom meg, ugye?

A novella egy mesterlövészt helyez a célkeresztbe (höhöhö), aki éppen levadász egy csapat sztalkert, akik az állomásukra térnek vissza a zsákmánnyal. Fegyverpornónak hangzana, de ez a jobbik fajtából van. Nem megy el az agyatlan akció irányába. A lövéseknek súlya van és persze a környék mutánsai is felriadnak a zajra. Az író leírásából érződik, hogy foglalkozott egy keveset a mesterlövészet művészetével, így tudja hogy mi merre nagyjából hány kilométer.

Összességében ez is olvasható darab, bár annyira jónak nem mondanám. Inkább egy könnyed kikapcsolódás és persze egy olyan novella, ami bár fegyverpornó, de legalább abból a fajtából, amit én is nyugodt szívvel el tudok olvasni.

Pompei megelevenedése egy könyvre való túlzott rálihegés következtében:

Cím: Tabula Rasa

Író: Szergej Antonov

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

A brahmanok a Poliszban hírt kapnak egy sztalkertől, hogy látta az állítólagos Fóliánst.

A Fóliáns – mely a brahmanok hite szerint a múltat a jelent és a jövőt egyaránt tartalmazó krónika – megkeresésére egy sztalkert, Shootert… Shootert… Shoo… Shoo…

Ez nekem nem megy…

Qtya a Shootert meglátva letette a könyvet, majd rövid gondolkokás után következetesen fogta és a falhoz vágta azt.

Három napig hevert a kötet a sarokban, míg Qtya végül befejezte az első valamire való házidolgozatát és miután belelépett, végül eldöntötte hogy folytatja.

Szóval Shooter… Öregem, csak kerüljenek a kezeim közé Szergej tökei… Szóval Shooter fel is kujtorog a felszínre, majd a könyvtárosok vigyázó tekintetei közepette be is tör a Könyvtárba, ahol a Fóliáns keresésére indul. Ahogyan egyre közelebb és közelebb ér hozzá, úgy a Könyv is bombázni kezdi, méghozzá különböző jelenésekkel és látomásokkal.

Librarian

Ennek ellenére Shooter megszerzi a könyvet, habár az a metróba vezető visszaúton még egyszer utoljára megtréfálja.

Ennyi a novella, megint csak semmi extra. Szergej elég nagy fába vágta a fejszéjét, mert annak idején Glukhovsky a Metró 2033-ban semmi konkrétumot nem adott meg a Fóliánst illetően, így írónk kénytelen volt a saját képzeletére hagyatkozni, amikor megírta a novellát…

Hogy milyen is lett a végeredmény?

Nem rossz. Elnézőbb vagyok vele, mert a munkája nem is lenne olyan vacak, csak ugye a téma kifogott rajta.

Embernek lenni könnyen jelenti, hogy embernek nem lenni lehet Lenin!

Cím: Embernek lenni

Író: Alekszandra “Dia Feliz” Tverszkih (Ezt a nevet… Ezt már csak a Stella Star űbereli!)

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

Egy fiú felszökik a felszínre, hogy betegeskedő nővérének gyógyszert szerezzen. Egyetlen fegyvere egy kihegyezett vacső, amivel bár el tud kergetni egy falka veszett kutyát, de a nagyobb dögökkel már meggyűlik a baja, szóval inkább menekül és bujkál, miközben kétségbeesetten kutat a megfelelő herbárium után.

Ezek alapján nem is mondanám jónak, de a csavar a végén…

A novellában a fiú hosszasan vágtázik a városon keresztül, menekülve a gyógyszeres csomagokkal, míg az egyik épületben egy alak le nem teríti. Az epilógusban érkezik a nagy csavar, az illető ugyanis egy értelmes mutáns, aki a leírt novellát éppen egy tábortűznél meséli el egy barátjának.

Az élet túlmutat az emberen, az evolúció talál nálunk jobb lényeket az új világ benépesítésére.

Patkányok vagyunk csak, a Föld többé nem a mienk, bár igazából nem is volt az soha.

Kiváló!

A Negyedik Birodalomból érkeztem és babát vennék a felszínen, persze elvitelre:

Cím: Gyermekvilág

Író: Jelena Fadosz

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Jaj, már kezd elegem lenni ebből.

Sztalkerek összebalhéznak a metróban a gaz nácikokkal, aztán történik egy verekedés valami arénában és a bátor sztalkert – aki egy nő – végül elengedik, hogy a felszínre mászva babák után kutasson egy áruházban, ahol össze is találkoznak a radioaktív macskásnénivel.

Nem tudom, miért nincs végre egy olyan író, aki hajlandó egy kicsit jobban nekifeküdni a Reich-nek és nem csak úgy bemutatni őket, mint gyilkológép fasisztákat. Ennyire alacsony lenne az igény egy jól kidolgozott nemzetiszocialista szálra a Metrón belül?

Hóbortos hobók csöveznek az apokaliptikumban:

Cím: Arszi

Író: Vaszilij Pronyin

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

A novella 2013-ban veszi kezdetét.

Egy Arszinak becézett hobó a Gyűrű metróján próbál szunyókálni, amikor egy csapat hideg milicista kellemes verésben részesíti és elkergetik.

A novella során megismerhetjük Arszi múltját és tragikus életét, miközben folyamatosan haladunk az utolsó hat perc irányába. Hobónk életének szörnyűségei közepette felfedez egy titkos katonai objektumot, ahol sikeresen meghúzza magát és átvészeli az apokalipszist.

Érdekes, ha valami jól van megírva és olvasatja magát a történet, arról nagyon sokat nem tudok írni…

Kivéve ha már ezredjére találkozom ugyanazzal a sablonnal, ami nagyon beleette magát a Metró Univerzumba, miszerint a főhős álmodik és álmában tök szép minden, csicsergnek a madarakon a fák és dalolnak a tarajos gőték, majd szörnyűségek sorozata és OTT A SZÖRNY!

Esküszöm, egyre inkább terítéken van a paródianovella sorozat, ahol ezeket fogom úgy kifordítani, hogy az már fájni fog.

Ennek ellenére Pronyó Pronyin novellája jó…

Farkasemberekkel erdőben versenyt futva rohanok a metró felé:

Cím: Tejút

Író: Ruszlan Kljauzov (Na ezt a nevet mond ki teli szájjal!)

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

Őszinte leszek, marhára nem emlékszem hogy miről szól ez a novella.

Ami már jót jelent az írónak, mert akkor nem volt olyan szar hogy nagyon beleégjen az agyamba, na de olyan jó sem, hogy érdemesnek tartsam megjegyezni…

Gyorsan belelapozok és… Valami öreg faszi a csillagok útján tájékozódva farkasemberekkel viaskodik a susnyásban, majd havat nyelve sprintel el üldözői elől, lerohan a Metróba és vége.

Hát… Hát… Olvastam már rosszabbat is.

Egyébként egy érdekes feltevés: A vidéki állatvilág miért is változik meg?

Értem én hogy apokalipszis meg minden faszom, csak szerintem ez hülyeség. A városi lényeket még megértem, mert ugye torzult környezethez torz külső dukál, de vidéken mi a nyavaja ösztönöz egy farkast arra, hogy két lábra álljon és torzult pöcsét futva lobogtatva üldözze Piroska bácsit a havas tajgán keresztül?

Mindegy, nem ártom bele magam jobban…

Nukleáris kutatólabor, abortusz és folyóban szötymörgő mutáns harcsák:

Cím: A Mennyország kapuján túl

Író: Szergej Moszkvin

ÁLLJ! Állj-állj! Most komolyan a Vörös Vonal volt pártfőtitkárának a nevét használta a fickó művésznévként!?

