2015. november hónap bejegyzései

Könyvkritika Qtya koponyájából – Metró Univerzum; Az utolsó menedék – antológia

BorejtóCím: Az utolsó menedék – Antológia
Magyar kiadás: 2015

Kiadó: Európa könyvkiadó

Oldalszám: 472

Sorozat: Metró 2033 Univerzum

Kérlek szépen Qtya, de nem hiányzik valami?

Igen, tudom hogy a Duplikátor gyermekei kritikát ígértem legközelebbre, de hát az úgy volt, hogy nem úgy volt. Akkora pöcébe ástam bele a gödrömet az új kötet kapcsán, hogy azzal nem tudtam csak úgy elbánni, ahogyan az előzővel.

Hosszas hányódtatáson vagyok túl már így is. Konzultálnom kellett nem egy írótársammal, más a könyvet olvasó emberek véleményét kellett mellé kikérnem, el kellett utaznom a Vatikánba tanácsot kérnem Ferenc pápától, spirituláis zarándoklaton kellett részt vennem a Himaláján keresztül fél cipőben és egy tyúkkal a hónom alatt, hogy a kellő mennyiségű szakrális letisztultságnak csupán a töredéke meglegyen ahhoz, hogy a gány és ótvar minden pontját tökéletesen be tudjam mutatni.

fallout 4

Igen, meg az is közrejátszott egy ici-picit… De csak egy ici-picit…

De hát ha már itt vagyok, akkor húzzuk is elő kalapunkból azt a nevezetes Cár bombát és mutassuk meg hát e színe világnak, hogy mit is tudnak alkotni a Metró Univerzum pitiánerebb alkotói. Hölgyek és urak, tölgyek és nyulak, Dmitry Glukhovsky novemberi látogatását és a Metró 2035 kijövetelét megelőzően sikerült megkaparintanom és gyorsan végigszaladnom a sorozat legújabb kötetén, mely ezúttal rendhagyóbb módot követett és ezúttal nem egy nagy regényt, hanem számos novellát tartalmazott, melyek között ugyan voltak bár jók, de ugye… Vrocsek…

Vrocsek, hát újra találkozunk? Nem volt elég a legutóbbi alkalom? Nocsak, ezúttal hoztad Gyjakovot is? Ketten egy ellen? Mi ez, talán azt hiszitek, hogy nem edződtem meg eléggé már évek alatt? Ugyan már, egy ideje képes vagyok vérhányás nélkül yaoi-t nézni, azt hiszitek, hogy… Mi az ott nálatok? Ki az az Andrej Grebenscsikov? Mi az a Végső remény légiója?

Egek ura, sztalker isten az égben és minden más mi holtak faszát veri lenn a sírgödörben, mi ez?!

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!

Könyvet borítójáról:

Fúh, mi volt ez?

Nem tudom, de nem is akarom… Remélem nem lesz nagy visszhangja… Szóóóval, ott tartottunk, hogy ugye kikujtorgott ez a kedves kis antológia a fényre és hát nem Qtya lenne az – akit valami érthetetlen oknál fogva úgy becéznek, hogy “A magyar sztalker mester” – aki ezt nem is olvassa el.

A borító végre tényleg szépre sikerült. Sokkal szebbre, mint annó a Pétervári háború, habár lassan már kezd elegem lenni abból, hogy ezekkel a hatásvadász szörnyetegekkel egyszerűen nem bírtak spórolni. Persze legalább (szerintem) szerepel az egyik novellában, de hát ugye…

Ugyanakkor megint a hatásvadász címek, mert ugye… Ha egy címben benne van az a szó, hogy “utolsó”, akkor az csak is menő lehet.

Az utolsó szamuráj… Az utolsó mohikán… Az utolsó léghajlító… Az utolsó élő zsidó: Bújócska a mátészalkai gettóban.

Oké, ez tényleg ízléstelen volt… mármint Az utolsó léghajlító… Nem is láttam, minek említgetem?

Hősünk hányódtatásai kezdetüket veszik:

Cím: Über és a forradalom

Író: Simun Vrocsek

Oldalszám: 78

Fordította: Vass Annamária

És persze, hogy rögtön a fekete leves legmélyebb tajtékában találom magam, ráadásul még úsznom is itt kell a legtöbbet, hogy levegőhöz jussak!

Vrocsek mintha valami feltűnési viszketegségtől szenvedne, vagy nem tudom hogy hogyan lett az Ő novellája… mit novellája, ez egy kibaszott kisregény! Szóval hogy pont Vrocseknek kellett ide bepaszírozni egy kemény 78 oldalas tömény nemtudommiafenét, az már sajnos nem példátlan, de akkor is pofátlan.

A történet közvetlenül a Pétervári háború után játszódik.

Egy Max nevű elítélt a vörös vonal végén dolgozik éppen egy munkatáborban, ahol csak ássák és ássák az alagutat a moszkvai metró irányába. Itt kapcsolódik be a történetbe a Vrocsek regényben megismert és ott is kifejezetten szerethető karakter, a szkinhed Überführer, akit a kommunisták ugyanúgy rab módjára dolgoztatnak a zsákvonalon.

Max meg akar szökni, ahogyan Über is, így hát ketten tervet kovácsolnak a szökéshez, melyhez hozzásegíti őket a tény, hogy a Börtönigazgató megbízik a számára szimpatikus Maxban.

Amikor tűz tör ki az állomáson, Max, Über és valami professzor meg a nevelt kölke elmenekülnek. Kisvártatva Max cimborái, valami Hammer meg a Hammer haver találkoznak velük össze, akik a tüzet is okozták. A kis csapat el is menekül az állomásról, hogy aztán kalandos menekülés vegye kezdetét úgy két állomáson keresztül, majd az egész egy sehová sem vezető túszdrámába torkolljon, ahol Maxról kiderül hogy valami nagy gengszter és az Igazgató szeretné őt szövetségesnek azzal, hogy elengedi őt… Aztán meg Max, akiről kiderül hogy igazából egy pilóta keksz, és egy banditák uralta állomás főnöke és a többi és a többi, Übert megint megverik, visszaviszik a börtönbe, Max a végén a jó öreg Edwárd király, angol király módján megőrül és vége…

Oké, ez a kisregény a Pétervári háború tömörítve tányérra fosott és egy kicsit szebb tálalásban elénk lökött változata.

Nézzük csak:

Indokolatlanul sokszor emlegetett karakternevek és szóismétlések?

PIPA!

Sehová sem kifutó fő és mellékszálak?

PIPA!

Teljesen fölösleges töltelékszereplők, akiknek semmi szerepük nincs a cselekmény alatt, de azért fontos hogy ott legyenek, mert na?

PIPA!

Csak azért volt érdemes elolvasnom ezt novellát, mert legalább egy fokkal bővebb lezárást kapott Überführer, akit a Pityer végén akarva akaratlan is a legtöbb olvasó megkönnyezhetett.

Vrocsek vérző fejjel dől el Qtya előtt, miközben megmaradt büszkeségét összeszedve még utolsó lehelletével cserét kér. Az arénában a tömeg őrjöng, ugyanis egy addig ismeretlen kihívó lép a színre, Andrej Grebenscsikov!

Ehhez ma még nem ittam eleget:

Cím: A végső remény légiója

Író: Andrej Grebenscsikov

Oldalszám: 30

Fordította: Vass Annamária

Mindössze 30 oldalával senki sem gondolná szarnak, hiszen novellát ANNYIRA nem nehéz írni, hogy az embernek beletörjön a bicskája. Persze ha tipikus metró rajongóról van szó, akkor már inkább illik félni és csak később megijedni, de hát HÉ, végigszenvedtem magam Vrocseken is és tudtommal nála nincs rosszabb író, akit olvastam volna…

Na szóval, a Belső lepény léggenyója… Ez melyik állomás? Asszem… talán Moszkva?

