Címke: Andrej Gyjakov

Könyvkritika Qtya koponyájából; Jezsi Tumanovszkij: Agyar

Cím: S.T.A.L.K.E.R. – Agyar

Eredeti cím: Qtya sehol sem találja

Író: Jezsi Tumanovszkij

Eredeti kiadás: 2007

Magyar kiadás: 2016

Fordította: Sándor Gábor

Kiadó: Metropolis Media

Oldalszám: 264

Honnan ez a nem létező harci kedv:

Hölgyeim és jobbára uraim, a most következő könyv bemutatása sajnálatos módon messze nem lesz olyan hosszasan taglalt és minden fontosabb veséjében megkéselt, minek tekintetében a soron következő S.T.A.L.K.E.R. kötet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hosszú bemutatót készítsek róla.

Ez a könyv ugyanis rövid. Nagyon rövid és a cselekmény maga is pörög egy olyan szinten, hogy két-három óra alatt könnyűszerrel kiolvasható. Ugyan más okok is közrejátszanak a soron következő kritika rövidségét illetően, azonban ezeket most így az elején nem lőném le bojlerrel.

Szóval nyugodtan dőljön hátra mindaz, kinek van támla a székén (csak mert az enyém pont most törött el a kritika elkezdése előtt), helyezze magát kényelembe és készüljön fel az ismeretlenre.

Hölgyeim és uraim, Agyar!

MondoCon lovasa:

2016 márciusában eléggé el voltam havazva nem egy dologgal. Többek között a MondoCon-ra szervezett Metrós csapattalákozó nagy összeröfögésével, a sztalker cosplay tökéletesítésével, a haldokló laptopom életbentartásával és még sorolhatnám mi mindennel. A lényeg az, hogy amennyire napi tizenkét helyett csak tizenegy órát ültem az internet előtt, úgy sehogy sem sikerült belebotlanom a Metropolis Media reklámkampányába, ami az új STALKER fankötetet, az Agyart sztárolta.

Bezzeg a Halálos Zóna… Én barom már az első reklámok után előrendeltem és alig vártam a megjelenést, annyira hogy a kiadás csúszása ellenére is bementem a postára, hogy megkérdezzem, biztos nem jött e meg az a fránya könyv…

És Qtya ebben a pillanatban jött rá, hogy a benne élő naiv kisgyerek utolsó még élő megnyilvánulását maga Vlagyimir Vasziljev ölte meg… Ha tudná az a terebélyes orosz faszkopasz, hogy mit művelt…

Szóval éppen a 2016-os, tavaszi MondoCon-on barangoltunk a csapat pár tagjával, amikor az egyik könyvstandon Petya kollega kiszúrta, hogy egy addig azonosítatlan objektum jelent meg a radaron és csakis arra vár, hogy valaki (Én) megmagyarázzam a jelenséget, felfedjem titkait, röhögjek, vért köpjek, kritikát írjak… Tudjátok, a szokásos.

Eléggé vonakodtam attól, hogy egyáltalán megfontoljam a vásárlást, de végül a 30%-os kedvezmény és maga a tény, hogy a könyv elég vékonyka volt, megvettem.

Később pedig szörnyülködtem, látva hogy az Agyar mellett nagy könyvkupacokban álló Halálos Zóna és a Duplikátor gyermekei látványos módon megfogyatkozott a nap végére.

“Ez már a vég.” – KennyTheOne

Üdv a Zónában, bár mégsem:

Jezsi Tumanovszkij kötete azért is furcsa termés, mert eléggé korai érésnek minősült.

Tudni kell erről a könyvről, hogy a Shadow of Chernobyl megjelenése előtt (szolid 5 évvel) a GSC-s srácok egy novellapályázatot írtak ki, hogy az addig kiadott játékinformációk alapján minden magát elég jó írónak képzelő rajongó megpróbálhasson valamit hozzátenni a frissen megjelenő S.T.A.L.K.E.R. univerzumhoz. Ezen a pályázaton nagy meglepetésként robbant, hogy Józsi Turmix egyenesen egy egész regényt hozott össze a szűkös határidő alatt, ami annyira megtetszett a GSC fejeseinek, hogy azon nyomban győztesnek is hírdették ki és közre is adták a regényét.

Na most, kérem szépen. Ezek szerint ez az ELSŐ megjelent STALKER fanregény. Tehát ha megjelenés szerint kerültek volna fordításra a fanregények, akkor ennek kellett volna először kijönnie magyarul. De nem, megkaptuk helyetett Vaszi Faszit.

Szóval a könyv egy időben jött ki az első STALKER játékkal, így annak univerzumával ha mutat is hasonlóságokat, ennek ellenére bizonyos dolgokban gyökeresen eltér. Ezekre az eltérésekre nagyon nem fogok majd kitérni a kritika alatt, ugyanis a legtöbb nagyobb eltérésnek nincs komolyabb jelentőssége a cselekmény szempontjából, a kisebbek meg elég jelentéktelenek.

Minden könyv a borítójával kezdődik:

Oké, a borító szép. Ennyit tudok elmondani róla.

A Duplikátorral ellentétben végre egy olyan képet használtak, ami a STALKER világához köthető és a Halálos Zónával ellentétben nem mostak rá olyan undorító neonzöld betűket sem. Ez a borító tisztességesen megoldott és csak azért nem mondom tökéletesnek, mert nem eredeti munka, hanem egy játékhoz kiadott hivatalos háttérkép újrafelhasználása

“A stalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába. Úgy vonzódik hozzá, mint gyermek az anyjához, mint vadállat az itatóhoz, mint virág a naphoz. Nem tudja, mit eredményez az útja, csak azt, hogy kezével rejtélyeket és szentségeket fog kiszakítani a Zóna méhéből.

Néhány év után a stalker függővé válik. Nem élhet a Zóna nélkül. Nem tud meglenni a halálos kockázat nélkül, az őt körülvevő csend nélkül, a feje fölötti bágyadt napfény nélkül. Próbáld meg fél évre bezárni a négy fal közé, és megtapasztalhatod, milyen a stalker a Zóna nélkül.

Pedig folyamatos küzdelem az élete: ki a fogát hagyja ott, ki csak valamelyik testrészét. Stalker volt, de most nyomorék, aki már nem mehet a Zónába. Végzete arra ítélte, hogy ott éljen a közelében, hallja hívását, lássa, ahogy szerencsésebb bajtársai elmennek és visszatérnek, s meghaljon a vágytól, mely már soha sem válhat valóra.

A legtöbb stalker életében eljön a végső összecsapás ideje is, amikor határoznia kell: boldogan hal meg a csatában, vagy életben marad, emberi roncsként. Ez egy nagyon fontos döntés, mindenki a saját képességei szerint hozza meg: megtáncoltatni ellenségeit egy halálos forgatagban, és egyesülni velük a Zóna időtlenségében, vagy feladni egy részt saját belső világából, és megmenteni azt, ami ezután már alig ér valamit: az életét.

Az igazi stalker megérzi, amikor eljön a végső csata ideje. És ezt mindenki másképp éli meg. De ha felfogtad, ha megragadtad, ha beléd ivódott, akkor neked már semmit sem kell elmagyarázni. Az utolsó pillanat, átitatva a csata gyönyörűségével – mi lehet ennél szebb? “

Ez a hátszöveg egy az egyben a könyvből kölcsönzött idézet. Régóta mondom, hogy vonakodom az olyan könyvektől, amik megpróbálják azzal eladni magukat, hogy mindenféle ajánlót, meg hatásvadász spolierezést nyomnak a hátlapjukra. Nekem így már egy hatalmas piros pont, hogy nem mindenféle random monológok, vagy ismeretlen írók ajánlásai vannak rászarva, hanem a könyv előre megmutatja, hogy mire is lehet számítania annak, aki megveszi és ez így tökéletesen rendben is van.

Agyar a játékban:

Agyar neve ismerősen csenghet a játékosok számára. A játékok univerzumában ugyanis Strelok csapatának tagjaként volt ismert. Egy furcsa, magában motyogó alakként említi a kevés forrás, illetve egy technikai zseniként, aki a Zónában guberált alapanyagok segítségével bármit képes volt összerakni. Ez onnan derül ki, hogy az atomerőműben található titkos ajtó feltöréséhez az Ő által hátrahagyott dekódert kell alkalmazni.

Mellékesen még tudni lehet róla, hogy Strelok csapatában egyedül Ő használt exoskeleton szervóruhát, amit a Pripyat-i sírja kirablása során vehetünk magunkhoz. Igen, a sírjából, ugyanis nem sokkal a Clear Sky eseményeit követően valaki (feltehetően Heg, a sebhelyes zsoldos) megöli.

Ezt követően Szellem eltemeti, de nem tudni, hogy hova. Ugyanis a Shadow of Chernobyl-ban két sírhelye található: az egyik Pripyat-ban, a másik pedig a Katonai raktárak melletti elhagyatott faluban. Feltehetően ez egy véletlenül bennmaradt hiba a játékban, bár lehet hogy csak két sztalker, akik ugyanazt a becenevet használták. Mindenesetre a szervóruha a Pripyat-i sírból szerezhető meg, így én magam a kánon szerinti sírhelyet is oda teszem.

Sok más ezen kívül nem derül ki róla. A róla készült egyetlen képen is pusztán hátulról látható, így arról csak annyit lehet kideríteni, hogy elég kétajtós szekrény alkata volt, illetve szemmel láthatóan borotválta a fejét. Ezek alapján a kánont annyira nem ismerők jogosan tehetik fel a kérdést, hogy akkor ez a fickó miért is számított nagy karakternek? Nos, itt magam is be kell erősítsek, egyáltalán nem volt szinte semmilyen karaktere a játékok világában. Nem is volt lehetőségünk a vele való találkozásra, azon túl hogy a Clear Sky eseményei során követhettük egy ideig a nyomait, míg végül elege nem lett abból hogy valaki a nyomában koslat és egy alkalmas helyen egy claymore akna bevetésével sikeresen elvette a játékos kedvét a további kergetőzéstől.

Agyar a regényben:

A regény és a játék univerzuma közötti eltérés rögtön észrevehető a főhős karakterén. Agyar ugyanis a regényben egyáltalán nem az a műszaki zseni, akit a játékban meg(nem)ismerhettünk. A könyvbéli Agyar ugyanis egy amolyan „sztalkersámán“. A hivatalos kánonban talán a megjelöltekhez lehetne a leginkább hasonlítani, azon sztalkerek ritka csoportjához akik valami módon spirituálisan összefonódtak a Zóna lényegével, megértik annak természetét és képesek anélkül ép állapotban tartani a seggüket, hogy fél tonnányi acélba és kevlárba öltöznének, valamint magukkal hordoznának egy Agáta névre keresztelt kalasnyikovot.

Ugyan a sztalkersámánkodás mibenléte rögtön felébresztene bennem egy kérdezősködő kisördögöt, aki a Coelho idézeteket hallván a röhögés energiájából táplákozik (vagyis a minden emberben ott élő kicsi Ricz-et), azonban ezt rögtön képes volt elhalgattatni valami és kritikusi énem most szégyenében megszólalni sem mer.

Egyszerűen imádom a regénybéli Agyar stílusát!