Oldalszám: 22

De most komolyan, remélem ez a valódi neve… Kreatívnak kreatív, de hát ugye ha szar, akkor meg nem tisztelet adás, hanem egy tiszteletes análbaszás.

Fordította: Vértes Judit

Szibéria, Novoszibirszk.

2033.

Elvadult vadon az Ob folyó két partján.

Egy háború előtti atomlabor lakossága borzalmas időket él meg. Kevés lakóhelyük és alacsony erőforrásaik miatt komoly népességszabályozási programot vezettek be, melynek egy sztalker és terhes felesége is éppen készül áldozatul esni.

A sztalker viszont kialkudja a labor vezetőjével, hogy egy veszélyes küldetés végrehajtásáért cserébe engedélyezi neki és drága asszonyának, hogy megtarthassák a kölköt.

A sztalker útnak is indul, hogy megkeressen valami urántartályt a menedék reaktorához, miközben otthon maradt feleségét a laborvezető boszorkány asszisztense akarja eltenni láb alól, mert szerinte egy cseppett sem szabad engedni és a kölköt mindenképpen ki kell nyúvasztani, különben a menedék többi lakója fellázad a népességkorlátozás ellen és az mindannyiuk halálát jelentheti.

Oké, tisztázzunk valamit, elég erős abortuszellenes felhangja van (amit egyébként én támogatok, tehát a női olvasók nyugodtan megkövezhetnek), szóval elég kellemetlen, de ebben a történetben én… a Banyával értek egyet… (Mert elsősorban a józan paraszti eszemre hagyatkozom).

Komolyan, az emberi hülyeség netovábbja, hogy életben vagytok és megvan minden eszközötök egy működő kolónia fenntartására, azonban ahelyett hogy beosztanátok mindent és vállalnátok a kegyetlen módszert hogy a jobb időkre életben maradjatok és majd ha egy kicsivel kevésbé lesz szar a helyzet, akkor telepotyogtassátok fattyakkal a szibériai erdőket… Nem, nektek már halálra kell szülnötök a jövő generációját és a ti boldogságotokért cserébe az elkövetkező nemzedékek sírját kell még mélyebbre ásni, hátha majd lesz egy olyan szép és boldog jövőjük, ahol vígan felfalhatják egymást…

De szép jövő, nagyon szép jövő.

A novella is itt hibáz. Mindenképpen Ördögnek akarja bemutatni az öreg nőt, miközben semmit sem próbál meg tenni azért, hogy egy halvány fasznyit is, de érthetőbb szándékokkal ruházza fel és rávilágítson, hogy csak a szükséges rosszat vállalja a jövő nemzedékeinek boldogsága érdekében…

Egyébként a befejezés megint az, hogy eljutnak a Metróba és ott boldogan élnek, amíg Gyjakov rá nem bukkan a szeretett újszülöttre és militáns gyerekkatonát nem csinál belőle, hogy boldogok legyenek az animereferenciával rendelkező rajongók… De ott még nem tartunk… Kitartás…

Három buzi egy rádiótoronyban gombán él harminc évig:

Cím: Jelzőfények

Író: Katyerina Tarnovszkaja

Oldalszám: 14

Fordította: Zoltán Dominika

Élt egyszer három fiatal tinédzser, akik egy békalencsés tóban úsztak minden nyáron.

Mikor elkövetkezett az apokalipszis, akkor egy erdőben kirándultak éppen. Nem volt mit tenniük, ugyanúgy mit enniük, így hát egy elhagyatott rádiótorony pincéjében húzták meg magukat.

Egy ideig a torony készletein éltek, aztán mikor azok teljesen kimerültek, az erdőben gombásztak és azon éltek tovább.

Eltelt harminc év…

Közben teljesen elidegenedtek egymástól, mint Marx a munkától, és teljes kussban lapítva éltek tovább így, míg végül szakállat nem eresztettek és ebbe bele nem fáradtak.

Kedves olvasó itt most nyugodtan megkérdezheti, hogy mi a fene is ez, vagy hogy az író éppen komolyan gondolta e? De nem hiszem, hogy olyan komoly logikai kérdésekkel kellene foglalkoznunk, hogy mégis honnan termelt a szervezetük elég vitamint, hogy hogyan voltak képesek csak gombán életben maradni és mégis hogy lehet az, hogy nő nélkül nem ölték, vagy kúrták szét egymást harminc év alatt.

Mindez nem számít, mert mikorra már közelítenek a negyvenhez és már ráuntak egymás testnyílásainak a próbálgatására, úgy döntenek hogy mégis ideje lenne valamit csinálni és puszta kedvtelésből bekapcsolják a rádiótorony vörös jelzőfényeit, hátha segítséget kapnak.

Hogy áramot honnan szereztek, megint ne kérdezze tőlem semmi.

Telnek a napok, segítség nem érkezik, majd a torony is összedől saját súlya alatt, így hát a fiúk egyike végső elkeseredésében felköti magát, míg egy másik elemenkül, hátrahagyva a társát és nagy nehézségek árán végül MEGINT ELJUT A KURVA METRÓBA és ott fogadalmat tesz, hogy visszamegy és lehozza majd szeretett análpajtását.

Olyan isten nincs és nem is fogok kitalálni magamnak, ami rá tudna venni, hogy ehhez megint hozzányúljak!

A különös véletlenek folytán egy francia kislány lelke fehér gecilabdaccsá változik:

Cím: Egy szellem memoárja

Író: Viktor Tarapata

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A véletlenek különösek lehetnek, pláne ha olyan sok van belőlük egy novellában, hogy nyugodtan adhatnának kölcsönbe ezret egyiknek-másiknak.

Párizsban járunk, ahol egy kislány éppen bőszen csigás croissant-ot zabál.

Apja különös véletlen folytán pont egy pék, akinek különös véletlen folytán pont van egy majd ezer éves családi receptje. Különös véletlen folytán pont befut egy orosz nagytőkés aki ismét csak egy különös véletlen folytán ezt a receptet akarja a moszkvai éttermébe és hihetetlen, de megint csak különös véletlen folytán olyan kedves és lóbaszó vigyorral dolgozó illető, hogy a papát és a teljes családot saját költségén kész lenne áttelepíteni Moszkvába. Különös véletlen folytán a papa kislánya – aki a mesélő is egy személyben – mindig is szeretett volna eljutni Oroszországba és különös véletlen folytán pont hogy beszél is egy kicsit oroszul.

El is költöznek Putyisztánba, ahol a milliárdos fiával találkozva a főszereplő kislány megint csak hódolhat a különös véletlenek istenének. Ugyanis különös véletlen folytán a milliárdosnak van egy fia, aki franciául akar megtanulni és ezért cserébe Ő meg oroszul tanítja meg a kislányt…

Jaj…

Jaj

Higgyétek el, ez olvasva sokkal irritálóbb, mint ahogyan én elmeséltem.

Aztán persze be is következik az ilyenkor szokásos apokalipszis, a kislányt meg a menekülő tömeg szépen és komótusan, de laposra tapossa futás közben.

A halott gyermek szelleme valami spirituális tudjaafaszom megtisztuláson vesz részt, ahol fehér gecilabdaként él tovább a metróban, miközben más fehér gecilabdacsokkal diskurál a fehér gecilabdacsként való létezés értelméről, aztán jön egy szerelvény és elviszi valahova, ahol valaki őt már nagyon várja, mert valószínűleg neki nagyon hiányzik egy fehér gecilabdacs…

Nyugodtan, nem kell megérteneketek, mert én sem értettem egy büdös szót sem.

Következő!

ÁLLJ!

Mi van már?

Qtya, gondolj már bele! Fehér gecilabdacs, akit…

Akit egy hosszú vonat betol egy alagútba, majd fehér fény és egy hang a nevén szólítja, hát persze!!!