Nem tudom, a Gebecsikó nem ad túl sok támpontot, alig bírom értelmezni…

Aha, szóval egy vírus pusztítja éppen az állomás gyereklakosságát és éppen készülnek megfeszíteni a fickót, aki azt behurcolta… Tiszta sor, talán… De ez melyik állomás? Melyik város?

Értem, szóval… ja, mégsem értem…

Aztán meg… Mi, most meg mit keresnek a felszínen? Mit keres itt egy pap? Miért adnak fegyvert a vírust behurcoló diverzánsoknak? Milyen erőnövelő drog, miféle 36 perc? Milyen mutánsok? MILYEN MACHETE!? MI EZ A TÖMÖR FOS!?!?!

Im out

Qtya belei lassan felkúsznak a garatfalán és megtöltik a száját. Az érzés, miközben olvassa a novellát, lassan hatalmába keríti minden érzékszervét. A szemei próbálják kiégetni saját magukat, hogy megakadályozzák a képek agyba jutását, miközben az elme mindinkább igyekszik megnehezíteni az olvasottak értelmezését. Bár igaz, ami a lapon van azt egy az egyben lehetetlen értelmezni. A hugyhólyag is feszül, már az sem bírja tovább, de Qtya magával viszi a vécére a könyvet. Ahogyan lassan végigszenvedi a novella utolsó odalait, úgy egyre fokozatosabban és fokozatossabban jut el a végső megsemmisülés állapotába, a Nirvánába…

MI. EZ. A. FOS?

MI EZ A NYAKBATEKERT ÉS SZÉLESRE TÁRT ALAGÚTFALÚ SEGGLYUKBÓL KIOKÁDOTT BIRKAGANÉ?!

Állj! Álljunk csak meg, hadd vázoljam fel!

Szóval van egy vírus amit behurcoltak egy állomásra. A diverzánsokat elkapják, majd elegendik őket azzal a feltétellel, hogy segítenek valamiért kitartani a felszínen 36 percet egy mutánshorda ellen, erre pedig kapnak valami erőnövelő drogot is, amivel sokkal erősebb állatokká válnak és ölnek, szakadnak a bele és kivájják valaki szemeit, aztán meg valami gány befejezés és vége…

Vrocsek, nyertél… Nem a tied a legszarabb munka az antológiában, ez az Anyatej Gebecsikó messze mérföldeket ver rád a metélt falloszkájával, mert ennél szarabb, ismétlem ENNÉL SZARABB MUNKÁT én még életemben NEM OLVASTAM!

A kórházi ápolás sikeresnek mondható:

Cím: Az oktató

Író: Olga Svecova

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Ezúttal egy könnyed novella egy korábban katasztrófavédelmisként dolgozó, kiöregedett sztalkerről, aki visszavonultan él egy állomáson és mindennapjait azzal tengeti, hogy kölykökből képez ki tökös sztalkereket.

Semmi extra, egy novella a kedvesebb fajtából. Nincsenek mutánsok, nincs agyonakciózva. Nagyobb hangsúlyt kap a Kiképző múltja és lelki állapota, illetve annak a fejlődése…

Ki hinné, hogy pont egy nő tudott jó novellát írni egy tipikusan férfi szívekhez szóló szériába?

Semmi extra, de nekem felüdülést jelentett Gebecsikó után.

Vérző busz születik a Széna téren… hoppá, rossz cím!

Cím: A mesterlövész (Magyarországon pont ilyen címmel kiadni 😀 )

Író: Konsztantyin “Eretnek” Baranov

Oldalszám: 14

Fordította: Turi Márton

Ez a novella egy az egyben egy a Metro: Last Light-hoz megvásárolható DLC küldetés, a Red sniper.

Következő…

Na jó, ennyivel nem úszom meg, ugye?

A novella egy mesterlövészt helyez a célkeresztbe (höhöhö), aki éppen levadász egy csapat sztalkert, akik az állomásukra térnek vissza a zsákmánnyal. Fegyverpornónak hangzana, de ez a jobbik fajtából van. Nem megy el az agyatlan akció irányába. A lövéseknek súlya van és persze a környék mutánsai is felriadnak a zajra. Az író leírásából érződik, hogy foglalkozott egy keveset a mesterlövészet művészetével, így tudja hogy mi merre nagyjából hány kilométer.

Összességében ez is olvasható darab, bár annyira jónak nem mondanám. Inkább egy könnyed kikapcsolódás és persze egy olyan novella, ami bár fegyverpornó, de legalább abból a fajtából, amit én is nyugodt szívvel el tudok olvasni.

Pompei megelevenedése egy könyvre való túlzott rálihegés következtében:

Cím: Tabula Rasa

Író: Szergej Antonov

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

A brahmanok a Poliszban hírt kapnak egy sztalkertől, hogy látta az állítólagos Fóliánst.

A Fóliáns – mely a brahmanok hite szerint a múltat a jelent és a jövőt egyaránt tartalmazó krónika – megkeresésére egy sztalkert, Shootert… Shootert… Shoo… Shoo…

Ez nekem nem megy…

Qtya a Shootert meglátva letette a könyvet, majd rövid gondolkokás után következetesen fogta és a falhoz vágta azt.

Három napig hevert a kötet a sarokban, míg Qtya végül befejezte az első valamire való házidolgozatát és miután belelépett, végül eldöntötte hogy folytatja.

Szóval Shooter… Öregem, csak kerüljenek a kezeim közé Szergej tökei… Szóval Shooter fel is kujtorog a felszínre, majd a könyvtárosok vigyázó tekintetei közepette be is tör a Könyvtárba, ahol a Fóliáns keresésére indul. Ahogyan egyre közelebb és közelebb ér hozzá, úgy a Könyv is bombázni kezdi, méghozzá különböző jelenésekkel és látomásokkal.

Librarian

Ennek ellenére Shooter megszerzi a könyvet, habár az a metróba vezető visszaúton még egyszer utoljára megtréfálja.

Ennyi a novella, megint csak semmi extra. Szergej elég nagy fába vágta a fejszéjét, mert annak idején Glukhovsky a Metró 2033-ban semmi konkrétumot nem adott meg a Fóliánst illetően, így írónk kénytelen volt a saját képzeletére hagyatkozni, amikor megírta a novellát…

Hogy milyen is lett a végeredmény?

Nem rossz. Elnézőbb vagyok vele, mert a munkája nem is lenne olyan vacak, csak ugye a téma kifogott rajta.

Embernek lenni könnyen jelenti, hogy embernek nem lenni lehet Lenin!

Cím: Embernek lenni

Író: Alekszandra “Dia Feliz” Tverszkih (Ezt a nevet… Ezt már csak a Stella Star űbereli!)

Oldalszám: 14

Fordította: Vértes Judit

Egy fiú felszökik a felszínre, hogy betegeskedő nővérének gyógyszert szerezzen. Egyetlen fegyvere egy kihegyezett vacső, amivel bár el tud kergetni egy falka veszett kutyát, de a nagyobb dögökkel már meggyűlik a baja, szóval inkább menekül és bujkál, miközben kétségbeesetten kutat a megfelelő herbárium után.