De hát… Tele van röhejesebbnél röhejesebb akciópornózással…

Nem érdekel! Egy sztalker aki a Zóna határán, egy teraszos kunyhóban lakik és akkora arc, hogy ha a helyzet megkívánja akkor akár hagymákat is kész használni hogy utat találjon az anomáliák között, az itteni Agyar nekem csak imponálni tud!

Sztori, mint meséli az önmagát:

A történet epizódszerű, egészen pontosan négy nagyobb részből áll, melyeket az Agyar körül folyamatosan halmozódó és egyre furcsább események hálója sző össze.

Az első történet maga Agyar egy átlagos utazásával kezd a Zónán belül, ami végül két titkozatosan felbukkanó alak, egészen pontosan egy a Zónán belül végzett körútja során lezuhant ukrán bürokrata, illetve a megmentésére érkezett csapatból egyedül megmaradt parancsnok miatt kezd el bonyolódni. Agyar elvállalja, hogy segít kijuttatni a Zónában teljesen életképtelen aktakukacot, ám a hamarosan nyomukba eredő kutyafalka eléggé megbonyolítja a dolgokat.

Nagyjából ennyi ennek a résznek a története, annyira nem is hosszú hogy elhúzzam vele itt az időt. Ami eltérés itt taptasztalható, az a mutánsok viselkedése, illetve a fajtája. Többek között az óriási hordákban támadó fekete kutyáké, akik (hála a kurva jó égnek) sohasem bukkannak fel a játékokban.

A második történet ennél már furcsább egy kicsit… Ugyanis felbukkan egy magát Gárdistának becéző alak, aki mindenképpen rá akarja venni Agyart arra, hogy elkísérje őt a Zónába, hogy ott csináljon valamit és…

Mond ki!

De nem akarom…

Mond csak ki, nem szégyen…

Amilyen istenes mindfuck kerekedik ennek a fejezetnek a végére, az egész egyszerűen nem emberi közegből való. Talán egy, az Androméda galaxisban tenyésző hétpupú mutáns csigaivadék megérti a cselekmény logikáját, de ezt a második „fejezetet“ én inkább úgy-ahogy van kivágtam volna az egész történetből.

Sajnos már elég régen olvastam a könyvet…

Ki gondolta volna!

De még így is elég tisztán emlékszem arra, hogy mi is történt. Gárdistáról lassan kiderül, hogy igazából Zónán kívüli telepaták küldötte, akik azért indították útjára, hogy megtalálja a Zóna területén tenyésző telekinetikus mutánst, aki a Zónán kívül munkálkodó telepatikus sztalkerek elméjére veszélyt jelent. Gárdista be is akart jutni a Zónába, ehhez pedig bevetette telepatikus képességét, hogy meggyőzze vele Agyart és ezen kívül még olyan faszságokra is felhasználta, minthogy elhitette vele, hogy a zsákjában lapuló tíz tonnányi éles lőszer igazából löncshúsos szendvics, illetve amikor beszélgettek igazából nem is beszélgettek, csak a telepatikus hatalmánál fogott Gárdista beszélgetést színlelt, hogy Agyar a fejében azokat a mondatokat vélje hallani, amiket szeretett volna…

Te jó ég, megfájdul a fejem!

Az enyém is…

Hé, várj csak! Itt a bizonyíték!

Mire?

Hisz ez egy tevepatás képesség! A könyvnek saját tudata van! Képes behatolni az agyadba és ott azt az érzést kelti, hogy amit olvasol az jó, közben pedig…

A második faszságot kivéve tényleg nem egy rossz könyv.

Jaj ne, elkapta Qtyát!

Tényleg amúgy. Ez az a rész, ami nagyon elrontja úgy az egészet, hogy erős közepesnél sajnos nem tudom jobbnak mondani. A telepatikus hülyeség túlerőltetése itt nagyon rossz hatással volt az egész koncepcióra amire a regény épült és ez csak tovább rombolta azt az amúgy jó felépítményt, amire később ráépültek a soron következő…

A harmadik rész volt nekem úgymond az, amitől nagyon sokat vártam. Rögtön kezdve azzal, hogy a Zóna valami rejtélyes okból kifolyólag hirtelen terjeszkedni kezdett és alig egy éjszaka alatt bekebelezte Agyar tanyáját, illetve a közeli ukrán városkát is (gondolom Szlavuticsot, vagy Csernyigovot). Itt ez a rész nekem kifejezetten tetszett a kezdésekor, ahogy Agyar az anomáliákkal borított házában próbált hozzáférni a szétszóródott holmijaihoz, illetve ahogy a spájzból szerzett füzérről lopkodott fokhagymákkal határolta körbe a ház belsejében felbukkant anomáliákat. A pusztulás mértéke, a levegőben felbukkanó anomáliák miatt megdöglött madarak, a kipusztult háziállatok, a kiterjedt Zóna által széttépett szomszédos tanyák képe nagyon hangulatosra festette a harmadik fejezetet. Itt éles váltást jelentett a felbukkanó Szolgálatos osztag, az ahhoz való ideiglenes csatlakozás, az akaratlanul verbuválódott csapaton belüli paranoia, majd a téranomáliában való kilátástalan kiútkeresés.

Hogy is hívták a Szolgálatosokat?

Várjá, a nevük… Volt valami Örmény, vagy… Örkény… Mondjuk így már értem ezt a cuccot a döglött lóval és a repülő madarakkal…

Aha, szóval ennyire tetszett?

Az hogy nem volt megjegyezhető karaktere a szolgálatos katonáknak sajnos elég komoly negatívum ennél a résznél. Habár Agyar ismét odatette magát, ahogy a térbuborékban való eltévedést követően egyszerűen leült a tűz mellé szalonnát sütni, amíg a szolgálatosok őrülten keresték a kiutat az erdőből, miközben mindig ugyanahhoz a tábortűzhöz jutottak vissza, illetve Agyarhoz és az Ő sülő kis szalonnájához.

Na de ne feledjük!

Jaj, hagyjál már békén! Most muszáj?

Igen, muszáj!

Szóval ezt a részt is halovány cseszésként éri az, amikor végre kijutnak a kitágult Zóna határai mögül, a hadsereg összegyűtji a túlélőket, majd elkezdődik valami „halálos méreg van benned ami megöl ha nem lopsz nekem negyvennyolc órát“ szál. Magyaráznak valamit egy másik Zónáról a Zónán belül, ami nagyjából akkora igazság, mint hogy a nők vagináján belül található még egy pina.

És még csak ne is említsem a római légiósokat, ugye?

Jaj, hagyj ezzel békében, nem akarok arra a részre emlékezni!

MOND!!!

A hadsereg kényszeréből kifolyólag Agyar be is hatol ebbe a belső Zónába, aminek áltudományos paraméterei legalább annyira érdekfeszítőek mint a Lajtabánság-i bélyegek történelmével foglalkozó történészprofesszor előadása a Hajdúböszörményi falunapon.

Ehhez társul a szokásos Gyjakov-i főgonosz (ugyan az író nem Gyjakov és ez a könyv korábban jelent meg, de egész egyszerűen a csávó olyan kontrolcé, kontrolvé hogy az nem igaz) ripacs genyasága és ennyi volt a harmadik…

Az alternatív dimenzióban tenyésző földönkívüli sztalkerek és a római légiósok?

Hagyjál már ezzel békén!

Csináld!

Szóval az egész jól indult, majd megcseszett, de legalább hangulatos, viszont arányaiban fostos fejezet végén kiderül, hogy a Zónán belüli Zónát idegenek hozták létre az emberiség elpusztítására, ugyanis kiderül, hogy a Zóna igazából átjáró egy párhuzamos Földre, ahol szintén van egy ilyen átjáró Zóna, ami az idegenek otthonát szintúgy pusztítja. Ezért a ZUFÓK általjöttek az emberi világba, hogy megsemmisítsék azt és ezáltal bezárják a kaput, hogy ne szökjenek ki a tyúkok.

Ezeket pedig a kiválasztott Agyarnak kellett megállítania úgy, hogy az ukrán földbe évezredek óta eltemetett lelkeket feltámasztotta a Zóna és seregbe szervezte a ZUFÓK ellen. De ez a Wehrmacht katonáktól kezdve a napóleoni sorgyalogságig, a második magyar hadseregig, a teuton lovagokig elmegy, sőt, még egy római légiós is felbukkan a sorok között, ami nekem végleg betett valamit, ami után már csak arra emlékszem, hogy megint azon a rohadt Mátészalka-i fenyőfán gubbasztok és megint kihívták miattam a tűzoltókat.

Sajnos ez van, mindig jól kezdődnek a fejezetek, de mindig kikerekedik a végükre valami, ami miatt….

Negyedik fejezet!

Negyedik fejezet… Hát huhh… Miután Agyar által állította meg a ZUFÓKAT váratlan valakik (fél évvel később) vérdíjat tűznek ki a fejére, ami miatt az egész Zóna biznisz group a nyomába ered, a Szolgálatot kivéve, akik tudtak a ZUFÓK ellen végrehajtott hősies csatájáról, így a védelmükbe vették.

Nem azt mondom, hogy tökéletesen megfelel nekem ez a szituáció és a szabadságosok kapják be. Nem! Helyette azt mondom, hogy nekem ez a szituáció tökéletesen megfelel és az összes szabadságos hülyegyerek térdeljen le előttem bevazelinezett szájpadlással és…

QTYA!

Szóval a Szolgálat kivételével az összes klán Agyar nyomába ered, ami hamarosan állandó összecsapások színhelyévé teszi a Zónát. Agyar mi mást tehet, arra a helyre menekül, ahova bajban lévő sztalker menekülhet (természetesen az Ingoványba). A cselekmények sorozata ekkorra már annyira megkettyintették az agyát, hogy egyfajta üdvözült állapotban járja a mocsarat, érezhető rajta hogy a Zóna valóban megjelölte őt és a kiválasztottak szűk rétegéhez tartozik. Ezt a kis elmélkedős részt szakítja félbe pár katonai sztalker és a banditák összetűzése Agyar fölött, ami végül ahhoz vezet, hogy a sufnigyártott főgonosz újra felbukkan és elragadja magával főhősünket, akinek a segítségére egyáltalán nem tud sietni a Szolgálat, lévén megfeszített erővel védekeznek a támadó klánok túlerejével szemben.

A főgonosz (valami Rideg, a fene tudja már) el is cipeli Agyart a körözvényen feltűntetett helyre és akkor kiderül, hogy ez nem más miatt történt, mint a gonosz ZUFÓK miatt, akik közül sokan a Földön rekedtek, miután Agyar legyőzte a támadó seregüket és hogy haza tudjanak jutni, az őket ott tartó Agyarnak meg kell halnia. Így hát Agyar végső önfeláldozásként átlép az átjárón és itt a vége, fuss el véle, törjön le a faszod vége.

Minden dolgok értelme ott rejtőzik, hol azt nem is sejtenénk:

Hát huhh… Mit mondjak erről az egészről?

Értékeld!