Hiszen meghalt, aztán genyaként élt tovább valakinek a tökeiben, majd egy metróhosszúságú míves lőcs betolta őt egy nőbe és megszületett! Esküszöm, hát ezért lett 88%-os a magyar érettségim!

Posztnukleáris képzőművészet egy rogyadozó toronyház erkéjén:

Cím: Remény ajándékba

Író: Alekszandr Kojnov

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A Tiszt egy felszínről készült képpel akarja megörvendeztetni a kisfiát a szülinapján, de mivel a Háború óta eltelt szűk 20 év nem tett jót a fényképezőgépeknek, így egy festő ismerősét veszi rá arra, hogy menjen fel és fesse meg Moszkvát egy toronyházból.

A Festő el is vállalja a feladatot, mely során hosszasan morgolódik azon, hogy romokat festeni képzeletből is tudna, így újra életre kelti a halott várost. A folyamatot persze nem tűrheti a közelben röpködő démonfamília, így hát mindenkit felfalnak. A kép szárnyra kel és KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN pont akkor száll be a metróba, amikor a csapat keresésére induló parancsnok kinyítja a hermetikus kaput…

Megint egy jó történet, bár ismét semmi extra.

Egyszeri elolvasásra egész szórakoztató.

Bájos sokk a Fekete-tenger mélyén búvárkodó sztalker szemszögéből:

Cím: A polipölő

Író: Lev Rizskov

Oldalszám: 18

Fordította: Gergely Gabriella

Egy Fekete-tenger mélyére épített vízalatti hotel túlélte a Világot felperzselő nagy Háborút.

A túlélők szigorú szabályozások szerint próbálnak életben maradni Ruszko Rapture-ben, azonban léteznek a törvényre magasról tévő badass búvárok, akik tojva minden biztonságra kimásznak egy peronra a bakteriális szlötyibe és vízalatti mutáns halcuccmókat gyilkolásznak a húsukért.

Bájosokk

Meglepő, de MÁR MEGINT egy olyan írás kerül szerintem a legjobbak közé, aminek semmi köze sincs a metróhoz. Kreatív, a kevés oldalszám ellenére elég részletesen bemutatja a vízalatti kolónia életét és mindennapjait, valamint annak kialakulását is szépen elmeséli.

Hangulatos írás, nagyon jó helyszínválasztással és végre van egy jól előadott harcjelenet, amely nem az “Öljünk meg minél többet minél változatosabb módon, mert az kell a népnek!” sallangot követi, hanem a kedves búvár még egy 1v1-et is elég keményen megszenved.

A legjobb novellák egyike az antológián belül.

Hull az érdes szürke hó, megdöglött a Télapó:

Cím: Újévi történet

Író: Konsztantyin Benyov

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

Karácsony a Metróban…

Oké, próbáljuk meg megint.

Ortodox Karácsony a Metróban…

Oké, utoljára…

Poszt apokaliptikus ortodox Karácsony az orosz Metróban.

Meglepő, hogy megint egy a Metróba kicsit sem illő téma lett az, ami egy egész jó novellát eredményezett?

Karajcsont

Kicsit sem, általában ezek az igazi gyöngyszemek!

Egy gyereknek véletlen elkotyogott karácsonyi történetet követően egy állomás lakossága rákényszerül arra, hogy ismét megünnepeljék a Karácsonyt, bevonva ezzel a körzet összes többi állomását is.

Dúl a szeretet, remény gyullad az elgyötört szívekben és a Csecsenföldön korábban tömegeket lemészároló Mikulás lelke is megnyugszik.

Nem egy éllovas novella, de a története egész kedves és egy hideg téli estén egész kellemes olvasmány. Hogy a karácsonyi hangulat megteremtésére mennyire alkalmas, azt nem tudom megmondani, kezdve azzal, hogy novemberben olvastam végig, másrészt meg jómagam nem ünneplem a napot, amikor Jézus Krisztus elvette a saját anyja szűzességét.

Magát németnek képzelő idegbeteg orosz rohangászik a felszínen egy Dragunovval:

Cím: Az igazi német

Író: Dmitrij Jermakov

Oldalszám: 14

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (Cicám, a te neved sem öt perc volt kibetűzni.)

A novella a sztalkerek két típusának bemutatásával nyit.

Először láthatjuk a mindentől fosó, falhoz lapuló és egész éjjel settenkedve lopakodó alagúttöltelékeket, akik még a saját árnyékukra is úgy reagálnak, hogy szörnyet halnak tőle.

Aztán ott vannak az úgynevezett lármások, akik még az olyan egyszerű dolgokat is géppuskatűzzel oldják meg, mint egy ajtó kinyitása, vagy egy májkrémes kenyér megkenése.

Ezzel nem is lenne semmi gond, csak a novella kedves írója szerint az utóbbi, az úgynevezett lármások közül sokan különös gyakorisággal térnek vissza az állomásraaa… NEM! NEM! NEM OSZT A FASZOM, DE SZOROZNI MÁR MEGTANULT!

Nerd2

Mi ez a hülyeség!? Ki talál ki ilyet!?

A történet szerint valami drezdai születésű német színész a Háború idején pont Moszkvában tartózkodott, így hát kellemes német baritonjával a Metró gyér lakosságát volt módja boldogítani.

Hogy családja megélhetését biztosítsa, nyelvtanárként elköltözött a Negyedik Birodalomba, ahol németet tanított a gaz gonosz náczikoknak.

Ez egészen addig ment, amíg a gaz gonosz, még a vécére is lovaglópálcával és Vaskereszttel járó náczikok el nem kezdték a torzszülöttek eltakarítását. Hősünk ekkor gondolt egyet és családját, valamint a magát németnek gondoló őrült Ivánt… ÁÁÁ!!! Szóval Helmut kigondolja, hogy hiába tiszta fajilag és megbecsült állampolgára a Reich-nek, azért a metró egyik legbiztonságosabb állomásáról mégis illene elköltözni a Szevasztopolszkajára, a metró egyik legveszélyesebb mutánspoklába, mert ugye hiába vagy megbecsült ember, ha gaz náczikok becsülnek és tisztelnek téged, akkor máris fogni kell asszonyt és kölköt, majd futni és futni, még ha a Pokol kénköves tüzére, akkor is.

Itt őrült orosz cimborájával berendezkednek és a határőrségnél kezdenek el dolgozni, ahol ahelyett hogy Hunter rögtön fogná és szokásához híven féltéglával agyonbaszná mind a kettőt, még megbecsült emberek is lesznek.

Egyik nap a kezükbe akad a Moszkvai Német Nagykövetség alaprajza, melyen miután felfedeznek egy bombabiztos atombunkert, gondolnak egyet és valami kamuszöveget beadva az állomásfőnöknek, elindulnak azt felderíteni.

Persze ezután elszabadul a fegyverekkel tarkított, puskaportól bűzlő fegyverpornó. Dögök hullanak el és az égből zuhanó szitává lyuggatott démonok tarkítják a zöld naplementét, amikor is a két német sztalker el nem éri a Német követséget.

Itt a gaz gonosz náczikok bukkannak rájuk a Reich-ből. Helmutot ki is nyírják, ám még idejében Iván segítéségre sietnek a követség alatt kucorgó fegyversakálok. Mészárlás és pusztítás, Iván meghal (ÉLJEN! ÉLJEN!), aztán csattanó hogy az alaprajzot a követség lakói sztalkerek odacsalására terjesztették a metróban, majd vége…

Kész, ha tudnám, akkor kidobnám a taccsot, de a gyomrom már valahol a fogason lóg az agyam mellett, mert ilyen tömény szemetet már jó tíz perce nem olvastam…

Csak nem azért ez a legszarabb novella, mert a Gebecsikó képes volt szarabbat alkotni.