Ezek alapján nem is mondanám jónak, de a csavar a végén…

A novellában a fiú hosszasan vágtázik a városon keresztül, menekülve a gyógyszeres csomagokkal, míg az egyik épületben egy alak le nem teríti. Az epilógusban érkezik a nagy csavar, az illető ugyanis egy értelmes mutáns, aki a leírt novellát éppen egy tábortűznél meséli el egy barátjának.

Az élet túlmutat az emberen, az evolúció talál nálunk jobb lényeket az új világ benépesítésére.

Patkányok vagyunk csak, a Föld többé nem a mienk, bár igazából nem is volt az soha.

Kiváló!

A Negyedik Birodalomból érkeztem és babát vennék a felszínen, persze elvitelre:

Cím: Gyermekvilág

Író: Jelena Fadosz

Oldalszám: 16

Fordította: Zoltán Dominika

Jaj, már kezd elegem lenni ebből.

Sztalkerek összebalhéznak a metróban a gaz nácikokkal, aztán történik egy verekedés valami arénában és a bátor sztalkert – aki egy nő – végül elengedik, hogy a felszínre mászva babák után kutasson egy áruházban, ahol össze is találkoznak a radioaktív macskásnénivel.

Nem tudom, miért nincs végre egy olyan író, aki hajlandó egy kicsit jobban nekifeküdni a Reich-nek és nem csak úgy bemutatni őket, mint gyilkológép fasisztákat. Ennyire alacsony lenne az igény egy jól kidolgozott nemzetiszocialista szálra a Metrón belül?

Hóbortos hobók csöveznek az apokaliptikumban:

Cím: Arszi

Író: Vaszilij Pronyin

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

A novella 2013-ban veszi kezdetét.

Egy Arszinak becézett hobó a Gyűrű metróján próbál szunyókálni, amikor egy csapat hideg milicista kellemes verésben részesíti és elkergetik.

A novella során megismerhetjük Arszi múltját és tragikus életét, miközben folyamatosan haladunk az utolsó hat perc irányába. Hobónk életének szörnyűségei közepette felfedez egy titkos katonai objektumot, ahol sikeresen meghúzza magát és átvészeli az apokalipszist.

Érdekes, ha valami jól van megírva és olvasatja magát a történet, arról nagyon sokat nem tudok írni…

Kivéve ha már ezredjére találkozom ugyanazzal a sablonnal, ami nagyon beleette magát a Metró Univerzumba, miszerint a főhős álmodik és álmában tök szép minden, csicsergnek a madarakon a fák és dalolnak a tarajos gőték, majd szörnyűségek sorozata és OTT A SZÖRNY!

Esküszöm, egyre inkább terítéken van a paródianovella sorozat, ahol ezeket fogom úgy kifordítani, hogy az már fájni fog.

Ennek ellenére Pronyó Pronyin novellája jó…

Farkasemberekkel erdőben versenyt futva rohanok a metró felé:

Cím: Tejút

Író: Ruszlan Kljauzov (Na ezt a nevet mond ki teli szájjal!)

Oldalszám: 16

Fordította: Lencsés Anita

Őszinte leszek, marhára nem emlékszem hogy miről szól ez a novella.

Ami már jót jelent az írónak, mert akkor nem volt olyan szar hogy nagyon beleégjen az agyamba, na de olyan jó sem, hogy érdemesnek tartsam megjegyezni…

Gyorsan belelapozok és… Valami öreg faszi a csillagok útján tájékozódva farkasemberekkel viaskodik a susnyásban, majd havat nyelve sprintel el üldözői elől, lerohan a Metróba és vége.

Hát… Hát… Olvastam már rosszabbat is.

Egyébként egy érdekes feltevés: A vidéki állatvilág miért is változik meg?

Értem én hogy apokalipszis meg minden faszom, csak szerintem ez hülyeség. A városi lényeket még megértem, mert ugye torzult környezethez torz külső dukál, de vidéken mi a nyavaja ösztönöz egy farkast arra, hogy két lábra álljon és torzult pöcsét futva lobogtatva üldözze Piroska bácsit a havas tajgán keresztül?

Mindegy, nem ártom bele magam jobban…

Nukleáris kutatólabor, abortusz és folyóban szötymörgő mutáns harcsák:

Cím: A Mennyország kapuján túl

Író: Szergej Moszkvin

ÁLLJ! Állj-állj! Most komolyan a Vörös Vonal volt pártfőtitkárának a nevét használta a fickó művésznévként!?

Oldalszám: 22

De most komolyan, remélem ez a valódi neve… Kreatívnak kreatív, de hát ugye ha szar, akkor meg nem tisztelet adás, hanem egy tiszteletes análbaszás.

Fordította: Vértes Judit

Szibéria, Novoszibirszk.

2033.

Elvadult vadon az Ob folyó két partján.

Egy háború előtti atomlabor lakossága borzalmas időket él meg. Kevés lakóhelyük és alacsony erőforrásaik miatt komoly népességszabályozási programot vezettek be, melynek egy sztalker és terhes felesége is éppen készül áldozatul esni.

A sztalker viszont kialkudja a labor vezetőjével, hogy egy veszélyes küldetés végrehajtásáért cserébe engedélyezi neki és drága asszonyának, hogy megtarthassák a kölköt.

A sztalker útnak is indul, hogy megkeressen valami urántartályt a menedék reaktorához, miközben otthon maradt feleségét a laborvezető boszorkány asszisztense akarja eltenni láb alól, mert szerinte egy cseppett sem szabad engedni és a kölköt mindenképpen ki kell nyúvasztani, különben a menedék többi lakója fellázad a népességkorlátozás ellen és az mindannyiuk halálát jelentheti.

Oké, tisztázzunk valamit, elég erős abortuszellenes felhangja van (amit egyébként én támogatok, tehát a női olvasók nyugodtan megkövezhetnek), szóval elég kellemetlen, de ebben a történetben én… a Banyával értek egyet… (Mert elsősorban a józan paraszti eszemre hagyatkozom).

Komolyan, az emberi hülyeség netovábbja, hogy életben vagytok és megvan minden eszközötök egy működő kolónia fenntartására, azonban ahelyett hogy beosztanátok mindent és vállalnátok a kegyetlen módszert hogy a jobb időkre életben maradjatok és majd ha egy kicsivel kevésbé lesz szar a helyzet, akkor telepotyogtassátok fattyakkal a szibériai erdőket… Nem, nektek már halálra kell szülnötök a jövő generációját és a ti boldogságotokért cserébe az elkövetkező nemzedékek sírját kell még mélyebbre ásni, hátha majd lesz egy olyan szép és boldog jövőjük, ahol vígan felfalhatják egymást…

De szép jövő, nagyon szép jövő.

A novella is itt hibáz. Mindenképpen Ördögnek akarja bemutatni az öreg nőt, miközben semmit sem próbál meg tenni azért, hogy egy halvány fasznyit is, de érthetőbb szándékokkal ruházza fel és rávilágítson, hogy csak a szükséges rosszat vállalja a jövő nemzedékeinek boldogsága érdekében…

Egyébként a befejezés megint az, hogy eljutnak a Metróba és ott boldogan élnek, amíg Gyjakov rá nem bukkan a szeretett újszülöttre és militáns gyerekkatonát nem csinál belőle, hogy boldogok legyenek az animereferenciával rendelkező rajongók… De ott még nem tartunk… Kitartás…

Három buzi egy rádiótoronyban gombán él harminc évig:

Cím: Jelzőfények

Író: Katyerina Tarnovszkaja

Oldalszám: 14

Fordította: Zoltán Dominika

Élt egyszer három fiatal tinédzser, akik egy békalencsés tóban úsztak minden nyáron.