Az író stílusa kielégítő, a fordítás pedig ezúttal jól sikerült. Nincsenek a Halálos Zónában még meglévő félrefordítások, így hát úgy tűnik, hogy a duplikátorral kezdődően sikerült révbe terelni a fordítást. Sándor Gábor ugyan továbbra sem lopta be magát a szívembe, de a stilisztikai megformáltság megfelelően sikerült, szóval panaszom nagyon nem lehet rá.

A karakterek Agyaron kívül nagyon nem léteznek, de egy 300 oldalt sem elérő könyben ezt meg lehet bocsátani, pláne mert a főhős karaktere elég jól ki lett dolgozva.

És most jön.

A történet pedig… Amilyen kecsegtetően kezdődik mindegyik rész, olyan marhaságba is fullad néha a befejezés. Az első rész még egész jó, a végén lévő fordulat is szépen ki volt dolgozva, ahogyan a negyedik rész is jó volt. A probléma a másodikkal és a harmadikkal volt, amik annyi faszságot tartalmaznak önnön magukba tömörítve, hogy ha azt részecskegyorsítóban ütköztetnénk, akkor kapnánk egy, a fekete lyukkal egyenértékű pusztításra képes jelenséget: A faszlyukat!

A telepatás hülyeség a második részben, illetve a Zónán belüli Zóna az idegenekkel már tényleg felcseszi az ember agyát, a légiós pedig egyenes ütemben végrehajtott offenzíva volt az agyérgörcs kikényszerítésére, azonban…

Azonban mi?

Ez egy egész jó könyv.

Qtya… Jól vagy?

Lehet csak az elődeiből visszamaradt poszttraumatikus stressz mondatja ki ezt velem, de Vaszi Faszi kontármunkásságához viszonyítva ez a könyv továbbra is egy mestermű. Itt azonban a REKT nem a könyv minőségibb kidolgozása, vagy a sokkalta sztalkeresebb tartalma miatt következik be, hanem egyetlen egyszerű és szolid tény miatt:

Tumanovszkij úgy írta meg a regényt, hogy szinte semmit sem tudott a játékról. Az első kiadott Dev infókban még szerepeltek űrlények, meg hard sci-fi vonal is, ami valószínűleg ezt az idegenes hülyeséget kitermelték magukból. Azonban maga a tény, hogy Tumanovszkij kollega gyakorlatilag zéró információval, első regényeként, mindössze saját kreativitására hagyatkozva JOBB REGÉNYT ÍRT, mint a kipróbált írónak minősülő Vasziljev, aki mögött ráadásul még ott ült több gigabájtnyi, interneten bármikor elérhető információ, na az aztán már tényleg valami egészen botrányos. És ez az a REKT, ami megismételhetetlen és aminél jobbat még nem pipáltam életemben. Jezsi Tumanovszkij, megjegyeztem a neved!

Végső értékelés:

Stílus: 7/10

Történet: 5/10

Karakterek: 7/10

Megvalósítás: 8/10

Összességében: 7/10

A folytatásban…

Anyukának igaza volt: A liberálfasizmus létezik…

Egy kérés az írótól: Tudom hogy sokan olvassátok a kritikákat, annyi lenne a kérésem, hogy most az egyszer erőltessétek meg magatokat egy kicsit és véleményezzétek a munkámat. Szeretnék javítani rajta ott ahol lehet, de visszajelzés nélkül ez nem lehetséges.

Könyvkritika Qtya koponyájából; Andrej Gyjakov: Túl a láthatáron

Cím: Túl a Láthatáron

Eredeti cím: За горизонт

Író: Andrej (nem vagyok pedofil) Gyjakov

Eredeti kiadás: 2013

Magyar kiadás: 2015

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (ezt a nevet is kibetűzni)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Oldalszám: 386

Túl az análon:

Itt vagyunk hát végre azon a helyen, ahol az álmok sohasem válnak valóra. Ahol a Föld és az Ég nem ér össze, ahol a mesék csak mesék maradnak és ahol az erotikus művészfilmek nézői legfeljebb csak gatyába rázzák.

Hölgyeim és jobbára uraim, egy vallomással tartozom most önöknek.

Andrej Gyjakovot, mint írót, ettől a pillanattól fogva tartom szakmára nemcsak alkalmatlannak, de egyenesen sőt! Nem tudok még egy olyan írót mondani, aki konkrétan csak a kiéhezett közönség igényeit kielégítő pornóval el tudta érni, hogy érkező könyvei minden egyest kiadást követően közösségükön belül instant kultstátuszba kerüljenek mindenfajta különösebb megerőltetés nélkül, ami által egy cseppett is emlékezetes műalkotások maradnának.

E.L. James…

Oké, köszönöm. Esetleg lenne még valami hozzáfűznivalód a mondandómhoz, vagy folytathatom a már teljesen élét vesztett mondandómat a Gyjakov purgatóriumot illetően?

Csak segíteni akartam…

INKÁBB NE SEGÍTS!

Könyvet tolláról, madarat barátjáról, embert borítójáról:

Végre ki tudom mondani kerek a perec, hogy szép a borító!

El sem tudom képzelni miért, de valahogy akárhányszor a kezem ügyébe kerül egy Univerzum kötet, szinte mindig csak szidni tudom a borító dizájnerét, hogy mégis hogy a fenébe volt képes egy ilyen gagyi ganétalicskát az orrunk alá tolni, sőt, A Pétervári háború esetén még bónuszként jól rá is szarni egy keveset, mert mindent a kedves olvasó kedvéért.

Ezúttal magára a borítóra nem lehet panaszom. A színek zavaróak lehetnének, hiszen sokkal élénkebb színvilággal dolgozik, mint az elvárható lenne egy Metró könyvtől, azonban ez szerintem inkább csak hozzáad az összképhez, így összességében nem tudok rá panaszkodni.

Itt most ugyan felhozhatnám, hogy az eredeti orosz borítók mennyivel szebbek, de ebbe ne menjünk bele, mert egészen estig tartana felsorolni és megint azzal vádolnának meg páran, hogy halban is csak a szálkát keresem… Mondjuk Gyjakov kapcsán inkább szálkában a halat, de ezt majd későbbre.

Ami fontos, az természetesen megint csak a leírás!

Dárda és Gleb újabb története baljósan kezdődik: megint háborús helyzet alakul ki, a Vegán Birodalom totális expanzióba kezd, az egész pétervári metrót a hatalmába akarja keríteni.
Közben felcsillan a remény is: állítólag valahol egy titkos tudományos program keretében meg akarják tisztítani a földet a radioaktív sugárzástól… De hogy megtudják, valójában mi is ez a program, és tényleg van-e remény, hogy a maradék emberiség visszaköltözhessen a felszínre, a rettenthetetlen Dárda és az ifjú hős, Gleb kis csapatának egész Oroszországon át kell verekednie magát. Közben meg kell küzdeniük az „olajzabrálókkal”, a „sztyeppkutyákkal” és a legkülönfélébb mutáns lényekkel is: van, amelyik az elméjüket magzavaró „észpenészt” bocsát rájuk, vannak alakváltó „metamorok” és gigantikus sáskák…

Egyszer régen megfogadtam, hogy soha többé nem iszom… Aztán megláttam nagyanyámat pucéran és ezt a fogadalmamat azóta többször is megszegtem, mint ahányszor módomban állt újra letenni. Ezúttal azonban nyíltan ki kell mondanom, hogy erre aztán már végképp nem szabad innom semmit, különben a tömény Gyjakov részecskék kölcsönhatásba lépnek az alkoholmolekulákkal és olyan erőhatást hoznak létre, amiből ép elmével, vagy élvezetes írói stílussal nem kerülhet ki az ember.

Magyarán ezen a ponton a könyv engem már elvesztett és nagyon remélem hogy nem is fog megtalálni, különben értelmeznem kellene, hogy mégis ki a franc gondolta azt, hogy ezen nem fog sírva röhögni minden második ember, aki elolvassa… Észpenész… ÉSZPENÉSZ! Már csak a gondolatától kavarog valami az agyamban!

Végül azt is megtudjuk, hogy mitől kergült meg a természet, s kezdett ilyen szörnyeteg teremtményeket szülni.

NEM! NEM! NEM! NEM! és NEM! Gyjakov, ezt nem szabad! Nem szabad! De megtette… A Pokol hetedik fasza megszülte a Sátán ikertestvérét és most mind a kettő a Szartrónért harcol. Ennyire vagyok most megütve, hogy szakadna rá az R.R. Martin könyvgyűjtemény!

A METRÓ 2033 UNIVERZUM eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének, a másodikat pedig a 2011-ben megjelent legjobb regénynek. A trilógia – melynek ezt a befejező kötetét Oroszországban olvasók tízezrei várták – számos országban aratott nagy sikert.

 

 

 

Ez a számos ország gondolom Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna és Lengyelország. Az előbbi háromban az orosz kiadók a nagyobb címeket általában egyszerre dobják piacra, lévén nem kell szinte semmi pénzt sem költeniük a fordításra és nagyobb tételben olcsóbb kihajigálni a könyveket. A lengyelek meg… a lengyelek meg csak simán ott vannak.

Ezt mindenképpen közölni akartam, mert volt korábban egy érdekes beszélgetésem, ahol a beszédpartnerem erről szinte semmit sem tudott és úgy próbálta meg védeni a Túl a láthatáron-t, hogy bizony az egy sikeres könyv.

Igen, az Alkonyat is.

Glukhovsky mézes-mázos cukorfalat módjára ajánlkozik:

Kinyitom a könyvet és ami fogad, az nem más, mint a Mester mézes-mázos előszava, melyben hosszasan taglalja, hogy mégis miért kellene nekem Gyjakovot jó írónak tartani. Én magam mélységesen tisztelem Glukhovsky mestert és a kedvenc íróim toplistáján egyértelműen kiemelkedő helyet foglal el (Orwell, menj már arrébb, nem látom tőled Bulgakovot!), de amit a könyv elején előad, azt még jó szívvel is csak körülményesen megalkotott seggnyalásnak tudom leírni, amit szerintem még Ő maga sem gondolt komolyan, csak na, azért minden könyvről érdemes jót mondani, amihez közünk volt.

Khmm… Szürkület… Khmm…

Igen, ilyenkor örülök annak, hogy nekem van önkritikám… Legalábbis remélem…

Lovak közül csap a lecsó:

Éppen elkezdődik a könyv cselekménye és szépen lassan kibontakozna a történet, amikor váratlanul… csak úgy szépen, jól átgondoltan és igényesen felvezetve… KIROBBAN A PÁNIK! A metróban kitör a háború, a Vegán Birodalom hirtelen terjeszkedésbe kezd a többi frakcióval szemben. Hullanak az emberek és gyűlik a szir-szar, amikor csörög Dárdáék bunkerében a telefon. A Vissza a Sötétségből meg nem ismert karakterek (és Füst), a két harcipulya és Dárda azonnal harcba is keveredik a barackkonzervek között. Szobáról szobára tombol a harc a vegánok és Dárdáék között, gránátok robbannak, ropognak a kalasnyikovok és Qtya éppen animálszexet néz a Pornhubon.

Mi?

Semmi, csak valahogy meg kellett akasztanom ezt, mert kezdtem túltolni.

Így kezdődik tehát Gyjakov trilógiájának záróregénye. Ha eddig nem mondtam eleget, hogy a fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját… Nos… Akkor most kimondom. A fegyverolajtól bűzlő akciópornós kurva anyját!