Nem szükséges az egyszerűbb utat követni, mert abban nincs semmi feature:

Cím: Mindörökké együtt

Író: Grigor Elbekjan

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

A történet a felszínen nyit, egy toronyházban.

Egy csapat fejvadász éppen egy hírhedt bandita, a Vándor csoportján készül rajtaütni.

A fejvadászok között egy testvérpár is az akcióra vár, Anton és Szemjon.

A váratlan kitört akciót tragikus fordulat követi, amikor a Vándor – mit sem törődve a seggébe tuszakolt fél tucat puskacsővel – fogja magát és kilöki Antont az ablakon, ahol az véres taszajtékká zúzódik a járdán.

Váltás.

Szemjon az állomás kórházán ébred, mellette az ágyon pedig kicsit sem véres taszajtékként Anton fekszik. Egy kis drogkúra, majd folytatódhat a történet.

Rövid kórházi ápolás és magyarázkodás, majd furcsa dolgok történnek. A parancsnok valamiért elég furcsán beszél Szemjonnal és valamilyen különös oknál fogva észre sem veszi Antont, mintha ott sem lenne… Itt valami bűzlik…

Kocsmázás, Anton nem iszik… Itt valami nagyon bűzlik…

Kocsmázás után Szemjon felbátorodva odamegy egy kiszemelt nőstényhez, aki tüstént a dolgok közepébe is csap, amikor tiszta erőből megküldi őt egy csöcsből indított erőteljes öleléssel, majd annyit mond neki: “Nagyon bátor vagy. Őszinte részvétem.”

Aha… Akinek ezek után nem esett le, hogy mi történt, az húzzon el és kurva gyorsan nézze meg a Hatodik érzéket.

Ennek ellenére Grigor bátya valamiért úgy érzi, hogy az olvasó hülye és erre még csak tesz és tesz rá a lapátokkal.

Itt pedig kritikusi énem hadd vegyen ki egy kis szabadságot és hadd adom át székemet művészlélek írói énemnek, aki már eléggé vágyik arra, hogy érvényesülhessen.

Köszönöm, vajh te biz az faszfej.

Grigorij Proverka ül most a billentyűzet mögött és hivatalosan is átveszi a kezdeményezést.

Hadd idézzek hát saját magamtól és mutassam be mindazt, ami Elbekjan kollega novellájából kimaradt, holott szerintem ennek a párbeszédnek meg kellett esnie ahhoz, hogy elérjük a finálét.

A történet arról, hogy bár az egyszerű dolgok sokszor hatékonyak, azért ha menőnek akarunk tűnni, néha érdemes a történeti logikát feláldozva a hülyeség oltárán megmutatni, hogy mi igenis hülyének nézzük az olvasót, mert mi is hülyék vagyunk, de nagyon ám!

Mindörökké pettyhüdt

– Parancsnok úr – szólította meg felettesét Petya készségesen, miközben a szamovárban gőzölgő gombatea hírét adta annak, hogy ideje lenne végre leszedni őt a kurva kályháról.

– Tessék, Petya – fordult beosztottjához a Parancsnok, közben fél szemmel figyelve a sípoló szamovárra a kurva forró tűzhelyen.

– El kellene mondanunk Szemjonnak, nem helyes ez így. Tudnia kell.

A Parancsnok vén és ráncos kezeit tördelve gyászos képet vágott, mint aki éppen a saját temetésén vesz részt, ahol egyedül Ő az egyetlen ember, aki tudja, hogy igazából nem is halt meg.

– Igazad van, Petya – felelte kis gondolkodást követően a gyászos képű Parancsnok. – Mindenképpen meg kell tudnia az igazat, akármilyen fájdalmas legyen is.

– Van valami ötlete, uram?

– A szokásos kúra, ha úgy tetszik. Kiürítünk egy szobát teljesen csupaszra. Bevisszük és leültetjük a Szemjont, majd ott elmondjuk neki.

Rövid csend állt be, ahol mást nem is lehetett hallani, mint ahogyan sípolt és fújtatott az átforrósodott szamovár. Az elpárolgó víz gőze megtöltötte a kis szobát, felverve a párát. A kicsapódó vízcseppek lágy csíkokban csordogáltak le a szent ikonokról, azt az érzetet keltve, hogy Szűz Mária éppen ráizzad a kisded Jézus fejére.

– Uram – felelte magabiztosan Petya. – Uram, szerintem ez ostoba terv.

– HE!? – hökkent meg a Parancsnok. – Ugyan miért lenne az? Talán neked jobb ötleted van?

– Lenne egy ötletem.

– Hát akkor gyerünk, ki vele!

– Uram, ha megengedi. Az állomáson úgyis téblábol éppen húsz fölösleges ember, akiknek látszólag semmi dolguk sincsen. Mi lenne, ha beadnánk Szemjonnak, hogy a Vándor megszökött?

– Igen…

– Elvisszük őt egy mellékvágányra, ahol én és az a húsz ember beadjuk, hogy elárultuk az állomást, aztán megöljük magát és a segédjét!

– Aha…

– Majd lefogjuk Szemjont, magukról meg kiderül, hogy csak heccből tettettek halált, felkelnek és aztán odamegyünk Szemjonhoz, jól a szemébe nézünk és csak aztán mondjuk meg neki, hogy Anton halott!

A szamovár az érzékelt hülyeség hatására darabokra robbant. Darabjai betöltötték a szobát. A szétdurrant edényből kifröccsent gombatea bűzölögve forrt tovább a tűzhelyen.

– Petya – szólt a Parancsnok. – Petya, ez egy zseniális terv!

És próbálja azt beadni nekem bárki, hogy pontosan nem ez történt!

Mert igen, ez történik!

Ráadásul Elbarák úr még odáig is elmegy, hogy az olvasót a végső idiótának tekinti. Ezt onnan is tudom, hogy bár már tíz oldallal korábban leesett hogy konkrétan mi is lesz a csattanó, ennek ellenére még tovább és tovább is játszik a dologra úgy, hogy “Anton próbálta megmenteni a parancsnokot, de nagyon furcsán.”. Nagyon furcsán én döfködöm anyád pináját a faszommal, ne nézz már hülyének! Ha valakinek már tíz oldallal korábban nem esett le a csattanó, arra meg jogosan ráaggathatjuk a műveletlen jelzőt.

Esküszöm, ha megint egy ilyen logikátlan szar kerül a kezembe, akkor én…

A Hanza kémelhárításának legjobb ügynökét meg nem nevezett okok miatt sztalkerségre kárhoztatják:

ÁÁÁ!!!

Cím: Nincs menekvés (Ahogy nekem sem a Pokolból…)

Író: Szergej Kuznyecov

Oldalszám: 28

Fordította: Németh Emese Zsófia

Mindenki képzelje maga elé.

Sötétség honol a metróban, ahol egy bérgyilkos éppen beles egy sátorba. Pisztolyát ráfogja a benn üldögélő hullajelölt tarkójára, majd amikor meghúzza a ravaszt, a fegyver csupán trollkodva kattan egyet és besül.

Az árnyak közül a Hanza biztonsági őrei özönlenek elő és a tetüt lapostetüvé konvergálják.

A Hanza 007-es ügynöke megint jól végezte el a feladatát és már éppen szervezné be a saját csapatába a diverzáns ügynököt, amikor is váratlan megbízás keretein belül a Nagykutyák a felszínre küldik, hogy menjen el valami Moszkva környéki kisvárosba és keressen meg valami gyereket és hozza vissza a metróba.

007 persze hárítana, mivel Ő az apokalipszis óta csak egy alkalommal járt a felszínen, de láthatólag a főnökséget egy kicsit sem hatja meg az, hogy beosztottjuk a józan paraszti ész nevű betegségben szenved és késlekedést nem tűrve felzavarják őt a felszínre, ahol valami látomások kezdik el nyaggatni, majd a végén meghülyül és vége…

Remek, csak tapsolni tudok, mert a szörnyülködéstől már az arcom tetemes hányada elmállott.