Mikor elkövetkezett az apokalipszis, akkor egy erdőben kirándultak éppen. Nem volt mit tenniük, ugyanúgy mit enniük, így hát egy elhagyatott rádiótorony pincéjében húzták meg magukat.

Egy ideig a torony készletein éltek, aztán mikor azok teljesen kimerültek, az erdőben gombásztak és azon éltek tovább.

Eltelt harminc év…

Közben teljesen elidegenedtek egymástól, mint Marx a munkától, és teljes kussban lapítva éltek tovább így, míg végül szakállat nem eresztettek és ebbe bele nem fáradtak.

Kedves olvasó itt most nyugodtan megkérdezheti, hogy mi a fene is ez, vagy hogy az író éppen komolyan gondolta e? De nem hiszem, hogy olyan komoly logikai kérdésekkel kellene foglalkoznunk, hogy mégis honnan termelt a szervezetük elég vitamint, hogy hogyan voltak képesek csak gombán életben maradni és mégis hogy lehet az, hogy nő nélkül nem ölték, vagy kúrták szét egymást harminc év alatt.

Mindez nem számít, mert mikorra már közelítenek a negyvenhez és már ráuntak egymás testnyílásainak a próbálgatására, úgy döntenek hogy mégis ideje lenne valamit csinálni és puszta kedvtelésből bekapcsolják a rádiótorony vörös jelzőfényeit, hátha segítséget kapnak.

Hogy áramot honnan szereztek, megint ne kérdezze tőlem semmi.

Telnek a napok, segítség nem érkezik, majd a torony is összedől saját súlya alatt, így hát a fiúk egyike végső elkeseredésében felköti magát, míg egy másik elemenkül, hátrahagyva a társát és nagy nehézségek árán végül MEGINT ELJUT A KURVA METRÓBA és ott fogadalmat tesz, hogy visszamegy és lehozza majd szeretett análpajtását.

Olyan isten nincs és nem is fogok kitalálni magamnak, ami rá tudna venni, hogy ehhez megint hozzányúljak!

A különös véletlenek folytán egy francia kislány lelke fehér gecilabdaccsá változik:

Cím: Egy szellem memoárja

Író: Viktor Tarapata

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A véletlenek különösek lehetnek, pláne ha olyan sok van belőlük egy novellában, hogy nyugodtan adhatnának kölcsönbe ezret egyiknek-másiknak.

Párizsban járunk, ahol egy kislány éppen bőszen csigás croissant-ot zabál.

Apja különös véletlen folytán pont egy pék, akinek különös véletlen folytán pont van egy majd ezer éves családi receptje. Különös véletlen folytán pont befut egy orosz nagytőkés aki ismét csak egy különös véletlen folytán ezt a receptet akarja a moszkvai éttermébe és hihetetlen, de megint csak különös véletlen folytán olyan kedves és lóbaszó vigyorral dolgozó illető, hogy a papát és a teljes családot saját költségén kész lenne áttelepíteni Moszkvába. Különös véletlen folytán a papa kislánya – aki a mesélő is egy személyben – mindig is szeretett volna eljutni Oroszországba és különös véletlen folytán pont hogy beszél is egy kicsit oroszul.

El is költöznek Putyisztánba, ahol a milliárdos fiával találkozva a főszereplő kislány megint csak hódolhat a különös véletlenek istenének. Ugyanis különös véletlen folytán a milliárdosnak van egy fia, aki franciául akar megtanulni és ezért cserébe Ő meg oroszul tanítja meg a kislányt…

Jaj…

Jaj

Higgyétek el, ez olvasva sokkal irritálóbb, mint ahogyan én elmeséltem.

Aztán persze be is következik az ilyenkor szokásos apokalipszis, a kislányt meg a menekülő tömeg szépen és komótusan, de laposra tapossa futás közben.

A halott gyermek szelleme valami spirituális tudjaafaszom megtisztuláson vesz részt, ahol fehér gecilabdaként él tovább a metróban, miközben más fehér gecilabdacsokkal diskurál a fehér gecilabdacsként való létezés értelméről, aztán jön egy szerelvény és elviszi valahova, ahol valaki őt már nagyon várja, mert valószínűleg neki nagyon hiányzik egy fehér gecilabdacs…

Nyugodtan, nem kell megérteneketek, mert én sem értettem egy büdös szót sem.

Következő!

ÁLLJ!

Mi van már?

Qtya, gondolj már bele! Fehér gecilabdacs, akit…

Akit egy hosszú vonat betol egy alagútba, majd fehér fény és egy hang a nevén szólítja, hát persze!!!

Hiszen meghalt, aztán genyaként élt tovább valakinek a tökeiben, majd egy metróhosszúságú míves lőcs betolta őt egy nőbe és megszületett! Esküszöm, hát ezért lett 88%-os a magyar érettségim!

Posztnukleáris képzőművészet egy rogyadozó toronyház erkéjén:

Cím: Remény ajándékba

Író: Alekszandr Kojnov

Oldalszám: 16

Fordította: Gergely Gabriella

A Tiszt egy felszínről készült képpel akarja megörvendeztetni a kisfiát a szülinapján, de mivel a Háború óta eltelt szűk 20 év nem tett jót a fényképezőgépeknek, így egy festő ismerősét veszi rá arra, hogy menjen fel és fesse meg Moszkvát egy toronyházból.

A Festő el is vállalja a feladatot, mely során hosszasan morgolódik azon, hogy romokat festeni képzeletből is tudna, így újra életre kelti a halott várost. A folyamatot persze nem tűrheti a közelben röpködő démonfamília, így hát mindenkit felfalnak. A kép szárnyra kel és KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN pont akkor száll be a metróba, amikor a csapat keresésére induló parancsnok kinyítja a hermetikus kaput…

Megint egy jó történet, bár ismét semmi extra.

Egyszeri elolvasásra egész szórakoztató.

Bájos sokk a Fekete-tenger mélyén búvárkodó sztalker szemszögéből:

Cím: A polipölő

Író: Lev Rizskov

Oldalszám: 18

Fordította: Gergely Gabriella

Egy Fekete-tenger mélyére épített vízalatti hotel túlélte a Világot felperzselő nagy Háborút.

A túlélők szigorú szabályozások szerint próbálnak életben maradni Ruszko Rapture-ben, azonban léteznek a törvényre magasról tévő badass búvárok, akik tojva minden biztonságra kimásznak egy peronra a bakteriális szlötyibe és vízalatti mutáns halcuccmókat gyilkolásznak a húsukért.

Bájosokk

Meglepő, de MÁR MEGINT egy olyan írás kerül szerintem a legjobbak közé, aminek semmi köze sincs a metróhoz. Kreatív, a kevés oldalszám ellenére elég részletesen bemutatja a vízalatti kolónia életét és mindennapjait, valamint annak kialakulását is szépen elmeséli.

Hangulatos írás, nagyon jó helyszínválasztással és végre van egy jól előadott harcjelenet, amely nem az “Öljünk meg minél többet minél változatosabb módon, mert az kell a népnek!” sallangot követi, hanem a kedves búvár még egy 1v1-et is elég keményen megszenved.

A legjobb novellák egyike az antológián belül.

Hull az érdes szürke hó, megdöglött a Télapó:

Cím: Újévi történet

Író: Konsztantyin Benyov

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

Karácsony a Metróban…

Oké, próbáljuk meg megint.

Ortodox Karácsony a Metróban…

Oké, utoljára…

Poszt apokaliptikus ortodox Karácsony az orosz Metróban.