Eléggé negatív érzelmeket váltott ki belőlem, hogy valaki képes így elkezdeni a regényt.

Félreértés ne essék, semmi bajom az In medias res kezdéssel, ha az igényesen van megoldva és felvet egy, a regény későbbi szakaszában rejtélynek nevezett dolgot, amit utólag lehet kibogozni a kézhez kapott információtöredékek által, de itt… Nem is tudom hogyan fejezzem ki magam, szóval megpróbálom.

A jó regény kezdése olyan, mint egy gyönyörű lány első csókja. Ha minden jól megy, akkor egész végig minőségi marad a szórakoztatás és amikor kifizeted és elmész AIDS tesztre, akkor nem fognak semmi nem normálisat találni, te pedig úgy emlékezhetsz vissza a tegnap este eseményeire, mint életed egyik legszebb éjszakájára.

Nos, Gyjakov karaktereit már “ismerjük” és mivel olyan húzást vett elő a kapapjából, amire senki sem számított, így a következő példázattal tudom a legegyszerűbben leírni.

A Túl a láthatáron kezdése olyan, mint amikor anyád részegen lesmárol téged, aztán amikor tudatára ébred tette súlyosságának, az önmaga miatt érzett undortól felkavart gyomorral, paraszti egyszerűséggel megy a szájból szájba okádás, aminek a végén nem csak hogy napokig nem mersz előjönni a szobádból, de aztán amikor mégis előmászol a kotorékból, akkor veszed csak észre, hogy herpeszt kaptál a saját anyádtól.

Mad Dardanov, a tajga harcosa:

A történet egy igen kemény hányadát Gleb és Dárda roadbook kalandja teszi ki, amikor kis csapatukkal közösen, egy mozgó bázissá átalakított rakétaindító teherautó nyergében haladva keresztülvágnak az elpusztult orosz sztyeppén.


A céljuk egyértelmű, olyan helyet akarnak találni Szentpéterváron kívül, amit nem pusztítottak el az atombombák, ami reményt adhat a metróban rekedt túlélők számára, hogy ne egymás legyilkolása, hanem a felszínen való boldog élet lebegjen a szemük előtt és minden egyéb cukormázas maszlag, amit már láthattunk a többi regényben, nem is fűzök hozzá több szót. Adott egy normális, se nem marhaság, se nem annyira kiemelkedő motiváció, ami körül összegyűlhetnek a karakterek és elkezdhetik egymás szisztematikus legyilkolását.

A probléma nem ebben gyökeredzik, hanem az egész expedíciót elindító legendában, miszerint valahol a messzi keleten, Vlagyivosztok városában talán létezett a háború előtt egy projekt, ami képes volt arra, hogy megtisztítsa a földfelszínt a sugárzástól és ajvé, kapa, kong a nagyharang, hagyjatok ezzel az idealista ökörséggel békén, mert mentem felköhögök valamit.

Szóval az már nem kérdéses, hogy van egy alapvetően tűrhető cél, amiért küzdhetnek a karakterek, de a dolgok… hogy is fogalmazzam meg… Gyjakov szegényes cselekményszövői képességei miatt az egész utazás egy hétvégi kiruccanásomra emlékeztet a Tisza partjára, csak itt kevesebb a vér és nem halnak meg annyian.

A fő gond eleve azzal kezdődik, hogy a beutazandó terület NAGY.

Szentpétervár és Vlagyivosztok között nem fél óra az út, még expressz gyorsvonattal is napokig tart egyik városból a másikba átutazni. Ilyen méretű távolság esetén egy alig kevesebb mint 400 oldalas regény, ha cselekményt és karakterépítést is rendesen akar tartalmazni, akkor bizony igencsak meg kell húzni valahol a nadrágszíjat. Gyjakov ezt nem tette meg, mégpedig annyira nem, hogy a szűkös terjedelemhez képest ezen a 386 oldalon képes volt önmagát többször is megismételni.

Eleve a Mad Max-re hajazó olajvadász felszíni motorosbandák közül felbukkan nem egy, hanem kettő, akik gyakorlatilag nem is térnek el semmiben egymástól. Kettő szerepeltetése ebben az esetben teljesen indokolatlan húzás volt, lévén az előbbivel egy üldözésen kívül nem is igazán történik semmi, míg a második konkrétan az első homlokegyenest koppintott változata, persze egy kis hozzáadott adalékinformációval, de semmi több.

Ezt így nem lehet megcsinálni.

Teljesen fölösleges volt két motorosbandát szerepeltetni csak amiatt, hogy ezzel is az időt húzza el a fontosabb információk elől. És itt kezdődik a legnagyobb problémám a regény roadbook tulajdonságait illetően: Egy rendes roadbook kalandkönyv esetén a bejárt tájnak és az út során érintett helyszíneknek valamilyen szintű egybefüggő atmoszférát kellene árasztania, hogy azok valóban egymáshoz közel eső helyek, amik között vannak megadott távolságok és vízválasztók, ennek ellenére azok egybefüggő területet kellene alkossanak, ahol egymással párhuzamosan is megtörténnek a dolgok.

Csak hogy egy példát hozzak: Ugye szerepel ez a két motoros banda, az olajzabrákolók és a sztyeppkutyák, akik állítólag a felszíni életet uralják a vidéki orosz tajgán, ezzel szemben semmi jelét nem látni annak, hogy ez a két csoport valaha is érintkezne egymással, küzdelmet folytatna a szűkös élelmiszer, vagy üzemanyagkészletekért. Ez az, ami egy ilyen könyv esetén nagyon illúzióromboló lehet. A helyszínek konkrétan egymás külön kis buborékjaiban létező tájak, amiket a főhősök utazásaik során felszínesen ugyan érintenek, de semmi egyebet nem tudunk meg belőlük. Az olajzabrákolóknál Dárda látja távolról a banda erődjét, de ezen kívül egy Tesco-gazdaságos nagyvárosban folyó motoros-üldözés és egy hangárban elvégzett szerelés történik, ami során minden történik, csak az nem, hogy bármennyi bepillantást nyerünk a környező vidék életébe.

Bunker a Bakonyban:

Badfear a kritikájában jobban kitért az itt játszódó banális hülyeségre, szóval én magam nem foglalkoznék vele túl sokat. Egész egyszerűen annyi történik, hogy (SPOILER!!!) Dárdáék csapata megérkezik egy Urálban épült orosz kormányzati bunkerhez, aminek vezetősége egy indiai kasztrendszerhez hasonló társadalmi berendezkedést igyekszik megszilárdítani hatalma fenntartásának érdekében.

Hoghogy nem, Dárda nagyon bölcsen úgy gondolja, hogy inkább nem szól bele a dolgok állásába, míg Gleb maga a kis zsenijével először rájön a genyák gonosz tervére, aztán valahogy mindenképpen jobbá akarja tenni az ottani emberek sorsát és… bazdmeg, Gleb! Nem ott laksz, semmi közöd a helyhez, ne próbáld már játszani a szabadságharcost!

Szóval nagyjából arról van szó, hogy a sztyeppkutyák rabszolgatartó bandája mindig összegyűjti a környéken guberáló csencsereket és egy adott táborba gyűjti őket, aztán megérkeznek a Bunker harcosai, felszámolják a tábort, megmentik a rabszolgákat és azok ezután annyira hálásak, hogy a Bunker feltétel nélküli lakói lesznek és megtűrik a kasztrendszert.


Most azt várja, hogy valakinek feltűnjön… Mondjatok valamit, legfeljebb lehülyéz és elmondja, hogy mi itt a baromság… Senki? Jó, akkor majd én.

Miért nem költöznek odébb akkor a sztyeppkutyák?

No igen, jó kérdés. Mert aztán kiderül, hogy a sztyeppkutyák bandája ugyanúgy a Bunker katonáiból áll, csak ők álharcosok és minden egyes rabszolgamentés egy jól megszervezett álháború, hogy a felszabadítottak ne is sejtsék, hogy igazából át lettek verve.

Na igen, itt csak egy baj van.

Megpróbálom a lehető legegyszerűbben körülírni:

Oleg: Te is a táborból szabadultál ki?

Grisha: Én is. Te mikor?

Oleg: Két éve.

Grisha: Én két hónapja.

Oleg: Furák ezek a sztyeppkutyák. Én a helyükben inkább elköltöztem volna, ha állandóan szivatják őket a srácaink.

Grisha: Ja. Hülyék ezek a sztyeppkutyák.

Több szót ez nem is érdemel, inkább csak egy óda az emberi hülyeség pantheonjában.

Hülye vagyok, de én legalább felvállalom!

Az Urálban történt kiruccanás során ugyanakkor nem más történik, mint megismerhetjük az aktuális “Én csak azért vagyok itt, hogy legyek!” főgonoszát a műnek, aki gyakorlatilag olyan, mint a Gyjakov összes főgonosz: Logikátlanul hülye, kisebbségi komplexusban szenved, pózerkedően és önmaga túljátszását mindig meghatványozva irritáló, egyébként Dárdához képest egy lúzer, de ez mit sem számít, mivel közben gyilkolja a csapattársait is és a többi és a többi. Kár lenne rá több szót pazarolni, mivel bármifajta szégyenkezés nélkül bevallom: Még a nevére sem emlékszem.

Csak arra, hogy a Kaszpi-tenger fölött szájból szájba adják a mutáns pelikánok…

Meg ha már mutánsok.

Elfajulnak a fajok:

A radioaktivitás egy kellemetlen dolog.

Kihullik a hajad, bevérzik a májad, tönkremennek a fogaid, véres lesz a székleted, beszárad a prosztatád, lekonyulnak a melleid, érzékenyek lesznek a mellbimbóid, kihalnak a dinoszauruszok és a végén te magad is belehalsz.

Az állatvilág annyiban értintett a dologban, hogy a rákos sejtburjánzás következtében az addig nem olyan nagy fajok nagyon nagyra képesek megnőni, azaz, értsd és lásd minden poszt apokaliptikus könyv kifejezetten fantáziátlan ötletelése, hogy: Ha felbukkan egy mutáns, akkor az nagy, hólyagos és gennyes a pofája, összevissza állnak a fogai és ami a leges-legfontosabb: Emberevő!

A Túl a láthatáronban felbukkanó mutánsok sorozatosan megmutatják, hogy a természet hülye. Erre a legkedvesebb példám pedig most következik!

Dárdáék eljönnek az Urálból és a bunkeres parancsnok üzletének megfelelően felkutatnak egy régi rakétakilövő állást, ami azzal fenyegetőzik, hogy kilövi a még megmaradt rakétáit és nagyjából ennyire is fontos ez a szál, többet nem is érdemes róla beszélni.

Az akciót követően valahol Asztrakhán környékén egy hatalmas, óriási sáskákból álló raj veszi őket üldözőbe és kergeti egészen a kikötőig, ahol aztán befészkelik magukat egy repülőgéphangárba.

Itt lenne kérem szépen alássan az a kérdésem, hogy mégis, ha egy ekkora rajnyi óriási sáska cirkál a sztyeppe fölött, akkor azok hogy a toszomba nem döglenek éhen?