Komolyan az egyik legjobb ügynökötök az, akit fel kell zavarni a felszínre zéró tapasztalattal és nulla eligazítással? Nem lett volna erre alkalmasabb mondjuk egy sokat próbált sztalker, aki valószínűleg kapva kapott volna az alkalmon egy zsíros töltényekkel megtöltött erszény láttán?

Meh, hagyjuk… Annak örülök, hogy legalább militáns csatapulyákat nem erőltettek…

Pedofíliára hajazó akciószaltók egy militáns harcipulya és egy szavahihető sztalker társaságában:

Cím: A sztalker becsületszava

Író: (Az a rohadt) Andrej Gyjakov

Oldalszám: 18

Fordította: Medzibrodszky Alexandra

Elegem van… Kezdek összeomlani… Felkeltem a szék mellől és egy nagy darabot kitéptem a saját fejemből, mert nem bírtam tovább a fájdalmat… Heh…

Nem baj, csak ezen jussak túl… A végső fő és legfőbb ellenfél… Andrej Gyjakov…

A történet Moszkvában játszódik, azon belül is egy a metró többi részétől elvágott állomáson.

Ezt az állomást az atomcsapást követően a talajvíz elszakította a metró többi részétől és lakói izolációban éltek húsz éven keresztül, míg a falból előszötymörgő gilisztaszörnyek fel nem falták majd a teljes lakosságot, egyetlen családot kivéve.

Ezt a családot egy frissen felbukkant sztalker próbálja megmenteni, aki a szötymörgő gilisztacsökevényeket követően érkezett az állomásra és már csak a kis család túlélőit találta.

El is vállalja, hogy egyesével elszállítja a családtagokat a Poliszba, míg mindegyiküket biztonságba nem juttatja. Az első eszkort a nagypapával sikerül is, majd utána a kislányra kerül a sor, de miután az retteg a csúnya bácsitól, így végül a nagy sztalker beadja a derekát és elviszi vele az anyát is.

Mellesleg megjegyzem, hogy a sztalkert Vándornak hívják…

Aztán valami furcsa dolog történik. A fater alvajárás közben véletlen kinyitja a hermetikus kaput, majd visszafekszik aludni.

A visszatérő Vándor szerint ez a Hívás, amit egy pszichotikus szörnyeteg idéz elő. A fater érzékeny erre a dögre, ezért végül fogja és elviszi őt onnan a FIÁT MEG HÁTRAHAGYJA!!!

ÁÁÁ!!!

Oké, ha az anyát a lányával kettesben el tudtad vinni, miért indulsz útnak a faterral és hagyod ott a fiút!? Ennek semmi értelme!

Aztán persze a fiút is elkapja a Hívás, kikecmereg a sötét alagútba és valami csápos japán pornószörny meg akarja enni, de uge Gyjakov itt még vissza tudta fogni perverz hajlamait és a csápos nem kúrja széjjel a kölök minden egyes testnyílását, hanem a visszatérő Vándor egy gránáttal megteszi ugyanezt, csak a nyüszüge popilszörnyeteggel…

ÁLLJ!

Mi van már megint!?

Semmi, csak szerinted nem lett volna jobb az a csavar, ha kiderül, hogy a szörny igazából a Vándor és akiket eddig elvitt, azokat mind felfalta?

Tényleg! Hogy az mekkora csavar lett volna!

De nem, helyette Vándor fogja, belepakolja a kölyköt a háti bevásárlószatyrába, majd esküszöm a legunalmasabb harc veszi kezdetét, amit valaha olvastam. Ám a dolgok még csak most érik el a tetőpontjukat, ugyanis Gyjakov itt már végképp nem bírt magával és a harc hevében a nagy kemény sztalker előhúzza két megtermett gyorstüzelő pisztolyát és hátranyújtva a hátizsákban fityegő alig tízéves gyereknek!

Qtya? Qtya? Attól tartok hogy meghalt… Úgy tűnik nekem kell befejeznem a kritikát…

Szóval… Hogy is kell ezt? Értem, szóóóval… Vándor fut, s rohan a végzete felé, közben pedig minden mi a városban szem szájnak tulajdonosa üldözi őt maximális erőbedobással, aztán…

…aztán meg amikor már Vándor majd lefullad és esik össze, készülvén a nagy önfeláldozásra, hirtelen KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN egy pont arra járó sztalkercsapat megmenti őket!

KÉSZ!

Eddig csak sejtettem, de most már maximális bizonyossággal kijelentem és ezt véssék majd a sírkövemre is halálom után: ANDREJ GYJAKOV EGY PEDOFIL!

Pedobear

Olyan mértékű fosvihar kerekedik ennek a szörnyűségnek a végére, hogy az már nem igaz! És elvileg Gyjakovot kellene nekem a legjobb írónak tekintenem az Univerzumban… A LEGJOBBNAK!? Elmennek a fegyverpornósok a picsába, egy kalap szart nem ér a munkássága!

Elegem volt, lassan már ott tartok, hogy soha a büdös életben nem olvasok metró könyveket!

Egy sztalker-asszony férjurának agya behatol a zöld szlötyimötyi tudatába:

Cím: A szörnyeteg

Író: Jelena Csernih

Oldalszám: 18

Fordította: Turi Márton

Nem emlékszem semmire ezzel a novellával kapcsolatban, vagyis annyira biztos nem volt szar, hogy emlékeznem kelljen rá, de annyira jó sem.

Ez csak annyit jelenthet, hogy bemutatnom sem érdemes.

Következő!

Nyizsnyij Novgorod nagy sztalkere romantikázik feleségével a felszínen:

Cím: Hajnalhasadás

Író: Irina Baranova

Oldalszám: 20

Fordította: Németh Emese

Igen, ez egy romantikus novella.

Igen, ilyenek is vannak.

Nem, egyáltalán nem szar.

Egészen kellemes olvasmány.

Jé

A sztalker teljesíti haldokló felesége utolsó kívánságát és még egyszer utoljára felviszi őt a felszínre, hogy megmutassa neki a halott várost. Finom motívumokkal dolgozik, szépen vezeti végig az olvasót és egyszer-kétszer egészen ügyesen kezeli a karaktereit is.

Emelem kalapom, szép munka.

Illetve feltűnt? Nem?

Megint egy olyan írás sikerült egész jól, ami egyáltalán nem akarja majmolni Glukhovsky-t.

Meghasad az ég, a Világ lelke kitárulkozik. A fosvihar tovaszáll és ami marad a helyében, az egy utolsó, melengető fénysugár:

Cím: Artyom evangéliuma

Író: Dmitry Glukhovsky

Oldalszám: 20

Fordította: Schiller Erzsébet

Glákhovszky

Végre vége!

El nem bírjátok képzelni, hogy ennyi kín, könny és véres verejték után mekkora élmény volt a Mester novelláját a kezem ügyébe kaparintanom.

Csak amiatt, hogy maximálisan felemelő érzés legyen és a lelkemen vágott mély, s gennyedző sebekre gyógyírt jelentsen… Hiszen a hideg víz is a szomjazónak esik a legjobban, vagy nem?

A Mester ismét csak káprázatos művet hozott össze.

Közvetlenül a 2033 eseményei után Artyom félőrülten kapargatja a hamut a Botanikus kert maradványai között. Időközben megelevenedik a régi történet, feltörnek elméjéből az elfojtott érzelmek és egész addigi életét és minden cselekedetét átértelmezi.

Új színben tűnnek fel a 2033 eseményei és karakterei, valamint Artyom motivációi is. Minden új értelmet nyer, miközben a régi értékek is kiegészülnek úgy-ahogy a maguk módján. A megtört és saját magát gyötrő Artyom szenvedése, melyet bűnös tettének súlya alatt kell tűrnie, már-már apostoli szintre emeli hányódtatását.