Meglepő, hogy megint egy a Metróba kicsit sem illő téma lett az, ami egy egész jó novellát eredményezett?

Karajcsont

Kicsit sem, általában ezek az igazi gyöngyszemek!

Egy gyereknek véletlen elkotyogott karácsonyi történetet követően egy állomás lakossága rákényszerül arra, hogy ismét megünnepeljék a Karácsonyt, bevonva ezzel a körzet összes többi állomását is.

Dúl a szeretet, remény gyullad az elgyötört szívekben és a Csecsenföldön korábban tömegeket lemészároló Mikulás lelke is megnyugszik.

Nem egy éllovas novella, de a története egész kedves és egy hideg téli estén egész kellemes olvasmány. Hogy a karácsonyi hangulat megteremtésére mennyire alkalmas, azt nem tudom megmondani, kezdve azzal, hogy novemberben olvastam végig, másrészt meg jómagam nem ünneplem a napot, amikor Jézus Krisztus elvette a saját anyja szűzességét.

Magát németnek képzelő idegbeteg orosz rohangászik a felszínen egy Dragunovval:

Cím: Az igazi német

Író: Dmitrij Jermakov

Oldalszám: 14

Fordította: Medzibrodszky Alexandra (Cicám, a te neved sem öt perc volt kibetűzni.)

A novella a sztalkerek két típusának bemutatásával nyit.

Először láthatjuk a mindentől fosó, falhoz lapuló és egész éjjel settenkedve lopakodó alagúttöltelékeket, akik még a saját árnyékukra is úgy reagálnak, hogy szörnyet halnak tőle.

Aztán ott vannak az úgynevezett lármások, akik még az olyan egyszerű dolgokat is géppuskatűzzel oldják meg, mint egy ajtó kinyitása, vagy egy májkrémes kenyér megkenése.

Ezzel nem is lenne semmi gond, csak a novella kedves írója szerint az utóbbi, az úgynevezett lármások közül sokan különös gyakorisággal térnek vissza az állomásraaa… NEM! NEM! NEM OSZT A FASZOM, DE SZOROZNI MÁR MEGTANULT!

Nerd2

Mi ez a hülyeség!? Ki talál ki ilyet!?

A történet szerint valami drezdai születésű német színész a Háború idején pont Moszkvában tartózkodott, így hát kellemes német baritonjával a Metró gyér lakosságát volt módja boldogítani.

Hogy családja megélhetését biztosítsa, nyelvtanárként elköltözött a Negyedik Birodalomba, ahol németet tanított a gaz gonosz náczikoknak.

Ez egészen addig ment, amíg a gaz gonosz, még a vécére is lovaglópálcával és Vaskereszttel járó náczikok el nem kezdték a torzszülöttek eltakarítását. Hősünk ekkor gondolt egyet és családját, valamint a magát németnek gondoló őrült Ivánt… ÁÁÁ!!! Szóval Helmut kigondolja, hogy hiába tiszta fajilag és megbecsült állampolgára a Reich-nek, azért a metró egyik legbiztonságosabb állomásáról mégis illene elköltözni a Szevasztopolszkajára, a metró egyik legveszélyesebb mutánspoklába, mert ugye hiába vagy megbecsült ember, ha gaz náczikok becsülnek és tisztelnek téged, akkor máris fogni kell asszonyt és kölköt, majd futni és futni, még ha a Pokol kénköves tüzére, akkor is.

Itt őrült orosz cimborájával berendezkednek és a határőrségnél kezdenek el dolgozni, ahol ahelyett hogy Hunter rögtön fogná és szokásához híven féltéglával agyonbaszná mind a kettőt, még megbecsült emberek is lesznek.

Egyik nap a kezükbe akad a Moszkvai Német Nagykövetség alaprajza, melyen miután felfedeznek egy bombabiztos atombunkert, gondolnak egyet és valami kamuszöveget beadva az állomásfőnöknek, elindulnak azt felderíteni.

Persze ezután elszabadul a fegyverekkel tarkított, puskaportól bűzlő fegyverpornó. Dögök hullanak el és az égből zuhanó szitává lyuggatott démonok tarkítják a zöld naplementét, amikor is a két német sztalker el nem éri a Német követséget.

Itt a gaz gonosz náczikok bukkannak rájuk a Reich-ből. Helmutot ki is nyírják, ám még idejében Iván segítéségre sietnek a követség alatt kucorgó fegyversakálok. Mészárlás és pusztítás, Iván meghal (ÉLJEN! ÉLJEN!), aztán csattanó hogy az alaprajzot a követség lakói sztalkerek odacsalására terjesztették a metróban, majd vége…

Kész, ha tudnám, akkor kidobnám a taccsot, de a gyomrom már valahol a fogason lóg az agyam mellett, mert ilyen tömény szemetet már jó tíz perce nem olvastam…

Csak nem azért ez a legszarabb novella, mert a Gebecsikó képes volt szarabbat alkotni.

Nem szükséges az egyszerűbb utat követni, mert abban nincs semmi feature:

Cím: Mindörökké együtt

Író: Grigor Elbekjan

Oldalszám: 16

Fordította: Mészáros Kata

A történet a felszínen nyit, egy toronyházban.

Egy csapat fejvadász éppen egy hírhedt bandita, a Vándor csoportján készül rajtaütni.

A fejvadászok között egy testvérpár is az akcióra vár, Anton és Szemjon.

A váratlan kitört akciót tragikus fordulat követi, amikor a Vándor – mit sem törődve a seggébe tuszakolt fél tucat puskacsővel – fogja magát és kilöki Antont az ablakon, ahol az véres taszajtékká zúzódik a járdán.

Váltás.

Szemjon az állomás kórházán ébred, mellette az ágyon pedig kicsit sem véres taszajtékként Anton fekszik. Egy kis drogkúra, majd folytatódhat a történet.

Rövid kórházi ápolás és magyarázkodás, majd furcsa dolgok történnek. A parancsnok valamiért elég furcsán beszél Szemjonnal és valamilyen különös oknál fogva észre sem veszi Antont, mintha ott sem lenne… Itt valami bűzlik…

Kocsmázás, Anton nem iszik… Itt valami nagyon bűzlik…

Kocsmázás után Szemjon felbátorodva odamegy egy kiszemelt nőstényhez, aki tüstént a dolgok közepébe is csap, amikor tiszta erőből megküldi őt egy csöcsből indított erőteljes öleléssel, majd annyit mond neki: “Nagyon bátor vagy. Őszinte részvétem.”

Aha… Akinek ezek után nem esett le, hogy mi történt, az húzzon el és kurva gyorsan nézze meg a Hatodik érzéket.

Ennek ellenére Grigor bátya valamiért úgy érzi, hogy az olvasó hülye és erre még csak tesz és tesz rá a lapátokkal.

Itt pedig kritikusi énem hadd vegyen ki egy kis szabadságot és hadd adom át székemet művészlélek írói énemnek, aki már eléggé vágyik arra, hogy érvényesülhessen.

Köszönöm, vajh te biz az faszfej.

Grigorij Proverka ül most a billentyűzet mögött és hivatalosan is átveszi a kezdeményezést.

Hadd idézzek hát saját magamtól és mutassam be mindazt, ami Elbekjan kollega novellájából kimaradt, holott szerintem ennek a párbeszédnek meg kellett esnie ahhoz, hogy elérjük a finálét.