Ez csak az első reakció, a másik rögtön természettudományokban egy ici-picit jártas elmémből következik, miszerint a rovarok NEM NŐNEK SOKKAL NAGYOBBRA a rákos sejtburjánzás következtében! Lévén testméretüket a belélegezhető levegő oxigénsűrűsége határozza meg, tehát ha egy sáska a sugárzástól meggyorsult növekedés folytán valóban kutyaméretűre nőne, mint ahogy azt Gyjakov leírja, akkor egész egyszerűen megfulladna és kész.

Karaktergárda az egyszínűség iskolájából:

Negatívumra negatívum, avagy hogyan vesztette el a szüzességét Auróra és miért gondolkodom én ilyesmiken, fúj…

Szóval a karakterek, amiket ha lehet így is nevezni, akkor inkább élnék a papír hasonlattal, ugyanis ezek a felszínes, kétdimenziós karaktercsökevények már-már annyira papírvékonyak, hogy lassan kedvem lenne belőlük csákót hajtogatni, azt felvenni és egy biciklidudával felszerelkezve a bolondok háza előtt eljátszani a Horst wessel Lied!-et.

Mi?

Nem tudom, ide volt írva a jegyzetfüzet szélére, szóval gondolom fontos lehet.

Viszont azt mindenképpen el lehet mondani, hogy Gyjakov három könyv alatt nem tanult meg rendesen karaktereket alkotni, holott erre szerintem elég időt kaphatott, ha már… Most komolyan, három könyv alatt nem tanulsz meg írni, az azért ciki.

Mindegy, nem akarok itt leragadni, folytassuk tovább és tovább, mert lassan a végére érek!

Szóval Gyjakov rettentően rosszul kezeli a karaktereit.


Válassz a sablonok közül és félig kész van a Gyjakov főhős.

Az még hagyján, hogy Gleb és Dárda kapcsolata az esetek többségében nem tűnik többnek, mint az apa és a szeretője…

Ez egy kicsit meredek volt…

Nem érdekel!

Szóval a két főhős közötti surlódás annyiban tetten érhető, hogy néha felköhögnek és egymás fejéhez vágnak pár sertést, aztán kibékülnek, aztán megint és újra és újra és újra. Új dolog nem történik a kapcsolatukban és pont, ennyi.

A mellékszereplők pedig konkrétan nem is léteznek… Egy kivételével, de őróla majd később.

Szóval a mellékszereplők nagyját nekünk ismernünk kellene ugyan az előző könyvekből, azonban és itt ugrik a majom betonkeverőbe, egyáltalán nem emlékezetes egyikük sem. Van itt a sablon kedvéért orvos, szerelő, meg egy izé… egy…

Nem ér visszalapozni!

Szóval valami Indián, aki ha jól emlékszem egy csutka volt, azaz olyan alak, aki nem a metróban, hanem a felszínen élt a háború után és ennyi, többet nem tudok elmondani róluk.

Papírkarakterek tömkelege, akik egy kicsit sem megindítóak és ha valamit meg is tudunk róluk, akkor Gyjakov előveszi a régi módszerét: Most már meghalhatsz.

Újra békére leltél az életben és készen állsz arra, hogy új életet kezdj egy másik társaság tagjaként?

Dögölj meg!

Elérted életed nagy célját és készen állsz rá, hogy az új lehetőségek közül újat válassz?

Dögölj csak meg!

Az eddig törött kapafogadon elvégzett műtétnek hála végre képessé váltál arra, hogy csámcsogás nélkül edd a szalmakrumplit?

Dögölj csak meg, nem fogsz te hiányozni senkinek…

Ám mindig van valami, ami menti az egész szituációt. Egy szuperhős Gyjakov pusztaságának mélyéről, aki arra hívatott, hogy akármennyire is rossz a regény, Ő mindig képes legalább két ponttal megemelni az értékelést, hogy a regény végül ne kerüljön a szar kategóriába.

Egy nagytestű, zöld bőrű hős.

Füst!

Igen, komolyan beszélek. Az egész regényben egyedül Füst karaktere volt az egyetlen, ami fenntartotta az érdeklődésemet akkor, amikor már minden elveszni látszott és a végjátékban is Ő volt az egyetlen karakter, akiért izgulni tudtam.

Megtámadták a kocsit és egy tank arra készül, hogy szétlője a csapatot?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

A víz elkezdte elárasztani a barlangot és fenyeget a fulladás veszélye?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Óriási sáskák támadták meg a csapatot és Füst vállalta, hogy feláldozza magát, hogy elinduljon a repülőgép?

Jaj ne, csak Füst meg ne haljon!

Ennek a rusnya, két méter magas, zöld izomkolosszusnak találtam egyedül elég érdekesnek a történetét és a személyiségét ahhoz, hogy végig tudjak érte izgulni a regény során és ez nem Gyjakov írói tehetségének, hanem éppen a tehetségtelenségének köszönhető!

Igen, ugyanis az a puritán szótlanság, míg a többi karaktert megölte, addig ez a szótlan stílus Füstnek pont jól állt ahhoz, hogy ha bármit is csinált, azt mindig élvezettel olvastam és így Ő volt az egyetlen olyan karakter, aki miatt azt mondom, megéri elolvasni ezt a könyvet, még ha összesen van 9-10 oldalnyi szereplése is.

Ennek a mutánsnak az élete olyannyira összefonódott a regényével, hogy végül a könyv végén tapasztalható önfeláldozása volt az, amivel lényegében ki is jelölte azt a pontot, hogy a nagy kalandnak immáron vége szakadt, Gyjakov letette a tollat és véget ért az Ő trilógiája.

Mielőtt még befejezettnek tekintenéd…

Mi van még?

Mi a történet vége?

Jaj…

Minden dolog összeér ott, hol a Nap felkel:

Elmennek Vlagyivosztokba, mutáns halak, kiderül hogy valóban létezik a keresett cucc, mutáns halak, elmennek megkeresni, mutáns halak, megtalálják és bonyodalmak, mutáns halak, Füst feláldozza magát a csapatért, mutáns halak, megszerzik a szérumot, mutáns halak, végső csata a főgenyával, Dárda feláldozza magát aztán kiderül hogy mégsem halt meg, regény végi megindító monológ és vége.. meg még persze mutáns halak.

Ennyi?

Mit nem értesz azon, hogy mutáns halak?

És az Alfafallosz projekt? Az áltudományos baromság, hogy létezik egy sugárzást evő baktérium? Hogy jövőlátó halemberek élnek Vlagyivosztok romjai között?

Mit ragozzak én még ezen, amit eddig még nem láttunk?

Talán hogy a mutánsok már a háború előtt is léteztek és nem a háború után alakultak ki, hanem csak kiszabadultak a titkos laboratóriumokból.

Nem érdekel! Úgy-ahogy van, ezt unkanonizálom. Ez nem létezik.

Gyáva vagy! Mindig is gyáva voltál!

Nem érdekel, hogy mit mondasz. Vége, Gyjakov soha többé nem térhet vissza. Elzártam azt a megmaradt kis erejét, a híveit Magyarországon személyesen én számoltam fel, ez az ország mától egy kis sziget, ahol a valódi metró rajongók minőségi könyvek után epekedhetnek és nem az olyan hatásvadász szemetek után, mint amiket Gyjakov ír.

Igen? Biztos vagy benne?

Mert szerinted mi törhetné meg ezt?

Tudod kijött egy új S.T.A.L.K.E.R. könyv egy ideje. Az Agyar…

Ugyan, szerinted megint készek lennének egy ugyanakkora szemetet kiadni, mint Vasziljev?

Próbáljuk meg. Hiszen te vagy a magyar sztalkerek mestere, vagy talán tévedek?

Ez az egy dolog van, amiben nem tévedsz… Ne feledd, kiveheted a Sztalkert a Zónából, de a Zónát nem veheted ki a Sztalkerből!

Végső értékelés:

Stílus: 6/10

Történet: 5/10

Karakterek: 4/10

Megvalósítás: 6/10

Összességében: 5/10

A folytatásban…

A sztalker életében egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem is tudja, miért megy a Zónába.

Három az egyben könyvkritika Qtya koponyájából, avagy tartsunk távolságot a Metró fősodrattól:

Qtya: A révedő hüllő:

Születik az születik az.

Avagy egy metró három áráért és ezúttal nem a négyes metróról szóló élménybeszámolómmal tervezem rombolni az oldal sajátos struktúráját. Azt majd valaki más úgyis megteszi helyettem.

Igazából emberek, bajtársaim a bajban – és persze fegyverpornóra a cerkájukat hegyező, a Metro 2033 Hungary csoportban sokszor pózerkedően csillámos hímcsiklójukat villogtató seggfej egyebek -, itt az ideje annak, hogy leverjem a polcról a tiszta vízzel teli poharat és őszintén bevalljam:

NEM!

Nem tudom mit akartam ezzel az egy szem bekezdéssel elérni, de ha arra várt itt bárki, hogy majd epikus és különösképpen megható bevezetőt írok ahhoz, hogy rohadtul lusta voltam előkészületeket tenni három kritika megírása érdekében, az rossz oldalt keresett fel.

Sajnálom, a kijáratot arra találod. Mielőtt elmész, légyszi dobj egy like-ot.

Mert igen, elkezdtem már a napokban fejben felvezetni és persze a homloklebenyem aktuálisan le nem foglalt partícióiba belevésni pár magvas gondolatot az eddig kijött három Metró Univerzum könyvvel kapcsolatban és sajnos rá kellett jönnöm, hogy: NEM!

Újfent elnézést kérek, a kijárat még mindig arra van.

Miután kénytelen realizáltam magamban a tényt, hogy a puszta alapokon túlmenően semmiféle kritikát nem írhatok a már sokszor megemlített művekből – hiszen a legutóbbit is tavaly nyáron sikerült csak elolvasnom -, hát úgy voltam az egésszel, hogy: Ez van, majd a meglévő anyagból írok valami minimális kritikának nevezhető szart, kicsit kicicomázom és kap egy szép írásképet, aztán majd a többit kitöltöm egy egész oldalasra elnyújtott, csak a cikk hosszúságának növelése érdekében, néhol barokkos körmondatba átcsapó bevezetővel és persze pár szándékosan nagyra növesztett és ide nem passzoló képpel.

Heidi

Qtya itt most azt akarta hosszas taglalások között elmondani, hogy nem tartaná tisztességesnek hogy teljes értékű kritikát írjon három olyan könyvből, amiket hónapokkal ezelőtt olvasott el és már csak azok fontosabb momentumaira emlékszik, miközben a részletek mind elvesztek dióhéjégetés közben a szervezetébe jutott tudatmódosító kemikáliák következtében. Aki kíváncsi lenne a hatásaira: NE LEGYEN!

De hát ki vagyok én, hogy megtagadjam az olvasóközönség (három ember) kívánságait (kérték hogy kíméljem meg őket, de ki vagyok én ahhoz, hogy istent játszak?) és ha csak egy minimális MINDFUCK keretein belül is, de legalább eme rövid szösszenetek képében Monolitot állítsak ama két nevezetes sztalker emlékének.

Tullio Avoledo és Andrej Gyjakov, avagy az elfeledett kincs Velence lagúnáinak mélyén és persze egy gyűrött tízrubeles a pityeri metró egyik lezárt mellékvágányán.