Ez a novella szolgált a Metro: Last Light alapjául is, ugyanis a végén a csattanó… de ez már rátok vár, hogy kiderítsétek.

Bár útjaink elválnak, azért nem most találkoztunk utoljára:

Mit is mondjak erről a félig gyémánttá sajtolt ganéról, ami most mellettem pihen az asztalon?

Jó, vagy rossz?

Kiemelkedően egyedi, vagy inkább fájóan átlagos?

Nem tudok rá szavakat mondani, hiszen mint azt a kritikában is olvashattátok, számos élményt átéltem az antológia olvasása közben és ezeket nehéz lenne egy kalap alatt értékelni.

Teszem hát azt, amit bárki más megtenne a helyemben és nem teszek semmit. A fentiek alapján ki-ki ítélje meg a saját értékrendje szerint azt, hogy milyen is volt ez az átokfajzat. Csalfa nőszemély ez, ki édes csókokkal hiteget, hogy aztán keserű savat okádjon a számba és kiszipolyozza az agyvelőmet, de azért én továbbra is szeretem.

Metró 2035?

JÖHET! Most azonnal!

Andrej Gyjakov új könyve?

Tessék?

Hamarosan érkezik Andrej Gyjakov új… Qtya, miért kell az a bőrönd? Hova pakolsz? Elutazol?

El! És ezúttal ez egy valódi spirituális utazás lesz! Egy igazi dzsihád, egy keresztes hadjárat valami ellen, amit mindenképpen el kell intézzek, mielőtt a kezem ügyébe kaparintom azt a mocskot!

De hát alig vagy túl az antológián! Ha most felveszed a harcot Vasziljevvel, abba bele is halhatsz!

Igen, belehalhatok! De ez már személyes ügy! Személyes ügy, amit akkor is meg kell vívnom, ha az az életemet követeli! Tudja meg a Világ, mindaz a kilenc mindenre elszánt olvasóm, hogy nem hátrálok meg csak egy kis belső vérzés miatt! A küzdelmem tovább folytatódik, ahogyan a gyötrelmeim is!

Őrült vagy! Bele fogsz halni!

És mi van akkor, ha belehalok? Mások talán gumimacikkal küszködve váltak hősökké? Nem-nem, imádott kis belső hangocskám, ezt most mindenképpen végigcsinálom! Hogy mi lesz a vége, arra én is kíváncsi leszek. De hogy méltó lezárása lesz ez a küzdelemnek, arra aztán mérget vehetsz!

Indulás
Mert egy nap minden küzdelem véget ér… Kivéve az a harc, amely nem ér véget sohasem…
Nagyon remélem, hogy nem pont az én küzdelmem az…

Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Simun Vrocsek: A Pétervári háború

Metró 2033 Univerzum

Simun Vrocsek – A Pétervári háború

Pétervár

Kiadó: Európa

Magyar kiadás: 2015

Fordító: Iván Ildikó

Oldalszám: 591

“Én optimizmussal tekintek a jövőbe. A katasztrófáig még van legalább két évünk.”

Bemelegítés:

Nem, kedves Hawking professzor, a katasztrófa már régen bekövetkezett. Úgy hívják Simun Vrocsek és a tollából szakasztott tintalavina kishíján elég volt ahhoz, hogy fél Európát elborítsa a lángtenger. Legalábbis személy szerint engem annyira felcseszett: csak kicsin múlott, hogy nem ugrottam fel az első útba eső repülőgépre és ALLAHU AKBAR felkiáltással nem repültem bele kedves alkotónk lakásába.

Aki nem hiszi?

Járjunk utána rögtön a hátsó borítónak!

Pétervár, Petrográd, Leningrád – vagy egyszerűen csak Pityer: a város, amely egykor Péter cár parancsára nőtt ki a Néva-parti mocsaras földekből, hogy aztán a világ egyik legszebb városa legyen.

De most, a Katasztrófa után már Pityeren is az enyészet az úr. Pontosabban a meghibbant evolúció által létrehozott új lények uralkodnak a város romjai között: Pavlov-kutyák, szárnyas sárkányok, a mitikus blokádnyikok, melyekről csak annyit lehet tudni, hogy senki sem éli túl az összecsapást velük.”

nivegas

Egyes stalkertársak nadrágjában már valami biztosan megmozdult erre a fenti két bekezdésre, de csalódást kell okoznom nekik. A fentieket nagyjából annyiban körül lehetne írni, hogy egy fejezetnyi epikusnak szánt akcióorgia keretein belül Vrocsek nyakonfossa az olvasót egy vödörnyi Ivánnal.


A felszín ezer veszélyt hordoz, és nem is merészkedik oda senki, csak a legerősebb, legtapasztaltabb diggerek. És ők sem mindig térnek vissza.

Állj-állj-állj! Diggerek? DIGGEREK!? DIG-GER-EK!? Rendben, erről még beszélünk.


Ivánt mégis vonzza a felszín, olyannyira, hogy menyasszonya, Tánya féltékeny arra a fenti világra, melyet ő még sohasem látott. S amikor a mindig nyugtalan Metróban háború tör ki: új szövetségek jönnek létre, az emberek halomra gyilkolják egymást, és újra felosztják egymás között az állomásokat, Iván egy véletlenül összeverődött csapat élén minden eddiginél veszélyesebb expedícióra indul a felszínen.


Az atomerőműhöz akar eljutni – amely minden jel szerint még működik -, hogy blokád alá vont

állomásának áramot szerezzen.

Gratulálok, kedves Európa kiadó! Ebben a két bekezdésben össze is lehetett foglalni a cselekményszálat, sokkal több dolog egyébként sem történik. Le is tehetem a könyvet, már tudom a történetet. Sőt! Csak az utolsó két fejezetet olvasom el, hogy sikerült e neki… Hoppá, spoiler! Sikerült, történet vége!

Ennyivel nem úszom meg, ugye?

Ugye?

Hejj…


Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzum sorozatában Simun Vrocsek regénye az egyik legnagyobb siker: a népszerű sci-fi-szerző a legapróbb részleteivel együtt, áradó fantáziával festi elénk a pétervári metró bűzlő, nyüzsgő, kegyetlen világát.”

Igen, biztosan. A könyv fele egy kicseszett akcióorgia, szakadó végtagokkal, repedező fogzománccal és vak emberek székekkel püfölnek sötétségből kiváló hőérzékelős szemű szellemszörnyeket… Előreszaladtam…

De most, hogy megvolt a bemelegítés, bontsuk rögtön darabjaira azt a kivesézést és kezdjük el a lehető legepikusabban elküldeni mindezt a sok papíralapú cellulózhulladékot a kurva anyjába…

blackangelAzért valamit a Metróról:

A Metró 2033-at valószínűleg nem kell sok embernek bemutatnom, vagy ha igen, akkor az a kivételes egyén mélyen szégyellje össze magát.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb apokaliptikus és urban fantasy sikere, mely az orosz zsánerben mára magát eléggé kinövő ifjú író, Dmitry Glukhovsky névjegyévé vált.

Az eredeti könyv egy hosszas hányódtatás és többszöri újraírás által megedzett lapélű durrbele bomba volt, melynek minden egyes oldaláról ordított az a vérbeli orosz hozzáállás, mely körüllengte az egész kibaszott nukleáris holokausztot.

Bár drámai elemet keveset tartalmazott és nagyon a történet sem volt szövevényes, mégis az emberi lelki világot és a posztnukleáris környezetben tengődő szerencsétlenek életét olyan remekül mutatta be, hogy valószínűleg az évszázad egyik legnagyobb orosz regénysikereként emlékezhetünk majd rá a halárus ágyunkon.