A történet arról, hogy bár az egyszerű dolgok sokszor hatékonyak, azért ha menőnek akarunk tűnni, néha érdemes a történeti logikát feláldozva a hülyeség oltárán megmutatni, hogy mi igenis hülyének nézzük az olvasót, mert mi is hülyék vagyunk, de nagyon ám!

Mindörökké pettyhüdt

– Parancsnok úr – szólította meg felettesét Petya készségesen, miközben a szamovárban gőzölgő gombatea hírét adta annak, hogy ideje lenne végre leszedni őt a kurva kályháról.

– Tessék, Petya – fordult beosztottjához a Parancsnok, közben fél szemmel figyelve a sípoló szamovárra a kurva forró tűzhelyen.

– El kellene mondanunk Szemjonnak, nem helyes ez így. Tudnia kell.

A Parancsnok vén és ráncos kezeit tördelve gyászos képet vágott, mint aki éppen a saját temetésén vesz részt, ahol egyedül Ő az egyetlen ember, aki tudja, hogy igazából nem is halt meg.

– Igazad van, Petya – felelte kis gondolkodást követően a gyászos képű Parancsnok. – Mindenképpen meg kell tudnia az igazat, akármilyen fájdalmas legyen is.

– Van valami ötlete, uram?

– A szokásos kúra, ha úgy tetszik. Kiürítünk egy szobát teljesen csupaszra. Bevisszük és leültetjük a Szemjont, majd ott elmondjuk neki.

Rövid csend állt be, ahol mást nem is lehetett hallani, mint ahogyan sípolt és fújtatott az átforrósodott szamovár. Az elpárolgó víz gőze megtöltötte a kis szobát, felverve a párát. A kicsapódó vízcseppek lágy csíkokban csordogáltak le a szent ikonokról, azt az érzetet keltve, hogy Szűz Mária éppen ráizzad a kisded Jézus fejére.

– Uram – felelte magabiztosan Petya. – Uram, szerintem ez ostoba terv.

– HE!? – hökkent meg a Parancsnok. – Ugyan miért lenne az? Talán neked jobb ötleted van?

– Lenne egy ötletem.

– Hát akkor gyerünk, ki vele!

– Uram, ha megengedi. Az állomáson úgyis téblábol éppen húsz fölösleges ember, akiknek látszólag semmi dolguk sincsen. Mi lenne, ha beadnánk Szemjonnak, hogy a Vándor megszökött?

– Igen…

– Elvisszük őt egy mellékvágányra, ahol én és az a húsz ember beadjuk, hogy elárultuk az állomást, aztán megöljük magát és a segédjét!

– Aha…

– Majd lefogjuk Szemjont, magukról meg kiderül, hogy csak heccből tettettek halált, felkelnek és aztán odamegyünk Szemjonhoz, jól a szemébe nézünk és csak aztán mondjuk meg neki, hogy Anton halott!

A szamovár az érzékelt hülyeség hatására darabokra robbant. Darabjai betöltötték a szobát. A szétdurrant edényből kifröccsent gombatea bűzölögve forrt tovább a tűzhelyen.

– Petya – szólt a Parancsnok. – Petya, ez egy zseniális terv!

És próbálja azt beadni nekem bárki, hogy pontosan nem ez történt!

Mert igen, ez történik!

Ráadásul Elbarák úr még odáig is elmegy, hogy az olvasót a végső idiótának tekinti. Ezt onnan is tudom, hogy bár már tíz oldallal korábban leesett hogy konkrétan mi is lesz a csattanó, ennek ellenére még tovább és tovább is játszik a dologra úgy, hogy “Anton próbálta megmenteni a parancsnokot, de nagyon furcsán.”. Nagyon furcsán én döfködöm anyád pináját a faszommal, ne nézz már hülyének! Ha valakinek már tíz oldallal korábban nem esett le a csattanó, arra meg jogosan ráaggathatjuk a műveletlen jelzőt.

Esküszöm, ha megint egy ilyen logikátlan szar kerül a kezembe, akkor én…

A Hanza kémelhárításának legjobb ügynökét meg nem nevezett okok miatt sztalkerségre kárhoztatják:

ÁÁÁ!!!

Cím: Nincs menekvés (Ahogy nekem sem a Pokolból…)

Író: Szergej Kuznyecov

Oldalszám: 28

Fordította: Németh Emese Zsófia

Mindenki képzelje maga elé.

Sötétség honol a metróban, ahol egy bérgyilkos éppen beles egy sátorba. Pisztolyát ráfogja a benn üldögélő hullajelölt tarkójára, majd amikor meghúzza a ravaszt, a fegyver csupán trollkodva kattan egyet és besül.

Az árnyak közül a Hanza biztonsági őrei özönlenek elő és a tetüt lapostetüvé konvergálják.

A Hanza 007-es ügynöke megint jól végezte el a feladatát és már éppen szervezné be a saját csapatába a diverzáns ügynököt, amikor is váratlan megbízás keretein belül a Nagykutyák a felszínre küldik, hogy menjen el valami Moszkva környéki kisvárosba és keressen meg valami gyereket és hozza vissza a metróba.

007 persze hárítana, mivel Ő az apokalipszis óta csak egy alkalommal járt a felszínen, de láthatólag a főnökséget egy kicsit sem hatja meg az, hogy beosztottjuk a józan paraszti ész nevű betegségben szenved és késlekedést nem tűrve felzavarják őt a felszínre, ahol valami látomások kezdik el nyaggatni, majd a végén meghülyül és vége…

Remek, csak tapsolni tudok, mert a szörnyülködéstől már az arcom tetemes hányada elmállott.

Komolyan az egyik legjobb ügynökötök az, akit fel kell zavarni a felszínre zéró tapasztalattal és nulla eligazítással? Nem lett volna erre alkalmasabb mondjuk egy sokat próbált sztalker, aki valószínűleg kapva kapott volna az alkalmon egy zsíros töltényekkel megtöltött erszény láttán?

Meh, hagyjuk… Annak örülök, hogy legalább militáns csatapulyákat nem erőltettek…

Pedofíliára hajazó akciószaltók egy militáns harcipulya és egy szavahihető sztalker társaságában:

Cím: A sztalker becsületszava

Író: (Az a rohadt) Andrej Gyjakov

Oldalszám: 18

Fordította: Medzibrodszky Alexandra

Elegem van… Kezdek összeomlani… Felkeltem a szék mellől és egy nagy darabot kitéptem a saját fejemből, mert nem bírtam tovább a fájdalmat… Heh…

Nem baj, csak ezen jussak túl… A végső fő és legfőbb ellenfél… Andrej Gyjakov…

A történet Moszkvában játszódik, azon belül is egy a metró többi részétől elvágott állomáson.

Ezt az állomást az atomcsapást követően a talajvíz elszakította a metró többi részétől és lakói izolációban éltek húsz éven keresztül, míg a falból előszötymörgő gilisztaszörnyek fel nem falták majd a teljes lakosságot, egyetlen családot kivéve.

Ezt a családot egy frissen felbukkant sztalker próbálja megmenteni, aki a szötymörgő gilisztacsökevényeket követően érkezett az állomásra és már csak a kis család túlélőit találta.

El is vállalja, hogy egyesével elszállítja a családtagokat a Poliszba, míg mindegyiküket biztonságba nem juttatja. Az első eszkort a nagypapával sikerül is, majd utána a kislányra kerül a sor, de miután az retteg a csúnya bácsitól, így végül a nagy sztalker beadja a derekát és elviszi vele az anyát is.

Mellesleg megjegyzem, hogy a sztalkert Vándornak hívják…

Aztán valami furcsa dolog történik. A fater alvajárás közben véletlen kinyitja a hermetikus kaput, majd visszafekszik aludni.