Fény feléCím: A fény felé

Író: Andrej Gyjakov (Semmi áthallás a Tarkovszkij filmklasszikussal)

Eredeti kiadás: 2010
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Schiller Erzsébet

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 296

Könyvet hátlapjáról, avagy anyád ma jól nézett ki a Tesco-ban:

Dmitry Glukhovsky a Metró 2033 világsikere után nagy vállalkozásba fogott: „METRÓ UNIVERZUM 2033” címmel jelentet meg sorozatot, amelyben orosz és külföldi szerzők írják tovább s népesítik be mind újabb hősökkel az általa megfestett posztapokaliptikus világot.

“…népesítik be mind újabb hősökkel…” Halljátok, ez majdnem ugyan olyan nyelvtani botlásból fakadó dugós asszociáció, mint amikor történelem órán a következő mondatot sikerült meghallanom: “IV. Béla királyunk sokat tett az ország benépesítésének érdekében.”

Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett – keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját.

Danger zone

A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni. A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak.

Ebből is látszik, hogy hogyan módosulnak lezüllés hatására az emberi agyban működő felfogóképességek. Míg manapság a megmagyarázhatatlan fényjelenségekkel Pataki Attilát hozzuk összefüggésbe, addig egy apokalipszis után már mindenre az a válasz, hogy talán vannak ott élő emberek.

Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is.

Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését – csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott…

Pedobear

A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is.

***

A METRÓ UNIVERZUM 2033 eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének.

Stannis

Szerintem erről nem is kell hosszasan taglalt és felettébb frappáns kritikát szlöttyintenem, megteszik azt helyettem a mém szótáram képei is. Have a seat on the hype train! CYKA!

Némi írói fantázia a borítót illetően, avagy anyád a Tesco parkolójában is jól nézett ki:

A borítóról sokat nem is igazán tudok elmondani.

Úgy alapjában véve rendben van, a könyv egyik emlékezetesebb momentumát ábrázolja és szerintem ezzel nincsen semmi probléma. Elég jól is néz ki, nem szégyenkezem miatta amikor ismerőseim a könyvespolcom kínálatát nézegetve belebotlanak, átesnek a lépcső korlátján és a nyakukat törik.

Jöjjön az írói véna, azaz hogy-hogy anyád ma nem is volt a Tesco-ban!?

Andrej Gyjakov és az Ő trilógiája.

A Metró Antológia minőségibb darabjai és egyikei azon irodalmi élményeimnek, amikre vegyes érzelmekkel kell visszagondolnom. Ugye ebben a szériában voltak már jobb, kevésbé jó és persze egy egészen fos darab is, így hát a mezőnyben A fény felé jó pozíciót tudhatott magának.

Igaz, megint befigyelt a HYPE és persze el kell mondanom, amit már jó ideje hangoztatok például az Attack on Titan esetében is: Egy élvezhetően előadott, de a végletekig túlhájpolt átlagos valamit nem kötelességem csak amiatt jó színben értékelni, mert egy fokkal jobb a többi átlag alatti hulladéknál.

Ami azt illeti, a most bemutatásra kerülő két Gyjakov könyv egy trilógia része, tehát nem tudom őket teljes hosszukban értékelni, hiszen mint minden más hasonló kiadás, ezek is önnön maguk egészében értékelhetőek csak úgy igazán. Tehát nem fogok teljes értékű véleményt mondani mindaddig, amíg a most novemberben begördülő harmadik zárókötet nem forgattam át minden egyes betűjével együtt.

Ettől függetlenül vannak olyan történetelemi dolgok, amiket attól függetlenül is tudok értékelni, hogy a teljes élményt még nem kaptam meg, avagy ezekkel együtt még nyugodtan rendezhetek egy ordenáré trollkodást, csak a kedves publikum kedvéért. Odalent a kommentek között várom azokat, akik túl komolyan veszik majd ezeket a szavakat és készek lennének ölre menni érte.

Qtya nagy önvallomása; avagy ja hogy az nem az anyád volt, hanem a Gyjakov!

A történet elmegy, nem is arról van szó, hogy rossz lenne.

Gyjakov okosan építi fel az elemeit, a korai bénázásai és segglyukkifordítóan gyermeteg fogalmazása pedig emberedni látszik a könyv felétől, tehát egy heveny rosszullét után felüdítően gyógyító hatású, önmagát olvasató és persze a mű alatt láthatóan fejlődő írói stílusról van szó, ami azon túl hogy nem okoz rosszullétet, csak arra ad okot, hogy ez így rendben van.

A prológusban, mikor a repkedő röppentyű szemszögéből láthatjuk az elpusztult világot, szerintem ez azon kevés pillanatok közé tartozott a könyv alatt, amikor Gyjakov képes volt valóban alkotni valamit és tényleg élvezetes tálalásban felhozni egy amúgy fapados egyszerűséggel lefolyó eseményt.

Ennek ellenére büszkén jelentem ki és ezt örök életemen át tartom, sőt a síromra is rávésetem hogy majd a Világ pusztulása után fennmaradt mekegő-makogó posztnukleáris yolo-zó swaghuszárok is nagy nehezen kibetűzhessék: “Andrej Gyjakov szart sem ért a karakterdrámához!”

Kezdve a pedomacit idéző fiúrablással és Gleb bunkerban eltöltött mindennapi életének leírásával, Gyjakov gyakorlatilag semmi olyat nem tudott belegondolni ebbe az egyébként egészen groteszk történetbe, amitől arra elismerően tudnám mozgatni a fejemet előre hátra.

Az élet fájdalom és szenvedés – gondolja Gleb. De aztán rábukkan újdonsült gyámjának konzervbarack-készletére, s abból fosásig belakmározva, majd belehallgatva Dárda zenei gyűjteményébe kijelenti: “Az élet fájdalom, szenvedés, de néha jó ételek, jó zene!”

Nem is értem mi a fene van ennek az írónak a fejében!

A Necropolis-ban eltöltött idő és a halott építőmunkástól hátramaradt napló, valamint a parkolóházban szédelgő kislány szellemével történő találkozás és persze az emberi optimizmus és amcsi önfeláldozás halálát szarkasztikus egyszerűséggel alázó terepjárós jelenet messze a Fény felé legjobb pillanatai közé tartoznak, amik miatt többször is finoman megjegyeztem, hogy Gyjakov tud jól írni.

Más kérdés, hogy mit.

Mert szerintem a metrót nem neki találták ki, egyszerűen ehhez a műfajhoz nincs tehetsége.

Ha engem kérdezne, én a horrort javasolnám neki, mert ahhoz láthatóan nagyon is ért. A horrorisztikus elemeket szépen használja, a sötét és kietlen helyeken történt események leírása magával ragadó. A stílusa ilyenkor mérföldekkel az átlagos fölé emelkedik és jól láthatóan az itt lezajlott szörnyűségek leírását nagyon is élvezte, kreatívan ki és átgondolta. A Necropolis fejezetre emelem kalapom, messze az egyik legjobb fejezet a Metró antológián belül… Csak…

Mielőtt még nagyon belemennék ennek a buktatónak a kivizsgálásába, hadd prezentáljam nektek én magam is írói tökéletlenségemet.

Egy nap Andrej Gyjakov az írógépe fölé görnyedt, s a nagy sztalker expedíció kidolgozásra tett kísérletet. Elképzelte naiv civil fejével a legutolsó Mad Max klónfilmet amit a mozivásznon látott, s kicsit sem erre való írói stílusával elkezdte felvezetni a Dárda mellé küldött sztalker csapat alakjait, kiknek aktuális jellemzésére éppen annyi időt is fordított, mint amennyi idő eltelik egy átlagos orosz életében a reggeli felkelés és az első pohár vodka között.

A heroikus gárda tagjait a maguk felületes módján küldte bele az utolsó amerikai közönségfilm látványosan elképzelt, de leírva kicsit sem epikus akcióorgiájába, hogy a sztalker kultuszba tartozó halálos területeken úgy nyargaljanak végig idióták módjára, mint veszett buzik az Andrássy úton. Magamutogatva s persze kellemes hangulatban eldurrogtatva, minden elől menekülve s helyszínről helyszínre rohangálva telik az idő, a felszín pedig már-már éppen hogy kezdi magára ölteni az “Itt miért is nem élnek akkor emberek?” hangulatát, mikor az író végre felismeri önnön művének lapos és feszültségmentes hangulatát.

Mit is tehetne az író, amikor látja, hogy az eddig felvázolt események köszönőviszonyban sincsenek semmilyen sztalker és metró témával?

Vissza is törölhette volna, átgondolva a cselekményt és karaktereket alkotva a szereplők köré, de hát ugye a felhasználható papír mennyisége véges volt, s a pénzt ugye vodkára is el lehetett költeni, tehát stílusidegen stílusváltással megkezdte a fegyverpornó ősi művészetét, s oly kegyetlen és rettenetes lényeket fektetett a papírlapokra s keltett életre, kik addig minden arra tévedő sztalkerrel egy pöccintéssel végeztek, ámbár a műben a főhősök mindenfajta veszteség nélkül kivégezték őket bármiféle testi vagy lelki károsodás nélkül.

Ám a karakterek a sztalkerek körül még mindig hiányoztak, így hát Gyjakov lehajtott egy újabb hektoliternyi vodkát, s már homályos tekintettel kigondolta zseniális ötletét: Megölte a Belgát, kinek minden karakterjellemzése annyiból állt, hogy belga gépkarabéllyal gyilkolta az egyébként különösen nem is veszélyes mutánsokat.

Aztán csoda történt, s a Belga cimborájának Gyjakov a siratás alkalmával képes volt karaktert alkotni és szerethető szereplővé kovácsolni, mígnem egy ügyes, ámbár ügyetlen húzással ki is nyírta szegényt.

dead

Mit lehet tenni, a felszín már csak ilyen.

S Gyjakov eztán újra elővette ugyanazt, a siratás folytatódott a maga módján, s aztán egyesével kidolgozta úgy-ahogy a sztalkerek jellemét, hogy aztán közvetlen a megismerésüket követő fejezetben végezzen is velük újra és újra.

Úgy éljek száz évet, hogy konkrétan ez volt az alapkoncepció.

Nevetségesebbnél nevetségesebb módon hullanak el a kidolgozatlan sztalkerek, miközben a csapat lassan halad előre a végkifejlet felé.

Meg sem említve egyébként hogy az egyik sztalker már attól meghalt, hogy nyakondöfték egy késsel… Míg a másikat a Slayers-ből ismert halemberek szétmarcangolták, radioaktív vízbe fojtották, aztán a társai kegyelemdöfésként még utána is kúrtak egy gránátot…

Ennek ellenére a mű végén egy kicsit süketen, de amúgy tökéletesen ép állapotban jelenik meg…

Miért is jó akkor a Fény felé?

Miért is mondom azt, hogy a Metró könyvek között ez egy minőségibb darab?

Miért is?