Metro_2033_by_likvik

A könyv sikerét hamarosan egy a történetet nem túl jól adaptáló, de azért jó játék, illetve egy folytatás, a már sokkal kevésbé improvizált módon, mindinkább előrelátóan megszerkesztett Metró 2034 követte.

És persze később a kerítésszaggatóan überbrutális Metro: Last Light játék.

Minthogy hatalmas sikert elért könyvsorozatoknak dukál, úgy jelentek meg egyre-másra a fanok által össze(gányolt)szerkesztett saját elgondolások, melyeket Glukhovsky mester legjobb tudása szerint egy új antológiába, a Metró Univerzumban gyűjtött össze.

Az antológia eddig húsznál is több könyvet számlál és folyamatosan bővül.

Tartalmaz többek között orosz, ukrán, olasz, brit és belorusz átgondolásokat is, bár a hírek szerint már a német és a spanyol változatok is hamarosan papírra nyomatják magukat.

(Hősies elszántságomnak és főszerkesztői pozíciómnak köszönhetően már létezik a maga módján egy elég bő magyar univerzum is. Érdeklődöknek: Facebook –> Metro 2033 Hungary).

Nem is meglepő hát, ha az antológia hamarosan csonka hazánk véráztatta partjaira is elérkezett és a világító análkorbács először vastag gyöngyvirágtenger… basszus Ricz…

Szóval az elsőként megérkezett könyv Tullio Avoledo tollából zsongott elő és Az ég gyökerei címet viselte magán. Az elsősorban teológiai, illetve erkölcsi vonatkozásai mellett meglepően színvonalas és élvezhető olasz könyv félelmetes képett festett Róma és Velence lepusztult világáról, illetve a letolt gatyában meghalt Pápa sorsáról. Legnagyobb sajnálatomra a legtöbb fan (talán éppen a túlzottan nehezen emészthető stílusa miatt) nem adott neki túlzottan vastag pontszámot, de üsse kavics. Kevés veréb néha többet fosik.

Ezt követően került ki a sorozat legjobb(nak tartott) könyve, az Andrej Gyjakov által írt Fény felé, illetve a Vissza a sötétségbe. Sokan fenyegettek már meg kövezéssel a véleményem miatt, de míg az első könyv talán valamivel az átlagos akcióregények fölött lebegett egy hangyafasznyival, addig a második könyvben tapasztalható akció/ krimi párosítás nagyon nem jött be és a főgonosz karakterén kívül egy eléggé felejthető alkotás lett belőle.

Eltelt másfél év, hideg tavaszba fordult a langyos tél és Qtya hadúr 2015 februárjában (kikészülve Vlagyimir Vaszilijev Halálos Zónája után) leadta rendelését az andalítóan fos címet kapott Pétervári háborúra, Simun Vrocsek tollából.

 

Hogy a pokol ezer kénköves kétharmados vas-zuhataga hullott volna akkor a nyakamba!

StalkerQtyaKönyvet borítójáról:

Miután az előző Metró könyvek esetén a borítók kifogástalan minőségben és gyönyörűségben tetszeleghettek a polcomon, addig ebben az esetben… Hát ez az eléggé furcsán összeállított gigászi székesegyházfaló bestia arc mostanában talán valahol a könyvkéreg egy alsóbb tartományában fortyoghat, valahol az Antigoné diákkönyvtáros kiadása mellett…

Nos ez szerintem elég széles képet fest a borítóhoz fűződő viszonyomról.

Nem elég hogy ronda, de még a fél történetet is elpofázza már csak a hátoldalán olvasható ajánlóban, szóval több szót nem is igazán érdemel.

Utóirat: Nincs metró térkép… Navigálj a leírások alapján, hülye magyar…

Pár szó a nyelvhejességről:

Jól olvasod, direkt írtam hejességet.

Gondoltam hű leszek az alapanyaghoz és inkább úgy fogom fel az egészet, hogy körülírom a legnagyobb hibákat.

Tehát főhősünk, Iván, neve valamiért túlzottan is gyakorta bukkan fel egy oldal hasábjain. Mivel az Iván egy egyszerű név, így Iván nevének megjegyzése valószínűleg akkor sem okozhatott volna komoly nehézséget, ha Vrocsek nem említi meg Iván nevét minden egyes bekezdésben.

Iván neve még akkor is sokszor felmerül, amikor Iván teljes egyedüllétben trappol egy húsz éve kihalt metróállomáson, aminek egy főre vetíthető lakossága éppen Iván.

A helyrajzok és nevek is elég furcsák.

Említést érdemel, hogy Vrocsek könyve egy helyszínen, vagyis Pityerben játszódik Gyjakov két kalandregényével, tehát érdemes lett volna talán a magyar kiadás fordítóinak esetleg egyeztetnie, amikor a frakciók és különböző csoportosulások nevét összeállították.

Néhány esetben azért sikerült belőniük az egyszerűbb politikai érdekcsoportosulások neveit, de azért a már bonyolultabb nevek kifogtak rajtuk és ez meg is látszik.

Önmagában a történetről, avagy a nagy büdös semmiről:

Igen, szóval hősünk (Iván) egy kihalt állomásra bandukol nászajándékot zsákmányolni a zasszonynak. Mire hosszas hányódtatások és kocsonyaszerű hentai csápos pornószörnyekkel való eposzi küzdelmét egy menőnek szánt hozzábaszok valami robbanékot a genyához és magamra robbantom az éppen összeomlófélben lévő állomást mozdulattal befejezi és hazaér, meglepve kell tapasztalnia, hogy valakik hát bizony elrabolták perifériás kis oázisának áramadó dízelgenerátorát, meg kell hát keresni a gaz tolvajokat.

Furcsamód kiderül, hogy talán egy szomszédos birodalom felelős a generátor elrablásáért, lesz is ebből nagy bonyodalom, hiszen a pityeri metró egész azon tájéka fegyverre kél és jó keresztényként elindul gyilkolászni.

Hogy egy nagy birodalom miért is tulajdonította el éppen az Ő generátorukat, illetve mi szüksége is volna nekik arra, azt a kérdést persze a könyv negyedében nem teszik fel és persze váratlan mennykőcsapásként éri hősünket a hír (mint már előre megtippelhettek sokan): a generátort az állomás szövetségesei raboltatták el, hiszen így akartak egy háborút csiholni az ellenkező birodalommal szemben és egy egységes metrót létrehozni a szövetségek felélesztésével.

Ez nem spoiler, mert valami különös oknál fogva nekem már akkor elkezdett leesni a dolog, amikor az író külön kedvesen kiemelte, hogy csak EGY ŐR vigyázott a generátorra, az is degenerált volt.

Kiszámíthatatlan történeti misztikum?

Nincs!

Kafa!

Persze ebben a mederben is kezd el haladni a történet. A mindezekért óbégató Ivánt hűvösre teszik (értsd: Hasbalövik, mert a feje az luxus és a pulzusa ellenőrzése nélkül kidobják egy helyre, ahol biztosan megtalálják) és ami ezután következik, az csupán egy laza bosszúállós regény, tele mindenféle marhasággal és olyan dologgal, amit talán jobb is volna nem leírni.

A lényeg, hogy ha valaki a történetre kíváncsi, az inkább csak felszínesen fussa át az első fejezeteket, hogy tudja is mi az ábra, aztán a második könyvnél kezdjen igazán bele.

Mint az kifejthető, a történet végre éledezni látszik a három részes könyv második felénél, de csak azért, hogy aztán a harmadik rész végéig kifulladjon és elnyelje az egészet a Mirai Nikki-re hajazó kíméletlen DAFUQ!? élmény.