A visszatérő Vándor szerint ez a Hívás, amit egy pszichotikus szörnyeteg idéz elő. A fater érzékeny erre a dögre, ezért végül fogja és elviszi őt onnan a FIÁT MEG HÁTRAHAGYJA!!!

ÁÁÁ!!!

Oké, ha az anyát a lányával kettesben el tudtad vinni, miért indulsz útnak a faterral és hagyod ott a fiút!? Ennek semmi értelme!

Aztán persze a fiút is elkapja a Hívás, kikecmereg a sötét alagútba és valami csápos japán pornószörny meg akarja enni, de uge Gyjakov itt még vissza tudta fogni perverz hajlamait és a csápos nem kúrja széjjel a kölök minden egyes testnyílását, hanem a visszatérő Vándor egy gránáttal megteszi ugyanezt, csak a nyüszüge popilszörnyeteggel…

ÁLLJ!

Mi van már megint!?

Semmi, csak szerinted nem lett volna jobb az a csavar, ha kiderül, hogy a szörny igazából a Vándor és akiket eddig elvitt, azokat mind felfalta?

Tényleg! Hogy az mekkora csavar lett volna!

De nem, helyette Vándor fogja, belepakolja a kölyköt a háti bevásárlószatyrába, majd esküszöm a legunalmasabb harc veszi kezdetét, amit valaha olvastam. Ám a dolgok még csak most érik el a tetőpontjukat, ugyanis Gyjakov itt már végképp nem bírt magával és a harc hevében a nagy kemény sztalker előhúzza két megtermett gyorstüzelő pisztolyát és hátranyújtva a hátizsákban fityegő alig tízéves gyereknek!

Qtya? Qtya? Attól tartok hogy meghalt… Úgy tűnik nekem kell befejeznem a kritikát…

Szóval… Hogy is kell ezt? Értem, szóóóval… Vándor fut, s rohan a végzete felé, közben pedig minden mi a városban szem szájnak tulajdonosa üldözi őt maximális erőbedobással, aztán…

…aztán meg amikor már Vándor majd lefullad és esik össze, készülvén a nagy önfeláldozásra, hirtelen KÜLÖNÖS VÉLETLEN FOLYTÁN egy pont arra járó sztalkercsapat megmenti őket!

KÉSZ!

Eddig csak sejtettem, de most már maximális bizonyossággal kijelentem és ezt véssék majd a sírkövemre is halálom után: ANDREJ GYJAKOV EGY PEDOFIL!

Pedobear

Olyan mértékű fosvihar kerekedik ennek a szörnyűségnek a végére, hogy az már nem igaz! És elvileg Gyjakovot kellene nekem a legjobb írónak tekintenem az Univerzumban… A LEGJOBBNAK!? Elmennek a fegyverpornósok a picsába, egy kalap szart nem ér a munkássága!

Elegem volt, lassan már ott tartok, hogy soha a büdös életben nem olvasok metró könyveket!

Egy sztalker-asszony férjurának agya behatol a zöld szlötyimötyi tudatába:

Cím: A szörnyeteg

Író: Jelena Csernih

Oldalszám: 18

Fordította: Turi Márton

Nem emlékszem semmire ezzel a novellával kapcsolatban, vagyis annyira biztos nem volt szar, hogy emlékeznem kelljen rá, de annyira jó sem.

Ez csak annyit jelenthet, hogy bemutatnom sem érdemes.

Következő!

Nyizsnyij Novgorod nagy sztalkere romantikázik feleségével a felszínen:

Cím: Hajnalhasadás

Író: Irina Baranova

Oldalszám: 20

Fordította: Németh Emese

Igen, ez egy romantikus novella.

Igen, ilyenek is vannak.

Nem, egyáltalán nem szar.

Egészen kellemes olvasmány.

Jé

A sztalker teljesíti haldokló felesége utolsó kívánságát és még egyszer utoljára felviszi őt a felszínre, hogy megmutassa neki a halott várost. Finom motívumokkal dolgozik, szépen vezeti végig az olvasót és egyszer-kétszer egészen ügyesen kezeli a karaktereit is.

Emelem kalapom, szép munka.

Illetve feltűnt? Nem?

Megint egy olyan írás sikerült egész jól, ami egyáltalán nem akarja majmolni Glukhovsky-t.

Meghasad az ég, a Világ lelke kitárulkozik. A fosvihar tovaszáll és ami marad a helyében, az egy utolsó, melengető fénysugár:

Cím: Artyom evangéliuma

Író: Dmitry Glukhovsky

Oldalszám: 20

Fordította: Schiller Erzsébet

Glákhovszky

Végre vége!

El nem bírjátok képzelni, hogy ennyi kín, könny és véres verejték után mekkora élmény volt a Mester novelláját a kezem ügyébe kaparintanom.

Csak amiatt, hogy maximálisan felemelő érzés legyen és a lelkemen vágott mély, s gennyedző sebekre gyógyírt jelentsen… Hiszen a hideg víz is a szomjazónak esik a legjobban, vagy nem?

A Mester ismét csak káprázatos művet hozott össze.

Közvetlenül a 2033 eseményei után Artyom félőrülten kapargatja a hamut a Botanikus kert maradványai között. Időközben megelevenedik a régi történet, feltörnek elméjéből az elfojtott érzelmek és egész addigi életét és minden cselekedetét átértelmezi.

Új színben tűnnek fel a 2033 eseményei és karakterei, valamint Artyom motivációi is. Minden új értelmet nyer, miközben a régi értékek is kiegészülnek úgy-ahogy a maguk módján. A megtört és saját magát gyötrő Artyom szenvedése, melyet bűnös tettének súlya alatt kell tűrnie, már-már apostoli szintre emeli hányódtatását.

Ez a novella szolgált a Metro: Last Light alapjául is, ugyanis a végén a csattanó… de ez már rátok vár, hogy kiderítsétek.

Bár útjaink elválnak, azért nem most találkoztunk utoljára:

Mit is mondjak erről a félig gyémánttá sajtolt ganéról, ami most mellettem pihen az asztalon?

Jó, vagy rossz?

Kiemelkedően egyedi, vagy inkább fájóan átlagos?

Nem tudok rá szavakat mondani, hiszen mint azt a kritikában is olvashattátok, számos élményt átéltem az antológia olvasása közben és ezeket nehéz lenne egy kalap alatt értékelni.

Teszem hát azt, amit bárki más megtenne a helyemben és nem teszek semmit. A fentiek alapján ki-ki ítélje meg a saját értékrendje szerint azt, hogy milyen is volt ez az átokfajzat. Csalfa nőszemély ez, ki édes csókokkal hiteget, hogy aztán keserű savat okádjon a számba és kiszipolyozza az agyvelőmet, de azért én továbbra is szeretem.

Metró 2035?

JÖHET! Most azonnal!

Andrej Gyjakov új könyve?

Tessék?

Hamarosan érkezik Andrej Gyjakov új… Qtya, miért kell az a bőrönd? Hova pakolsz? Elutazol?

El! És ezúttal ez egy valódi spirituális utazás lesz! Egy igazi dzsihád, egy keresztes hadjárat valami ellen, amit mindenképpen el kell intézzek, mielőtt a kezem ügyébe kaparintom azt a mocskot!

De hát alig vagy túl az antológián! Ha most felveszed a harcot Vasziljevvel, abba bele is halhatsz!