Hát a befejezés a hatalmas csavarral együtt a végén, ami nagyot tekert a sztorin és végül csak úgy lestem, hogy: “MI AZ ANYÁD?! Akkor ezt most értsem így? Aha, így már több értelme van…”

Persze az antagonista a végén több mint nevetséges, hogy péniszbűvölő falloszvillogtatással rátámad egy védtelen gyerekre, ahelyett hogy egyszerűen csak lelőné vagy mittudomén mi…

Nem lényeg…

Értékelje a Halál!

Stílus: 7/10

Történet: 8/10

Karakterek: 5/10

Összességében: 7/10

VisszaCím: Vissza a sötétségbe

Író: Andrej Gyjakov

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2014

Fordította: Kisbali Tamás

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 332

Könyvet hátlapjáról, avagy hogy néz ez ki!?

Andrej Gyjakov nagy sikerű első regényének (A fény felé) folytatásában újra találkozhatunk a rettenthetetlen sztalkerrel, Dárdával, akinek megint különleges küldetést kell végrehajtania.

Mert igen, Dárda az egyetlen ember Pétervárott, akinek megvan ehhez a képzettsége. Nem tudta volna mondjuk egy vizsgálóbizottság, vagy valami erre jobban szakosodott… Hagyjuk…

A Mosnij-szigeten, ahol az emberek már létrehozták a civilizáció egy kis oázisát, atomrobbanás történik. A túlélő tengerészek a pétervári metróból érkezett menekülteket vádolják a diverzióval. Azt követelik, hogy a metrólakók találják meg és adják ki a felelősöket, különben mindannyiukat elpusztítják. Dárda elkezdi a nyomozást, de közben fogadott fiát, Glebet is meg kell találnia, aki egyszer csak eltűnik a bunkerból.

Biztos elrabolta Kishimoto és most belőle csinálja a Sztalker mangát.

Már amennyi köze van Gyjakov műveinek a sztalkerekhez, ugyanannyi a Narutonak a nindzsákhoz.

Dárda és Gleb kalandjai ezúttal is lélegzetelállítóak, s közben mindketten megismerkednek egy különlegesen szép és titokzatos leánnyal, Aurórával, s mindkettejüknek meg kell küzdeniük a végtelen gonoszság megtestesítőjével, a Fekete Hóhérral…

Őőő… Gyjakov…

Ugye Auróra 13 év körüli és… “Különlegesen szép…”

Meg ugye már a Fény felében is Gleb…

Ok

Szerintem itt valami nagyon nincs rendben… Szóval ha nem haragszotok, én most tárcsáznám a KGB segélyvonalát. Oroszországban ugye ezt tudjuk mennyire szakszerűen tudják kezelni.

A könyv és a borító szerelmi lírája, avagy jól néz ez ki na!

Hogy kinek mi a véleménye a magyar borítót illetően, azt ki-ki vesse a maga keresztjére.

Szerintem jól néz ki, legalábbis finoman megadja a sötét hangulatot amit nem a mű, hanem néhol Gyjakov elméje áraszt magából, de ebbe ne menjünk túlságosan bele.

Ami engem illet, nekem bejött és büszkén siránkozom azon, hogy a könyveknek a polcon csak a gerincét lehet látni.

Hát az úgy volt, hogy…:

De csak egy nyugtató hidegzuhany után.

Megmondom nektek őszintén, a történetből halvány fingokra is éppen csak, de azokra semmiképpen nem emlékszem. És ezt kicsit sem a jó értelemben, mert ebből már biztosan tudom, hogy jó biztosan nem volt, de annyira rossz sem, hogy úgy igazán beleégjen az elmémbe…

Oké, egy kicsit itt át kell fogalmaznom a dolgot…

Szükséges előtörténeti elemet megemlítenem ehhez, hogy érthessétek: Mit miért hogyan hogy?

Mától visszanézve egy éve, nyáron történt a dolog. Éppen túlvoltam a S.T.A.L.K.E.R. Lost Alpha-hoz kötődő első traumatikus élményen (nem futott Windows XP-n), így hát gépem beújítására adtam a fejemet.

Miután Józsit leadtuk az erre szakosodott szaküzletben, rögtön a könyvesbolt kínálatával kezdtem el szemezgetni, mely során a már régóta várt Gyjakov könyvet sikerült hazacipelnem.

Mivel édes jó apám mániájához tartozott, hogy “Ha már az egyiket akkor a többit is!”, így a másik gép is sikeresen elkerült a szervízbe, ezzel teljesen elvágva informatikai kielégülésemtől benézett az ablakon Freud, s minthogy a feszültséget valahol le kellett vezetni, úgy röpke egy nap alatt a harmadik Gyűrűk Ura kötet végére értem, majd aztán két napig nyüstöltem a Vissza a sötétségbe-t.

Ugye két napos maratoni leolvasás és ebből fakadóan a szünetek között élő realizálás és átgondolás híján nagyon nem volt alkalma leülepednie az információknak és a cselekmény több pontja – hasonlóan a World War Z-hez – egyszerűen kiesett, aztán meg ugye még egy év cselekményei ráborultak és…

Nos, hogy jobb értékelést tudjak róla írni, ahhoz újra el kellene olvasom, de:

Először is erre nem vagyok hajlandó.

Másodszor meg: Nem, akkor sem!

Tehát most inkább nem nagyon mennék bele az alapvető logikai bukfencekbe és egyebekbe, legyen elég annyi, hogy gyorsan átrohanok a jó, a rossz és a kifejezetten csúf pillanatain, aztán hagyjuk, hadd kerüljön ez az alkotás “vissza a sötétségbe”.

Gikszerek, buktatók és egyéb elbaszások mellett jó dolgok:

Kimondom így az elején, a Vissza a sötétségbe nem egy rossz könyv!

Hanem egyszerűen csak úgy… átlagos…

Igazából semmi extra, az alapvető elvárásokat ezúttal hozza és A fény felé-vel ellentétben a cselekmény végre odáig is hajlandó elmenni, hogy jobban körülírja a pityeri metró politikai és társadalmi viszonyait, vagyis mit hol hogyan miért nem szabad, mert pestist kapsz.

A világ részleteiben ötletesebb és szebben van összerakva, mint az előzmény.

A pestisdoktorok frakciója ugyan szerepelt például Glukhovsky első Metró könyvében, azonban Gyjakov hajlandó volt odáig menni, hogy be is mutatta őket és az élet, valamint a munkakörülményeiket. Ez egy hatalmas plusz volt a mű alatt, igazán azt kell mondanom, hogy ismételten le a kalappal érte.

Erre mondtam már korábban is, ha a szituáció úgy kívánja, akkor Gyjakov meg tudja villantani orosz-lánkörmeit és igazán bele tud karmolni a pofánkba a gyönyör, csak aztán ugye megint kezdi az álfilozofálást, meg a stílusával összeegyeztethetetlen akciójeleneteket, amik lényegében a már feltépett karmolásokra való savas hugyozással értek fel.

Hogy csak egy példát hozzak fel, amikor nagyon a toppon volt minden ami MINDFUCK.

Dárda nyomozása során egy sörétes puska kíséretében tiszteletét teszi a Vegán Birodalom rabszolgatartó zöldségemberei között (átemelve Vrocsek könyvéből). A kutatás során a vegán rabszolgák között igazi istenes MINDFUCK, rábukkan Gleb halottnak hitt apjára.

Cage

Nem elég, hanem amikor az egyik vegán rabtartó minden ok nélkül kinyírja a megcsömörlött csontkollekciót, Dárda megvadul és egy szál sörétes puska beiktatásával menő(nek szánt) gyilkolásba kezd az állomás lakosságának a körében, mely során hull a zöldség a levesbe.

MI A JÓ ÉDES KURVA ANYJA?!

Ez az a higgadt, hideg sztalker A fény feléből, aki korábban mindenfajta érzelem nélkül nézte végig több társa halálát. Aki Glebet a kiképzése alatt egy megvadult mutáns elé lökte egy szál késsel, hogy meglássa alkalmas e arra, hogy maga mellé vegye.

Ez az ember elveszíti az önuralmát és olyan mértékű idiótaságot csinál, ami…

Leírhatatlan!

Ráadásul pont annak a frakciónak a szívében, aminek az orvosai egyedül az egész metróban képesek csak gyógyszert gyártani az epilepsziára hasonlító betegségére!

Ez mi a faszom volt?!

Az értékelhetetlen ökörségek netovábbja, amikor egy író elveszíti a hidegvérét és ilyen szarságokkal cseszi el az egyébként teljesen rendben lévő és szerethető karaktert.

Eszem-faszom megáll, leszárad és önként veti le magát a Taigetoszról!

Higgadj le Qtya… Szúszá… Hakuna matata… Nincs itt semmi baj, elmentek már a migránsok…

Szóval a történet szerkezete.

Gyjakov ezúttal többet akart és a lineáris történetvezetés helyett két szálon futó és itt-ott összeérő cselekménnyel dolgozott, amit be kell valljak, elég igényesen képes volt megoldani. Elvonatkoztatva Dárda néhanapi megnyilvánulásain és persze Auróra “Mindjár lefejellek te kényes ribanc!” tettein, képes volt alapvető érdeklődést fenntartani, olvasatja magát a történet.

Persze a legsablonosabb részek, mint például a “Tíz lépésre sem voltak egymástól és mégsem jött össze a nagy találkozó análkozó.” klisék itt sem maradhattak ki, de ez legyen a legnagyobb probléma.

Szánakozó tekintetem a karaktergárdának nevezett agyhallottakra vetem:

Dárdát szerintem már bőven kitárgyaltuk, nem is szólok róla többet.

Gleb megint hozza a formáját, a karaktere fejlődést mutat, bár néha iszonyatosan gyermeteg ahhoz képest, ahogyan az előzmény végén odamaradt.

Auróra egy ribanc és ehhez tartom magam.

Aztán… Basszus, kik vannak még itt?

Ja persze, ott van még Füst is és a kemény szereplése, ahogyan totálisan szájbakúrja az előzményben felépített karakterét Gyjakov, aztán már csak finom jókívánságokat dédelgetek a fejemben azt illetően, hogy az előző könyv kannibáljai vajon miért nem kapnak véres hasmenést esetleg Andrej kedves édesanyjától.

Aztán persze jönnek még ilyen-olyan mellékszereplők, meghalnak és elégnek, aztán valami módon visszautal rájuk az Író, hogy Ő meg a Laci a retekkel ezért is voltak fontosak, az olvasó meg csak kapkodja vissza a könyvet és lapoz hátrafele száz oldalt, hogy valami expozíciót kapjon arról, hogy akkor ki a fene is volt a Laci és miért is volt mindig nála az a retek.

Minden jó történethez dukál egy jó antagonista is, ami a legalapabb követelmények egyike.

Láthattuk már, hogy Andrej bátya hogyan is teljesít néha az alapokat illetően, így nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a Hóhér karaktere annak jó felvezetése ellenére a végére teljesen súlytalanná válik és MÁR MEGINT ahelyett hogy valami értelmes ellenlépést tenne, megint a gyereket akarja megsütni!

Gyjakov, mi a franc van veled!? Ez már a második BOSS, aki előbb foglalkozik a gyerekkel, mint hogy esetleg elmeneküljön, vagy mittomén!

Lépj át a holtak fölött és hívd fel a sírkövest:

Gyjakov, Gyjakov…

Ímhol vagyon előttem ez a két könyv, a maguk értékelhetetlenül felemás minőségében.