Értsd: Mindenki meghal valami miatt bármiféle logikai vagy dramaturgiai ok nélkül és mire végre az ember elér a semmitmondó epilógusig már valószínűleg jól kiszámolta a könyv és a kuka közötti pályaadatokat a minél pontosabb célzás érdekében.

Tehát a történet körülírható egy kiöregedett házaspár szexuális életére alapozva:

“Várjá, mingyá’ beindul… Ezaz, feláll az… Oké, most aztán bevadulok! Igen, érzed!? Érzed!? Oké, most akkor gyorsan elmegyek. Kész vagyok, kapcsold le a villanyt.”

Tehát ha a könyv történetét egy mondatban kellene körülírnom: Viagra nélkül élvezhetetlen.

Az élet, a világmindenség meg a karakterek:

Iván karaktere főhősi mivolta ellenére úgy ahogy van súlytalan, nem létezik.

Összességében összefoglalható azokban, hogy összeszedték mindazon férfias sztereotípiákat, melyekkel egy középkorú autószerelő rendelkezik, mellépakoltak egy kevés fegyverekhez, illetve általános iskolai kémiához járó szakértelmet és az egész üveget megtöltötték sóderral, hogy ne tűnjön fel, hogy nincs az egészben semmi méz.

Versus

Annak idején Glukhovsky könyvében Artyom pont azért volt jó karakter, mert míg részben az író akkori énjének lelki világát volt hivatott képviselni, egyszerre volt pont úgy összeszerkesztve, hogy az olvasó igazán a szerepébe tudja képzelni magát. Tehát pont az a semmit sem tudó karakter, akit igazán meg tudott kedvelni az olvasó, hiszen vele együtt kellett felfedeznie a moszkvai metró sivár és kegyetlen világát.

Ugyanez volt igaz Gleb-re is Gyjakov első könyvéből.

Mit adott nekünk Vrocsek?

Mit kaptunk főhős címszó alatt?

Mit is tudtunk meg Ivánon keresztül a metró világáról?

Na, ki böki ki a választ?

Hé! A semmi azért kicsit túlzás lenne. Megtudtuk például, hogy a karbidlámpa kék lánggal ég.

Tehát hanyagoljuk, tegyük Ivánt takaréklángra.

Következzenek hát azok a karakterek, akiknek a jelleméről a Metró széria mindig is mesteri rajzokat tudott összeállítani, mégpedig a mellékszereplők!

Az eredeti könyvben Artyom utazását számos furcsa, mégis a maga módján kedvelhető és hihető karakter követte végig. A felszínen nevelkedett nagyöregtől egészen Dzsingisz kán utolsó reinkarnációjáig, mindenkinek megvolt a maga szerepe a történetben és éppen emiatt kell minden egyes írónak felkötnie a gatyáját metró regény kapcsán, ha mellékkarakterek írásáról van szó.

Avoledo jól keverte a kártyákat és Az ég gyökerei svájci gárdája, illetve a különböző helyszíneken felbukkanó groteszk alakok sokasága végül képes volt egy egybefüggő egészet alkotni és tényleg színes gárdát felvonultatni, míg Gyjakov… míg Gyjakov… Hagyjuk…

Ezzel szemben Vrocsek?

Tudjátok volt egy karakter a könyvben, aki egész sokat szerepelt, állítólag a fél könyvben követte hőseink kompániáját egészen a végső nagy összecsapásig.

A kedvetekért kigyűjtöttem ennek a legendás és megismételhetetlen karakternek az összes elhangzó mondatát:

“Menjetek, én majd feltartom őket!”

Úgy érzem ez kellően leírja mindazt, hogy a pofátlan történetvezetés és a semmitmondó jellemű főhős mellett felbukkanó kicsit is érdekes karakterek kompániája egyenlő Mjóafjarðarhreppur teljes lakossága mínusz harmincöttel, vagyis KETTŐ!!!

Két kibaszott, jellemre talán valamit adó karakter az egész műben, név szerint: Enigma és Überführer!

Előbbi egy megvakult stalker (digger), aki hosszas stalker lét után kényszerült nyugdíjba és vált valami módon elég fura emberré. Mint mester stalker különös kapcsolatot ápol a körülötte elterülő világgal, illetve a megmagyarázhatatlan metró misztikumokkal is van egyfajta belsőséges kapcsolata.

Kicsit olyan, mint az eredeti könyvben felbukkanó és sokak kedvenc karakterévé váló Kán, már csak titokzatossága miatt is. Igaz, ezt a végén Vrocsek magyarázkodással nyakonfossa, de azért a szándék megvolt benne.

A második karakter, Überführer (neve ellenére kopasz kommunista) egy magára elég keveset adó alkoholista zsoldos, akinek kompániája a már fent kivesézett háborúban vész el, így feneketlen bosszú és italvágya hajtásában válik az egyetlen olyan karakterré az egész kicseszett regényben, aki méltó befejezésben távozik majd az élők sorából… Pillanat, el kell égetnem valamit…

Tehát összességében a karakterekről: Milyen karakterek?

S.T.A.L.K.E.R. Avagy Piknik Vrocsek pofájában:

Hol vagytok stalkerek?

E könyvet bíztam rátok!

És érkezik a válasz… Érkezik…

Getoutofhere

Basszus, hova lettek a stalkerek?

Mármint úgy a szó valódi értelmében… Tehát nem mint szakma, hanem mint életstílus.

Mert a stalker egy életstílus… Ezt Róka is megmondta annak idején.

Ezt Strelok is megmondta, ahogyan Hunter és Melnyik is.

De kik azok a diggerek? Kik azok a diggerek?

Vrocsek, most kreatív akartál lenni? Komolyan megpróbáltad?

Egy fél évszázada beidegződött, a szó minden értelmében menő és a világot átütő erővel rendelkező szó lényegét átültetni egy olyan angolságát is borzasztóan felvállaló szóval, mint a digger…

Vrocsek, nyugodtan kinyalhatod a stalker seggemet!

Minden amitől Metró a Metró:

A metró fogalmának meghatározásához elég annyit tudnunk, hogy az apokalipszis után húsz évvel sínylődő Világ, a különböző misztikumok és az urban fantasy elemek közé vegyülő science fiction pöttyök adták az egész igazi esszenciáját, ami miatt az ember valóban át is érezhette, hogy mit is művelt magával ez a jobb sorsra érdemes faj, mivé is alacsonyodott le.

anomaly

Elpusztítottuk a túlvilágot?

Megöltük Istent?

Leromboltuk a Poklot?

Nos, ezek az egyszerű filozófiai kérdések úgy ahogy vannak nincsenek meg a Pétervári háborúban, tehát így végső rúgásként egyetlen tény világítson itt neonfényekkel: A Pétervári háború minden, de nem Metró!

Úgy az egészről:

“Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzum sorozatában Simun Vrocsek regénye az egyik legnagyobb siker: a népszerű sci-fi-szerző a legapróbb részleteivel együtt, áradó fantáziával festi elénk a pétervári metró bűzlő, nyüzsgő, kegyetlen világát.”

Tehát most ezt vegyem komolyan?

Az egyik legnagyobb siker az egész szériában ez a förmedvény, aminek magyar kiadása csak teszi és teszi rá a lapátokat a trágyahegyre?

Az áradó fantázia alatt értsem az egész történetet felölelő Ivánozást és menőnek szánt akcióorgánumot, ami talán elmenne egy fapados német krimisorozatban, de a Metró 2033 égisze alatt eléggé kellemetlen. Mindinkább maga a tény, hogy pont ezt a valamit szánták magyar kiadásba. Nincs eléggé lenézve a stalker stílus magasabb körök által, de még tegyük rá azt a bizonyos lapátot is.

NoooTaps-taps!

Végső értékelés:

Stílus: 1/5

Történet: 2/5

Karakterek: 2/5

Összességében: 2/5