Igen, belehalhatok! De ez már személyes ügy! Személyes ügy, amit akkor is meg kell vívnom, ha az az életemet követeli! Tudja meg a Világ, mindaz a kilenc mindenre elszánt olvasóm, hogy nem hátrálok meg csak egy kis belső vérzés miatt! A küzdelmem tovább folytatódik, ahogyan a gyötrelmeim is!

Őrült vagy! Bele fogsz halni!

És mi van akkor, ha belehalok? Mások talán gumimacikkal küszködve váltak hősökké? Nem-nem, imádott kis belső hangocskám, ezt most mindenképpen végigcsinálom! Hogy mi lesz a vége, arra én is kíváncsi leszek. De hogy méltó lezárása lesz ez a küzdelemnek, arra aztán mérget vehetsz!

Indulás
Mert egy nap minden küzdelem véget ér… Kivéve az a harc, amely nem ér véget sohasem…
Nagyon remélem, hogy nem pont az én küzdelmem az…

Filmajánló Qtya koponyájából: Vyöhyke (Zóna)

Igen, tudom.
Nem kell senkinek emlékeztetnie, készül már a Duplikátor kritikája, ahogyan előre megígértem.
Csak ugye van az az apró kis bibi, hogy amilyen ótvarra sikerült (gondolom senkit sem lepett meg) ez az új gőzölgő trágyakupac, valahogy komolyabb utánajárást igényel a dolog és nem ülhetek csak úgy neki, mint valami kopasz a Kordon a határáról.

Helyette azonban elhoztam nektek (állítólagos) északi testvéreink filmművészeti remekművét, a Vyöhyke-t.

A film megtekintése szigorú angol/finn nyelvtudást igényel, máskülönben úgy járhattok, mint Qtya a Raubtier dalszövegekkel.

Vyöhyke

A Vyöhyke egy fandom által megálmodott finn Stalker film, melyet a Pilman Radiant Pictures készített, mindössze 3000 eurós költségvetésből.

A film közvetlenül a Sztrugackij fivérek kisregényeinek világába kalauzol el minket, ugyanakkor összekötő kapocsként is funkcionál a Tarkovszkij klasszikusával is, hiszen számos utalás és elrejtett apró jel árulkodik róluk.
Például a film elején, amikor Lammi a rádiót hallgatja megemlítik Pilman professzor nevét is, aki a híres piknikes hasonlat kidolgozója volt az eredeti regényben.
Ugyanakkor a karakterek egyik párbeszédükben megemlítik a Harmonti aranygömböt és a Cseljabinszki szobát is, ezzel úgy-ahogy összekötve a klasszikus történeteket.

Iron Maiden

A történet 2006. június 6-án veszi kezdetét – újabb utalás a Stalker játékok Zónáját létrehozó nagy Kisugárzásra -, amikor egy sztalkerpáros visszatérés közben véletlenül a finn Zóna határát őrző hadsereg nagykutyáiba botlik, akik különös érdeklődést tanúsítanak egy relikvia, a “Kulcs” után, mely állítólag képes felfedni az utat a Zóna közepén található Kívánsággép, a Piramis előtt.

A Kulcs egy halott sztalker, Red – utalások amerre a szem ellát! – tulajdonát képezte, aki az említett elemet a fiára, a Helsinkiben élő Lammira bízta. Lammi felbérelte a fenn említett két sztalkert, hogy járjanak utána a Piramisnak és keressék meg az odavezető utat, illetve bizonyosodjanak meg róla, hogy a legendás Kívánságteljesítő egyáltalán létezik e.
A Kulcsot nem vitték magukkal, az Lamminál maradt megőrzésre.

Pripyat bar

Itt lép be a történetbe Rajala, a veterán sztalker (és Member hasonmás 😛 )
Rajala korábban elismert sztalker volt, egyenesen a híres Red volt a mentora annak váratlan halálát megelőzően. Miután egy balul elsült akciót követően lecsukta a hadsereg, három évet ült a hűvösön szabadon bocsátásáig. Kisvártatva újabb bonyodalmakba keveredik, amikor egy helyi maffiózó felbérli őt, hogy keresse meg Lammit és mihamarabb szabaduljon meg a Kulcstól, mielőtt az a hadsereg kezébe kerülne.

Dióhéjban ennyi a történet és meg kell mondanom, hogy bár első olvasatra nem tűnik semmi extrának, azonban a körítés amiben feltálalják, messzire a magasba röpíti, de annyira, hogy utána helikopterrel sem kapkodhat az ember utána.

Szemfülesebb olvasóknak (annak a kettőnek, akiből az egyik a holnap reggeli Qtya a másik meg Silver) feltűnhet, hogy “Héló, Qtya! De hát ez a történet ugyanaz, mint Vasziljev története!”

Igen is, meg nem is.
Vasziljev regénye szar, ez meg jó.

Bővebben kifejtve rögtön kezdem az egyik legnagyobb pozitívummal, ami maga az atmoszféra.
A Vyöhyke nagyon ügyesen egyensúlyozik a Tarkovszkij Sztalker és a játékok hangulata között, közben pedig több elemet is átemel az eredeti regényvilágból, ezzel maximális teljesítményt nyújtva. A helyszínek, a sztalkerek útkeresése a Zónában és a könnyed humor tökéletesen elviszik a hátukon a filmet, nem is beszélve még a jól elhelyezett akciójelenetekről és az itt-ott becsúszó, a film eleje óta éreztetett csavarokról.

Lelépés

Nem tudom mit mondjak, de én hangosan fölröhögtem amikor Lammi szerencsétlenkedett az aknamezőn, vagy amikor Rajala nagy nehezen kiütötte a brunyáló finn őrt a bódénál.

Ami az akciókat illeti, azok hoznak egy szépen kiegyensúlyozott szintet és – legtöbbször – nem mennek el a fegyverpornós “sztalkerek” által orgazmusig maszturbált szintig.

Mint most Az utolsó menedék antológiában, amikor az egyik novella írójának főszereplőpárosa állítólag olyan menő, hogy nekik nem kell a felszínen lopakodniuk, mert azzal hogy rohangálnak meg szórják a golyót, azzal már minden el van intézve… Amatőr buzik…

Persze vannak “menő” dolgok is, mint amikor a Pesonen két kalasnyikovval a kezében osztja az ólmos áldást, ami eléggé röhejes volt. Illetve amikor a főgonosznak szánt finn tiszt minden ok nélkül agyonlőtte az egyébként tökéletesen harcképes társát, amin először csak fogtam a fejemet és sehogyan sem bírtam megérteni… Nem volt jobb ötletük, hogy kiírjanak egy már fölöslegessé vált szereplőt? Várjunk csak…

Kubo

Aha, a jelek szerint Kubo megint belenyúlt a forgatókönyvbe…

No igen, a vizuális effektek egyike-másika (az összes) erősen érezteti, hogy After Effects munka a film teljes utómunkálata, bár ez zavarjon most a legkevésbé. Mivel a jobbik fajtából való és okosan használták ki a STALKER világának eleve sötét atmoszféráját, ezért nem lehet rá egy rossz szavam se… csak… Azok a robbanások néha elég gagyin lettek megoldva, de… Mondom, rossz szavam nem lehet.

Mindezek után nyugodtan elmondhatom, hogy a Vyöhyke kötelező darab minden magát sztalker fannak tartó embernek, illetve akik most ismerkednek a világgal, sokkalta inkább fogják élvezni a rögös belerázódást, mint ha mondjuk a Tarkovszkij filmmel kezdenék.

Nekem tökéletesen bejött és remélem nem fogok csalódást okozni, mint kritikus.

Good hunting, Stalker!