Nem mondanám őket rossznak, de annyira jónak sem, hogy metró fanokon kívül bárkinek is ajánljam. Nagyon reménykedem benne, hogy a hamarosan kijövő zárókötetben végre megemberelted magad és végre kijön tőled egy olyan metró könyv, amire ha tudnék is rossz szavakat mondani, akkor nem tenném, mert egyszerűen nem lennék rá képes.

Stílus: 7/10

Történet: 6.5/10

Karakterek: 3/10

Összességében: 6.5/10

De ezt hagyjuk a harmadik alanyunkra, mert ami most következik, gyerekek, az száz százalékosan bizonyítja, hogy bár nem minden út vezet Rómába, pedig úgy istenek igazából nagyon is illene.

GyökereiCím: Az ég gyökerei

Eredeti cím: Le radici del Cielo

Író: Tullio Avoledo

Eredeti kiadás: 2011
Magyar kiadás: 2013

Fordította: Matolcsi Balázs

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 570

Glukhovsky mester hozzászól:

“Metró 2033 című regényemben a Végső Háború kevés túlélője a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain talál menedéket…


Nem is tudom, hány olvasó kérdezte tőlem, mi történt az ő városával, szülőföldjével… és egymás után jelentkeztek nálam a fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva.


A Metró 2033 a kezdetektől, a webes megjelenéstől fogva interaktív volt: olvasóim a regény weboldalán folyamatosan végigkövethették a mű keletkezését, és hozzászólásaikkal segítettek alakítani, szabatosabbá és kevésbé kiszámíthatóvá tenni a történetet.


Aztán két éve, amikor valaki ismét megkérdezte tőlem, mi történt Szentpéterváron, meg hogy egy fiatal író írhatna-e róla egy regényt, belegondoltam: miért is ne? Folytassuk ezt az interaktív kutatást, csináljunk belőle egy nagy játékot! Fedezzük fel és irányítsuk együtt a Metró 2033 Univerzumot, hadd alakítsák más írók is velem együtt ezt a világot. Azóta húsz regényt jelentettünk meg. Mindegyik 2033-ban játszódik, a Metró 2033 világában. A legtöbb Oroszországban: Szentpéterváron, Szibériában, az Urál vidékén, az ország északi és déli tájain. De persze más nemzetek is képviseltetik magukat: az Egyesült Királyság, Kuba és most már Olaszország is!…


Büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű, briliáns és innovatív író is, mint Tullio Avoledo, úgy döntött, csatlakozik hozzánk, hogy elmondja, mi történt Itáliában a Végső Háború után.


S most a 2033. év térképének egyik pontjáról lassan kezd felszállni a köd… látom a Colosseumot, a Vatikánt… Igen, ez Róma…”

– Dmitry Glukhovsky

Glákhovszky

Mindig is vesszőparipáim voltak a hátsó borítókra rágányolt olcsó “VEGYÉL MEG!” szövegek, amiket gyakorlatilag bármilyen barom össze tudott szerkeszteni a könyvről kapott 2-3 mondatnyi információt felhasználva. Azonban most ez így TÖKÉLETES!

Nem viccelek!

Mindössze azzal, hogy csak egy idézetet kerestek elő Glukhovsky-tól és azt nyomták rá a kötet hátoldalára, azzal mindent megtettek, amit el lehet tőlük várni, sőt, túl is teljesítették azt!

A többi könyvnél miért nem tudtak ilyesmit összeszedni?

Ja, tényleg… A többi könyv erősen megkérdőjelezhető minőségét valószínűleg a Metró nagymestere sem tartotta többre nálam.

Miért is imádom az borítót?

Nem szeretem magam ismételgetni, szóval egyértelműen kijelentem, hogy a borító ezúttal nagyon is szépre sikerült és így, vagy úgy, de számomra az etalonok egyike. Már csak amiatt is, mert annó az angol házi feladatomban róla készített képleírásom olyan jól sikerült, hogy végül félévkor meg is kaptam rá a jobbik jegyet és ennek hála díszeleghet most a polcomon 30.000 forintnyi értékű Tolkien gyűjtemény.

Dilisek ezek a rómaiak:

Tullio Avoledo, ahogyan tudom egy veterán író.

Már csak amiatt is, mert Glukhovsky is olvashatóan eléggé tiszteli, s az Ég gyökerei után kénytelen, de kicsit sem kelletlen én magam is.

Ami azt illeti szerintem már mindenkinek leesett, hogy én magam ezt a könyvet tartom az antológia legjobbjának és ahogyan különböző fórumokon körbenéztem, sokan tartják úgy, hogy bizonyos pontjain még a nagy alapművet is túlszárnyalja.

Kezdjük hát rögtön azzal, hogy mégis miről is szólhat egy olyan metró könyv, ami nem is a metróban játszódik.

Itt álljunk meg és valljuk be, nem feltétlen kell egy könyvnek a metróról szólnia ahhoz, hogy teljes értékű tagja legyen a szériának. Erre a legjobb példa ez a könyv is, ami cselekményének túlnyomó többségében a Vatikánváros alatti katakombákban, s persze a Velence felé vezető úton, a felszínen játszódik.

Az atmoszféra itt érződik át a legerősebben.

Démonok

A regény legerősebb sarkpontja, gyakorlatilag a motorja.

Iszonyatosan erős, sötét és nagyon-nagyon melankólikus, letargikus hangulat érződik minden egyes oldalról. És itt most nem úgy értem, hogy “Ja, nagyon szomorú.”, hanem tiszta szívemből kijelentem és örökké hozzákötözöm magam ehhez a betonkockához, hogy egy csinovnyik novellához képest, de még Csáth Géza műveihez viszonyítva is olyan mélységekig képes melankóliába juttatni az olvasót, hogy ennél jobban szerintem már csak egy írói vénával rendelkező, végtagok nélkül született süket és vak delíriumos drogfüggő lenne képes.

A sokkoló jelenetek okosan vannak beleszőve a történetbe, nem érződik egyik másik kegyetlen jelenet polgárpukkasztónak.

Ami nagyon rémisztő, hogy ahogyan lassan haladsz előre az olvasásban és Daniels atyán keresztül belefolysz a halott Itália szövetébe, lassan téged is lehúz a gaz, majd befed és egyes iszonyatosan sokkoló dolgok után már úgy érzed, hogy nem érzel semmit. Avoledo nagy tehetséggel kezeli az eseményeket, minden dolognak érzed a súlyát.

Ezt nevezem valódi sztalker műnek, hiszen már magára a felszínre való felkaptatás is felér egy damoklészi kardfelkötéssel, de aztán ha még ehhez hozzáadjuk azokat a dolgokat, amik a felszínt benépesítik, akkor érezhetjük csak át úgy igazán, hogy mit is jelent egy elpusztult világban élni.

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy bárki-bármit mond, ezen véleményemhez örökké ragaszkodni fogom és a Metro 2033 Hungary csoportban is szerkesztői utasítás, hogy Tullio Avoledo könyve egy mestermű, Gyjakovot pedig csak túlértékelik, mert ugye elsősorban populárisak a könyvei és nem elgondolkodtatóak.

Daniels atya nyakába veszi a Mediterráneumot:

A történet egyszerű, bár nem is igazán ez számít.

Adott egy emberi település a Vatikán alatti katakombákban, ahol állandó harcát vívja az egyház és a Városi tanács testülete.

A harcban aktuálisan felülkerekedni látszik a Tanács, így hát az egyetlen életben maradt bíboros felszólítja az Inkvizíció vezetőjét és annak egyetlen tagját, Daniels atyát, hogy a svájci gárda egyébként nem svájci embereit gyűjtse maga köré és ruccanjon ki a csodálatos Velencébe, kerítse elő az állítólag ott még életben maradt bíborost és cipelje vissza Rómába, hogy ők ketten aztán kő-papír-olló párbajban eldönthessék, hogy melyikük is legyen a Pápa.

Avoledo

Daniels atya nyakába is kapja hát Itáliát és a felszínre merészkedve a svájci gárdával meg is indul a nagy expedíció Velence felé, hogy a pátriárka felkutatása mellett esetleg még egy kis aranyat meg miegymást is zsákmányoljanak. Igaz hogy semmi értéke nincs már, maga a történet narrátora is értetlenkedik rajta, de azért kell mert az arany az jó.

A történet alapszituációja ennyi, többet nagyon nem is regélnék el róla, mert ahhoz SPOILER-eznem kellene és azt jó művek esetén nem szeressük.

Kiemelhetném még persze a gárda jól megírt karaktereit, az antagonista Gotschalk-ot, vagy úgy az egész környezetet és a végre valami emberibb arcot kapott Feketéket, azonban mint mondtam, a SPOILER nem szolgálna rá a történet élvezeti faktorára.

Ha valaki nem is metró fan, de szeretne valamit megismerni ebből a világból, annak ezerszer is ezt a könyvet ajánlom elolvasásra, maradandó élmény.

Miért is szokott Qtya olyan gyakran anyáddal példálózni:

Ám itt most jön egy finom és kivédhetetlenül övön aluli ütés mindazon embereknek, akikkel eddig volt alkalmam önhibámból kifolyólag ordítozásig fokozódó anyázásokat váltanom.

Ugye irodalmi térten különösen érzékeny szoktam lenni, az emberi hülyeség és értetlenkedés pedig nagyon, de nagyon ki tud zökkenteni az egyensúlyomból és néha (gyakran) ilyenkor hajlamos vagyok teljesen objektívnek venni olyan dolgokat, amik csak számomra értékesek.

De amikor valaki, például Pál kijelenti hogy neki jobban tetszett a Gyjakov széria…

Azzal nem vitázom, maradjon csak rá.

Ám a minap beleakadtam valamibe valahol, ahol sikerült is egy elég komoly vitát kirobbantanom.

Mégpedig egy kommentbe, ahol egy fegyverpornós egekig magasztalta Gyjakov könyvét, míg szerinte Avoledo munkája kalap szart sem ér, mert élvezhetetlenül borongós.

Gömb

Ki-ki ítélje meg a maga értékrendje szerint. Én viszont amikor meglátom a sztalker címet, akkor nekem nem a lövöldözés meg a sok COD fos jut eszembe, hanem a Tarkovszkij Sztalker soundtrackje, Eduard Artemiev-től. A kies és békés táj, ahol egyedül állok és tudom jól, hogy fél méterre tőlem a Halál les rám üres szemgödreivel és a lejárt BKV bérletemmel.

Durand százados Mithrász kultusza igényelné az értékelést:

Nem értékelném, mert nem tudom objektíven értékelni.

Minden hibája ellenére élveztem és szerettem, talán ha nem lesz olyan sok könyv felírva a listámra, akkor újra elő is veszem és ismét kipörgetem.

Viszont ha valaki továbbra is objektívebb kritikára vágyik, annak be tudok linkelni egyet ITT.

Búcsúzóul, míg el nem jő a november:

Közeleg a november, közeleg a Fallout 4.

Közeleg a Metró 2035 magyar megjelenése is, megint csak novemberben.

Közeleg Gyjakov harmadik könyve is, ismét csak novemberben…

Idén korábban jön a Mikulás!

Snowman